Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1989-04-07 / 82. szám, péntek
A legjobbaknál ne legyenek jobbak! Jegyzetek a szép magyar beszéd országos versenyének döntőjéről A történelem irtásain GÁL SÁNDOR: Egyetlen idő Méltán várhatjuk el, hogy a szép magyar beszéd országos versenyének döntőjében - amely a Kazinczy nyelvművelő napok részrendezvénye - olyan mezőny alakuljon ki, hogy a szövegmondásban és a szövegalkotásban valóban azok a tanulók és diákok mérjék össze tehetségüket, akiknél nincsenek jobbak, akik országos viszonylatban a legszebben beszélnek anyanyelvükön. Ahhoz, hogy ez így legyen, a verseny egyes fordulóiban a bírálóknak elfogulatlan döntéssel és szakértelemmel kell kiválasztaniuk szépen beszélő iskolásaink színe-javát. Bizton hiszem, hogy ez így történt, mégis, megítélésem szerint, szép számmal voltak, akik Kassán (Kosice) a XX. Kazinczy nyelvművelő napokon a döntőben látott-hallott tizenkét alap- és ugyanennyi közép- iskolás beszédműveltségét hiányosnak, szegényesnek tartották. Remélhetnek, remélhetünk-e magasabb színvonalat, választékosabb beszédet, lényeges javulást? Mindenképpen, ha ilyen vagy olyan fórumon szakemberektől beszédtechnikát is fognak tanulni azok, akik az ifjúság nyelvhasználatára a leginkább hatnak, illetve, akik nagymértékben tudják formálni a fiatal generáció beszédkultúráját. Tehát azok, akik nemcsak magánemberként segíthetik anyanyelvi kultúránk minél magasabb szintre emelését - pedagógusok, rádióbemondók és riporterek, amatőr színészek stb. Amíg nem lesz így, félő, a szép magyar beszéd országos versenyének döntőjében tanulóifjúságunk szöveg- mondása aligha lesz hibátlan. Mint alapvető fogyatékosság, a legtöbb versenyzőnél megfigyelhető volt, hogy a jó előre ismert részletet olvasva, inkább a helyes artikulációra összpontosítottak, ebből kifolyólag a szövegmondás meglehetősen gyengére sikeredett. Ez adódhat abból, hogy a tanulók egy évben egyszer, csak a versenyre készülve és csak az adott szöveg Súlyos veszteség érte a csehszlovák filmművészetet: életének 78. évében meghalt Karéi Zeman kétszeres állami díjas, csehszlovák békedíjas nemzeti művész. Ostromerben született 1910. november 3-án. Kétéves tanfolyam után reklámgrafikusként kereste kenyerét. Éveken át Párizsban élt, hazatérése után Zlínben, a Bafa-gyár grafikusa volt. Már ebben az időben foglalkoztatta a bábművészet, s 1943-tól a helyi Trükk Stúdió részére dolgozott. A felszabadulás alkotói pályájának kezdetét is jelentette. Első átütő sikerű rendezői munkája az államosított csehszlovák filmgyártás első sikeres külföldi bemutatkozásának tekinthető. Testvérével, Borivoj Zemannal 1945-ben Karácsonyéji álom címmel rövid bábfilmet rendezett. Ez az alkotás a következő évben elbűvölte a can- nes-i nemzetközi filmfesztivál zsűrijét és közönségét is, nem csoda hát, hogy a mű különdíjat nyert. Kisfilm- jeínek ismert és népszerű alakja, Prokouk úr, a kispolgár, akiben derűs, groteszk humorral pellengérez- te ki a negatív jelenségeket, nemcsak a gyermekeket, hanem szüleiket is magával ragadta. Kísérletező művész volt, így rövidesen más, igényesebb feladatokra vállalkozott; 1950-ben elkészült a Lávra király című munkája, ezt követte a Kincskeresők - a Madársziget kincse, majd 1955-ben az Utazás az őskorba, mely pályájának csúcsát jelentette. Ezzel a produkciójával európai formátumú művésszé vált, ám alkotói lendülete, kísérletező kedve nem torpant meg. Valósággal elkápráztatta a világot az ördögi találmány című művével, melyben Verne Gyuszavaiban és kifejezéseiben tanulták, gyakorolták (be) a beszédhangok helyes képzését, ami természetesen nem elég ahhoz, hogy a képzés és az ejtés módja rögzüljön. Tudniillik, csak a kiejtés automatikussá válását követően tud a felolvasó, illetve a beszélő megfelelően koncentrálni a hangsúlyozásra, a hanglejtésre stb. Nem kizárólag a pedagógusok hibája - hiszen ők is csak elméletileg tanulták, hogy a gyerekek többsége nincs tisztában a helyes hangsúlyozás és az intonáció törvényszerűségeivel, nem tartja be a szüneteket, nem ügyel a beszédtempóra és rosszul tagolja a mondatot. Több versenyzőnél tapasztaltam, hogy nem értette meg a kapott feladatot. A felolvasással nem a szöveg tárgyilagos közlésére törekedett, hanem érzelmi töltéssel úgy igyekezett azt elmondani, mint egy novellát. Egy hírt nem lehet elszavalni, s annak, aki ezt az alapvető hibát elköveti, bármilyen szép a kiejtése, a Ka- zinczy-versenyen a győzelemre nem lehet esélye. Olyan tanuló is volt, aki a szöveget sem értette meg, nem is tudta úgy tolmácsolni, hogy egyszeri hallásra érthető legyen. Hallottuk a rossz hangsúlyozásnak azt a tipikus példáját, amikor a beszélő, olvasó nemcsak a hangsúlyos szó első szótagját ejtette nagyobb nyomatékkai, hanem szinte minden szó első szótagját, így beszéde szaggatottá, természetellenessé vált. Ezek voltak a szövegmondás során elkövetett lényeges hibák. Következő feladatként a versenyzők az első és a második kategóriában is kaptak négy-négy témát, címet, s ezekről megadott műfajban (levél, mese, élményszerű beszámoló stb.) rövid felkészülés után három percig kellett összefüggően beszélniük. Érdekes, hogy az alapiskolások voltak a jobbak: merészebben engedték szabadjára képzeletüket, bátrabban, határozottabla világát keltette életre a hajdani kötetek acél metszetei nek modorában, - a rajz- és a bábfilmelemek kombinációjával. Ez az alkotása külföldön is számos kitüntetésben, elismerésben részesült, s alkotóját „a huszadik század Verne Gyulájának“ nevezték. Karéi Zeman az ezután készült munkáival is - Münchhau- sen báró, Az ellopott léghajó, Bolondos história, Két év vakáció, Az üstökösön, Az ezeregyéjszaka meséi, A varázsló tanítványa, Mese Honzíkról és Marenkáról - sok örömet és élményt szerzett a nézőknek. Karéi Zeman erőssége a technika volt: fokozatosan alakította ki a mondanivalóhoz Illő legtökéletesebb formát. Hol üvegfigurákkal dolgozott, kihasználva a fénytörést, a színhatást, hol a rajz-, a báb- és a játékfilmelemeket egységes stílusban, a humanista mondanivalót hangsúlyozva olvasztotta össze. A műfaj határait kiterjesztette a képzőművészet irányába, s megpróbálkozott a színtechnika dramaturgiai hangsúlyozásával is. Azok közé a kísérletező kedvű művészek közé tartozott, akik varázslatos alkotásaikkal közelférkőztek a nézők szívéhez, s akik sajátos, rendkívül eredeti fantáziájukkal az egyetemes filmművészet értékeit gyarapították. Forgatókönyvíró és rendező volt; kritikusai Geor- ges Mélíés-nek, a trükkfilm francia úttörőjének méltó utódjaként emlegették. S mint egy alkalommal nyilatkozta, Méliés művészete már fiatal éveiben bűvkörébe vonta őt, hiszen a francia művész képes volt a láthatatlan dolgok, jelenségek képi megjelenítésére, megfogalmazásában beszéltek, s mivel a legtöbben mesét mondtak, átélték, élvezték a kitalált történetet, és a hallgatóknak is élményt tudtak nyújtani. Igaz ugyan, hogy a kitalált szövegbe sok ismert mesefordulatot beleszőttek. Úgynevezett „panelokból“, előregyártott szóelemekből építgették mondataikat a középiskolások, és sokan ugyanazokat a gondolatokat ismételgetve - sokszor a semmiről beszéltek. Nem csoda, hiszen amíg gyakran - a