Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-17 / 65. szám, péntek
Aj szú 3 989. III. 17. A hatékony mezőgazdaság az átalakítás fontos tényezője Mihail Gorbacsov előadói beszéde a központi bizottság szerdai ülésén (ÖSTK) - Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a központi bizottság plénumülésén szerdán terjesztette elő az SZKP KB beszámolóját. Elvtársak! A társadalom sokat vár a központi bizottság mostani plénumülésétól, amelynek olyan mezőgazdasági politikát kellene kidolgoznia és a nép elé terjesztenie, amelynek alkalmazásával a földműves ismét a föld gazdája lehet, s amely elősegíti az élelmiszer-ellátás problémájának megnyugtató megoldását. E kérdésben a további halogatás egyszerűen megengedhetetlen, egyrészt az országunkban kialakult reális helyzet, másrészt pedig az átalakítás általános feladataira való tekintettel is. Olyan mezőgazdasági politikára van szükségünk, amely radikális változásokhoz vezet - politikai, gazdasági, szociális és kulturális téren - a falu fejlődésében, elősegíti a gondok mielőbbi megoldását társadalmi életünk egyik legfontosabb területén, s teret enged a mezőgazdasági dolgozók kezdeményezésének. I. Amikor a mezőgazdasági politikáról beszélünk, akkor a falu és a város közötti kapcsolatok alakítására és szabályozására vonatkozó gondolatok, célok, eszközök és módszerek egész összességét, a vidéken formálódó kapcsolatokat, s főleg az élelmiszer-ellátás feladatának elsődleges megoldását értjük alatta. A változások a mezőgazdaságban elválaszthatatlanok a most megvalósuló politikai és gazdasági reformtól, amely az emberek sokrétű szükségleteinek kielégítésére, a munka- és a társadalmi aktivitás kihasználására irányul. Társadalmunk életének forradalmi megújítása, a demokratizálás és a gazdasági tevékenység új ideológiája nélkül nem építhetjük ki gazdaságunk hatékony mező- gazdasági szektorát. Éppen ezért a falu radikális változásai országunk gazdasági és szociális fejlődésének elengedhetetlen feltételét képezi. Más szavakkal: a mostani mezőgazdasági politika nem szűkén értelmezett specifikus reszort- vagy ágazati jelenség, hanem jelenlegi politikai vonalunk fő iránya és a forradalmi átalakítás szerves része. A mezőgazdasági politika kidolgozása egyébként is elválaszthatatlan a szocializmusra vonatkozó általános elképzelések kialakításától, a szocializmus gazdasági és szociális távlataitól. önök tudják, hogy a plénumülés előkészítése már régen megkezdődött. A mezőgazdaság gondjairól széles körű és részletes vita folyik a pártban, tudományos körökben, a szakértők soraiban. Azt is mondhatnám, elvtársak, hogy e létfontosságú kérdésekkel egész országunk foglalkozik. A politikai bizottság nemcsak hogy figyelemmel kísérte ezt a számunkra oly nagyon szükséges vitát, de minden lehetséges módon ösztönözte is, s igyekezett kialakítani az alkotó és tárgyszerű hozzáállás légkörét. Annak érdekében, hogy a lehető legalaposabban behatoljon a megoldásra váró bonyolult problémák lényegébe, nagyon terjedelmes anyagot elemeztünk, amely különböző nézeteket, javaslatokat, álláspontokat tartalmaz, s ezek esetenként ellentétesek is. Úgy vélem, joggal mondhatom, a mostani plénumülés beszámolója, valamint azok a dokumentumtervezetek, amelyeket önök kézhez kaptak, a maguk nemében az egész pártban lefolytatott, össznépi vita eredményét képezik. A központi bizottság mostani plénumülésén az elméleti, politikai és gyakorlati kérdések részletes és konstruktív módon történő megvitatásával számolunk, hogy ily módon hosszú távra