Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1989-04-22 / 95. szám, szombat
A pártnak mindig volt elég ereje a kor legbonyolultabb feladatainak megoldásához A véleménynyilvánítás ideje A. Occhetto, az Olasz Kommunista Párt főtitkára ez év márciusában a párt XVIII. kongresszusán elhangzott beszámolójában „feladatul adta“ a CSKP-nak, hogy adja vissza Alexander Dubőek politikai becsületét. És nemcsak neki, hanem az egész 1968-as „prágai tavasznak". A kongresszuson felolvasták Dubőek üzenetét is. Arról, hogy semmilyen pártnak nincs joga „utasítgatnl“ más pártokat, beleavatkozni tevékenységükbe, jogot formálni politikájuk meghatározására és megszabni e politika megvalósításában a követendő utat, tehát mindezt nemegyszer hallottuk a múltban, éppen az OKP vezetésétől. Hogyan érthető tehát a jelenlegi vezetésnek ez a megnyilvánulása? Én azonban egészen más dologról szeretnék írni, mégpedig Alexander Dubőek hozzáállásáról és tetteiről. Hogy ki vagyok? 1968 februárjától 1970 januárjáig a CSKP KB ideológiai osztályának vezetője, majd a CSKP KB csehországi pártmunkát irányító bizottságának titkára voltam. A CSKP KB-nak ebbe a funkciójába akkor léptem, amikor Alexander Dubcek annak első titkára lett. Engem is, ugyanúgy, mint őt, kizártak a pártból az ezzel járó összes következménnyel együtt. Lehetőségem volt arra, hogy A. Dubőek munkáját közelről is megismerjem. A CSKP KB és annak szervei sok tanácskozásán, aktíváján részt vettem, és volt lehetőségem arra, hogy vele személyesen is tárgyaljak. Az időszak történéseinek nemcsak passzív, hanem aktív résztvevője voltam. Ezért gondolom azt, hogy bizonyos tanulságokkal szolgálhatok. Ezeknek hitelét a CSKP KB-ban végzett munkám során szerzett ismeretek és tapasztalatok adják, valamint az 1968-69-es társadalmipolitikai válság okainak későbbi vizsgálatai. Az 1968-69-es évek értékelésénél nem lehet vita arról, hogy a pártban és a társadalomban mély válság következett be. Az Antonín Novotny vezetése alatti időszakban felhalmozódott komoly problémák megoldása objektív szükséglet volt és ezeknek leküzdéséhez a CSKP KB 1968 januári ülése megnyitotta az utat. Ez azonban nem vezetett a szocializmus megerősítéséhez ós a hibák helyrehozásához, hanem az értékek és viszonyok olyan szétzilálásához, amely a párt és a társadalom életében nem a kívánt fordulatot, hanem a fokozatos összekuszálódást hozta meg. Ez a folyamat egyre újabb és újabb területeken napról napra mélyült. Mindezt nem látni vagy letagadni annyit jelentene, mintha letagadnánk a csillagokat az égről. Ki a felelős a CSKP KB januári ülésének határozataival pontosan ellentétes irányú fejlődésért? A válasz egyértelmű: a párt akkori vezetése és főleg annak első titkára. Már az a tény sem vallott jóra, hogy az előző vezetésben sem volt olyan csoport, vagy nem voltak olyan egyének, akiknek konkrét programjuk, vagy legalábbis reális elképzelésük lett volna arról, hogy az áttörést elkövető időszakban hogyan kell eljárni, milyen keretek között, nem voltak olyanok, akik számára világos lett volna, a társadalom mely erőire támaszkodhatnak, és melyeket kell kirekeszteni. Kritikus hangot hallhattunk eleget, de a reális program, a valós megoldás hiányzott. Politikai vákuum keletkezett annak minden következményével együtt. Éppen ebben a szituációban lett volna szükség egy határozott és tehetséges vezetésre. Az ilyen vezetés megformálása és a fejlődés kellő irányba való terelése az első titkár legfőbb feladata lett volna. Ez nem történt meg. Fokozatosan nem egységes, heterogén vezetés alakult ki, amelyet ellentétek, egyéni ambíciók ziláltak szét, különböző nyomások gyengítettek, s ezzel együtt képtelen volt saját döniéseit realizálni. Ilyen időszakban a párt élén tapasztalt, kezdeményező, ügyes és határozott politikusnak kellett volna ‘ állni. Harcos, jó szervezőnek, politikailag és elméletileg képzett vezetőnek, aki képes átgondolni és kiformálni világos és érthető céljait, felvetni az alapvető kérdéseket és eközben rugalmasan, de mégis határozottan megoldani a napról napra növekvő problémákat. Aki ebben az időszakban aktívan politizált, tudja, hogy hány ilyen akadt. Eleget tett Dubőek ezeknek az igényeknek, felnőtt színvonalukhoz? Az egész január utáni fejlődés bizonyítja, hogy ez erején és képességein felülinek bizonyult. A tisztségekben Alexander Dubőek ugyanúgy, mint közülünk sokan mások ebben az időszakban, a pártapparátus dolgozójaként haladt előre. Mégpedig olyan időszakban, amikor az egész pártot és a társadalmi és politikai közeget az adminisztratív és utasításos irányítás jellemezte. Abban az időszakban a tehetség, a mélyreható tudás, az elméleti és politikai fejlettség, a kezdeményezőképesség, az önálló alkotó gondolkodás nem volt előfeltétele a ranglétrán való előrehaladásnak. Az öntudat, az elkötelezettség, a direktívák fegyelmezett betartásának képessége ebben a rendszerben sokszor elegendőnek bizonyult. Az a generáció, amelyhez Dubőek éppúgy tartozott mint én, nem rendelkezett elég élettapasztalattal és a politikai harc olyan ismereteivel sem, amely megvolt a háború előtti párttagokban, akik erre az osztályharc során szert tettek. Sokat tanultunk az 1945-1948-as időszakban, az akkori időre jellemző pártmunkától azonban elszakadtunk. A bevezetett új formák előkészítése azonban nem mutatkozott kielégítőnek. Mindez behatárolta Alexander Dubőek lehetőségeit is, ami teljes mértékben megmutatkozott abban az időszakban, amikor a párt első titkára volt. Egyébként kedves, jószívű emberről van szó, és ezek nemcsak a legfőbb funkciók betöltésénél jó tulajdonságok. De éppen ehhez a feladathoz önmagában nem elégségesek. Ha Dubéeket akarom megemlíteni, akkor magamról is szót kell ejtenem. Az én elméletipolitikai felkészülésem, tudásszintem, műveltségem, kulturális és politikai látóköröm sem volt azon a színvonalon, amelyet a fejlődésnek eny- nyire igényes időszaka megkövetelt. Ezen túlmenően nem ismertem a központban dolgozó embereket, azon a szakaszon, amelyért felelős voltam (ideológia, kultúra, sajtó, tudomány). Nem ment fel az a tény sem, hogy nem kívántam ezt a tisztséget. Elfogadtam és azután Képtelen voltam teljesíteni. Az igyekezet, a szorgalom, a szervezésre tett erőfeszítések nem voltak elegendőek. Nem lehettem és nem is voltam megfelelő támasza annak a folyamatnak, amely lehetővé tehette volna (vagy kellett volna tennie) a szocializmus gyengéinek leküzdését és a további fejlődést. Semmi sem ment fel bennünket a felelősség alól mindazért, ami a valóságban megtörtént. És főleg nem Alexander Dubőeket, azért, mivel a párt élén állt. A jószándékra és az igyekezetre való hivatkozásoknak itt nincs helyük. Sehol máshol nem érvényes jobban mint a politikában teljes mértékben és visszafordíthatatlanul, hogy nem a szándék, hanem az eredmény a fontos. Az eredmény pedig az volt, hogy a párt és a társadalom mélységes válságba került. Ezek tények, akár tetszik, akár nem, akár megfelelő számunkra, akár nem. A felelősség alól senki sem térhet ki és senki se veheti le rólunk. Fölmerült a megoldás kérdése. Annak módja ismert. Ez vezeti Alexander Dubőeket ahhoz az állításához és meggyőződéséhez, hogy ez volt az oka annak, hogy erőfeszítéseit nem tudta sikeresen végrehajtani, hogy a bomlásnak azt a folyamatát nem tudta megállítani. Én személyesen a válság megoldásának adott módjával nem értettem egyet, írásban kifejtettem ezt és elküldtem a CSKP KB Elnökségéhez, noha tudatában voltam a válság továbbfejlődése veszélyének, ami nem zárta ki a nyílt belső konfrontációt sem. Hozzá kell azonban tennem, hogy nézetemet és meggyőződésemet nem tartottam az egyetlen helyesnek, az igazság egyetlen kritériumának. Ezért is álltam az augusztus utáni időszakban a CSKP KB által meghatározott megoldás mögé. Elfogadhatjuk-e azt a nézetet, hogy Alexander Dubőek az egyre erősödő és mélyülő bomlási folyamatot képes lett volna megállítani? Az augusztus előtti és utáni időszak története, amikor a párt élén állt, azt bizonyítja, hogy ez inkább csak kívánság és önámítás. Magánemberként erről vagy arról meg lehetünk győződve, de ez semmit sem változtat a történelmi tényeken, azon, ami valóságban történt, attól függetlenül, minek lehetett volna, vagy kellett volna, történnie. Dubőek állításait az sem teszi meggyőzőbbé, hogy a párt és az állam élén az azóta eltelt időben álló vezetés tulajdonképpen nem értékelte kellőképpen az alapvető változások objektív szükségességét és nem használta ki teljes mértékben a hatvanas évek végének indíttatásait. A fejlődés, a konszolidáció igényes időszaka után (ennek érdemeit nemcsak elismerni, de értékelni is kell) és a társadalmi élet fontos viszonylataiban, a döntő területeken- főleg a gazdaságban, a tudományban, a technikában és a politikában- megmerevedett. Amit az 1968-69- es válság objektívan negatívumként kimutatott, sok területen érintetlen maradt. Ennek ellenére nem tartja magát az a nézet, hogy semmi sem történt volna, hogy nem folyt a szociális, gazdasági és sok más probléma megoldása. Felmerül azonban ezen megoldások hatékonyságának kérdése. A merevséget nem sikerül leküzdeni és növekednek a szocializmustól idegen jelenségek. Ezeket nem látni és nem megoldani a továbbiakban lehetetlen volt. így jelentkezett a társadalmi átalakítás objektív szükségessége, amelyért a párt és az állam vezetése programjában és konkrét intézkedéseiben is küzd. Ezzel azt is mutatja, hogy nem hárítja el magáról a felelősséget azért az állapotért, amelybe társadalmunk került. Ez lehetetlen is lenne, hiszen a tények mint bármikor ennek előtte, most is kérlelhetetlenek. Az elmúlt időszak kritikus értékelése jogot ad-e Alexander Dubőek- nak új politikai fellépésre, magát a „prágai tavasz“ megalkotójának feltüntetve, olyasvalakinek, aki már abban az időben arra törekedett, amit most az átalakítás magával hoz? Hiszen semmi sem változott azon a tényen, hogy éppen az ő vezetése alatt torkollt a párt és a társadalom mélységes válságába az a folyamat, amely a CSKP KB 1968 januári ülésén elkezdődött. Igaz, hogy már akkor is szükséges és lehető volt a megoldásra érett problémák leküzdése, amelyek most a társadalmi élet minden területén még világosabban és sürgetőbben megmutatkoznak. Meg kell találni a megoldás módjait és a valóságban végre is kell hajtani azokat. Azt gondolja Dubőek vagy bárki más, hogy társadalmunk megengedheti az 1968-69-es út megismétlődését? Hogyan értékelhetünk és magyarázhatunk ilyen hozzáállást? Az érthető, hogy Dubőek azon erők szimbólumává vált a világban, akiknek nem céljuk, hogy a szocializmus erős és vonzó legyen. Az is érthető, hogy nálunk is pajzsukra veszik azok, akik nem azonosulnak a szocializmussal, vagy azt saját ambiciózus elképzeléseik szemüvegén keresztül látják. Ez mindig így van, így volt és így is lesz a politikában. Érthető, ha a valóságban rossz is, hogy kihasználják öt olyanoknak a megzavarásához, akik azokat az éveket nem élték át és nem rendelkeznek a kellő ismeretekkel arról az időszakról. Az azonban már nem az ö bűnük, hogy a társadalmi és politikai életbe a szükséges történelmi ismeretek, a szükséges igaz és meggyőző felvilágosítás nélkül léptek. Bármennyire is érthető, hogy Dubőek körül különböző legendák alakulnak ki, teljesen érthetetlen, hogy ezektől ő maga nem határolja el magát. Sőt, ahogy fellépéseiből látszik, mindez inkább hízeleg neki. Mivel magyarázható ez? Valószínűleg az az igazság nyer bizonyítást, hogy az ember legkönnyebben saját szemében növekszik. Nem mindig olyan nagy és jelentős azonban, ahogy önmagát látja. És nem is annyira nagy, amekkorát a hízelgők, köpönyegforgatók, az előnyöket kereső ügyeskedők, a karrieristák, vagy azok csinálnak belőle, akik saját céljaikra akarják őt kihasználni. De nem is annyira kicsi, amilyennek a rágalmazók, az irigyek, a fennhé- jázók, az önjelölt bíráskodók, vagy egyéb ellenségei feltüntetni akarják. Egyszerűen csak akkora, amekkorára a valóságban nőtt. Ezt tudatosítani és ennek alapján cselekedni azonban nem mindig könnyű. Ez határozza meg azonban az ember, az egyén értékét. Azt gondolom ezért, hogy Alexander Dubőeket nagy emberi szerencsétlenség érte, azzal, hogy elhitte saját kivételességét. Hogy miért szerencsétlenség? A mai világban a valóban kivételes embereknek sem könnyű. A képességeket, a kivételességet nemegyszer karrierizmusnak bélyegzik. Az irigység és az aljasság ilyen esetekben megteszi a magáét. De a valódi tehetség, a valódi kivételesség ennek ellenére érvényesül. Mivel? Munkával, annak eredményeivel, karakterrel, természetes autoritással, a társadalomhoz való felelősségteljes viszonnyal. De ott, ahol a kivételesség csak álca, ahol ezt csak játsszák, ott minden másképp van. Aki erre az útra téved, előbb vagy utóbb legalább önmaga előtt elveszti tisztességét. Emberileg együttérezhetünk Alexander Dubőekkel, de politikailag nem érthetünk vele egyet. Nem csinálok ismereteimből és meggyőződésemből most sem kritériumot az igazságra. Lehetnek és bizonyára vannak is más tapasztalatok, más ismeretek. Nekem, magamnak talán „előnyösebb lenne“ véleményt nem nyilvánítanom, vagy élősködni azon a változaton, hogy mindarra, ami ma történik, mi már 1968-ban törekedtünk, csak nem lehetett megvalósítani. Helyesebb lesz azonban mégis csak a valósághoz tartani magamat, az igazságot elővenni, még ha ez néha kellemetlen is. Ezért ha valaki azt akarja bebeszélni nekünk, vagy azt hirdeti, hogy az átalakítás nálunk lehetetlen Alexander Dubcek politikai rehabilitása nélkül, sőt, a politikai életbe való visszatérése nélkül, akkor tudatosan vagy nem, de az önámítás csapdájába kerültünk. Ennél rosszabb szolgálatot nem is tehetnénk az átalakításnak. És most még nem is beszélek a szocializmus nyílt ellenségeiről, akik nekünk ezt az illúziót sugalmazzák. Érdekük lehet nekik az erős és vonzó szocializmus? Erre minden ítélőképes ember maga megtalálja a választ. Azt is meg kell azonban mondani, hogy mindez nem gyengítheti kritikus nézeteinket jelenlegi lemaradásunkkal és annak okaival szemben, mindazzal szemben, ami gyengítette a szocializmust és ami továbbra is gátolja a jelenlegi gyengeségek legyőzését. Mindannyiunknak állandóan tanulni kell, ha az átalakítást valóban meg akarjuk valósítani. Ne a személyes ambíció, a presztízs, a politikai avanturizmus, a destrukció, a nihilizmus, az álforradalmi lárma, hanem a szocializmus fejlődésének reneszánsza iránti felelősség tudatosítása és az igyekezet, hogy a szocializmusnak formát és helyet adjunk, hogy betölthesse történelmi és humánus küldetését - határozza meg gondolkodásunkat és mindenekelőtt tetteinket, mert ezek a döntőek. Van itt egy új tanulság. Ahhoz, hogy fejlődjön, mélyüljön az átalakítás, hogy minden területet érinthessen, hogy alapvető és szükséges változásokat hozzon, meg kell nyernie magának a társadalom okos és becsületes erőit. Becsületes, okos és tehetséges ember van nálunk elég mindegyik generációban. De nemcsak szót, hanem reális lehetőséget is kell nekik adni, hogy érvényesüljenek. Be kell kapcsolni őket a társadalmi-politikai élet irányításába és igazgatásába. Figyelembe kell venni nézeteiket, ki kell használni ötleteiket. Nem elsiklani az elégedetlenség fölött, hanem azt alaposan megvizsgálni és okait határozottan kiküszöbölni. Okosan és tisztességesen megoldani a valós sérelmeket és igazságtalanságokat. Egyszerűen meg kell szerezni ezeknek az erőknek a bizalmát, eszét és szívét, fel kell használni tudásukat az átalakítás érdekében. Komolyan gyengíti társadalmunkat és károsítja az átalakítást annak az indokolatlan és néha önkényes felosztásnak a továbbélése, amely a társadalmat az egyik oldalon az ún. elvhűekre, szilárdakra, a másikon meg a többiekre osztja. Sok okos és tisztességes dolog volt eddig kihasználatlan. De nemcsak ez. Sokakat megzavartak, letargiába, lemondásba és most egyszerre kétségekbe is kergettek, hogy a modern világban a szocializmus nem lehet sikeres. Mindez rontotta a párt tekintélyét és a vezetésével szembeni bizalmat. Mivel azonban ezt az állapotot már leküzdöttük, az állam és a párt újjáformálódó vezetésének erre magától kell megadnia a választ. Ha ki akarjuk használni országunkban az okos, tisztességes és tehetséges erők képességeit, akkor okos, elvhű, szilárd, határozott, bölcs, kulturált és nyájas vezetésre van szükség. A történelem azt bizonyítja, hogy a fejlődés mindig a kontinuitás és a diszkontinuitás egységét jelenti olyan formában, amely biztosítja a szükséges társadalmi haladást. A történelem azt is megmutatja, hogy a CSKP az áttörés időszakaiban mindig talált annyi erőt, hogy megoldja a kor legigényesebb és legösszetettebb feladatait is. Doc. Dr. JAROSLAV KÖZEL, CSc (Rudé právo) A Sezimovo Ústí-i Ko- vosvit fő termékei közé tartoznak a félautomata esztergák. Az innovált SPT 16 NC és SPT 32 NC típusok nagyobb fordulatszámukkai és könnyebb kezelhetőségükkel tűnnek ki. Az idén a tavalyi mennyiség kétszeresét gyártják belőlük. Többségük szovjet megrendelésre készül. A felvételen Tomáá Chocholaty és Stanislav Studenovsky, a Kovosvit dolgozói egy MCSY 80 A megmunkálóközpont szerelése közben. (Jaroslav Sybek felv.-ÖTK) ÚJ SZÚ 4 1989. IV. 22.
