Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1989-05-30 / 125. szám, kedd
„Duplabukfenc“ a táncszínpadon Balettbemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Fiaskóval végződött a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház legutóbbi balettbemutatója. Sem Foerster Cyranója, sem Bartók Mandarinja nem talált invencíózus, ihletett koreográfusra. Miroslav Stauderés Jozef Dolinskÿ nem tartoznak azok közé a művészek közé, akiknek alkotásait érdemes megőrizni, majd újra és újra felújítani. Edmond Rostand romantikus hősét, Cyrano de Bergeracot először 1959-ben, a párizsiak láthatták balettszínpadon; az éles szellemű, szókimondó, becsületére büszke gascogne-i kadét története azóta gyakran megelevenedik a világ táncszínpadain. Élete tragédiája, hogy ijesztően nagyra nőtt orra miatt szerelme mindannyiszor viszonzatlan marad, kihívás a koreográfusoknak. Rostand ugyanis „megcsavarja“ a történetet. Cyrano, a rettenthetetlen bajvívó titokban szépséges unokahúgát, Roxane-t szereti, a lány viszont egy jóképű ifjúért, bizonyos Christianért rajong - aki azért nem mer közeledni hozzá, mert nem tud elég ékesszólóan beszélni. Hősünk, a nagylelkű jóbarát szívesörömest „besegít“ - ő írja Christian szerelmes leveleit. Josef Bohuslav Foerster, a neves cseh komponista (1859-1951), kinek dallamvilága Smetana és Dvorák nyomán mutat nemzeti vonásokat, finoman ráérzett Cyrano vágyaira, gondolati és érzelmi világára. Zenéje szép és kifejező, de Őtaudert, a koreográfust, úgy tűnik, csöppet sem inspirálta. Kilenc képből álló „színtelen“ dolgozatának nemhogy stílusa, gondolati íve, érzelmi vonala sincsen. Christian halála ugyanúgy hidegen hagyja a nézőt, mint Roxane kolostorba vonulása és a darab végén Cyrano „halálos“ boldogsága. A táncosok közül egyedül a Christi- ant alakító Jurij Vasilenko próbálja menteni a menthetetlent. A többiek mindenbe beletörődtek. Jurij Pavlo- vics Piavnyik, aki a címszerepet táncolja, még abba is, hogy a legdrámaibb helyzetek egyikében - komikus legyen. Útban a kolostor felé agyba-főbe verik őt harctéri ellenségei, püfölik, rugdossák, tapossák, a néző azt hiszi kész, vége, mire úgy pattan fel, akár egy „távirányított“ gépember. A csodálatos mandarint Bratislavában először 1967-ben, Jozef Zaj- ko koreográfiájában, 1965-ben és 1970-ben Prágában, Lubos Ogoun és Jirí Némecek színpadra állításában mutatták be hazánkban. Bartók örökérvényű, Lengyel Menyhért eredeti szüzséjére írt muzsikájához most Jozef Dolinsky készített megdöbbentően szimpla, ráadásul gondolatilag kisiklott koreográfiát. A Mandarin, ahogy azt Szabolcsi Bence, a neves magyar zenetudós meghatározta: „a szerelem és a halál játéka“. Ezen a játékon csak annak az alkotónak szabad nagy- nagy tehetséggel változtatnia, aki érti, ugyanakkor tiszteli is a mű lényegét. Dolinskynál, ha nem is fogalmazza át az eredeti librettót, elsikkad, elveszik, „láthatatlanná“ válik a lényeg: az Ember az embertelenségben. Nála a Lány nagyvárosi miliőben, pazarul berendezett szobában, vörös párnák közt, gyertyafényben csavarja el a pénzes férfiak fejét, de arcából, magatartásából, mozdulataiból ítélve úgy tűnik, nem a bőrruhás csavargók kényszerítik így pénzszerzésre, ő maga is ugyanezt tenné és ugyanígy élne. Ez a Lány ugyanis annyira kihívó jelenség és annyira közönséges, hogy nincs az a naiv néző, aki elhiszi: a bandatagok parancsait csupán kilátástalan helyzetében, testi-lelki elgyötörtségében tűri. Ez a lány - lényéből ítélve - élvezi, amit csinál. Ami a csavargóknak pénzt jelent, neki kalandot. Ó a Mandarin őszinte vágyát, tisztaságát, halhatatlan igazát sem érti, mert velejéig romlott már. És ezt az érzésemet igazolta a darab utolsó perce is: amikor a Mandarin vérző sebekkel, holtan esik össze, a Lány, mint aki jól végezte dolgát, ráz egyet magán, s akár egy vamp, már egyedül indul el hódító útjára. Arra az útra, amely nagyon is messze esik a tisztesség, a tisztaság útjától. Márpedig a szü- zsé szerint azt kellett volna megtalálnia. A Mandarin megformálója, Libor Vaculík most sem marad adósa a nézőnek. Gesztusai, mozdulatai ezúttal is hitelesek. De egy fecske mint tudjuk, nem csinál nyarat. SZABÓ G. LÁSZLÓ „Az emberi természet változatlan“ Bulat Okudzsava hatvanöt éves Csak egy fénykép cáfolja hitemet: nem öregedhetett meg Bulat Okudzsava, az örök kísérletező! Pedig megöregedett: hatvanöt éves. Ő sem lehet kivétel, még akkor sem, ha abház származású. Úgy is mondják: grúz - örmény (?) ... Eszembe jut a Röpülj páva-beli „százéves“ abház férfiak ének- és tánccsoportja. Micsoda erő, micsoda vitalitás! Tizenhét évesen önkéntesként ment a frontra. Az egyetemet Tbilisziben fejezte be 1950-ben, azután tanított. Szovjet-orosz költő-próza- íróként említik a világirodalmi enciklopédiák. Okudzsava nemcsak nyelvében lett orosz, témáiban is: eleinte a moszkvai ember életérzéseit, tűnődéseit dolgozza fel verseiben, melyeket gitárkísérettel ad elő. Feléled előadásában egy múlt századi, alantasnak vélt műfaj, a „kegyetlen románc“, s megénekeltetik a háborúban harcoló ifjúság. Hanglemezei százezres példányszámban kelnek el. Már a kezdetekkor így írnak róla: a szovjet költészet úgynevezett negyedik nemzedékének (Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Rozsgyeszt- venszkij) egyik legeredetibb tehetsége. De nemcsak ebben „orosz“ Okudzsava; regényeiben orosz történelmi témákat dolgoz fel - mesterien. A magyar olvasó inkább úttörő prózáját élvezi igazán. S ezen a ponton Okudzsava világirodalmi nagyság, akinek minden egyes műve meglepetés. S itt felbukkan számomra a párhuzam: a lengyel családból származó angol író, Joseph Conrad példáját igazolja, aki „jobban tudott angolul az angoloknál“. Okudzsava Merszi, avagy Sipov kalandjai című regénye nyelvi szempontból is csemege. A hivatali nyelv bürokratikus fordulataitól kezdve felvonultatja a kocsmai diáknóták nyelvezetét, vagy vegyük Sipov oroszt és franciát egyaránt „megszégyenítő“ szókincsét és mondatstilizáció- ját. Okudzsava stílusművész is egyben, regényeit rendkívül heterogén anyagból építi fel. Irodalmi figurákat, ötleteket ment át a mába, s rendre alkalmaz stílusparódiát. Életeleme az irodalmi játék; s a mai ember vájkálódása a történelemben az ínyenc olvasók számára ugyancsak jócskán tartogat felfedeznivalót, meglepetést. Akit láttat, azt csakis görbe tükörben... Hősei többnyire antíhősök. Okudzsava a történelmi témákat szereti leginkább. Azért nyúlt a történelemhez, hogy jobban láttassa a mát, hogy feltárhassa általa a jelen számára is aktuális összefüggéseket. „Számomra a történelem relatív fogalom... Változik az öltözék, változnak a közlekedési eszközök, technikai újdonságok születnek, az emberi természet azonban változatlan marad: ugyanazok a szenvedélyek tomboltak elődeinkben évszázadokkal korábban, mint amelyek napjaink emberét hajtják, ösztönzik. A távlatból jobban áttekinthető múltban a hatalom játéka foglalkoztatja az írót. Ezen belül a kisember szerepe és esélyei. Maradandó olvasmányélményt nyújt, ahogy felgöngyölíti a feltételezhető, vagy inkább bizonyítható manipuláció fonalát. örök igazságok, a történelem során folytonosan ismétlődő jelenségek fogalmazódnak meg írásaiban, erőteljesen modern felfogásban, kimeríthetetlennek tetsző fantáziával, stílusbravúrokkal. Első kisregénye, a Sok szerencsét, pajtás!, 1961-ben jelent meg, s mindjárt nagy feltűnést keltett. A szovjet háborús próza egyik legeredetibb alkotása lett. Nyilván személyes élményekből indult ki Okudzsava: egy kamasz vallomását írja le, aki mindennemű történelmi eseményt szó nélkül hagyva fogalmazza meg élményeit, félelmeit: „Segítsetek rajtam! Mentsetek meg! Nem akarok meghalni... Hogyan: egy darabka ólom a szívembe, a fejembe, és vége? És az én meleg testem soha többé nem lesz meleg... “ A fiú számára úgy fejeződött be a háború, hogy nem látott egyetlen eleven fasisztát, s egyetlen egyszer sem lőtt a géppisztolyával... Voltak kritikusok, akik gyávasággal, infantiliz- mussal vádolták a kamaszhőst, pedig hát Okudzsava ezzel a kisregényével szembeszállt azokkal a könyvekkel, amelyek sematikussá tették a háborús hős képét. Okudzsava vallja:. ebben a világban semmi sem lehet egyszerűen csak úgy, mindennek megvan a titkos oka. „Munkássága bizonyítja: ez az ő ars poeticája. Véletlen ugyan,, de azért elgondolkodtató, hogy Okudzsava május 9-én született. Akkor még nem tudhatta senki, miről lesz nevezetes egyszer ez a nap... HARASZTI ILDIKÓ Egy tájképfestő világa A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csörgő Zsuzsa szorgalma, tájékozódása arról tanúskodik, hogy a témákat adó táj, természeti környezet hatását már nem csupán ösztönösen éli meg és át az alkotó, oldott, decens színezés jellemzi pasztellképeit. Kezében a zsírkréta és a színes ceruza már nem „botlik meg“ a papíron. Fegyelmezetten rajzolja sima vagy bársonyos felületű képeit, vallomásait élő, de hovatovább egyre pusztuló környezetünkről. Célja, hogy művészi formában őrizze meg mindazt, ami eltűnőfélben van a természet ilyen vagy olyan átalakítása nyomán. Évszakok és napszakok hangulatvilágának megjelenítésével mond köszönetét a szépnek, az életnek, az ölelő tájnak. Csörgő Zsuzsa lelkiismeretes rajzoló és igényes festő. Ezt aligha vonhatja kétségbe komáromi (Komárno) tárlatának látogatója is. Mint a természet rajzolója, fák, füzesek, tölgyek „kutatója lett“. Érdeklődését leginkább az erdők kötik le. Az erdei növényzet kínálta bizarr formák, a tavaszi cserjés helyek, a nyári berkek, az őszi erdők színei, az odvasodó, behavazott fatönkök megjelenítése komoly művészi feladat. Érzelmi töltésű munkáin nem a látvány felszínével próbál hatni, hanem annak érzékeltetésével, ami belül van. Egyfajta dinamikus-deko- ratív formában keresi igazát. Tudja, hogy a felhők mögött mindig ott a remény, hogy süt a nap. S ezt az Ifjúság; Klub kiállítótermében bizonyítja is. Csörgő Zsuzsa pasztellképeire oda kell figyelnünk. SZUCHY M. EMIL A komisszár Akkor él egy film, ha bennünk él, nézőkben, ha eljutott hozzánk. Alek- szandr Aszkoldov szovjet forgatókönyv- író-rendező huszonkét évvel ezelőtt, 1967-ben forgatott első és egyetlen filmjének ilyen értelemben tavalytól van élete. A több mint két évtizedig „dobozolt“ film, művészi megfogalmazásban hozta nyilvánosságra az ukrán pogromok, az orosz polgárháború pusztításainak agyonhallgatott valóságát. A komisszár, Vavilova elvtársnő lelki, szellemi vívódásának hátterében tárja fel e míves szovjet munka azokat a viszontagságokat, amelyeket, egymást váltva, a vörösök és a fehérek okozta Berdicsev ukrán város zsidó lakosainak (a forgatókönyv Vaszilij Grossz- man Berdicsev városa című elbeszélése nyomán készült). Realizmus és expresszionizmus keveredik a film formanyelvében. Aszkoldov él azzal a fogással, hogy a történéseket nem mindig kell megmutatni, alkalmasint az is elég, ha asszociatív erejű motívumok utalnak a lezajlott eseményekre. A többjelentésű képek hatására a nézőben felidéződik olyan 'eseményfolyam, a hozzá kapcsolódó érzelmi töltéssel együtt, amelyet tapasztalatból vagy egyéb módon ismert meg. Még inkább bízik a rendező a befogadónak abban a képességében, hogy felfogja, megérti az érzékeltető, konkrét képbe rejtjelezett járulékos jelentést, ezért gyakran allegorikus képsorok idéznek erkölcsi eszméket, elvont fogalmakat, lelki sajátosságokat, így aztán a Vavilova lázálmában, képzeletében megjelenő nehéz ágyúknak nekifeszülő kemény izmú katonák, és a sivatagi homokot kaszáló férfiak láttán, meg a képek hatását felerősítő fémes hangzás hallatán a néző átvitt jelentést keres. (E képsorok a szülés, a hosszú vajúdás kínjait is érzékeltetik.) Aszkoldov a kaszások hiábavaló erőkifejtésével, értéktelen munkájával Vavilova magasztos eszméinek életképtelenségére utal, valamint harcmodorának, módszereinek eredménytelenségére. Annak, a szeretetet, emberséget, megértést nélkülöző harcnak és dogmatikus szemléletnek a meddőségére, amely Vavilovát vakbuzgó akarnokká, egyenruhás komisszárrá teszi. Olyan asszonnyá, aki képes arra, hogy önsanyargató, önkínzó praktikákkal megölje magában az életre kívánkozó magzatot, az anyai érzést. Olyan karakán politikai biztossá edzi őt az öldöklés, hogy meggyőződéssel és hidegvérrel küldi halálba azt a szökött vöröskatonát, aki az eszmének idegen szeretetre vágyik - háború helyett békére. De a biológia, az emberi szervezet nem engedelmeskedik az eszméknek. Ezért Vavilova bekvártélyoztatja magát egy zsidó családhoz, hogy ott hozza világra gyermekét. Az anyaság érzésével az eszmék között utat tör magának az élet Vavilovához. Azzal, hogy gyermekének életet ad, „megszüli“ önmagát is. Anya s ember lesz - a kőkemény politikai biztosból Klavgyija. Később, azáltal, hogy magáévá teszi az egyszerű zsidó kisember igazságát, megismeri a zsidó család vitalitását, derűjét, Vavilova számára, fogalomból, személlyé válik a zsidó. A komisszárnőnek a személytelen tömegből- amely ellen, illetve amelyéri harcolt- személyesen is köze lesz valakihez. Az idegen zsidóságból Jefim Magazannyin bádogos Klavgyija számára olyan emberré válik, akit meg akar óvni a polgárháborús népirtástól. Aszkoldov a pusztítás megállítását, elkerülését abban látja, ha megszűnik az idegenség ember és ember, nép és nép, faj és faj között. Vavilova sorsközösséget vállal a többgyermekes családdal és áldozatot hoz. Náluk hagyja pólyás csecsemőjét, holott világosan kirajzolódik előtte a zsidóüldözés utolsó felvonásának kegyetlen víziója. A jövő a Jefim házában maradt gyermekére is veszedelmet jelent. Érdemes még visszatérni Aszkoldov gondolati-érzelmi árnyaltságára, és a polgárháború, a pogromok pszichográfiájá- nak bemutatására alkalmas képi kifejező- eszközeire. Bizonytalanság, félelem, szorongás árad a kockákból, bár harcokról, kivégzésekről, kínzásokról, fosztogatásokról nem látunk képeket. A népirtás félelmeit súlyos, kopott tárgyak, elnéptelenedett épületek, utcák, a halott város piactere, a macskakövek stb. bocsátják ki magukból - a tárgyak megszemélyesül- nek. A zsidók megaláztatásairól csak Jefim gyermekeinek a felnőtteket utánzó játékából szerzünk tudomást, az áldozatok tehetetlenségét a rongybaba és a hintán lengő rémült kislány jelképezi. A harcok menetét pedig a lovasok nélküli lovak vágtái ábrázolják. Valódi kivégzés helyett hatásos, de játékos megoldást látunk, a szökött katona köcsögjéből kiömlő tej a szeretet elmúlását, a munka kárbave- szését is idézi. Norma Morgyukova karakterisztikusan oldja meg a komisszár kellemetlenül emlékezetes figuráját. A fényképezés Valerij Ginzburg munkája. TALLÓSI BÉLA Rablólétra a címe Dusán Rapos zenés filmjének, melyet a nyári filmszemlén mutatnak be először. Főszereplői az Elán együttes tagjai és Berencsi Attila (baloldalt). A komisszárnö a zsidó család házában - középen Nonna Morgyukova ÚJ sző 4 1989. V. 3f