szóló és tudományosan megalapozott mezőgazdasági politikát dolgozhassunk ki, amely megfelel a társadalom növekvő szükségleteinek. Lemaradás a fejlett országok mögött Mindannyian emlékezünk, hogy a 19. országos pártértekezlet küldöttei milyen aggodalommal szóltak az élelmiszer-ellátásról. Akkor ezt a társadalom legfájóbb problémájának neveztük. Ilyen értelemben a közelmúltban lezajlott évzáró taggyűléseken és konferenciákon is aggodalmuknak adtak hangot az emberek. A dolgozók e kérdéseket napjainkban, a választási kampány során is sürgetően vetik fel. A valóság olyan, hogy a mi mezőgazdasági termelésünk nem elégséges. Az állam arra kényszerül, hogy külföldön nagymennyiségű gabonát, húst, gyümölcsöt, zöldséget, cukrot, növényi zsiradékot és egyéb élelmiszert vásároljon. A munkatermelékenység a hektárhozamok, az állatok hasznossága, valamint az élelmiszerek választéka és minősége tekintetében továbbra is lemaradunk a fejlett országok - kicsik és nagyok - mögött. S ez a különbség nem csökken, hanem inkább növekszik. Az élelmiszerhiány szociális feszültséget kelt, az emberek nemcsak panaszkodnak, hanem elégedetlenek is. Sok éve tart ez a helyzet az élelmiszer-ellátásban. Nem lehet azt hinni, hogy e problémákat korábban nem láttuk és nem foglalkoztunk vele. A következőképpen fogalmazhatnék: nincs a népgazdaságnak olyan gondja, amellyel a központi bizottság és a kormány többet foglalkozott volna, mint a mezőgazdasággal. A mezőgazdaság az utóbbi két évtizedben számos forráshoz jutott: beruházásokhoz, technikához és műtrágyákhoz. Megvalósítottuk a talajjavítás kiterjedt programját, de nem született meg az az eredmény, amivel számoltunk, az a növekmény, amelyet az intézkedésektől vártunk. Mindeddig azonban nem voltunk képesek az élelmiszer-ellátás problémájának alapvető megoldására. Ráadásul egy olyan óriási lehetőséggel rendelkező országban, mint a miénk! Ami legnagyobb kincsünknek, a földalapnak a megőrzését és ésszerű kihasználását illeti, a helyzet szélsőségesen kedvezőtlen. Az utóbbi 25 évben 22 millió hektár szántóterületet veszítettünk el, ebből 12 milliót vittek el az ipari beruházások és az útépítések, több mint 6 milliót parlagon hagytunk. Ugyanakkor hatalmas eszközöket fordítottunk hektárok millióinak a termővé tételére. Területeink nagy részén a talaj termőképessége csökkent. Több mint 3 millió hektár öntözött területet - ami minden államban „aranytartaléknak“ számít, gazdaságtallfh-1 ¡ság miatt? kibontunk a használatból. Éhhez 'még hozzá kell fűzni, az utóbbi két évtizedben a vízerőművek építésének nem eléggé átgondolt terveinek megvalósítása során az ország több mint 10 millió hektár rétet és legelőt vesztett. Aggodalmakat keltenek a mezőgazdasági termények hatalmas veszteségei. Egészében véve a vidéken a mezőgazdasági terményeknek 20 százalékát, egyes növényeknél pedig 30-40 százalékát is elveszítjük a gazdaságtalan kezelés miatt. A szociális és kulturális fejlődés terén a vidék komolyan lemaradt a város mögött. A jó minőségű utak hiánya minden térségben gondot okoz, de a nem fekete földű övezetben kész katasztrófának számít. Kifejezetten elviselhetetlen a helyzet, ami a jó minőségű lakások, kommunális szolgáltatások biztosítását illeti, s ugyanilyen a helyzet a vidéki iskola- és egészségügyben, a kultúrában. Ha az ember az olyan alapvető szükségleteit akarja kielégíteni, mint az orvosi ellátás, az alapvető szolgáltatások, vagy a mindennapos árucikkek beszerzése, akkor gyakran több tíz, esetenként több száz kilométert is meg kell tennie. Nem akarom felszítani a szenvedélyeket, de mégis kimondom: sok területen olyan a helyzet, hogy az emberek egyszerűen otthagyják a földet és elköltöznek a falvakból. A vidéki lakosság migrációja sokhelyütt elérte a kritikus határt. Mi ennek az oka? Miért van az, hogy intézkedéseink - s nagyon jelentősek is voltak közöttük - nem hozták meg a várt eredményeket, nem szavatolták a szükséges változásokat a falu életében? Ez a fő kérdés, amelyre választ kell adni. El kell jutnunk a dolog lényegéig, megvilágítani az élelmi- szer-ellátásban a jelenlegi kiélezett helyzet gyökereit, s rá kell találni a megoldáshoz vezető útra. Hasznos lesz tehát tanulni a történelemből, áttekinteni, hogy társadalmunk fejlődésének egyes szakaszaiban miként viszonyultunk a mezőgazdasági politikához, s mindebből munkánk számára levonni a tanulságokat. N. A földművelés kérdése pártunk politikájában mindig központi helyet foglalt el, mind a forradalom elmélete, mind pedig az új társadalom építésével összefüggő feladatok szempontjából. A párt által kidolgozott mezőgazdasági politika s a bolsevikok vidéken kifejtett hatalmas gyakorlati munkája alapján a paraszti tömegek 1917 októberében a forradalom oldalára, a munkásosztály oldalára álltak. E politika kifejezője, eredménye volt a szovjethatalom egyik első dekrétuma, a földről szóló dekrétum, amely a dolgozó parasztság széles rétegeinek szempontjából oldotta meg ezt a kérdést. A párt a polgárháború nehéz éveiben, annak legkritikusabb pillanataiban sem tévesztette szem elől a vidéken uralkodó helyzetet, a munkás-paraszt szövetség problémakörét. Az agrárszektor a NÉP éveiben Éppen e szövetség megőrzésének érdekei és a forradalom vívmányai diktálták az új gazdasági politikához való áttérést. A párt mezőgazdasági politikája a NÉP időszakában a következőket ölelte fel: az általános beszolgáltatási kötelezettség felváltása a természetbeni adóval, amely pontosan meghatározta a parasztgazdaságoktól elvont termékek mennyiségét; a szabad kereskedelem lehetősége; a szövetkezeti mozgalom széles körű fejlődése; a föld bérbevételének engedélyezése és a bérmunka lehetősége korlátozott terjedelemben; a gazdasági tevékenység szabályozása az árak, adók és a hitelek útján; a kontraktációk rendszerének fejlesztése; a város és falu közötti ekvivalens csere bevezetése; a mezőgazdaság elsődleges megújítása és fejlesztése, mint a nép életszínvonala emelésének és a Szovjetunió iparosításának elengedhetetlen feltétele. Az új gazdasági politika a forradalmi folyamat objektív jellegéből következett, komolyan vették és hosszú távra szólt, az alulról jövő kezdeményezésre támaszkodott, s a demokrácia, az önelszámolás és a különböző szövetkezeti formák alapján formálódott. A parasztság számára a szocializmushoz vezető legérthetőbb és hozzáférhetőbb út volt ez. Az eredmények hamarosan megmutatkoztak. Már 1925-ben a termelés szintje számos mutatóban elérte az első világháború előtti szintet. Országunkban 1927-ben több tízezer mezőgazdasági szövetség és szövetkezet volt, köztük 6300 társulás a föld közös művelésére, valamint 8500 szövetkezet és kommúna. A parasztok fogyasztási társaságokba tömörültek. A fogyasztási szövetkezetek fontos kereskedelmi láncszemet alkottak a parasz- tok-termelők és a városi lakosok - fogyasztók között. Az 1926-1927:es években a fogyasztási szövetkezeteken~ment keresztül a kiske- , reskedelem egész terjedelmének a fele, a gabona, a hús, a tojás, a lenrost és számos más termék felvásárlásának jelentős része. A húszas évek második felében jelentős mértékben kibontakozott a kontraktáció rendszere - az állami és szövetkezeti szervezetek és a parasztgazdaságok közötti szerződések, beleértve a termelőeszközök és az agrotechnikai szolgáltatások szállítására vállalt kötelezettségeket is. Ez önmagában is nagy lépés voltba gazdasági viszonyok fejlődésében, korlátozta a piaci ösztönösséget, s körvonalazódtak mind a termelésben, mind a mezőgazdasági termékek feldolgozásában és értékesítésében a tervszerű szabályozás mechanizmusai. Az új gazdaságpolitika érvényesítése egészében véve alátámasztotta a gazdálkodás azon elveinek és módszereinek helyességét, amelyeket Lenin dolgozott ki, megerősítette, hogy helyesen értelmezte a „szocializmus gazdasági alapjaként“ a szövetkezetek feladatát és a parasztokkal való árucserét. A húszas évek második felében azonban az új gazdasági politika egy egész sor nehézségbe és ellentmondásba ütközött, amelyek a népgazdaság bonyolult helyzetéből fakadtak. A gyenge ipar nem volt képes biztosítani a földművesek számára elegendő mennyiséget az elkerülhetetlenül szükséges cikkekből. A mezőgazdaság fejlődése ezért mindinkább az anyagi-technikai alap korlátozott lehetőségeibe ütközött. Ennek az alapnak a helyzetét a következő számok is jellemzik: 1928-ban a tavasziak vetésének 70 százalékát kézzel végezték, a gabonaneműek hozzávetőleg 45 százalékát sarlóval és kaszával aratták, s az egész termésnek több mint 40 százalékát cséphadaróval csépelték ki. Ilyen anyagi-műszaki bázis mellett gyengülni kezdett a-piaci viszonyok hatása, a mezőgazdasági termelés növekedési üteme csökkent. A másik oldalon viszont az iparosítási tervek teljesítését célzó nagyszabású igyekezet egyre több anyagi, emberi és pénzügyi forrást követelt. A városok lakossága' évente átlag 4 százalékkal gyarapodott; Gyorsan emelkedtek a dolgozók pénzjövedelmei, fokozódott a vásárlóképességük. A városokban lassan hiány mutatkozott kenyérből és más élelmiszerekből. Be kellett vezetni a jegyrendszert. Országunkban a válsághelyzet jelei mutatkoztak. Sürgetően merült fel a kérdés, milyen lesz a további fejlődés útja, az iparosítás sorsa, miként lesz megoldva az élelmiszer- ellátás problémája. Ezek a gondok politikai színezetet öltöttek, úgy is lehetne mondani, hogy rendkívüli jelleget. Mindez egy alapvető kérdést érintett: a munkásosztály és a parasztság szövetségét, a parasztsághoz való viszonyt. Országunk történelmének ebben a kulcsfontosságú időszakában a vezetés a problémák és ellentétek megoldásának nem gazdasági módszereit kereste, nem kísérelte meg, hogy a lenini elvek és a NÉP tapasztalatai alapján a megváltozott körülményekhez igazodó gazdaság- politikát dolgozzon ki. Ellenkezőleg, más útra lépett, amely a NÉP, az áru- és pénzviszonyok, a munka anyagi ösztönzőinek korlátozásához, a társadalmi-gazdasági feladatok teljesítésének adminisztratív-utasításos irányításához vezetett. Sztálin és közvetlen környezete a parasztsággal szemben gyakorlatilag Trockij és Pre- obrazsenszkij koncepcióját alkalmazta, amelyet korábban maguk is bíráltak, s amelynek lényege „az elsődleges szocialista akkumuláció“ volt, vagyis az eszközök gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélküli átirányítása a mező- gazdaságból az iparba. Sztálinék a gyakorlatban átvették Zinovjevnek és Kamenyevnek a gondolatát a tehetős falusi rétegek rendkívüli megadóztatásáról. A parasztok elégedetlenségét e lépések miatt természetesen bizonyos szabotázsként állították be, s ezzel igazolták a megtorló intézkedések szükségességét. Következményeit tekintve ez az eljárás komoly stratégiai tévedésekhez, az agrárparaszt kérdés megoldására vonatkozó marxista nézetektől és elképzelésektől való elhajláshoz vezetett. Itt lehetne megemlíteni, hogy a marxizmus klasszikusai határozottan elvetették a parasztgazdaságok kisajátításának gondolatát, mivel ezt szélsőségesen reakciósnak és a szocialista változásokra nézve károsnak tartották. Engels már 1894-ben ezt írta:... Ha az államhatalom a miénk lesz, egyáltalán nem fogunk gondolni a kisparasztok kisajátítására.. . Feladatunk a kisparasztiakkal szemben elsősorban abban rejlik, hogy az ő magántermelésüket, magántulajdonukat átirányítsuk a szövetkezetibe, de nem erőszakkal, hanem a példa erejével és azzal, hogy társadalmi segítséget kínálunk nekik ebben az irányban... Ebben az értelemben tehát nagyon liberálisak lehetünk a parasztokkal szemben. Lenin kifejtette azt a véleményét, hogy a szövetkezetesítés „egész történelmi korszakot igényel“. Erre való tekintettel Lenin és a parasztgazdaságok szocialista átalakításának olyan alapvető elveit fogalmazta meg, mint az önkéntesség, a fokozatosság, a kényszerítő intézkedések mellőzése a parasztok kollektív mezőgazdasági termelésre való átállása során, továbbá érdekeik tiszteletben tartása, összekapcsolva az egész társadalom érdekeivel, valamint a különböző szövetkezeti formák kihasználása az állam anyagi-műszaki segítsége mellett. Ezekre az alapokra épült a bolsevik párt agrárprogramja és -politikája. Amikor a parasztsághoz való adminisztratív-utasításos viszonyulásról beszélünk, be kell ismernünk, hogy a legkártékonyabb megnyilvánulásai az erőszakos módszerek voltak, csakúgy mint a mezőgazdaság általános kollektivizálása ütemének meggyorsítása, és a termelésbe, a cserébe, valamint az elosztásba való voluntarista beavatkozások. A mezőgazdasági szektorban felújították a „hadikommunizmus" időszakából ismert nem gazdasági jellegű kényszerítő módszereket. Az embernek azt a törekvését, hogy maga gazdálkodjon a földön, s amit már a földről szóló dekrétum törvényesen is elismert, magántulajdonosi csökevénynek tekintették. A földdel való gazdálkodás lehetőségeinek egész sokszínűségét gyakorlatilag egyetlen formára korlátozták. Kizárták a kolhozok és szovhozok mindennemű gazdasági önállóságát, s ezek dolgozói bérmunkásokká váltak. Korlátozták a demokratikus intézményeket is: eltörölték a kolhozközpontot és a kolhozszövetségeket, s megszüntették a szövetkezetek több típusát; a kolhozok, szovhozok, a parasztság fölött kiépült a bürokratikus apparátus szerteágazó rendszere. A visszaesés évei Hatalmas károkat okozott ez a mezőgazdaságnak. Jelentősen csökkent az állatállomány, a mezőgazdasági termelés, romlott a városok ellátása és csökkent a fogyasztás a vidéken is. Az 1932-1933-as években az említett okok és a szárazság miatt számos helyen éhínség tört ki. Az áru-pénz cseréjének felszámolása jelentős károkat okozott a gazdaságnak, lehetetlenné téve a normális működését. A kollektivizálás kezdeti időszakában elért mezőgazdasági termelési szintet a második világháború előtti években - az 1937-1940-es években - csupán kétszer sikerült túlteljesíteni. Amikor ezeknek az éveknek az eseményeit értékeljük, szólni kell emberi tragédiáról is. Ennek lényege az volt, hogy a kulákság elleni harcban gyakorlatilag erőszakot alkalmaztak a középparasztság hatalmas tömegei, sőt a szegényparasztok ellen is. A parasztok millióit és családjaikat elszakították a földtől, (Folytatás a 4. oldalon)
