Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1989-04-06 / 81. szám, csütörtök
A CSKP Központi Bizottsága 13. ülésének vitája JAN ZELENKA, a CSKP KB tagja, a Csehszlovák Televízió központi igazgatója Oktatásügyünk fejlődésének koncepciójából és ezek átértékelésének kritikusságából kiderül, hogy Komensky hazájában, ahol minden pedagógusnap alkalmából az ő tanítására hivatkoznak, nem mindig törődnek a pedagógusokkal. Tankötelesek vagyunk, mondja a tévésorozat, amelynek ismétlését tudatosan a központi bizottság ülése előtt kezdtük el. Én is tanköteles vagyok. Legkisebb lányom hetedikes, így az alapiskoláról közvetlen ismereteim vannak. Mindemellett el kell mondanom, hogy kitűnő iskoláról van szó, amelynek igazgatónője a kísérleti jelleggel is törődik. De az utolsó három évben ez az iskola is függ a nyugdíjas pedagógusoktól, akik a megengedett bérösszeg szintjét elérve, akár márciusban is abbahagyják a tanítást, amit ismét csak pótmegoldások, helyettesítések követnek. Az iskola így függőségbe kerül az alapfokon tanítóktól, sőt középiskolai végzettségűeket is fel kellett vennie. Elképzelhetik, miként csökkent a színvonal és azzal együtt a tanulók fegyelmezettsége. A lányom osztálya nemrég új osztályfőnököt kapott. Az első dolog, amire figyeltünk, hogy véletlenül nincs-e másállapotban, mivel három előző osztályfőnökük igen hamar szülési szabadságra ment. Nagyon kételkedem benne, hogy az állampolgári nevelés az alapiskolákon teljesítené kiemelt feladatát. Átnéztem a hetedik osztályosoknak, tizenkét- tizenhárom éves gyerekeknek íródott tankönyvet. Ebből kiderül, hogy annak a pedagógusnak, aki le akarja kötni a gyerekek figyelmét, korukhoz illő módon szeretné velük megértetni a témát, s ráadásul el akarja kerülni a tréfálkozást is, igencsak érzékenynek és felkészültnek kell lennie. A tankönyvben szerepel egy kérdés: Miért a munka a forrása a társadalmi értékeknek? Ez egy tizenkét éves gyerek számára végül is nehezen definiálható. Az állampolgári nevelés 1981-ben elfogadott tananyagát a minisztérium ismét megvizsgáltathatná, s tehetné ezt azzal a szándékkal, hogy a gyerekeket egyszerű és érthető magyarázatokkal tanítsák meg az olyan alapvető társadalmi értékek lényegére, mint a szorgalom, a hazaszeretet, az anyanyelv tisztelete, a szocialista társadalom igazságosság adta lényege. Valamifajta szocialista tízparancsolatra gondolok, ami alapja lehetne a később megismerhető fogalmak értelmezésének, s amit minden eddiginél alaposabban átgondoltunk volna.Tudatosítsuk, hogy mennyire érzékenyen és lélektanilag hatásosan írta meg katekizmusát a katolikus egyház. Mindemellett a mi állampolgári nevelésünknek nem kell a puszta hitre támaszkodnia. Másik megjegyzésem a művészeti iskolákat érinti. Más gondjaink is vannak, de ezt a területet sem hanyagolhatjuk el. Sajnálom, hogy művészeti iskoláinkban különböző személyzeti változások folytán eluralkodott a szürke átlag. Prágát Európa konzervatóriumának is nevezték. A mai napig ebből a dicsőségből élünk. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációkban kiváló muzsikusaink, tehetségeink vannak, viszont mégiscsak a középszer az uralkodó. Gondolkodjunk el ezen a helyzeten! Nézzük meg milyen emberek és milyen művészi alkotóerővel birók törekednek minden lehetséges módon arra, hogy docensek, egyetemi tanárok, sőt rektorok legyenek! Közben a Szövetségi Gyűlésben elfogadtunk egy törvényt, amelynek következményeként egy olyan kiváló előadóművész, mint amilyen Josef Suk, nemzeti művész, nem lehet tanár a zeneakadémián, holott a világ számos zeneintézete kinált neki tanári állást. Persze ő szívesebben tanítana itt, ahol a nagyapja, Josef Suk is tanított. Nem taníthat Vectomov sem, a kiváló csellista, s rejtélyes okokból Antonín Kohout sem, a Smetana Vonósnégyes csellistája. Olyan együttes tagja ő, amely Japántól, Európán át Amerikáig hírnevet szerzett a cseh zenének. Hogy ne ragadjak le csupán a zenénél: nem kaphat tanári állást Jirí Sequens nemzeti művész, de a világhírű mimus, Ladislav Fialka nemzeti művész sem. Úgy gondolom, hogy a művészeti iskoláinkon eluralkodott középszernek csak akkor vethetünk gátat, ha ott kultúránk legnagyobb mesterei tanítanak majd. Harmadik megjegyzésem az iskolatelevízió műsoraihoz kapcsolódik. Az oktatási minisztériummal együttműködve kialakított műsoraink nem rosszak, sőt, ellenkezőleg. Például a kémiát és a fizikát az animáció segítségével olyan érzékletesen mutatjuk be, ahogyan a legjobban felszerelt szaktanteremben sem lehetséges. Mégis, hol található az elmaradás, az elavultság forrása? Abban az időben, amikor a kémia órát sugározzuk, kevés iskolában nyílik lehetőség az órarendet ennek megfelelően úgy összeállítani, hogy az osztályok nézhetnék azt. Ez nagy kár. Gyors tempóban korszerűsíteni kellene a tanítást, s az iskolai műsorokat egy kerek blokkban sugározva lehetőséget adni arra, hogy a videomagnókkal felszerelt iskolákban felvehessék ezeket. Ezután az órarend szerint már rugalmasan lejátszható lehetne a műsor. Ma már az iskolákon is elterjed a videomagnó. A szülői szövetségeknek lehetőségük van megvásárlására. Ez az egyik út, ami megkönnyíthetí a pedagógus munkáját és a tanítás korszerűsítését. Végezetül szeretnék visszautalni Jakes elvtárs bevezető beszédére. Meggyőződésem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanatban elmondott állásfoglalás volt. A választási körzetemben is több gyűlésen veszek részt. Tudom, hogy a pártszervezetek és a nyilvánosság már várták, éppen ezért lehetetlen lett volna teret engedni a kételynek, a találgatásoknak, a bizonytalankodásnak és a különböző extrém megnyilvánulásoknak. Az átalakítás - mindenekelőtt a XVIJ. kongresszus után elkezdett, majd a 7. központi bizottsági ülés után kibontakoztatott átalakítás - visszafordíthatatlan, és nem lehet vitát folytatni az attól való eltérésről. Másodsorban az átalakítás lesz az az út számunkra, amelyet pártunk és nemzeteink történelmi tapasztalataira, gazdasági lehetőségeinkre és hazánk nemzetközi kapcsolataira alapoztunk. Némely emberek valamikor ingerülten felrótták, hogy az ötvenes évek első felében idegen példákat másoltunk. Különböző alapállásból egyesek ismét a másolásra szorítanának bennünket. A főtitkár szavait azért támogatom, mert figyelembe veszi a csehszlovákiai helyzetet és Csehszlovákia Kommunista Pártja tapasztalatait. PETER KNEPPO elvtárs, a CSKP KB póttagja, a Szlovák Tudományos Akadémia Mérési és Méréstechnikai Intézetének igazgatója Nagyon hatékonynak tartom jelenleg a főiskolák, tudományos intézetek, fejlesztő laboratóriumok és iparvállalatok közötti célirányos együttműködés kibontakozását. Ez a folyamat a tudományos műhelyek, kutatási központok, vagy az ágazatközi tudományos-technikai komplexumok kiépítésén dokumentálható. Számos együttműködési szerződés jött létre a nagy konszernek és a főiskolák között, amelynek finanszírozásában az illetékes iparág és az állam közösen vesz részt. Azok a kihelyezett tudományos-pedagógiai munkahelyek azonban, amelyeket a főiskolák a vállalatoknál alakítottak ki, már nem működnek eléggéhatásosan, ésagazdasá- gi és szociális fejlődés meggyorsítása által kívánt ütemben. A másik oldalon a „főiskolai és az akadémiai tudomány“ kölcsönhatása a komplex tudományos problémák megoldásában, amelynek célja a legmagasabb szintű innovációk alapvető tudásigényeinek kielégítése, nálunk még nagyon sok szervezési és lélektani akadályba ütközik. A tanulmányi programok túlzott egységesítése nagymértékben korlátozza az egyéni hozzáállást és az egyes iskolák egyediségének érvényre juttatását. Iparunk szerkezetváltása már akkor megkezdődik, amikor a főiskolák tanulmányi ágait kialakítjuk. Ebben az irányban a felsőoktatási intézmények vezető szerepét gyengíti a reszortszerkezet másolása. A jelenlegi centralizmus és az irányítás adminisztratív módszerei korlátozták a főiskolák egyes részlegeinek önállóságát, alkotó szellemét. A tudományos tevékenység gyors differenciálódása a tudósok viszonylag szűkkörű szakosodásához vezet. így egyre nyilvánvalóbbá válik a tudományos dolgozók és a főiskolai oktatók szakosodása és a tudományos problémák komplexitása, sokrétűsége közötti különbség. Ez azután sok esetben félelmet és kétségeket ébreszt néhány tudósban, felsőoktatási dolgozóban. Mindez abból fakad, hogy bizonyos tudományos kutatások korlátozásával megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy - képletesen mondva - fellépjünk a világ felfedezéseinek porondjára. Ezek a nézetek a régi, az önellátást mindenáron szem előtt tartó konzervatív állásponttal függnek össze, amelyeket a gazdasági életből már kezdünk kiküszöbölni. Ha nem távolítjuk el a jelenlegi ágazati és csoportérdekek korlátait, amelyek léteznek a főiskolák és az akadémiák között is, ha nem váltunk a költségvetésekről a programok finanszírozására az alapkutatásban, akkor a közeljövőben nem várhatjuk, hogy kialakuljanak a közös tudományoskutató kollektívák. Ez nagy veszteség lenne, hiszen az ilyen csoportokban az akadémia tudományos dolgozóinak szűk specializációja és a főiskolai oktatók széles spektrumú tudása új minőségi szintet jelenthet a tudományos problémák interdiszciplináris megoldásában. Ugyanígy figyelmet érdemel a főiskolai és akadémiai dolgozók helyváltoztatási, áttelepülési problémáinak megoldása. Az átlépés a szakmai mozgékonysággal együtt a tudomány új, progresszív irányzatainak fejlődésében egyre nagyobb szerephez jut. Ez az egyik legjelentősebb tartaléka a tudományos munka és az oktatótevékenység intenzitása további növelésének. Ez jobb feltételeket teremt a tehetséges diákokkal való egyéni foglalkozáshoz, a tudományos munkába való bekapcsolásukhoz. A főiskolák, tudományos munkahelyek és a gyakorlat közötti munkahelyváltás nagyobb lehetősége növelhetné a tudományos és pedagógiai munkát végző dolgozók között a legmagasabb tudományos fokozatokat elért dolgozók számát, és csökkenthetné az ebbe a csoportba tartozók átlagosan magas életkorát is. Az ezzel kapcsolatos adatok - tehát hogy ilyen tudományos fokozatokkal csak a főiskolai tanárok hét és fél százaléka bír és átlagéletkoruk 59 év - eléggé elgondolkodtatók. Elkerülhetetlen, hogy olyan gazdasági és szociális légkört alakítsunk ki, amelyben lehetővé válik, hogy a tudományos munkahelyek és a gyakorlati tevékenység magasan kvalifikált szakemberei szakmai karrierjük kicsúcsosodása után a főiskolákra kerüljenek, és ott adják át tudásukat és tapasztalataikat a következő generációnak. A főiskolákon és az akadémia intézeteiben tapasztalható a nyugdíjaztatás korhatárával összefüggő gyakorlat sajnos éppen fordított helyzetet teremt. Előfordul ugyanis, hogy a legjobb pedagógusok főiskolai pályafutásuk befejeztével az akadémiára kerülnek, és gyakran az elért tudományos fokozataikra való tekintettel, irányító funkcióba. A főiskolai tanárok képviseleti aránya az akadémia irányítási szférájában viszonylag magas. Ezért aztán látszólag érthetetlen, hogy miért nem jött létre eddig széles fronton a kívánt együttműködés, sőt a természetes szimbiózis két ilyen jelentős intézmény között.' Ez is arra mutat, hogy következetesen le kell küzdeni a gazdasági, a szociális, az adminisztratív és az esetleges szubjektív akadályokat. Elmondok néhány tapasztalatot a főiskolák és a termelés közötti együttműködésről, és az orvosbí- ológia és méréstechnika területéről. Az Orvosi és Biológiai Tudományos Kutatás Műszerei elnevezésű országos oktatói és tudományos-termelési társulás tevékenysége lehetővé tette, hogy az egyes társult szervezetek között javuljon az információcsere, összhangban legyen a munka. így aktívabban reagálhatunk a gazdasági eszközökkel történő irányítás elveinek érvényesítésére, például akkor, amikor a gyártó vállalat, a Chirana konszern valamilyen konkrét megoldásra ad megrendelést. Sajnos, a gazdasági mechanizmus átalakításának jelenlegi szakaszában eddig hiányoznak a hatékony gazdasági eszközök, amelyek pozitívan szabályoznák a magas fokú termékinnovációt, vagy támogatnák az olyan megoldásokat, amelyek bizonyos kockázattal is járnak. Ez a tény úgyis mutatkozhat, mint a termelési szférának a világszínvonal mögötti tervezett lemaradása. Jelenleg a konkrét termelés szintjén valódi harcot folytatunk az átalakítás elveinek érvényesítéséért. Az általános formulációktól a konkrét intézkedésekhez való átmenet során sajnos növekedik a lehető megoldások száma, és ez ahhoz vezet, hogy az átalakítás általánosan elismert elvei a konkrét alkalmazás során elveszítik forradalmi tartalmukat. Az ezzel az állapottal való elégedetlenség élő és alkotó folyamatot, a fejlődés mozgatóerejét, a jobbra, újabbra, tökéletesebbre való törekvés forrását jelenti. Az ilyen alkotó elégedetlenség azonban sajnos sokszor ütközik akadályba, találkozik értetlenséggel. A másik oldalon viszont elégedettnek lenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy korlátozzuk a kezdeményezést, a nézetek elvtársi és demokratikus cseréjét. Az elégedettség itt olyan berögződéssé válik, amely komoly fékezője lehet társadalmi és gazdasági fejlődésünkben a pozitív viszonyok kialakításának. Nem engedhetjük meg azt, hogy degradálódjon a tudományok, a tudás iránti tisztelet. Az új társadalomért folytatott küzdelem szorosan kapcsolódik minden szférában a mélyen szántó ismeretekhez, a szakértelemhez. A tolerancia önelégültséget, passzivitást, könnyelműséget és középszerűséget eredményez. Az átalakítás konkrét körülményei között nem vezethet kiváló, csak átlagon aluli eredményekhez és végül is lemaradáshoz. Ez viszont megengedhetetlen. LADISLAV MATOUSŰ elvtárs, a CSKP KB póttagja, a CSKP Prágai IX. Kerületi Bizottságának vezető titkára Az oktatásügy helyzete fővárosunkban már régóta közismert, a szakmunkásképzést is beleértve. Kifejező mértékben tapasztalhatjuk ezt Prága ipari jellegű 9. városkerületében, ahol 14 szakmunkás- képző intézetben mintegy 7000 tanuló sajátítja el a gépipari, elektrotechnikai és egyéb szakmákat. Az utóbbi időszakban számos pozmv eredményt értünk el, de komoly problémák is előfordultak, amelyek főleg a pártszervezetek tevékenysége szempontjából nyugtalanítók. A párt taggyűlésein beszélünk ugyan a problémákról, de kevés a megoldásra irányuló javaslat, s gyakran hiányzik a megfelelő politikai hozzáállás. Nem vált megszokottá a nyílt bírálat, többnyire csak pozitív értékelések hangzanak el, s a szervezetek többségénél hiányzik a komplex szemlélet a szakmunkástanulókat nevelő pedagógusok értékelésénél. Politikai munkánkban egyelőre nem nagyon gondolkoztunk el azon, hogy mit kellene tenni az ilyen jelenségek megelőzésére. Megemlíthetjük például a Szocialista Ifjúsági Szövetség iránti viszonyt, melynek szervezetei hatásosabb munkát végezhetnének a fiatal nemzedék gondolkodásának formálásában. Pártalapszervezeteink sem foglalkoznak kellő megértéssel az ifjúsági szervezetek munkájával. Kevés segítséget nyújtanak a SZISZ tisztségviselőinek, akik tapasztalatlanságuk és tanácstalanságuk következtében formalizmust vihetnek be az ifjúsági szervezetek munkájába. A tanulók nevelése nem korlátozódhat csupán az elméleti és a gyakorlati oktatás óráira. Mindez azzal függ össze, hogy nem tulajdonítunk kellő jelentőséget a tanulók iskolán kívüli tevékenységének. Kérdés azonban, hogy milyen feltételeket teremtünk hozzá Meg kellene vizsgálni, hogy gépipari tanintézeteink és általában a középiskolák milyen sportlétesítményekkel, klubokkal és más helyiségekkel rendelkeznek a szakköri tevékenységhez. Úgy gondolom, hogy nagyon kevés ilyen lehetőségük van, s ebben rejlik az egyik oka annak, hogy gondjaink varinak egyes fiatalok erkölcsi magatartásával, viselkedésével. Arra van szükség, hogy az iskolák nagyobb mértékben neveljék a fiatalokat a szakmára való büszkeségre. Mostanában úgy tűnik, hogy az ilyen büszkeség már feledésbe ment. Sokan csak azzal törődnek, hogy minél kevesebb munkával minél több pénzhez jussanak, s az ilyen irányú „nevelés“ már a családokban elkezdődik, s az iskolákban is folytatódik. A fiatalok az idősebbektől tanulják azt a viselkedést, amely arra irányul, hogy érdemtelenül minél jobban éljenek. Ennek azonban a szocialista ember neveléséhez nincsen semmi köze. Már hosszú ideje ismert és megoldatlan kérdés az intézeteink hiányos műszaki és szociális ellátottsága, amely nem felel meg a szakmunkásképzés jelenlegi, s még inkább a távlati követelményeinek. Ezek a problémák egyre jobban kiéleződnek. Az intézetek többségében hiányzanak a korszerű gépek és egyéb berendezések, a korszerűsítést évről évre halogattuk. Egyszer pénzhiány miatt, máskor pedig az építőipari kapacitások hiánya miatt. Ráadásul, amint halljuk, az állami vállalatok fizetésképtelenek, adósságaik vannak. Ez a helyzet a szakmunkásképző intézetek építésére is kihat, például az AVIA vagy a CKD Praha vállalatoknál. A tanintézetekbe olyan tanulók is érkeznek, akik nem érdeklődnek a szakma iránt, csupán azért tanulják, mert más típusú középiskolára nem vették fel őket. A tanuláshoz ezért kedvetlenül viszonyulnak, szükségmegoldásnak tartják, s a tízéves tanulmányi idő befejezése után sokan hagyják el az intézetet, ami például a ŐKD tanintézetében mintegy kétmillió koronás fölösleges kiadást von maga után. Á szakmunkásképző intézetek fenntartására fordított költségekkel kapcsolatban hangsúlyozni akarom azokat az aránytalanságokat is, amelyek a káderellátás területén már hosszú ideje tapasztalhatók. Egyrészt nagy követelményeket támasztunk a pedagógusok felkészültségével szemben, ám ugyanakkor nincs ezzel összhangban a társadalmi megbecsülésük, kereseti és szociális értékelésük. Sajátos kategóriát képeznek a szakoktató mesterek. Ha megvizsgálnánk, hogy a pedagógusok közül ki gyakorol legnagyobb hatást a tanulókra, a mesterek kerülnének az első helyre, mert ők nemcsak tanítják a fiatalokat, hanem szakképzett munkásként és állampolgárként személyes példát is mutatnak számukra, ezért az adott szakágazat legjobb szakembereit kell kiválasztani erre a munkára. Az intézeti igazgatók számára azonban éppen ez jelenti a legnehezebb feladatot, mert szakképzett mesterekből kevés van, ezekre éppúgy szükség van a termelésben, mint a szakoktatásban. A vállalat vagy az üzem vezetősége azonban rendszerint úgy dönt, hogy a rátermett mestereket inkább a termelésben alkalmazza. A tanítók és a nevelők helyzete sem kedvező. A végzett pedagógusok elsősorban a gimnáziumokban és a szakközépiskolákon szeretnének elhelyezkedni, s ha szakmunkásképző intézetbe kerülnek, ezt csak átmeneti megoldásnak tartják, s az első kínálkozó alkalommal eltávoznak. Üzemeinkben a munkásoktól és a vezetőktől gyakran halljuk, hogy a tanintézetekből kikerülő fiatalok nem értenek semmihez, nem érdekli őket a munka, ugyanakkor pedig az oktatásügyi szervek dicsérik az új rendszert, amely szerintük magasabb eszmei-politikai és szakmai színvonalon készíti fel a fiatal szakmunkásokat. Ezekből a feltételezésekből azonban kimarad a lényeg, mégpedig az, hogy milyen is valóban az az ifjúság, amelynek ezeket a feltételeket kialakítjuk, s milyenek a gyakorlat követelményei a jövő munkásainak szakképzettségével szemben. Ezért úgy gondoljuk, hogy szorosabbra kell fűzni a szakmunkásképzést a termelési környezettel, s el kell érni, hogy a szakmunkásképző intézetek tanulói közelebb kerüljenek az anyaüzemükhöz, s másként viszonyuljanak választott szakmájukhoz. Ezekkel a követelményekkel közvetlenül összefügg az a kérdés, hogy az új gazdasági mechanizmus érvényesítésének az időszakában ki lesz a szakmunkásképző intézetek gazdája. Véleményem szerint a fennálló fogyatékosságok nem oldhatók meg azzal, hogy a központi ágazati szerv szintjén vagy az oktatásügyi minisztérium,, szintjén irányítási központot hozunk létre, vagyis a tanintézeteket elválasztjuk a vállalatoktól. Ezért azt ajánlom, s a szakmunkásképzés történelmi tapasztalatai ezt már nemegyszer bizonyították, hogy a jövőben az állami vállalatok is alapíthassanak szakmunkás- képző intézeteket, vagy más szervezeti formákban oldjuk meg a szakmunkásképzés problémáját, amelyek teljes mértékben eleget tudnak tenni ezeknek a feladatoknak. KAREL MRACEK elvtárs, a CSKP KB tagja, a Svihovi Efsz elnöke A Klatovyi Járási Nemzeti Bizottság, a járás párttagsága és minden dolgozója megtárgyalta a központi bizottság 12. ülésének határozatait. Az elfogadott határozatokban feladatul kaptuk, hogy megoldjuk az 1989-es esztendőre szóló tervet, ellentmondásait és azokat egyenletesen, a 8. ötéves tervidőszak feladataival összhangban oldjuk meg. A pártalapszervezetek mind az iparban, mind a mezőgazdasági élelmiszer-ipari komplexumban feladatul kapták, hogy átértékeljék a gazdasági élet új feltételeire történt felkészültség állapotát, az átalakítás meggyorsításának egy évvel történő lerövidítésével kapcsolatban. Az 1988-as esztendő eredményeinek elbírálásakor megállapítottuk, hogy a Klatovyi járás vállalatai és üzemei sikeresen birkóztak meg a tervfeladatokkal és egész sor pozitív eredményt értek el. A saját termelési érték tervét 103 százalékra, a nyereségét 106 százalékra míg a munkatermelékenység tervét 104 százalékra telje- (Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1989. IV. 6.
