Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-08 / 57. szám, szerda

Nőnap. Virágcsokrok, me­leg kézszorítások, elismerő szavak. A figyelem előterébe kerül asszonyaink, lányaink helytállása, a legkülönbö­zőbb fórumokon értékelik fá­radozásukat, az anyai, mun­kahelyi és közéleti szerep egyidejű betöltésével kapcso­latban felmerülő nehézsége­ket, gondokat. A népgazda­ság egyes ágazataiban napon­ta bizonyító nők képviselőit már hagyományosan legfel­sőbb párt- és állami vezető­ink is fogadják, hogy közvetí­tésükkel mondjanak köszö­netét mindazért, amit közös céljaink eléréséért, a csalá­dokért, az egész társadalo­mért tesznek. Köszönet és elismerés A konyhában teljes a nagyüzem. Ahány égó a gáztűzhelyen, annyi edényben fö, gőzölög valami, a sü­tőben pedig pulyka pirul. így, amíg szabadulni tud a tűzhelytől, a kony­hában beszélgetünk Szabó Máriával a Nőszövetség perbetei (Pribeta) szervezetének elnökével. S miköz­ben többször feláll az asztal mellől, hogy megkavarja egyik-másik ételt, meglocsolja a húst, egyre inkább kiteljesedik a mozaikkép a családot változatlanul kedvesek. Éppúgy mint 1961-ben, amikor huszonkét évesen először álltam fel a katedrára. Képe­sítés nélkül, de annál nagyobb oda­adással és vonzalommal a gyerekek iránt. Ez adta az erőt, hogy a munka és két kiskorú gyermek mellett elvégez­ze a nevelőképzőt. A volt egészség- ügyi nővérből így már a hivatalos okmányok szerint is végérvényesen pedagógus lett.- Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult életem. Kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy a gyereke­ket a napköziben lehet igazán meg­ismerni. Itt nem tartanak az ötöstől, felszabadultabbak, ezért másként kell velük foglalkozni, valahogy ah­hoz hasonlóan, ahogyan azt az édesanya a családban teszi - mondja, s részletezi is, milyen módon ösztönzi a gyermekeket ked­ves szavakkal, dorgálásokkal az ön­tudatos fegyelemre, a tisztaságra, a rend megtartására. * Úgy szövi a gondolatokat, olyan átéléssel beszél, mintha a napközi­ben a gyermekek között lenne, nekik magyarázná, mivel és hogyan sze­rezhetnek szüleiknek, testvéreiknek örömöt. Szavai meggyőzőek, akár­N apjainkban egyetlen műszak alatt 142 darab villanykályha készül el a füleki (Fil'akovo) Kovo- smalt egyik szerelőcsarnokában, ahol többnyire betanított munkások dolgoznak. A harminchat főből álló kollektíva tavaly 36 ezer darabnál többet gyártott, ami több az előirány­zatnál, ám még ezzel sem tudják kielégíteni a piac igényeit. A vevők tehát változatlanul szívesen vásárol­ják a kakasos védjegyű tűzhelyeket - mégha tudjuk - az utóbbi időben egyéb termékeik minősége miatt bi­választás, mint a kiváló munka, a ki­váló minőség. Ami a villanytűzhelye­ket illeti, az első három évben kiváló áruként értékesíthettük, s noha azó­ta a minősége nem romlott, sőt ja­vult, egy kategóriával visszaminősí­tették, mert nem eszközöltek rajta változtatást, nem tökéletesítették. Ami a reklamációt illeti az elmúlt évben tudomásom szerint megköze-v Utóén hetven érkezett a vásárlóktól, illetve a kereskedelemtől, s ez jóval kevesebb mint a korábbi években volt. Jó úton haladunk tehát, de A mesternö kötelezettségei zony sok bírálat éri a vállalat veze­tését. Tizenöt évvel ezelőtt az említett kályhakészítő részlegben kapott munkát Haris Ágota is, akinek ke­reskedelmi szakmunkásbizonyítvá­nyán jóformán meg sem száradt még a tinta. Képzettségének azon­ban vajmi kevés hasznát látta a zo­Hivatástudat, szenvedély szerető, a gyerekekért felelősséget érző és az emberekért tenni akaró feleségről, édesanyáról és nagyma­máról.- Férjemet, lányomat várom, ma jönnek haza, síelni voltak. Kedvenc ételükkel fogadom őket - mondja, majd azt is megtudom, hogy bár ő idehaza maradt, azért nem unat­kozott. A Nőszövetség szervezete a szövetkezet irodaházában a na­pokban egy újabb képkiállítást nyi­tott meg, s amint az ilyenkor lenni szokott, gond, probléma bőven akadt. Közben folytatták a hagyo­mányos .téli összejöveteleket, ami­kor a lányok, asszonyok kézimunká- zás közben nemcsak beszélgetnek, hanem egy-egy előadást is meghall­gatnak. Ezek is időigényes, sok szervezési feladattal járó dolgok. No, meg pedagógus férjével ellen­tétben neki nincs tavaszi szünideje, a napközi ilyenkor is üzemel.- Ezt persze még véletlenül se vegye panaszként - figyelmeztet a rá jellemző kedvességgel. - A napköziben eltöltött órák nekem csak hite, hogy amit csinál, azért a hála, jutalom se marad el.- A gyerekek a maguk módján viszonozzák a szeretetet. Leírhatat­lan öröm számomra például, amikor a hétéves gyermek leteszi az egy szem cukorkát az asztalomra, mert úgy érzi, hogy az, amivel születés­napján osztálytársainak kedveske­dett, az nekem is kijár. Vagy amikor jövök haza és egy katonaviselt ifjú kiveszi a kezemből a táskát, hogy segítsen.- És a felnőttek? A köz érdeké­ben végzett munkáért is kijár az elismerés?- Úgy érzem, hogy igen. Például, amikor megállítanak az utcán, hogy elmondják, milyen nagyszerű él­mény volt ez vagy az a rendezvény. Vagy amikor segítséget kérek, s hí­vó szavamra hallgatnak. De akkor is, ha rossz napom van, fáj valamim, sápadt vagyok, s megkérdezik, mi baj Teri néni?-Teri néni?...- Igen. Engem tizenötéves koro­mig hivatalosan is Terinek hívtak. Csak akkor derült ki az iratokból, hogy Mária a nevem. így, bár Mária napon szoktak felköszönteni, min­denki Terinek szólít. Miközben beszél, az ablakon át beszűrődő napfényben sötét hajá­ban megcsillannak az őszülő szálak. Egyedül ezek árulkodnak koráról. Elhatározása, hogy kommunistához méltóan folytatja mindazt, amit eddig tett a közért, és amiért nem várt elismerések részese. A közelmúlt­ban vette át a Szlovákiai Nőszövet­ség Központi Bizottságának kitünte­tését, az Aranyplakettet és ma ott van a bratislavai várban rendezett fogadáson EGRI FERENC meggyőződésem, hogy még tovább lehet javítani a helyzeten. A kollektí­vánkról csak annyit, hogy szúnóben van az elmúlt évek nagy fluktuációja. Termézetesen ebben a közösség­ben is van egy-két gyenge lánc­szem, a lógósokat, a munkakerülő­ket azonban kiveti magából a közös­ség amióta brigádrendszerben dol­gozunk. S vajon a mesternó magánélete mennyiben változott meg azáltal, hogy párttag, a szakszervezeti ta­nács tagja, szülőfalujában, Gortván pedig a nemzeti bizottság képviselő­je, a Szlovákiai Nőszövetség alap­szervezete vezetőségének tagja lett?- Ami az emberekhez való viszo­nyomat illeti - ha ilyesmire gondol - nem változott meg az életem. A szabadidőm lett sokkal kevesebb, hiszen munka után sokszor még ilyen-olyan értekezlet, megbeszélés van a gyárban, vagy másutt. A faluban az utóbbi időben éppen ezért már kevesebb időm marad a közmunkára, bár a nőszövetség­ben még segítek az akciók meg­szervezésében. Nálunk a nők dolga a hősi emlékmű környékének rend- bentartása, különböző előadások szervezése és természetesen a ké­zimunka-kiállítások rendezése. A sok tennivaló miatt már nem jut idő olvasásra, pedig számomra ez a legjobb kikapcsolódás. Idős édes­anyám sajnos, mind gyakrabban be­tegeskedik, emiatt aztán felmenté­semet kértem az ágazati szakszer­vezet központi tanácsának tagsága alól. S mit szól ahhoz, hogy a várban megrendezendő nőnapi ünnepsé­gen ő képviseli a Losonci (Luőenec) járás nődolgozóit?- Váratlanul ért a meghívás, s őszintén mondom, nagy megtisz­teltetést jelent számomra. Még soha nem voltam hasonló rendezvényen, s nagy izgalommal várom a találko­zást közéletünk vezetőivel. A jövőt illetően persze újabb kötelezettsé­geket is ró rám ez a meghívás. HACSI ATTILA A Bodrogközből a fővárosba máncgyári szakmunkások között. Tulajdonképpen mindent élőiről kel­lett kezdenie, az akadályok azonban nem riasztották vissza a törékeny alkatú kislányt, akinek helytállásáról sok mindent elmond mai munkabe­osztása, anyagi és erkölcsi megbe­csülése. Az egyszerű segédmun­kásból ugyanis mesternő, a félszeg falusi lányból magabiztos ifjúsági, majd nőszövetségi tisztségviselő lett, akinek tekintélye van a szak- szervezet és a pártszervezet veze­tőségében is.- Egyszerű meósként tulajdon­képpen könnyebb volt a dolgom - vallja munkájáról -, mert annak­idején csak saját magamra kellett figyelnem, most pedig harminchat ember sorsáért tartozom felelősség­gel. Nem túlzás a jelző, mert tényleg vállaimon érzem beosztásom min­den terhét. Ha ugyanis netán nincs alapanyag, akadozik az összmunka, veszélybe kerül a terv teljesítése, s emiatt az emberek fizetése és hangulata is romlik. A termékek mi­nőségére is nagyon kell vigyáznunk. Immár két éve a központi ellenőrző szervek közvetlenül a gyárban tevé­kenykednek, minden lazaságra felfi­gyelnek. A szigor tulajdonképpen helyénvaló, s számunkra a fannma- radás érdekében nem is marad más Húsz éve dolgozik a Királyhelmeci (Král'ovsky Chlmec) Járási Iparvállalat te­levíziójavító műhelyében. Szakszonné Kajla Ilona kiváló munkája elismeréseként a ioketerebesi (Trebisov) járás,dolgozó- nőinek képviseletében az idén ott lesz a bratislavai várban a nőnapi fogadáson.- Én ilyen elismerést még soha nem kaptam. Még hinni sem akarom, hogy rám gondoltak, hogy engem választottak ki - mondja őszinte kitárulkozással, mintegy tőlem várva a megnyugtató, hiteles vá­laszt. De hiába mondom, hogy nincs itt semmi tévedés, neki mégsem könnyű napirendre térni az egész fölött.-Úgy van ez most, hogy egyrészt örülök, másrészt meg aggódom is. Én Bratislavában még sohasem voltam. Be­vallom, az utazástól egy kicsit félek, bár az is igaz, kíváncsi vagyok, milyen is egy ilyen fogadás. Tudja, én ott érzem jól magam, ahol ismernek. Itt Helmecen és a környékén szinte alig van olyan család, amelyiket ne ismerném és akik ne ismer­nének engem. Vagy tíz évvel ezelőtt még azt is a fejemben tartottam, hogy kinek milyen típusú televíziója van.- Es most?- Most már nehezebb, mert sok csa­ládnak két-három készüléke is van. Egy évtizede még nem volt mindenkinek tele­víziója. Most a tv-tulajdonosok jó hetven százaléka már színesben nézi a műso­rokat.- Miből áll az ön munkája?-Én veszem át a javításra szoruló televíziókat, rádiókat és magnetofonokat. Szerelő nem vagyok, de azért egy kicsit nekem is kell érteni a készülékhez. Kikér­dezem a tulajdonosokat, hogy hogyan romlott el a tévé, és meg tudom mondani, hogy mikorra tudjuk megjavítani. A javítás időtartama főleg attól függ, hogy van-e elegendő pótalkatrészünk. Ez idő tájt leg­inkább a romániai televízókkal van ba­junk, egyáltalán nem kapunk hozzájuk pótalkatrészeket. A papírmunkát négy ki­helyezett műhelyünk számára is én vég­zem. Hozzánk tartozik a nagykaposi (Vei­ké Kapusany) műhely is, de ott van egy alkalmazott, aki elvégzi az adminisztratív munkát.- Szereti ezt a szakmát?- Az embereket szeretem - és itt tény­leg sokkal találkozom. Az egészben az a szép, hogy nekem mindegyikük nyelvén tudni kell beszélni.- Mondotta, hogy húsz éve dolgozik itt, korábban mivel foglalkozott?-Földművelő családban születtem. ÚJ SZÚ Negyvenöt év körüli csinos, feke­te asszony kapja fel a fejét az ajtó­nyitásra. Másfél éves unokáját nó­gatja az evésre, a nagy igyekezettől talán nem is hallotta a kopogtatá­somat.- Méghogy rólam írni? - hitetlen­kedik asztalbontás közben Bódis Aranka, a Dióspatonyi (Orechová Potőh) Efsz dolgozója. - Nem is tudom, hogy mit mondjak. Nekem nem szóltak, hogy Prágába külde­nek a nőnapi fogadásra. Mondja, nem lehet hogy tévedés az egész? örülök, persze, hogy örülök a hír­nek, de a fővárosba utazás előtt két héttel azért már ideszólhattak volna. Tudja, falun másképp élnek az em­berek. Aztán..., mivel megyünk? Busszal vagy repülővel? Halk sóhajjal nyugtázza, hogy a részletkérdésekre én sem tudom a választ, ölébe emeli unokáját, s mintha neki mesélne, beszél éle­dtéről.- Idestova harminckét éve dolgo­zom a földműves-szövetkezetben. Fejőnőnek mentem, de dolgoztam a kertészetben is pár évet, voltam egy ideig etető, aztán visszakerül­tem a fejőkhöz. Higgye el, hogy nemcsak az anyagiak miatt vállalom . a hajnali kelést, a hétvégi, az ünnep­napi munkát. Szeretem az állatokat, „Ha majd kiöregszünk...“ szeretem a foglalkozásomat. Va­gyunk jó páran, akikre mindig lehet számítani. Pár hete megbetegedett az a munkatársnőm, aki a mosodá­ban dolgozott, és a tejet gyűjtötte össze. Most őt is én helyettesítem. Sokat kell ám dolgozni, hogy mindig jól kifőzött, fertőtlenített kendőkön szűrjék át a tejet, tisztán juttassák el a tartályból a hűtőházba aztán a tej­gyárba. Ha valahol igaz, akkor itt szó szerint érvényes, hogy az embere­ken múlik az eredményesség. Szóval ott hagytam abba, hogy ezekben a hetekben én vagyok a ,,mosodás“ meg a tejbegyűjtő is. Naponta úgy hatezer liter tejet adunk el a feldolgozó vállalatnak, s büszkén állítom, hogy a lehető legjobb minőségben. Húsz éve vagyok tagja a Nőszö­vetség falusi szervezetének. A 80- as évek elején vállaltam az irányítá­sát is, de három év után önként lemondtam. Tudja az úgy van, hogy én esténként dolgozom, míg az asz- szonyok többsége olyankor már ott­hon van. Szervezni, rendezni még hiába akarnék délelőtt vagy délután, mert akkor csak mi, fejőnők vagyunk szabadok. Pedig nagyon szerettem a szervezetben dolgozni, tevékenykedni. Volt egy-két emléke­zetes akcióm, amibe még az idős nyugdíjas asszonyokat is sikerült bevonnunk. A szövetkezetben se­gédkeztünk a betakarítási munkák­ban, szedtük a paradicsomot. Sike­resen gyűjtöttünk papírt és rongyot, s a Nőszövetség báljai híresek vol­tak a környéken. A befolyt pénzből aztán kirándulást szerveztünk, de utaltunk át az óvodának is játékok vásárlására. Amikor elnök voltam, akkor is hiá­nyoltam az aktívabb szervezeti munkát. Pedig az asszonyokra lehet támaszkodni, meg lehet őket győzni. Csakhát...! Talán a kor hozta ma­gával, hogy most semmire sincs időnk, mindig sietünk, rohanunk. Valamikor működött tánccsoport és színjátszókor is a faluban. Mind­kettőnek tagja voltam. Ma a fiatalok a szomszéd községbe járnak el diszkóba. Alig rendeznek valamit, nemigen hallatnak magukról. Tu­dom, mert nekem is három gyere­kem van, s láttam, hogy ezekkel a fiatalokkal már nem foglalkoznak annyit, mint valamikor az én korosz­tályommal. Az állattenyésztésben meg alig vannak fiatalok. A fejők közt egy sem akad. Úgy érzem, hogy lenézik ezt a foglalkozást. Elő­re aggódom, hogy ha mi kiöreg­szünk, kik fognak a helyünkre lépni. A prágai találkozón Bódis Aran­kának alkalma adódik elbeszélgetni az ország különböző pontjairól érke­zett asszonytársaival. Vajon milyen tapasztalatokkal tér haza? Mert amit most elmondott, az a falujáért, a munkáért, a közösségért aggódó vallomás volt. SZITÁS GABRIELLA A gimnáziumi érettségi után az első mun­kahelyem az ágcsernyői (Cierna nad Ti- sou) vámhivatal volt. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki géplakatosként dol­gozott a vasútnál. Az első gyermekünk megszületése után otthon maradtam, óvónő lettem a faluban.- De nem maradtak Vekén?- Nem, pedig új családi házat is építet­tünk - de hát ki látja előre, hogyan alakul majd az élete? Vékén megszűnt az iskola. Nekünk ekkor már három gyerekünk volt. Ez hozott el otthonról, meg hát az is, hogy a férjemnek is könnyebb és közelebb volt Helmecről bejárni esernyőbe. A családi házat eladtuk és itt Helmecen sikerült egy félkész házat megvenni, aminek az építé­sét mi fejeztük be. Mindez nem volt köny- nyű. Épp tegnap mondtam a lányomnak, hogy mennyi mindenről le kellett monda­nunk.- Sajnálja, hogy így alakult?- Nem sajnálom, mert amit akartunk, azt elértük. Mindenünk megvan. A na­gyobbik fiam, Péter, már családot alapí­tott. Itt laknak Helmecen, mesterként dol­gozik a helyi villamosművek szakmunkás­képző intézetében. A kisebbik fiam, Mik­lós televíziószerelő. A lányom, Edit pedig óvónő. Mindhárman zenélnek egy király­helmeci együttesben. A szabadidejüket ez köti le. Mondogatják nekünk, hogy ne dolgozzunk már annyit, pihenjünk végre. Ránk is férne, de azért mi csak kime­gyünk a kertbe, hiszen munka nélkül a hétvégeken sem tudunk meglenni. De nemcsak mi vagyunk ilyenek, a korombeli bodrogköziek mind ilyenek. SZASZÁK GYÖRGY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents