Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-17 / 65. szám, péntek

A hősöket szereti a néző, de... Ibsen-dráma a Kis Színpadon örökké vitára ingerlő lesz minden olyan színházi előadás, amely a né­ző aktív jelenlétére épít. Nincs itt semmi logikai ficam, bár a látszat ezt mutatja. Igen, mert egy színházi tár­sulat mindig számít a néző aktív jelenlétére, ami azonban sokszor nem a számításának megfelelő mó­don következik be. A lényeget mégis az a törekvés adja, amellyel így vagy úgy be akarják kapcsolni a nézőt a játékba. Akkor meg miért ingerel bárkit is vitára a néző reagálására, akcióira, részvételére számító előa­dás? A színházművészet csodája az „akkor" és „ott“ estéről estére más­képpen megszülető gondolat. Vi­szont ennek a csodának a bizonyos­sága kell legyen, hogy mindenkép­pen megszületik az a bizonyos eltö­kélt gondolat. A közönség jelen van, figyel és felfog, értelmez és reagál. Aktív részese az „akkor“ és „ott“ történő dolgoknak. De mi történik, amikor színházba megy és akarva- akaratlanul egy múlt századi gyűlés közepében találja magát, ahol vá­lasztania kell, döntenie arról, hogy egy Stockmann nevű fürdőorvos „a nép ellensége“, vagy „nem a nép ellensége“? Természetesen dönt, s a fehér-kék színű cédulák - dönté­sét igazoló - felét visszaadja a sza­vazatgyűjtőknek ... Henrik Ibsen norvég drámaíró megfelelő gondolati és érzelmi tö­rekvéssel gondoskodott arról, hogy a fürdőorvos szerepét most játszó Martin Huba szimpátiát és erkölcsi uazonosulást váltson ki a nézőből, aki ezúttal egy népgyűlés résztvevője lett. Támogatója, sőt küzdőtársa Stockmann doktornak, akit a test­vérbátyja képviselte városi hatal­masságok kényszeríteni akarnak ar­ra, változtassa meg a fürdővíz szennyezettsége kutatásának ered­ményét. A néző tehát választ. Szo­kása szerint a jó, a haladó, az erköl­csös, a tiszta, a hatalom ellen fordu­ló hős mellé áll. ö már csak ilyen. Mindenkor. Meg másfajta. Választ és szavaz. Szavazatát azonban meghamisítják, a szeme láttára te­szik,, ő mégsem kiabál, nem követeli a rendcsinálást. Talán magában méltatlankodik, vagy a mellette ülő feleségének suttogja el, hogy most is becsapták. Persze, nem kezd el fütyülni, ordítozni. Nem kiáltja, hogy csalók, manipulátorok és lakájok változtatták meg az ő szavazatát. Hallgat, mert ő színházban ül, egy előadást néz, amelyben megkérde­zése nélkül statiszta szerepet osz­tottak rá: résztvevője a már említett gyűlésnek. Nézővel lehet játszani, szabad különböző eszközökkel katarzist előidézni a lelkében, még fizikailag is bántalmazható, ha annak követ­kezményeit (helybeli viszont-verés, polgári per) a társulat vállalja, és ez az előadás folytatását nem befolyá­solja. Eltekintve az első esetektől, cövekeljünk le a második dolognál. Hogyan ért volna véget ez az előa­dás, ha a szavazatukra igényt tartó, viszont azt szemrebbenés nélkül meghamisító Aslaksent, a nyomda­tulajdonost és- újságíró famulusait a szerepüket komolyan vevő nézők - mondjuk - lerángatják a színpad­ról, vagy akárcsak véget nem érő füttykoncerttel teszik lehetetlenné a gyűlés folytatását? Vagy Lubomír Vajdiőkának erre az esetre is van a tarsolyában egy rendezői ötlet? Hm! Ibsen A nép ellensége című drá­mája száz évvel a megírása után is hat a nézőre. Egy-egy individualista hős, aki mellől nem hiányzik az er­kölcsi támaszt adó családi és szűk baráti kör, mindig számíthat a nézők rokonszenvére. Nem szólva arról, hogy ítéletmondása a hatalmat megtestesítő városi tanácsról, a testvérszeretet halvány jelét sem mutató polgármesterről, no meg a hatalmat köpönyegforgatással ki­szolgáló famulusokról, kortalanná avatta a dráma erkölcsi világképét. Ibsen e ritkán játszott drámájának éthosza van. Nélkülözhetetlen gon­dolati, érzelmi és erkölcsi szerkezet működik benne. Lubomír Vajdiőka mesterien tudja a színészek játékstí­lusát egységessé formálni. Az előa­dás első részének mégis voltak he­lyenként tempótlan jelenetei, amit szigorúbb aránytartással, feszesebb ritmussal akár célszerűvé is lehétett volna tenni. Emília Váéáryová (Stockmanné) egyszerűséget megjelenítő játéká­nak a felszín alatti rétegében ott bujkált az okos, érett asszonyiság is, amellyel képes idealista férjét meg­érteni, sőt követni. Ibsen dramatur- giailag kevés gondot fordított a drá­ma alakjainak megírására. Egyedül a Martin Huba megformálta Stock­Megváltozol, iskola? Nagy érdeklődéssel olvastam Bodnár Gyulának az Új Szó március 9-i számában közölt Megváltozol, iskola? című cikkét, melynek záró soraiban a szerző megállapítja, hogy a felvetett kérdéshez érdemes hozzászólni, sőt kell is. Én is szeret­nék felvetni néhány gondolatot a cikkben leírtakkal kapcsolatban. Amikor azt olvastam, hogy ,,több százra tehető azoknak a száma, akiknek tanári oklevelük van, ám más pályát választottak. Ezt megérzi nemzetiségi oktatásügyünk is, mely- lyel kapcsolatban külön gondként merült fel a pedagógus-utánpótlás kérdése", kissé hiányoltam, hogy ennek okáról nem esett szó. Saját tapasztalatomból mondom, hogy például az 5-6 éve végzett pedagó­gusok azért választottak más pályát, mert rákényszerültek, hiszen mun­kájuk iránt egyáltalán nem tanúsítot­tak érdeklődést, s lépten-nyomon azt hallották, hogy nincs szükség pedagógusra, s a közeljövőben e té­ren nem is várható javulás. A friss diplomásoknak óvónői, pionírvezetői állásokat kínáltak - sokszor lakhe­lyüktől 100 vagy még több kilomé­terre -, s mivel, tudomásom szerint, ehhez középiskolai végzettség is elég, többen mentek el népművelő­nek, újságírónak stb. S kérdem én: ha valaki az évek során más pályán megtalálta azt, amit tervekkel, opti­mizmussal telve a főiskola, egyetem végzős pedagógusaként nem sike­rült megtalálnia, otthagyja-e az egy­kor kényszerből választott, ám idő­közben megkedvelt munkáját azért, hogy taníthasson? Bizonyára van­nak ilyenek is, de sokuk már nem megy vissza ennyi év után az iskola- ügyhöz, s nem vállalja az újrakez­dést. Nem tudom, az illetékes mi­nisztérium figyelemmel kíséri-e, hogy mikor hány pedagógus megy nyugdíjba, s egy-egy évben mennyi tanárra lesz szükség? Mert ha egy­két év után el tudják helyezni a friss diplomásokat, akkor addig jó lenne találni számukra valami áthidaló megoldást, hogy ne mondjanak vég­legesen búcsút a tanári pályának, s idővel nem okozna gondot a peda­gógushiány. A kisiskolák körzetesítéséhez csak annyit tennék hozzá, hogy visszaállításuk nem lesz könnyű, hi­szen sokan azért költöztek faluról városba, mert a kis elsősök 10-15 km-es oda-vissza utazása nem kis gondokkal járt, s olyanokról is tu­dunk, akik azért adták gyermeküket szlovák tanítási nyelvű iskolába, hogy a gyerekeknek ne kelljen in­gázniuk. S végezetül még csak annyit, hogy nem azért vállalja sok pedagó­gus inkább az ingázást, mert így „az utazásra hivatkozva itt is, ott is men­tesül a közéleti, vagy a több délutáni, esti órát igénylő iskolán kívüli tevé­kenységtől“. A falvakban, városok­ban ugyanis e tevékenységben még ma is fontos szerepet játszanak a pedagógusok, akik közül nagyon sokan az ingázás mellett is vállalják a sok plusz munkát jelentő, ám nem túlságosan elismert közéleti vagy is­kolán kívüli tevékenységet. Lehet, hogy nincs igazam, de én így látom a cikkben felvetett kérdé­seket. Magam is tanári diplomával egy járási újság szerkesztőségében dolgozom, pedig világéletemben ta­nítani szerettem volna, de most már egyáltalán nem kívánkozom a peda­gógusi pályára. FUTÓ MÁRIA mann doktor megy át drámai meta­morfózison, de ez is inkább az esz­mei megvilágosodás, mintsem a cselekvésbeli drámaiság síkján történik. Kétségtelenül nehéz dolguk van azoknak a színészeknek, akik a Stockmann környezetében élő fi­gurákat keltik életre, hiszen Ibsen pamfletszerű drámája inkább az „odamondogatás" egyetlen főhős szájából elhangzó könyörtelenségé­vel operál. Stockmann már-már he- roizált nagyszerűsége mellett igen­csak kisszerű pozitív és negatív jel­lemeket alkotott az író. Natália Hasprová (Petra), Michal Doőolo- mansky (Peter Stockmann), Juraj Slezáőek (Aslaksen) és Duéan Blaé- koviö (Martin Kiel) színészi teljesít­ményei így is a pontos jellemformá­lással emelkednek ki. Felvetődik a kérdés: egy klasszi­kussá patinásodott színházi lázadó darabjával formai eredetieskedés nélkül nem tudott volna mit kezdeni az a rendező, aki annak idején még martini évei alatt Osztrovszkij Az erdő-jét, vendégként a Banská Bystrica-i Bábszínházban Gozzi Szarvaskirályát vagy már a Szlovák Nemzeti Színházban Osztrovszkij Jövedelmező állását revelációszám- ba menő módon tudta maivá „ren­dezni“? Ez a „gyűlésesdi“ játék legfeljebb arra jó, hogy a kevésbé ingerlékeny néző „elvállalja“ az így rákényszerített „gyávaságot“, a vá­lasztási csalást tudomásul vevő „szervilizmust“, no -meg azokat a negatív jelzőket, amelyeket Stock­mann szájából hall. Talán rádöbben: milyen is ő valójában, ezen a gyű­lésteremmé változtatott nézőtéren kívül. Mindez keményebben csat­tanhat, mint egy-egy pofon. Csak­hogy ennek a hatását csökkenti a „kettős“ játék: hiszen én tudom, színházban ülök; igaz, meghamisít­ják a szavazatomat, de ez csak a nézőtéren rámerőszakolt statiszta­szerepemből adódik. így gondolko­dik a fogékony néző egyik típusa, aki magában dolgozza fel az átélt törté­néseket. A másik típus, a színházra nézve, sokkal hasznosabb, hiszen az mindig „benne“ nézegeti magát, ő tart azonnal tükröt minden előa­dásnak. Csakhogy, amikor kiprovo­kálják, képes fütyülni, kiabálni, visz- szabeszélni, sőt voltak esetek a színháztörténetben, amikor visz- szaütött... Furdal a szakmai kíváncsiság, mihez kezdenek a színészek, ha az őszintén Stockmann doktorra sza­vazó nézők ama második típusa, a darab lázadó szellemében követeli az igazságot: fütyül, lábával dobog, kiabál, sőt talán még a színpadra is felugrik? Szerintem, nyugodtan be­fejezhetik majd az előadást, ezek­nek a nézőknek már nem lesz szük­ségük arra, hogy még meghallgas­sák Stockmann gyerekeivel folyta­tott dialógusát, „a jó emberek neve­léséről“. Ezekkel a nézőkkel már ő is tudna valamit kezdeni... DUSZA ISTVÁN ■ Méry Gábor felvétele „Itt több kell“ Ferdinand Kiinda orgonamúvész hatvanéves- Azt hiszem, az orgonaművé­szek helyzetét bizonyos kettősség jellemzi. Egyrészt valósággal elké­nyeztetettek, ami az irodalmat illeti, hisz évszázadok mesterműveiben válogathatnak kedvükre, másrészt egy orgonaestre valószínűleg keve­sebben kíváncsiak, mint, mondjuk, egy zongora- vagy hegedűművész koncertjére.- Igen, az állítás első fele tökéle­tesen igaz, de a másik aligha felel meg a valóságnak. Míg egy zongo­rista vagy hegedűművész előadó­estjére negyven ember jön el, az orgonakoncertek telt házak mellett zajlanak, itthon és külföldön egy­aránt. Két hónapja az új művelődési központ megnyitása alkalmából 2ili- nában koncerteztem, ahol meglepő­en nagy volt az érdeklődés, az orgo­naestet négyszer kellett megismé­telnünk. A napokban tértem vissza a Német Szövetségi Köztársaság­ból, Stuttgartban és Münchenben játszottam, ott is ugyanezt az érdek­lődést tapasztaltam. Az utóbbi évti­zedekben az orgonakoncertek rene­szánszukat élik, s ami különösen örvendetes, közönségük főleg fiata­lokból toborzódik.-Az NSZK-ban hangversenyte­remben vagy templomban játszott?-Templomban. A zene minde­nekelőtt érzelmileg hat. Nem mind­egy, milyen külső körülmények kö­zött kerülnek bemutatásra a művek. A hatást erősen fokozza az adekvát környezet, az akusztika, az építé­szet és az enteriőr együtt adja az élményt. Manapság gyakran játsza­nak történelmi hangszereken régi zeneműveket kastélyokban, stílusos környezetben, épp az imént említett okból. Ugyanígy gyakoriak a templo­mi orgonakoncertek. Egészen más­ként hat az orgonamuzsika, mond­juk, az olomouci Jakab templomban, a budapesti Mátyás templomban vagy a tihanyi apátság templomá­ban, mint egy hangversenyte­remben.- Melyik volt az ön által megszó­laltatott legértékesebb orgona?-Sokfelé, sok orgonán játszot­tam. Talán a szicíliai Monreale dóm­jának hatmanuálos hangszerét emlí­teném, habár a méretek nem min­den esetben garantálják a minősé­get, egy kis orgona is lehet kitűnő hangzású. Kreativitás az osztályközösségben? A progresszív pedagógia iránti el­kötelezettség sugárzik Gergencsík Eszter Kreativitás és közösség (Bu­dapest, Tankönyvkiadó) című köny­vének lapjaiból. A mű lényegében egy kandidátusi értekezés könyvvál­tozata és a szerző vitája azokkal, akik szerint a kreativitás és a kollek­tivitás ellentétben állnak egymással. Igaz, a kreativitási adatok értelme­zése problematikusabb, mint a kol- lektivitási adatoké, mert ma még nem teljesen tisztázódott a kreativi­tás fejlődésének a folyamata, az elméleti és a gyakorlati kreativitás egymáshoz való viszonya. A szerző két évtizedes kreativitás-vizsgálatai alapján úgy véli, hogy „egyénekre bontva a kreativitás és a közösségi helyzet független egymástól", majd: „Lehet közösségben nevelni kreatív személyiségeket, s a kreatív szemé­lyiség is lehet közösségi, a maga­sabb szinten kreatív gyermekek ne­gyede jól integrálódik a közösségbe. A gyengén kreatív tanulók harmada a közösségi helyzetét illetően is gyenge." Az iskola - az elégtelen objektív feltételek miatt - nagyon kétséges eredményeket ért el a közösségi nevelés terén az elmúlt évtizedek­ben is. A szerző szavaival: „Közös­ségi nevelés ürügyén sok helyütt uniformizálás folyt, egyformaság kö­vetelése viselkedésben-magatar- tásban, vélekedésben-vélemény- ben, gondolkodásban, érzelmekben és azok nyilvánításában, teljesítmé­nyekben, szokásokban stb. Ahol az iskola ilyen egyöntetűségre és egy­formaságra törekedett, ott a peda­gógusok a szubjetkív megítélések­ben, az önértékelésben sikeresnek minősíthetik ezt az eredményt. Ob­jektív kritériumok alapján ugyanez viszont nem sorolható a jó közössé­gi élet fogalomköréhez" (30. o ). A nagy tudású, szépen fogalmazó szakember műve hasznos olvas­mány. (szeb)- Mint pedagógus hogyan látja a hazai orgonista-utánpótlás hely­zetét?-A kizárólag koncert tevékeny­ségre való beállítottság miatt eleve nem túl nagyok a lehetőségek. Ne­kem mégis mindig egy orgonista­osztály volt az álmom. Ez azonban nálunk sosem volt lehetséges. Pedig véleményem szerint ebben a szférá­ban nem engedhető meg, hogy épp csak annyi növendéket vegyünk fel, amennyire feltétlenül szükség van. ŐSTK-felvétel Minél több a hallgató, annál na­gyobb köztük a rivalizálás és az előadóművészetben ez rendkívül fontos. Ha nincs ösztönző konkuren­cia, óhatatlanul bekövetkezik a stag­nálás. Magas színvonalat csak nagy létszámú hallgató esetében érhe­tünk el, ahol megvan a szelektálás lehetősége. Az elmúlt évtizedekben érdekes módon gyakrah úgy tűnt, sok az orgonista, aztán kiderült, hogy mindegyiküknek jut hely a pá­lyán, akad bőven elfoglaltságuk, hangversenyezhetnek itthon és kül­földön is.- Zenepedagógusaink gyakran panaszkodnak a növendékekre, fő­leg az érdeklődés hiányát vetik sze­mükre.- Okkal. A mai fiatalokat nem ne­velték önállóságra, hozzászoktak, hogy mindig kiszolgálják őket. Saj­nálom, de ez így van. Azt hiszem, az én nemzedékem sokkal aktívabb volt, noha lehetőségeink távolról sem voltak olyanok, mint manapság. Itt nem elég csak gyakorolni és ját­szani, számtalan egyéb teendő is akad, s akik ezt nem vállalják. csodá- latos érzéstől fosztják meg magukat, amit csak a jól végzett munka adhat.- Sok lemeze jelent meg. Időn­ként meghallgatja őket?- Hogyne, szívesen, különösen bizonyos idő elteltével a régebbi fel­vételeket. Korunk rendkívül gazdag választási lehetőséget kínál a ze­nerajongóknak. Vannak emberek, akik a legszívesebben fülhallgató­val, egy szobába zárkózva, egyedül hallgatják a muzsikát, mert olyan képzelóerejük van, hogy számukra ez á reprodukált zene is élményt- adó. Másrészt egy hangverseny lát­ványnak sem lebecsülendő. Itt van például az orgona, ez a hatalmas hangszer, rengeteg manuál jával, pedáljával. Engem először, egészen apró gyermekként ez ragadott meg, az orgonista játékának a látványa. Természetes, hogy a közvetlen él­mény mindig többet ad, de nem becsülöm le a technikát sem, hisz olyasmit nyújt - a zene örömét -, ami régebben a tömegek számára elérhetetlen volt. (vk) ÚJ SZÚ 6 1989. III. 17

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents