Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-06 / 55. szám, hétfő

mi is feltesszük a kérdést, hogy vajon mennyire ismerjük a grúz iro­dalmat, és benne hová tudjuk elhe­lyezni jelen kötetünk szerzőjét, Hja Csavcsavadzét. Elsőként talán a XII. században élt híres költőt, Sota RusztaveUt említenénk, akinek A tig­risbőrös lovag című hőskölteményét a közelmúltban elhunyt Weöres Sándor (1913-1989) szép fordításá­ban olvashatjuk. De a grúz irodalom további olyan alkotókkál dicseked­het, mint Saba Suichan ILJA CSAVCSAVADZE: Az özvegy . A recenzióírás íratlan szabályai ugyan nem tiltják, de nem is ösztön­zik a toliforgatót, hogy második és sokadik kiadásban megjelent mű­vekkel foglalkozzon. A most bemu­tatásra szánt kötetet, már 1955-ben átültette (grúz eredetiből) magyarra a jeles műfordító, Bernát György. Ez a szép kiállítású kisregény a cseh­szlovák-magyar közös könyvkiadási egyezmény keretében, a Madách és az Európa Kiadó gondozásában je­lent meg. Nos ennek a második kiadásnak - sok más erénye mellett - egyik legfőbb érdeme, hogy ráirá­nyítja az olvasó figyelmét egy nálunk kevésbé ismert grúz íróra, llja Csav- csavadzéra és az igen jelentős grúz irodalomra. Cselényi László költőnk, a Sokágú síp című tanulmányában (Irodalmi Szemle, 1988/2. sz.) a követke­zőket írja: a soknemzetiségű Szovjetunióban egy egész világiro­dalom van születőben“. Majd né­hány bekezdéssel alább így folytatja mondandóját: ,,lgen, a Szovjetunió népétnek irodalma nem nemzeti iro­dalom, hanem világirodalom. Egye­sek szerint hetvenhét, mások szerint több mint száz nép szellemi kincsét őrzik e roppant birodalom könyvtá­rai“ (...), ,,s nem kevésbé szédüle­tes, ha végiggondoljuk, hogy mind­ebből a kincsből mit ismer a világ“. S most Cselényivel együtt - az ő gondolatmenetét tovább folytatva (1658-1725) vagy a másik Csav- csavadze, Alekszandre (1786-1846) és a nagy költő Nikoloz Baratasvíli (1787-1845), G. Tabidze (1892-1959), T.t Tabidze (1895-1937), és Motar Dumbadze (1928-1984), a két kortárs költő Ta- maz Csiladze (1931), és Otar Csila- dze (1933). A grúz irodalom legfiata­labb képviselőiről ehelyütt nem tu­dunk szólni. De folytassuk a sort szerzőnkkel, llja Csavcsavadzéval, akit a grúz irodalom fejlődésvonula­tában az egyik legjelentősebb XIX. századi alkotóként tartunk számon. Csavcsavadze 1837-ben szüle­tett Kvareliben. 1857-től a pétervári egyetemen tanult, majd visszatérve szülőföldjére „a nemzeti öntudat fel­élesztésén, a grúz érdekek védel- mezésén fáradozó közéleti szemé­lyiség, publicista és író lett“. Iverije címmel haladó szellemű lapot szer­kesztett, amelyet 1877-1902 között többször betiltottak. Verseivel, poé- máival: Vidina (1859), Történet egy betyár életéből (1860), A remete (1883), és prózájával: Egy koldus elbeszélései (1862). Ez az ember (1863) - az egyszerű nép felemelke­désén munkálkodott, árnyaltan ecsetelte szociális problémáikat, és minden szépítés nélkül írt a nemes­ség és a parasztság „ördögi“ kap­csolatáról. Csavcsavadzét, mint nemkívánatos személyt - 1907-ben Az amerikai Brecht-kutatás legújabb felfedezései Mióta Brechtet 1947-ben kihall­gatta az Amerika-ellenes tevékeny­séget vizsgáló bizottság, feltételez­hető volt, hogy amerikai emigrációja alatt a titkosszolgálat ellenőrzése alatt állt. Azok a kérdések, amelye­ket feltehettek neki, politikailag nai­vak és ostobák lehettek, a kérdezők azonban mindenesetre a legjobban tájékozottak voltak Brecht múltjáról és egyesült államokbeli életéről. Ezt a feltevést most a San Diegó-i egye­temen működő James Lyon, Brecht- filológus fekete-fehéren igazolva látja. Lyon néhány év óta érvényes tör­vényes rendelkezés, az úgynevezett „tájékoztatás szabadságáról szóló törvény" alapján betekintett abba az aktába, amelyet az FBI, az amerikai szövetségi rendőrség állított össze Brechtről. Az akta 1943-ban, két évvel Brechtnek az Egyesült Álla­mokba való érkezése után kezdődik, és meglepő módon nem 1948-ban, Amerikából történt távozásával, ha­nem 1956-ban, Kelet-Berlinben be­következett halálával végződik. A keletnémet időszakból származó információkat a CIA, a külföldi hír­szerző szolgálat gyűjtötte össze, és azután az FBI-hoz, a Brecht-akta kezelőjéhez továbbította. Erre a felfedezésre vonatkozó közlését Lyon a Marylandi Egyetem által rendezett Brecht-szimpóziu- mon tette. Előadásának címe kissé ironikusan így hangzott: „Az FBI mint irodalomtörténész: a Bertolt Brecht-akta". Ez az akta Lyon sze­rint körülbelül ezer oldal terjedelmű, ebből ő azonban csak 428-at látha­tott. Az anyagban szemlátomást nin­csenek leleplezések. Lyon nézete szerint a legfonto­sabb darabok: annak a két levélnek és egy táviratnak a másolatai, ame­lyek Brecht akkoriban megbetege­dett barátnőjéhez és munkatársnő­jéhez, Ruth Bertádhoz szólnak. Az anyag egyébként a titkos felügyelet- ' nél szokásos három információfajtá- ra oszlik: telefonügyeletre, levélellen­őrzésre és - ami ebben az esetben talán a legfontosabb - a tájékoztatók jelentéseire. Az FBI a tájékoztatók nevét törölte ugyan az iratokból, mi­előtt azokat nyilvánosságra hozta, leírásaik azonban fennmaradtak, úgyhogy viszonylag egyszerűen re­konstruálható, hogy Brecht ismerő­seinek szűkebb vagy tágabb köréből is lehetett besúgó. Az értelmiségi emigráció teljes története szempont­jából az FBI-akta éppen ebben a te­kintetben értékes anyag lehetne, mi­vel első ízben nyújt bepillantást olyan rétegekbe, amelyek eddig sö­tétségbe és hallgatásba burko­lóztak. Az ezen a Brecht-szimpóziumon bemutatott másik feltűnő lelet: há­rom, eddig ismeretlen költemény, amelyet Brecht az 1951 utáni időben írt Sztálinról. John Füegi Brecht- kutató ezeket a Brecht-hagyaték másolatait tartalmazó 14 láda egyi­kében találta, melyek többé-kevés- bé ismeretlenül a Harvard Egyetem könyvtárának pincéjében hevernek. Valószínűleg ugyanarról az anyagról van szó, amely a kelet-berlini Brecht-archívumban van, csakhogy ez teljesen válogatatlan és katalogí- zálatlan. Irodalmilag ezek a költemények, amelyeket Füegi csak egyszer olva­sott fel, nem különösebben vonzóak. Értékük csupán az, hogy igazolja azt, amit már réges-régóta sejtettek: mégpedig, hogy Brecht a Sztálin halála alkalmával tett dagályos nyi­latkozata ellenére minden egyéb volt, csak nem sztálinista, vagy akár csak Sztálin-szimpatizáns. Az a megjegyzése, amely szerint az antisztálinizmus nem egész estét betöltő program - a gondos olvasó vagy hallgató számára mindig is vi­lágosan érthető volt: ez nem Sztálin melletti, hanem csakis az emberek egy bizonyos fajtája elleni állásfog­lalás, akik egy bizonyos módon áltak Sztálinnal szemben. WOLFGANG SCHIVELBUSCH útban Tbilisziből, Saguramoba - a cári titkosrendőrség emberei ölték meg. Műveit, amelyek nagyban elősegítették a modern grúz iroda­lom fejlődését, számos nyelvre le­fordították. Az özvegy című kisregényét 1887-ben fejezte be az író, benne a jobbágyfelszabadítás utáni Grúzi­ába vezeti el az olvasót. A főhős (Otaraaht-kvrivi), vagyis az „öz­vegy“ drámai töltésű, tragikumokkal teli életútjának bemutatásával, igen plasztikus környezet-ábrázolással és a kevés szereplőt felvonultató szerző kitűnő jellemrajzainak segít­ségével megismerkedhetünk egy múltszázadbeli grúz faluközösség gondterhes mindennapjaival. Abban szinte bizonyos vagyok, hogy a re­gény írása közben nem „demiur- goszi becsvágy“ vezette Csavcsa­vadze tollát. Nyelvezete népi-nem­zeti forrásokból táplálkozik, s a törté­net vezetésében nyoma sincs a fik- ■ ciónak, hiszen az író kor- és korona­tanúként térdig benne járt az ese­ményekben. Igen változatos formá­ban tárja elénk annak a népnek a kálváriáját, amely ugyan csak el­vétve lépi át a falu határait, de éppen a grúz falu árnyalt társadalomrajza, és az emberi tartalom rögzítése, illetve közlése az a többlet, amiért a huszadik század végén is érde­mes megismerni Otaraaht-kvrivi szép sorsát. Mert szerzőnk, egy év­század távlatából nézve is, olyan életigazságokat fogalmaz meg, amelyeket korunk embere is hasz­nosíthat. A kisregény cselekménye egy szálon futó, időrendben halad, de minden mozzanatának meghatáro­zója „az özvegy“ személye és je­lenléte. Már-már azt hihetnénk, hogy Otaraaht-kvrivi az ő, talán kü­lönösnek ható történetével, életvite­lével és szemléletével, hangyaszor­galmával, kitartásával, férfiasan rej­tett, de „nagy“ szívével, akár sajá­tos erkölcsi alapállásával - egyfajta modellértékű figurává lényegül. Szó sincs erről, mert igazi hús-vér asz- szony ez az özvegy. Ilyennek kép­zelem el dédnagyanyáinkat: csava­ros észjárással, ízes beszéddel, do­logban megöregedve, és meggör­bült háttal is gerincesen, hogy majd kidőlt faként a sírba zuhanjanak. Tudom, százezrével éltek a cári Oroszországban az Otaraath-kvriví- hez hasonló sorsú özvegyek, öreg­asszonyok, de az Alföldön és Er­délyben, a Vajdaságban és itt, a Csallóközben, a Bordogközben is tízezrével a rokonsorsú parasztasz- szonyok. A szerző csak egyetlen grúz asszony életútjáról tudósít. Egy olyan ,,(...) szép, tragikus szerelmi történetet mesél el, amelyben meg­kapó líraísága és romantikája mellett ott feszülnek a kor hatalmas, robba­násra kész ellentmondásai is“. VÖRÖS PÉTER UJ KÖNYVEK Koncsol László: Nemzedékem útjain Irodalmi esszéivel Koncsol László már akkor tekintélyt vívott ki magá­nak, amikor még mint kötet nélküli szerző, az Irodalmi Szemle szer­kesztője volt: a hatvanas évek má­sodik és a hetvenes évek első felé­ben. Igényességével, műveltségé­vel, szakmai felkészültségével, mér­cét állított fel, amelyet megközelíteni és meghaladni nem könnyű feladat. Nemzedékem útjain KONCSOL UM : mm Irodalomtörténeti adalék Publikálatlan Györy Dezső verseket találtak Györy Dezsőt, aki 1900-ban Ri­maszombatban született, nem kell bemutatni a csehszlovákiai magyar olvasóknak. 1949 óta Budapesten élt. Nyolc verseskötete és tizenhá­rom prózakötete jelent meg. Három­szor tüntették ki József Attíla-díjjal.- Boldog vagyok, hogy megérhet­tem a Férfiének kiadását - vallotta annak idején Czine Mihálynak, az összegyűjtött versek kötete összeál­lítójának. Az összegyűjtött versek megjele­nése után tizenöt évvel a kárpátaljai Beregszászban lelkes fiatalok meg­találták 12 kéziratos versét, amelyek közül 7 nem szerepel a Férfi­énekben. Dalmay Árpád, az ottani Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub vezető­je szerint Győry Dezső 1940-től 1949-ig Beregszászon élt. 1940-ben menekülnie kellett a fasiszta szlovák államból. Beregszászon a Váriház­ban lakott, a Munkácsi (Ardó) utcá­ban. Ottléte alatt feleségül vette Vári Böskét, a téglagyáros lányát. Egy, vele baráti kapcsolatot tartó család házának padlásáról tavaly került elő 12 versének kézirata. A most meg­talált versek közül 5 jelent meg a Férfiének című kötetben, a mara­dék 7 vers feltételezhetően még publikálatlan. Bár valamely vidéki lapbeli közlése esetleg lehetséges. A következőkről van szó: Bölcsődal egy nagy babának; Kincskereső; Fehér, Piros, Fekete; Tiszta perc, őszi reggel; Hát mondhatom?; Ré­szeg férfiak a könyvtárban; Mária- nap. Jómagam 1937-ben jöttem el szülővárosomból, Beregszászból, ő viszont 1940-ben menekült oda. Mikor második verseskötetem - a Hegyek alján című - megjelent, és hazajöttem a budapesti könyv­napról, lapja számára verset kért tőlem. Ezt a levelet a BIME (Bereg­szászi Irodalmi Műpártoló Egyesü­let) elnökének, Kispál Jánosnak az elnökségről lemondó levelével együtt (ennek az egyesületnek éve­kig a titkára voltam) - nemrég a Be­regszászi Illyés Gyula Magyar Iro­dalmi Klubnak adományoztam. A most közölt tények megérde­melnék, hogy irodalomtörténészeink tüzetesebben utánanézzenek. DEMJÉN FERENC Csendek Azon tűnődöm, W ■ • _ ■ _ be szelgetopartnereim I If mennyire voltak őszinték, ^ ■ mennyire erőtlenek. Madách fi, Az olvasó Koncsol László harma­dik esszékötetét tartja kezében. Du- ba Gyula írja: Koncsol László „tájé­kozódását és felfedező kedvét sze­mélyes kíváncsiság - sóvár rnegis- merésvágy - és közösségi érdekek mozgatják. Számba veszi nemzeti­ségi kultúránk majd négy évtizedes fejlődésének nehézségeit, buktatóit, eredményeit és értékeit, hogy fel­mérje és közkinccsé tegye a belőlük következő tanulságokat... olyan nemzetiségi kultúrateremtő nemze­dék mérettetik meg általa, amely egyéni és közösségi értelemben sa­játos értékeket hozott létre, és tovább építhető műként az utókorra hagyja azokat. “ Szigeti László: Csendek útjain Szigeti László publicisztikai írásai szlovákiai magyar valóságunk legi­dőszerűbb kérdéseit vallatják, legfi­atalabb újságíró-nemzedékünk szé­les táborából valóság- és probléma- érzékenységével a csehszlovákiai magyarság sajátos helyzetének, átalakuló szocialista valóságunk legsürgetőbb kérdéseinek pontosan megfogalmazott felvetésével, etikai igényével emelkedik ki. Stílusa men­tes a közhelyektől és a fölösleges pátosztól. A Főnix Füzetek sorozat­ban ritkán mutatunk be újságírókat, ám Szigeti László valóságérzékeny­sége, írásainak helyenkénti irodalmi értéke, úgy gondoljuk, indokolttá tet­te, hogy sokrétű, gazdag közírói te­vékenységének legemlékezete­sebb, legnagyobb visszhangot kivál­tó darabjait olvasóink elé bo­csássuk. Csehszlovákiai magyar esszéírók 1948-1988 Hagyomány és megújulás 1 A két kötetre tervezett összeállí­tás lényegében a CSMI sorozatban megjelent Szlovenszkói küldetés (Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938) és az Ének az éjben (Szlovákiai magyar írók 1939-1945) című antológiák időrendi folytatása. Az első kötet a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom esszéiből, tanulmányaiból, publi­cisztikai jellegű írásaiból ad váloga­tást, és a hagyomány, a gyökerek keresésének kérdéskörére össz­MAGYAR ESSZÉÍRÓK 1848-1088 és pontosít szülőföld és csehszlovákiai magyar irodalom vonatkozásában, de a fordításirodalom kapcsán a cseh és szlovák irodalom kisebb­ségi létünkre, irodalmunkra tett ha­tását is vizsgálja a közeledés szán­dékával. Kontextus Madách-műhely 1988 Kontextus cx^ A Tőzsér Árpád szerkesztésében megújult kiadvány újabb számában öt fejezetbe csoportosítva találhatók azok az írások, amelyeknek egy ré­sze a Kontextus szerkesztőjének ösztönzésére és felkérésére íródott. A szlovákiai magyar irodalom 40 éve című fejezeten kívül azok az írások, tanulmányok tűnnek fontosnak, amelyek a cseh, a szlovák és a ma­gyar irodalom kölcsönhatásairól szólnak. Ugyanakkor számos okból méltó az olvasók figyelmére a szlo­vák és cseh lapok anyagaiból készí­tett válogatás, amely a magyar olva­só számára eddig talán nem mindig tekintetbe vett sajátosságokat tár fel. Nem hiányzik a füzérből a hazai magyar lapokban megjelent szépiro­dalmi közlések között tallózó fejezet sem. ÚJ SZÚ 4 1989. III. 6. Sorsregény

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents