Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-29 / 124. szám, hétfő

Ki ad nevet a városnak? Költő volt, noha verseket soha­sem írt, legfeljebb pármondatos val­lomásokat. Rajzokat, szitanyomato­kat „költött“ nyáresti kertekről, szé­naillatú udvarokról, kamaszkora „tü­zes mozdonyáról“, szüretelő asszo­nyok gyönyörű vétkeiről, harmatban táncoló kentaurokról, pajkos csikók­ról. Áhítattal és álmélkodással kö­szöntött fákat, mezőket, lugasokat, ligeteket, vízpartokat; remegve le­sett meg egymáshoz simuló lovakat, sebzett szarvasokat; kamaszos kí­váncsisággal, megbabonázva cso­dált szépséges testeket, karcsú, szellővel ölelkező szemérmes lá­nyokat, sudár, ártatlan arcú, rejtett szikrákat hordozó ifjakat. Életszem­léletét, világlátását az emberbe ve­tett hite és természetszeretete ra­gyogta be, mélységes érzékenység­ről, finom líráról, gyengéd harmóniá­ról tanúskodó vonalai így váltak ma­radandó élménnyé és időtlen ér­tékké. Előttem az arca; szelíd, derűs, jóságot tükröző arca, és él bennem szép, mélyen zengő hangja is. Ne­héz múlt időben beszélni róla. Leírni, hogy tavaly óta - nincs. Hogy elment egy művész, aki nemcsak az alkotá­saival, hanem a lényével is hatni tudott. Mert Reich Károly ilyen volt. Igaz, tiszta ember egy hamis, zűrza­varos világban. A Budapest Galéria Lajos utcai házában megrendezett emlékkiállí­tásán varázslatos alkotások remeg- tetik meg a levegőt. Rajzok, amelyek előtt nem lehet egykönnyen tovább­menni. Idős pásztor, szikár arccal a nyárban. Kifulladt lovát ölelő gaz­da, égbevetett tekintettel. Ősz, ha­láltusával. A boldogság pillanata a fűben. A szerelem kései virága. A műlovarnő beteljesült álma. Salo- me hetedik fátyla. Lány a tükör előtt, lány az erdőszélen, lány a tenger­parti szélben. Ábrándok, vágyak, ki­tárulkozások. A rajzok mellett réz­karcok, szitanyomatok, könyvilluszt­rációk. Ami szembetűnő: Reich Ká­roly tisztelte az írót, nem akarta sem felülmúlni, sem „kiegészíteni“; a mű vezérfonalát ragadta meg és ahhoz adott hű képi világot. Német, orosz, francia és cseh nyelvű gyermek­könyvek jelzik: illusztrációit külföl­dön is szerették, rajzi szuggesztivi- tásával gyorsan meghódította az ol­vasókat. Színes és lebilincselő köz­lésmódját ismerve ezen már meg sem lepődünk, fából faragott és bronzból formált kisplasztikáin vi­szont igen. Ezeket az alkotásait most látjuk először. A töprengő Res­taurátor, a gyerekeit cipelő Anya, a megpihenni készülő Pásztor, a hosszú utat megtett Zarándok, a szemérmét is levetkőző Kalapos lány és a többi kis figura a grafikák rokona. Reich Károly szobrászként is Mester volt, képzelőereje, lelemé­nyessége akkor sem hagyta cser­ben, ha ceruza helyett bicskát vett a kezébe. Asztalán kiszáradt tollak és érin­tetlen papírlapok.- Még most sincs erőm elrakodni - mondja Reich Károlyné és átme­gyünk a másik szobába, ugyanab­ba a sarokba, ahol nem is olyan rég a Mester vallott magáról.- A kisplasztikákon kívül újdon­ság volt számomra az emlékkiállítá­son az a néhány rajz is, amelyeken telt idomú, koros nők és szilaj bikák néznek egymás szemébe. Karcsú, virágzó lányok és büszke csikók után hogy jött ez a váltás? Beszélt erről egyáltalán a Mester?-Beszélt, hogyne. Tudja, ő na­gyon tisztelte és szerette a női ne­met, de bent, a kórházban csupa elhízott, morcos ápolónőt látott - és ez lett a vége. Ez a szatirikus él. Annyira szerette a szépet, hogy ki­mondottan dühítette, miért nem esi--, nosabb, fiatalabb nők vannak körü­lötte, és akkor erre válaszolt egy tőle szokatlan sorozattal.- Mikor születtek ezek a rajzai?- Nyolcvanötben.- Faragni is akkor kezdett, ugye?- Igen, ugyanabban az évben, nem sokkal karácsony előtt. Egy, kerekeken „repülő“, piros ruhás an­gyal volt az első műve, nekem farag­ta, ajándékba. S ami külön érdekes benne: a tengelyen forgó kis kereke­ket pontosan úgy csinálta meg, mint egykor az édesapja, otthon, a bog- nárműhelyben. Emlékezett rá. Fara­gott ő bizonyára gyerekkorában is, de maradandó nyoma nem volt en­nek. Aztán évtizedeken át semmi, illetve csak a puszta vágy. Mert vonzotta őt nagyon a megfogható művészet, de mindig azt mondta: fél belekezdeni. Hallotta ezt az egyik barátja, Somogyi József, és méhvi­aszt hozott neki azzal, hogy „ne csinálj ebből nagy ügyet, ez termé­szetes anyag, ennek az illata is remek és ezt bent, a szobában is lehet formálgatni.“ így kezdte tehát el, és olyan nagy örömmel folytatta, hogy élete utolsó két évében több mint húsz szobrot faragott. Ült az asztalnál és húzogatta a bicskáját a jávorfadarabokon. Nem voltak technikai nehézségei... szobraival pontosan úgy fejezte ki magát, mint a grafikáival.- Festeni nem szokott?- Nem. Soha. A festés nem volt számára kifejezési forma. Neki a vo­nal kellett.- Azt dinamikusabbnak, meggyő­zőbbnek találta.- Mondta is gyakran: a legtisz­tább dolog tollal rajzolni. De abból sem kellett sok neki. Legalább húsz évig rajzolt ugyanazzal a tollheggyel és azzal a tollszárral, amely talán az iskolából maradt meg neki. Nem volt szüksége műteremre sem, sőt, még modellre sem, annyira vizuális beál­lítottságú volt. Vázlatokat csak akkor csinált, ha illusztrált, ha egy bizo­nyos feladatot kellett megoldania. Egyébként soha. Rajzolt, rajzolt, ami nem tetszett neki, azt eldobta.- Balatonszemesi szülőháza ud­varán áll-e még a nagy diófa, vagy ahogy ő nevezte: az „égig érő zöld palota, ébren-álom szép kapuja“?- Áll. És megvan annak is a maga története. 1922-ben ültette az apó­som, amikor a férjem született. Las­san, nehezen nőtt, de ahogy múltak az évek, évtizedek, egyre nagyobb, egyre szebb lombja lett, valósággal uralta a hátsó kertet. El nem tudom mondani, mennyire szerette a férjem ezt a fát; szavaiból mindig azt vet­tem ki: teljesen azonosította vele magát. A szülői házhoz is ragaszko­dott... próbáltuk rendben tartani, de hiába. Ha esett, beázott a tető és mert lakója nem volt a háznak, rette­netes hangulatot árasztott! El is ad­tuk egy magyar származású holland hölgynek; ránk mindig mélabú nehe­zedett, ha ott voltunk, neki meg tetszett. És gondjaiba vette a diófát is. Nem kell azzal törődni, ne zavar­ják meg az életét, kérte őt a férjem, de a hölgy hajthatatlan volt. Hogy feldúsíthassa a földet, körbeásatta a fát. Erre jött egy vihar, egész éjjel háborgott a Balaton, a meglazult gyökerek már erőtlenek voltak és kidőlt a majdnem hatvan éve adako­zó nagy diófa. Daruval állították vissza a helyére, megtámaszották, meg is maradt, két év múlva megint hozott termést, de nem sokkal ké­sőbb kezdett kipusztulni. Én hallgat­tam róla és a férjem is talán csak egyszer hozta szóba; a saját egész­ségébe vetett hite is akkor rendült meg.- Csillagos homlokú lovairól, meztelen nőalakjainak „társairól“ mesélt-e olykor? Mert hozzájuk ugyanolyan bensőséges viszony fűzte, mint „a végtelenséget muta­tó“ nagy diófához.-A lovakat a nagyapja mellett szerette meg, aki bognár volt. Gye­rekkorában ott élt mellette, Karádon, de a nagyapa is akkora lóbolond volt, hogy csak parádéra fogta be őket, munkára soha. Igen, a férjem is annyira imádta a lovakat, hogy eszébe sem jutott, hogy a hátára üljön valamelyiknek. A felszabadu­lást, egy főiskolás zászlóalj tagja­ként, Németországban érte meg. Huszonkét éves volt, amikor elindult hazafelé. És útközben, nagy boldog­ságára, talált egy lovat. Kötőfékkel a nyakában, egy magára hagyott lovat. Fogta, magához édesgette és Csehszlovákián keresztül hazáig vezette, de fel nem ült rá, csak vezette, vezette és örült, mert táplá­lékot, sőt még egy pokrócot is tudott szerezni neki.- Bár betegsége hatására pász­torai, bölcs öregei egyre komorabb, egyre fáradtabb arccal néznek rám, életkedve, derűje, úgy tűnik, akkor sem hagyta el.- Ő hitt az életben. Tudta, mi a dolga. Ismeri a mondását: „Szere­tem szép mesterségemet, a nekem mindig örömöt adót, mely élteti a hi­tet bennem, hogy kapott képessé­gemmel jó ügyet szolgálok.“ Még a szeme is ettől ragyogott.- A Lajos utcai házban időszakos kiállítás az övé. Itthon őrzött alkotá­saival egy Reich Károly emlékmúze­um is megtelne.- Régóta dolgozom már ezen. Egy régi, meghitt hangulatú házat keresek, kis szobákkal, fehér falak­kal, fagerendákkal. Nehéz ügy, de nem adom fel, majd csak kialakul valami. Addig marad minden a szek­rényekben, a fiókokban és a map­pákban SZABÓ G. LÁSZLÓ „Mikor adják vissza az utcánknak a klasszikus irodalomból ismert ne­vét?“ „Az átkeresztelés pénzbe ke­rül, én ebből inkább egy iskolát épí­tenék." „Miként lehet megvédeni az eltűnéstől, a nép nevekben megörö­kített emlékét?“ - szerkesztőségek, tanácsok manapság százával kap­nak ilyen kérdéseket és követelése­ket tartalmazó leveleket a Szovjet­unióban. Mi az oka annak, hogy ilyen ér­deklődés mutatkozik a földrajzi ne­vek iránt? Okszana Petrunyko, az APN tudósítója ezzel a kérdéssel fordult Mihail Gorbanyevszkij filoló­gushoz, a Helynévtanács elnökhe­lyetteséhez.- A névátkeresztelésekkel kap­csolatban ma ugyanolyan harc fo­lyik, mint más kérdéskörökben is, amelyeket az átalakítás vetett fel. Az emberekben fokozódik a felelősség- érzet mindenféle döntéshozatalért, azok a levelek, amelyeket kapunk, szintén erről tanúskodnak. Ahogyan arról is, hogy a lakosságnak vannak olyan csoportjai, amelyek fáradha­tatlanul érvelnek azért, hogy minden változatlanul maradjon.- Mivel foglalkozik majd ez a Ta­nács?- A térképen levő nevek védel­mével, visszaállításával, rendezésé­vel. Ki kell dolgozni az átkeresztelé­sek történelmi-nyelvészeti, jogi szempontjait. A Szovjetunióban mindmáig hiányzik a nevek megváltoztatására vonatkozó döntéshozatal demokrati­kus mechanizmusa. Ez pedig lehe­tővé teszi azt, hogy voluntarista mó­don hajtsanak végre indokolatlan vagy egyszerűen konjunkturális jel­legű névváltozásokat. Tanácsunk támogatni akarja az állampolgárok kezdeményezését, javaslataikat tár­sadalmi vitára akarjuk bocsátani.- Az új helységnevek adása: tör­vényszerű folyamat. Az emberek nem akarnak múzeumban élni, idő­ről időre egyeztetik az elnevezése­ket a korral. Az „átkeresztelési jár­vány“ azonban a legutóbbi évszá­zadban annyi helynevet ragadott el, mint amennyi az ország egész előző történelme alatt tűnt el a térképről.- A tömeges átkeresztelés a for­radalom utáni első években kezdő­dött el. A nép annyira büszke volt a társadalmi változásokra, hogy az emberek a forradalom tiszteletére új neveket adtak gyermekeiknek, az utcáknak, a városoknak. A moszkvai Protopopovszkij (Esperes) utcát pél­dául, bár nevét egy háztulajdonos vezetéknevéről kapta, ellentét gya­nánt Bezbozsnij (Ateista) utcának nevezték el. Sajnos, nemcsak új objektumoknak adtak új neveket, a történelem által patinássá vált, régi helynevek is eltűntek a térképről. Ez elvi tévedés volt, ami ma is gyakran megismétlődik.- A helynevek között külön cso­portot alkotnak azok az elnevezé­sek, amelyek valamilyen személyi­ség emlékét őrzik. Egyeseket még az illető életében adták. Hogyan je­lentek meg a térképen ezek a nevek?- Az élő pártszemélyiségek és ál­lamférfiak tiszteletére történő név­változások a személyi kultusz idő­szakában öltöttek tömeges jelleget. Sztálin úgy tüntetett ki egyeseket, hogy helységeket vagy utcákat ne­veztek el róluk, mintha valami ér­demrendet adott volna nekik, és eb­ben senki sem befolyásolta őt. En­nek leküzdésére 1957-ben, négy évvel Sztálin halála után, a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsa rendeletet adott ki, amely megtiltotta, hogy élő emberekről bármit is elnevezzenek. Néhány évvel ezelőtt azonban, e törvény megkerülésével, Voro- nyezsben például Feoktyisztov űr­hajósról neveztek el egy utcát. Én, személy szerint, úgy vélem, elsősor­ban etikai szempontból helytelen az ilyesmi.- És milyen szemmel nézi azt, hogy egyes helységeknek elhunyt személyiségek nevét adják?- A térképet nem kell holmi pan­teonná változtatni. Én amellett sza­vazok, hogy Gagarin városnak adják vissza a Gzsatszk nevet. Az első űrhajós nevét például óceánjáró ha­jónak vagy tudományos intézetnek kellene viselnie. Nagy tiszteletet ta­núsítottunk Jurij Andropov iránt, úgy vélem azonban, hogy Andropov vá­rosnak vissza kell adni régi nevét, a Ribinszket. Hiszen ez a még 1152- ben keletkezett halász-szabadfalu emlékét őrzi. Az ilyen átkeresztelé­sek rendszerint újabb kéréseket szülnek. írók, munkahősök, akadé­mikusok rokonai ma is olyan kérdé­sekkel ostromolják a hatóságokat, hogy egy nemrég elhunyt hozzátar­tozójukról utcát, sugárutat vagy tele­pülést nevezzenek el. Szeretnénk elősegíteni a történelmi nevek visz- szaadását. Sok ezer levelet kapunk Kujbisev, Kirov és természetesen Zsdanov város lakóitól. Kalinyin és Nyizsnij Novgorod lakói aláírásokat gyűjtöttek azon javaslatuk támoga­tására, hogy változtassák meg váro­suk nevét. Azerbajdzsán lakosai amellett szálltak síkra, hogy Kirova- badnak adják vissza az ősrégi Gjandzs nevet, amely Nízami költő nevével függ össze. A Kulturális Alap és a Helynévtanács vezetőinek az a szándéka, hogy az Izvesztyijá­ban nyílt levéllel fordulnak a Legfel­sőbb Tanács Elnökségéhez az átke­reszteléseket illetően.- Milyen konkrét intézkedéseket tervez a Tanács?- Előadásokat fogunk tartani. A Kulturális Alap ösztöndíjat alapí­tott egy olyan aspiráns és főiskolai hallgató számára, aki a földrajzi helynevekkel foglalkozik. A Tanács a Kulturális Alap költségére tanul­mányozni fogja a közvéleményt, összeállítja a névváltozások szó­jegyzékét és szociológiai vizsgálato­kat végez. A Tanács - amelynek kiváló szovjet tudósok a tagjai - természe­tesen ingyenesen végzi majd tevé­kenységét. (APN) Vannak-e Mongóliában rockegyüttesek? Erre a kérdésre nem lehet egykönnyen választ adni, mert az együttesek zenei irányzatát és stílusát nehéz pontosan meghatározni. A mongol popzenekarok műfaji hovatartozásának bizonytalansá­gára az is magyarázatot ad, hogy amikor a hetvenes évek vége felé a rockzene megjelent az országban, az idősebb nem­zedék kereken elutasította:- Nincs szükségünk a rockzenére - mondták. - Nincs összhangban a mon­gol dallamokkal és motívumokkal. Mi a helyzet ma? Elmúlt már az az idő, amikor a rockzene Mongóliában „számki­vetett“ volt. Mindenki felismerte, hogy a fiatalok szeretik, mégis úgy tettek, mint­ha nem így volna. A helyzet azóta teljesen megváltozott. A mongol hivatásos együt­tesek ma rockzenét játszanak, és a rádió és a televízió is sugározza. A rockegyüttesek „alapítói" 15-20 év­vel ezelőtt tűntek fel, és óriási hatással voltak a fiatalok zenei kultúrájának formá­lására. Az első közülük a hivatásos Szojol Erdene együttes - ez már 15 éve műkö­dik, és továbbra is rendkívül népszerű. Két lemezt készített, s rendszeresen sze­repel a televízióban és a rádióban. Az együttes nemrég új műsort mutatott be: egyfajta népzenén alapuló rockszvitet, amely kétségtelenül eseménynek számít az ország szórakoztató iparában. Az egyik népszerű „veterán" zenekar: a Bajan Mongol. Ugyanakkor keletkezett, amikor a Szojol Erdene és egy ideig ez utóbbi vetélytársa volt. De a Bajan Mon­gol fokozatosan eltávolodott a rockzene hagyományos törvényeitől, és ma inkább holmi nagy varietézenekarnak látszik, mint sem rockegyüttesnek. Szólistájának, Tömörbaatamak néhány újabb dala még­is egészen frissnek és újnak hat. Ez a két együttes ma még népszerű, de már nem ők állnak a popzenéért lelke­sedő fiatalok figyelmének homlokterében. A fiatal együttesek közül sokáig a Möngön Hurhe volt a legnépszerűbb. Nemrég azonban feloszlott. Az Orgö és az Aliszam ugyancsak igen kedvelt a fiatalok körében. Ez a két együttes inkább a könnyű rockot és a reg- gae-t kultiválja. Az Orgö meglepő finom­sággal játssza a könnyű rockzenét. Szó­rakoztató stílusú, vidám zenekar, amely könnyen kapcsolatot teremt hallgatósá­gával. Az úgynevezett „metálzenekarok", amelyek a heavy metál rockzenét játsz- szák - merőben új irányzatot jelentenek az ország zenei fejlődésében. És sikerük van. Hangsúlyozni kell azonban, hogy előadásaikon igyekeznek kerülni az ag­resszív stílust. Több más népszerű együttes is van, például a Cirk, a Szaluuszés a Szojomko. A nyolcvanas évek derekától kezdve a fi­atalok nagy érdeklődést tanúsítanak a rockzenekarok iránt. Manapság sok fiatal rockegyüttes működik sikeresen. Majd elválik, hogy lesz-e változás a mennyiségtől a minőség felé. (Szovkult) In memóriám R. K. új szú 4 1989. V. 29

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents