Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1989-04-25 / 97. szám, kedd
Egy klasszikus újító 250 évvel ezelőtt született Baróti Szabó Dávid üj'f'ÍTmek GAZOK Közhely, hogy az erdélyi irodalomnak mindig is volt egyfajta különállása a magyar irodalom egyetemében. Ez a különállás leglátványosabban és legtöbbször egy fokozott hagyomány- és történelemérzékenységben nyilvánult meg, de időnként a múltkultusz az ellentétébe, az újkeresés, a kísérletezés szenvedélyébe is átcsapott. S érdekes módon rendszerint az erdélyi magyar írás azon képviselőinek a műveiben, akik szűkebb pátriájukat elhagyva közvetlen és tartós kapcsolatba kerültek más magyar területek irodalmával is. Ez utóbbira irodalomtörténetünk első példája a 250 évvel ezelőtt született, s az erdélyi Barótról Komáromba és Kassára származott Baróti Szabó Dávid. Állításunk Baróti Szabó esetében ugyan talán erőltetettnek tűnhet, hisz költőnk Erdélyből már igen korán, tizennyolc éves korában elkerül, s a magyar irodalommal alkotóként igen későn, csak Komáromban (1773 körül) s Kassán kezd ismerkedni (korábban csak latinul írt), de elég egyetlen művébe belelapoznunk, hogy rá Erdély meghatározó hatását bizonyítottnak tudhassuk. Ez az egyetlen műve pedig legyen az 1784-ben kiadott Kisded szótára, amelyben elavult kifejezéseket és tájszavakat dolgozott föl s foglalt hexameterekbe a költő (s amelyet Weöres Sándor emlékezetes antológiájában, a Három veréb hat szem- mel-ben kísérleti versként idéz): a szótár tájszavainak java részét Baróti Szabó Barótról, a székely nyelvből hozta. S természetesen nem egyet beépített közülük verses munkáiba is, így az irodalmiság rangjára emelve őket. De az alaposabb elemzés Baróti- nak valószínűleg nemcsak a szókincséből, hanem sajátos szószerkezeteiből, sőt'mondatfűzéséből is kimutathatná a± erdélyi eredetű másságot. Ezt a másságot látták aztán a kortársai a „tővel-heggyel összehányt“ szavak rendjében (Rájnis József), a megemészthetetlen inverziók káoszának, s az előtt álltak sokszor tanácstalanul a későbbi korok irodalomtörténészei is, elannyi- ra, hogy még az 1965-ös akadémiai irodalomtörténetünk is idéz a költő szókincséből olyan tájszavakat, amelyek úgymond: „kevéssé illenek lírai versbe“. A valóság pedig az, hogy ez a másság (a nyelv viszonylagos mássága) juttatta Barátit olyan helyzetbe a magyar irodalom egyetemén belül, amilyenben Bor- ges például az argentin irodalmat látja a spanyol nyelvű irodalomban, s amelyet ő újító távolságként értelmez. Ebből az újító távolságból közelít Baróti Szabó a korabeli magyar versnyelvhez, s sikerül neki nemcsak az akkori magyar verselést, hanem részben a magyar vers szó- és mondattanát is megújítania. A 18. század vége (Baróti Szabó kora) persze sokkal bonyolultabb történelmi folyamat annál, hogy benne akár csak egy irodalmi földmozdulást is egyetlen okra lehetne visz- szavezetni. A fölvilágosodás ideje ez Magyarországon is, csak míg más, fejlettebb országokban a felvilágosodás tartalma az abszolút monarchiák konszolidációja s a polgárság kiegyezése a monarchákkal, addig nálunk a soronkövetkező történelmi feladat: a nemzeti önállóság megteremtése válik a fölvilágosodás központi kérdésévé. A mozgalom legerősebb társadalmi bázisa a nemesség, amely az idegen királlyal saját legitimitását, a magyar nemesinemzeti történelmet szegezi szembe. Baráti Szabó szintén nemes, igaz, csak elszegényedett székely nemesi család sarja, de az öntudata a nemesé, a bécsi udvar németesítő törekvéseinek hevesen ellenálló magyar nemességé, s így 1773-ban, mikor az egyik német nyelvű tanártársa kétségbe vonja, hogy magyar nyelven is lehetséges az időmértékes verselés, nemzeti öntudattól, önérzettől hajtva szed magyar hexameterekbe egy anekdotát. Mikor pedig 1777-ben Komáromból Kassára helyezik, ahol a nemesi ellenállási mozgalom programjával is megismerkedik, ontani kezdi a magyar nemesi hazafiságtól fűtött s a klasz- szicista vers pátoszával szárnyaló időmértékes versezeteket. (így például A magyar ifjúsághoz-\, A magáéval élni nem tudó-1, A magyar huszárokhoz-X és még sok mást.) Baróti Szabó versújító alapállása tehát jelesen nyelvi másságával adott, de ez a nyelvi másság kezdetben még nem tudatos. Költőnket sokkal inkább nemzeti öntudata löki a kísérletezés felé: be akarja bizonyítani, hogy a magyar nyelv is van annyira hajlékony, zeneileg gazdag, mint a német vagy a latin, hogy magyar nyelven is lehet az antik költők modorában verselni. Csakhogy az általa már korábban is jól ismert, de most az alkotó utánzás szándékával közelített Ver- giliusban és Horátiusban nemcsak termékenyítő idegen zenét talál, hanem olyan más kottájú s éppen ezért a magyar költészetben eddig megszokott retorikától elütő pátoszt is, amely aztán az ő tollán a nemesi ellenállási mozgalom történelminemzeti indulatainak kifejezése lett. S szükséges ezt itt hangsúlyozni azért, mert tankönyveink s irodalom- történeteink Baráti Szabót (az ún. klasszikus triász tagjaként) rendszerint csak prozódiai újítóként tárgyalják, s nem emelik ki kellő súllyal, hogy ennek az újításnak a tartalmi vonatkozásai is jelentősek. A 18. század „nemzetietlen“ első felének irodalma ugyanis Baróti Szabóék verseiben nemcsak a forma, hanem a téma: a nemzet és történelme is újdonság volt. S ráadásul Baróti nem elégedett meg azzal, hogy e témát a száz évvel korábban élt Zrínyi és Gyöngyösi jegyében hozza visz- sza az irodalomba, ő új kiterjedéseket is ad tárgyának. De ezeket a kiterjedéseket megvilágítandó, említsük meg előbb még Baróti harmadik jelentős újítását, amely szintén a téma mint olyan körébe vág. Kiindulásnak idézzük néhány versének címét pályája első szakaszából: A szeme nyavalyájának leírása, Madarászaira kísztető levél, A bá- torkeszi szőlőbe menetel, Az egészség vídelmezéséről. Ezek a címek egyben témákat is jelölnek, mégpedig olyan „civil“ témákat, amelyekről Baróti Szabó előtt magyar verset írni (méghozzá időmértékes formában) elképzelhetetlen lett volna. Baráti Szabó (feltehetően megint csak Horátius és Vergilius hatására) pályájának kezdetén a lehető legnagyobb természetességgel nyúl az „arany középszer“ s a dolgos hétköznapok eseményei és tárgyai felé, s ezzel olyan kisrealista látást honosít meg költészetünkben, amely- akárcsak nemzetképe, jóval túl mutat saját kezdeményein. Gazdag tárgy- és tájleírásaival ugyanis annak a magyar leíró költészetnek, lírai realizmusnak töri az utat, amelyet aztán Petőfi emel európai, sőt világ- irodalmi rangra. S tárgy- és természetleírásai adnak új kiterjedést „nemzeti“ témáinak is. Míg Zrinyi és Gyöngyösi- a barokk verseszménynek megfelelően - csak a vallásos eksztázis s a természetfölöttiség irányában tágítja a nemzet és haza jelentéskörét, addig az ő verseiben e témák - a sajátos tárgyi-természeti megszemélyesítéseknek, metaforáknak, ellentéteknek, halmozásoknak, fokozásoknak köszönhetően - valamiféle végtelen panteista térbe helyeződnek. Történelmünk kozmikus mozgalmasságban való megjelenítését, a monumentális és kicsi egy képbe sűrítését a nagy utód, Berzsenyi Dániel költészetével kapcsolatban szoktuk emlegetni, de mindez csírában ott van már Baráti Szabó Dávid legjobb „nemesi ellenállási“ verseiben is. A legerőteljesebben talán az Egy ledőlt diófához című ódájában. S ha születésnapi megemlékezésünket éppen ennek a Baráti Szabóversnek a szemrevételezésével fejezzük be, akkor ezt nemcsak azért tesszük, mert költőnknek ez a legismertebb, egyetlen igényesebb magyar versantológiából sem hiányzó verse, hanem azért is, mert ebben a rövid, alig harminckét soros műben a versújító Baráti Szabó minden vívmánya együtt van: a vers formája időmértékes (strófái szapphói strófák), nyelve egy bátor inverziókkal (s erdélyi mássággal) egyénített versnyelv, képisége a természetet gazdagon megszemélyesítő, az anyag mélyének mozgalmasságát az embervilág, a társadalom mozgalmasságával párhuzamba állító képiség. S ezen a több forrásból is dúsított versnyelven Baróti Szabó új témáról, a külső s belső ellenségektől veszélyeztetett nemzetről szól: Arra a metaforára építi történetét John Hancock rendező, hogy amiként a börtön elhanyagolt téglakerítésének repedéseiből, réseiből előbújó gazok némelyike kivirágzik, úgy a fal mögött őrzött „gazemberek“ között is akadhatnak olyanok, akik büntetésük letöltése után hasznos tagjai lehetnek még a társadalomnak, ha lehetőséget kapnak a bizonyításra, a kibontakozásra. Fordulatos, nem mindennapi, ügyesen kezelt helyzeteivel és sztorijával számos, valamiféleképpen mindannyiunkat foglalkoztató kérdést vet fel a film; az emberi kapcsolatok visszásságainak feltárásával elgondolkoztat életfelfogásunk helyességéről, illetve helytelenségeiről, az amerikai börtönviszonyok bemutatásával, valamint a kapitalista társadalomról kimondott véleményével pedig megfoszt az illúzióktól. Bármennyire bizarrnak, filmbéli valóságnak tűnik csak, életfogytig tartó szabadság- vesztésre ítélt rab is megtalálhatja (börtön)élete értelmét. Az kell hozzá, hogy valamiféle alkotómunkával, annak eredményével, végtermékével hasznossá tehesse magát ember-, illetve rabtársai számára. Jelen esetben arról van szó, hogy a fegyintézet falai között verbuválódott amatőr színtársulat tagjai, a börtönszínpadról, saját darabjukkal elmondhassák a maguk és a mások véleményét, reményt és biztatást adjanak a társadalom kitaszítottjainak. Kérdés, hogy a társadalomnak kellenek-e még a San Quetin fegy- ház (volt) lakói, kell-e a munkájuk. A büntetlen előéletűek igénylik-e azt a művet (munkát), amelyet a rácsokon belül lelkesedéssel, kitörő örömmel fogadtak az elítéltek? Kihozva az intézetből, ugyanannak a darabnak mérsékelt sikere van, a kintiek fintorogva nézik a szabadultak színielóadását, látszatra becsülettel elvégzett munkáját. Azok, akik boldogulásukat segíthetnék, nem nagyon merik tűzbe tenni értük a kezüket. (Volt aki megtette, meg is égette: a kritikusnő, akinek szabadságukat és hírnevüket köszönhetik.) A továbblépéshez sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem kapnak. (A legtekintélyesebb ítész lehengerlő kritikát ír az előadásról.) Nem szabad, hogy megtévesz- szen bennünket a film: egyetlen egyszer sem szói arról, hogy a bűnözés elítélendő, de gyakran kelt rokonszenvet a bűnözök iránt. Mert, bár tisztességes volt San Quentin lakóinak eredeti szándéka, aligha lehetünk biztosak abban, hogy kikerülésük után valóban kikezdhetetlen tisztességgel dolgoznak és élnek. Ki is derül róluk egy s más, többek között az, hogy lopott toliakkal ékeskednek. A Gazok, az amatőr színtársulat egyetlen, de állandóan változó darabja híres drámaírók műveiből ollózott, nem eredeti alkotás. Pedig az országot járva, a Broadway-ra is eljutnak vele. Hancock a börtönviseltek fellépéseit, az előadásokat megelőző kételkedéseket, a nézetkülönbségek miatti gyakori összetűzéseket bemutatva, a munkavégzésre, az alkotás folyamatára és magára az eredményre, a kész műre vonatkozó jó- néhány ismert bölcsességet is megfogalmaz. Egy, a legfontosabbak közül: áldozatvállalás és elhivatottság nélkül a művész csak érdektelen, fércmunkák létrehozására képes. Bár meglehet, hogy az áldozat sokak szemében csupán csábító szenzációként hat, meghozhatja a sikert, az odafigyelést. A rendező bízik ebben; bizakodással fejezi be alkotását. Ügyesen megkomponált, színvonalas munka a Gazok. Jóllehet az első kockától az utolsóig érezni lehet rajta, hogy tipikus amerikai produkció. Szenzációra, nagystílűségre, látványos epizódokra, bravúros megoldásokra törekszik. A megnyerő színészi teljesítményekben bővelkedő alkotás megkapta a legutóbbi Karlovy Vary-i filmfesztivál egyik fődíját. -siMély, magas égnek szegezett fejeddel, Mint király, állsz vala társaid közt, Tégedet látlak, gyönyörű diófa, Földre terítve? Elszakad testes derekad tövétől; Csak kicsiny kéreg maradott kötésül; Ágaid csüggnek, levelid kivesznek, Nedvek elhagyván. TŐZSÉR ÁRPÁD Eredményesen tanulnak tovább Amikor az elmúlt tanév elején Juhász Szilvesztert kinevezték az Ipolysági (Őahy) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola élére, azzal az elhatározással foglalta el az igazgatói széket, hogy korszerűsíti az iskola műszaki felszereltségét, az eredményes oktató-nevelő munkához szükséges nyugodt légkört teremt, igyekszik majd a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani a szülőkkel, végezetül pedig a pedagóguskollektíva segítségével arra törekszik, hogy nyolcadikosaik adottságaik alapján, de az egyéni és a népgazdasági érdekek összhangját szem előtt tartva tanuljanak tovább. Sikerült-e valamit, illetve mit sikerült ebből megvalósítania, milyen problémákkal találkozott, milyen eredményeket ért, értek el e rövid idő alatt - erről beszélgettünk Juhász Szilveszterrel. Elöljáróban talán néhány adat: 1984-ben a szlovák és a magyar tanítási nyelvű alapiskola felső tagozatos tanulói új épületbe költöztek. Ma 473-an tanulnak a magyar, megközelítőleg ugyan- ennyien a szlovák tanítási nyelvű iskolában. Az alsó tagozatosok 363-an a város másik pontján levő régi épületben maradtak. A 836 tanulót ötvenkét pedagógus tanítja - minden tantárgyat szaktanár. Felmerül a kérdés, hogy az épületek közti távolságból adódó megosztottság nem nehezíti-e az igazgatást és az oktatást. Szorosabb kapcsolat alakulhatna ki maguk között a tanulók, valamint a tanítók és tanítványaik között, ha egy helyütt folyna a tanítás - ezt az igazgató is vallja. De nem marad más hátra, mint elfogadni a jelen helyzetet, és a meglevő lehetőségekhez mérten olyan feltételeket teremteni, hogy tanítványaiknak megadhassák a továbbtanuláshoz és az érvényesüléshez szükséges tudást. A tanterem- hiányt meg lehetett oldani azzal, hogy az osztott órákon az osztály egyik fele a szaktantermekben tanul. Nem fogott ki az iskola vezetőségén az sem, hogy a szaktantermeket csak egy oktatási intézmény részére tervezték és szerelték fel, s ezeket a szlovák tanítási nyelvű iskola kapta. Idővel a magyar tanulók részére is sikerült kialakítani a kémia, a fizika és a nyelvek tanítását segítő, korszerű szemléltető- és segédeszközökkel felszerelt tantermeket, laboratóriumokat. Megvannak azok a szálak is, amelyek összekötik a tanulókat: minden második péntek délután az alsó és a felső tagozatosok közösen járnak moziba, továbbá együtt vannak az iskolai rendezvényeken, amelyeket a vnb dísztermében tartanak. Mielőtt beszámolnék az iskola sikereiről, kitérek egy, az eredmények minősítése szempontjából nem elhanyagolandó tényezőre, jelesen a tanulók származására. Tudvalevő ugyanis, hogy a családi háttér kihat a gyerek érzelmi világának, értelmi képességeinek fejlődésére, ilyenformán befolyásolja az intézményes nevelés és az oktatás minőségét, az eredményeket. Az ipolysági alapiskola tanulóinak nagyobb átlaga munkásszülők gyermeke. Kevés az olyan munkahely ebben a városban, amelyik akár humán, akár műszaki értelmiségit nagy számban tudna foglalkoztatni. Az igazgató elmondta, hogy azoknak a tanulóiknak a zöme, akik diplomát szereznek, a munkalehetőség hiánya miatt másutt kénytelenek letelepedni, s így utódaik már nem az ipolysági alapiskolába járnak, illetve fognak járni. Aggodalmamat, hogy ez távlatilag létszámcsökkenéssel veszélyezteti az iskolát, Juhász Szilveszter alaptalannak tartja.- Meggyőződésünk, hogy a jövőben, amiként a város lakosságának, úgy tanulóinak a száma is növekedni fog - mondta. - Szalatnyán (Slatina), ahol azelőtt tanítottam, megszűnt az iskola és nem ez az egyetlen aprótelepülés a környékünkön, ahol ilyen sasra jutott az oktatási intézmény. Nemcsak a Lévai (Levice), hanem a Nagykürtösi (Vel’ky Krtíé) járásból is várhatunk utánpótlást. Jelenleg is van ebből a szomszédos járásból néhány tanulónk. Szüleiknek átmeneti lakhelyük van nálunk, itt dolgoznak, és lakásra várnak. A jövő tanévet például 90 elsőssel, tehát három első osztállyal kezdjük. Aggodalmam, persze továbbra is megmarad, minthogy én ezeket a városi iskolába beépülő, megszüntetett, illetve megszűnőben lévő falusi kisiskolákat is sajnálom. Nézzük most már az eredményeket, amelyeket ezúttal csak a továbbtanulás esélyeivel mérünk!-Tavaly 101 nyolcadikosunk több mint 50 százaléka középiskolába jelentkezett, és va- lamennyiüket fel is vették - mondta az igazgató. - Tanulóink hat vagy hét szlovák tanítási nyelvű iskolában tanulnak tovább. Négy-öt évre visszamenően felmérést végeztünk, ennek alapján tudjuk, hogy tanulmányaikat sikeresen befejezték. Közkedvelt szakok az elektrotechnika és az építészet - az előbbire Érsekújvárba (Nővé Zámky), az utóbbira Losoncra (Luőenec) jelentkeznek sokan. Lányainkat pedig az óvónő pálya vonzza leginkább. Népszerű a gimnázium, ahová például huszonnégyen készülnek az idén. Általában minden tanévben van egy-két jelentkezőnk katonai középiskolába. Sajnos, a bányászat nálunk nem tartozik a legkeresettebb szakmák közé. Ahhoz, hogy a tanulók később a szlovák középiskolákban és szakmunkásképzőkben is becsülettel megállják a helyüket, hozzájárul, hogy egyrészt megfelelő szinten sajátítják el a szlovák nyelvet, másrészt azokban az osztályokban, ahol az előírt óraszámon kívül is foglalkoznak matematikával - ez heti kilencven percet jelent kitűnő eredményeket érnek el a tantárgyból, harmadrészt pedig a különféle, mint a csillagászati, a számítástechnikai stb. szakkörökön szerzett gyakorlati ismeretek is segítik az ipolysági magyar alapiskolások sikeres továbbtanulását. TALLÓSI BÉLA Nick Nolte a film férfi főszereplője Rita Taggarttal ÚJ SZÚ 4 1989. IV. 25.