feleléskor, SZISZ-gyű- léseken stb. - a saját véleményük kimondása helyett - a felnőttek, irányítóik megelégszenek a közhelyekkel, egy ilyen rangos rendezvényen a diák úgy érzi, frázisokat pufogtat- hat csak. Az önálló gondolkodás hiányáról tanúskodik az is, hogy az egyik versenyző két mondat elmondása után képtelen volt megszólalni, értelmesen beszélni. Csupán egyetlen versenyzőnél volt erős a táj nyelvi ejtés. Bár Jakab István egyetemi tanár, a bírálóbizottság elnöke szerint a nyelvjárási jelleg a szövegmondást színesebbé tette, én ezen a magas szintű országos fórumon nem szívesen hallgattam a versenyző kiejtésében, mo- noftongusos magánhangzóink helyén a kettőshangzókat. Jó lenne elérni, hogy a szép magyar beszéd országos versenye kivívja magának ugyanazt a rangot és elismerést, mint a műszaki tárgyakból rendezett olimpiák. Az sem ártana, ha helyezettjei előnyt élveznének ott, azokon a pályákon, ahol a szép magyar beszéd követelmény. Ezért, bár a versenyt követően már közöltük a győztesek nevét, bíztatásként újra közreadjuk. Az alapiskolások kategóriájának első helyezettje a hetényi (Chotín) Csenget Mónika (a versenyre Dé- kány Éva készítette fel). Második lett a tornai (Turnianske Podhradie) Köteles Zsuzsanna (felkészítője Sza- lacsy Flóra). A harmadik helyen a losonci (Luőenec) Muszanyik Katalin végzett (magyar szakos tanára Princz Katalin). A középiskolások kategóriájában Bélák Attila a kassai Schönherz Zoltán Ipari Szakközép- iskola diákja lett az első (Pásztó András tanítványa). Kovács Katalin a Vágsellyeí (Sala) Vegyipari Szak- középiskola diákja került a második helyre (Kürthy Irén készítette fel). A harmadik díj Csonka Eszteré, a Rimaszombati (Rimavská Sobota) Közgazdasági Szakközépiskola diákjáé lett (magyarra Kasza Miklós tanítja). A közönségdíjat - a Brati- slavaí Magyar Kulturális Központ ajándékát - Bélák Attila, az újságírók díját pedig Csengel Mónika kapta TALLÓSI BÉLA Viszockij verseinek, dalszövegeinek eddigi legteljesebb gyűjteményét egy New Yorkban élő orosz képzőművész, Mihail Semjakin, a költő egykori barátja adja ki elsőként. Az afganisztáni hadi rokkantak javára - hirdeti a könyv borítóján az orosz és angol nyelvű felirat.- Azt szeretném, ha Vologya könyveit még az idén tavasszal megvásárolhatná a szovjet közönség. Számomra mindez akkor kezdődött, amikor elhozták nekem ezeket a dalokat Afganisztánból. A kazettákon a háború résztvevői énekeltek. Régi, ismert dallamok voltak, ezeken nőttem fel, csak a szövegük más... Beleborzongtam, amikor hallgattam őket. Majdnem akkora hatást gyakoroltak rám, mint egykor Vologya Viszockij dalai,. Megértettem: segítenem kell nekik. A bevételt ezért felajánlom a katonák számára, akik végigszenvedték az afganisztáni háborút - mondja Semjakin. A háromkötetes kiadványban csaknem ezer költemény kap helyet. Külön kötetbe kerül Viszockij néhány verse Semjakin illusztrációival. Gál Sándort aligha szükséges bemutatni a hazai - és a határainkon túli - magyar olvasónak. Idestova negyed évszázada van jelen irodalmunkban, s bár ez a tény önmagában még nem minősít, annál inkább az eddig írt életmű, amelyben találunk verset, prózát, mesét, mesejátékot, izgalmas, sarkalatos problémákat felvető publicisztikát. Erős karakterével Gál Sándor meghatározó egyénisége irodalmunknak, legyen szó akár költészetről, akár kisprózáról. Talán nem tévedek, ha azt állítom, mégis elsősorban költő - s nem csupán azért, mert verskötettel jelentkezett pályája kezdetén (Arc nélküli szobrok, 1964), s második kötete is verseket hozott (Napéjegyenlőség, 1966). Nézze el az olvasó a recenzensnek, ha a költő új kötetét nem elsősorban a minősítés szándékával próbálja megközelíteni. Hisz valahány költői-írói világképben vannak kérdőjelek, s egy-egy költői vénához közelíthetünk több irányból is. Ám egy dolog bizonyos: aki megszenvedett a szóért - márpedig Gál Sándor költészete emocionális fogantatásából adódóan, közéleti gyökereit tekintve is a „fájdalom árnyékában“ fakad—, attól aligha várhatjuk el, hogy bizonyos esztétikai megfontolásból vagy más poétikai kritériumok okán mondjon le a szenvedés jogáról. Hisz nem önként vállalt szerep ez, nem a választás kínálta lehetőség, nem divatos ruhadarab, amelyet az ember leakaszt a fogasról, s ha megunta, visszateszi. Ez: adatott. Ezt kapta örökségül a költő, aki kamaszfővel megélte a világégést, később a hontalanság éveit, s annak személyiség- és lélekromboló vetü- leteit. A történelem malmai könyörtelenül őrölnek. Talán ezért lett költő az ember, aki csak szenzibilitása révén különbözik sorstársaitól, s akit bizonyos szándék mindig is szeretne exhibici- onistává szelídíteni, de aki jól tudja, érzi: kollektív felelősség, közös életérzés hordozója, s mint ilyennek, meg kell felelnie a kihívásnak szüntelenül. Ezért születtek a keserű és pesszimista sorok, amelyek más konstellációban ünnepi ódákká formálódhattak volna, hordozhatták volna az emberi fenség, a szerelem, az örök szépség transzparenseit, vagy mély bugyrokban kutathattak volna, új és új lehetőségeket keresve az önkifejezésre. Első pillantásra talán úgy tűnik, mintha mentegetni szeretném a költőt - amire természetesen nem szorul rá - egyes kritikusok előtt. Régóta eluralkodott nézet - s nem csak mifelénk -, hogy a pesszimista, keserű verseket fekete bárányként kezelik, mintha azok „bűnösebbek“ lennének, vagy netán értéktelenebbek a másféle líránál. Holott rég tudjuk, hogy a magyar irodalom legnagyobb költeményei mind pesszimisták, s Vörösmartytól Adyig, József Attilától Pilinszkyig a sötét tónusok dominálnak benne. De hisz ez nem is esztétikai kategória, s mélységesen tévednek azok a kritikusok, akik szemére vetik a költőnek a pesszimizmusát, ne adj’ isten, korA gyűjtemény ismert és mindeddig nem publikált dalszövegeket is tartalmaz, csakúgy mint befejezetlen és a szerző által félredobott versrészleteket. Az egyes szövegváltozatok a függelékben kapnak helyet, amelyekhez életrajzi és irodalomtörténeti adalék is járul. A kiadást megelőzően rengeteg hangfelvételt és a szerző archívumából származó kéziratot kellett áttanulmányozni. Nagyszámú kéziratmásolatot bocsátott a kiadó rendelkezésére Marina Vlady, a színész felesége, de nagy segítséget nyújtottak más szovjet gyűjtők is. A szövegváltozatokat illetően Viszockij egy interjú alkalmával kifejtett „szerzői dal “-koncepciójából indultak ki: a „szerzői dal“ méltósága abban rejlik, hogy a szerző-előadó tetszés szerint változtathatja a szöveget, a zenét, a ritmust, a közönségtől függően. Olykor tehát elkerülhetetlennek mutatkozott bizonyos szerkesztői beavatkozás. A New York-i Viszockij-kötetek ezerháromszáznegyvenkét oldalon állítanak emléket a nagy orosz „szí- nész-költő-dalénekesnek“. -hószerűtlennek tartják. Ha van korszerűtlen líra, akkor nem a pesszimizmus teszi azzá, amiképp a személyiség jelenléte sem túlhaladott, ahogy sokan képzelik. Napjainkban, amikor a költészet talán legégetőbb problémája az olvasó elvesztése, illetve visszaszerzése, a személytelen, sőt szenvtelen költészettel csak még nagyobb éket verünk a vers és olvasója közé. A legutolsó lehetőségtől fosztjuk meg ezáltal az olvasót, ami még a vershez kötheti: az átélés, a megélhetőség lehetőségétől és hitelétől. Különben is, a költőt nem szakíthatjuk ki közegéből. A jó költő mindig egy nemzedék, nép, sors, kollektív életérzés esszenciája. Gál Sándorral szólva: ...szavaim itt tartanak öt évtized / havazásában öt évtized jégtömbjeiben / csontjaim itt sárgállanak a / temetők agyagában tíz emberöltő / egyetlen pillanatba gyúrva (tíz emberöltő foglya). Gál Sándor világa sosem volt édeni világ. Szikár, konok, szíjas költőnek ismerjük, akinek líráját nem terhelik megingások, kitérők, formai kilengések, elkalandozások. Mintha - hasonlóan az erdők királyi vadjához - ugyanazon az alkonyi csapáson haladna mindig. Körülötte alkonyodig megvirrad, szügyig érő hó kerekedik, átlőtt csillagok hullanak. Ez a gyötrődő, lázongó líra legújabb kötetében egyre teljesebbé, egyszersmind zártabbá, homogénebbé válik. Új jegy van benne kiteljesedőben: a lemondásé. Mintha valami katasztrófa előtti vagy utáni tájon vezetne minket a költő, ahol a tér is egyre inkább belső térré, az idő egyetlen, belső idővé válna:.. .a belső létezés / egyetlen / holdudvarában / s az is már valahogy távolodón / különös fátylak mögött / ahogy lépegetünk egyre lejjebb / s egyre közelebb önmagunkhoz (lefelé); .. .amit elhagytam enyém /ami elhagyott él bennem az is / építkezem / belülről / befelé / teremtek otthont tágas hazát / menedéket / amely megvéd / a teljes idegenségben... (egyetlen idő); ahol a természeti képek is megdöbbentő tartalmat hordoznak: ...varjak eveznek / szél ellenében/ dióhéjba zárt káromkodások (feloldás); . hegyéi sörényén / zuhog / a februári átok / nyihognak sötét csillagok / tölgyek dereka vérzik / hangtalan a kín / s az árnyas félelem / itt a hiány se fénylik... (februári alkonyat); s ahol már-már Dali szürrealizmusa tárul elénk: .. .madárcsőr élő szemgolyóba / belé hasít a hegy a napba / kegyelemben világosodik / az univerzum gályarabja (hajnal). Az Egyetlen idő mindenképpen több egy verskötetnél a többi közül. Váteszí látomások sora, korai testá- mentum, egy termékeny lírai vonulat összegzés-próbája, az első ciklus (Belső terek) rövidebb, képszerűbb verseiben éppúgy, mint a második ciklus (Amit keresünk) hosszabb költeményeiben. A harmadik rész (Egyetlen idő) a csöndes kiteljesedésé, a szembenézésé és a leszámolásé. A szembesülésé a közeledő megváltoztathatatlannal, amit nevezhetünk halálnak is, belső teljességnek is. Gyávaságunknak, kiüresedett főhajónak, porladó kőnek. Aminek a költő látja éppen, aminek megnevezi - helyettünk is, nekünk is. Mintha Ur falait látnánk az ősi sumér eposzból, hol épülőben, hol leomlóban:.. .mennyi lehajlás és fel- emelkedés / rejtőzik a szilárduló betonban / a habarcsban alámerülő kövek / fuldokolnak otthont teremtve / halálukban is (ötvenkettő virágzása), mintha Kőmíves Kelemen gigászi küzdelmének lennénk tanúi: ...nem pihenünk a hetedik napon munkálkodunk / romlásunk új fundamentumát egyengetve / íme az otthoni küszöb elkoptatott fája / ezt kéne kicserélni de minek / maholnap lakó nélkül akár le is omolhat... (amit keresünk). De azonosuljunk bármennyire is a költő kételyeivel, érezzük bármennyire is, amit ő lát: ...amitkeresünk haza otthon nép nyelv /összetartó kötelék / ott hever az árokmélyen... azért ...az egyszervolt réten / pipacsok vörösében/ dalaink zenéje lángol. Hogy ez elég-e vigasznak, feloldásnak, megbékélésnek? A történelem irtásaira „kipön- dörített“ költő nem szépítget, nem hagy elalélni. Higgyük, nem holtat költöget. Nincs más lehetőségunk. KÖVESDI KÁROLY „A huszadik század Verne Gyulája“ - volt Viszockij-kötetek New Yorkban ÚJ sztf 6 1989. IV. 7.
