Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-17 / 65. szám, péntek
A hatékony mezőgazdaság az átalakítás fontos tényezője (Folytatás a 3. oldalról) a szülőhelytől, táborokban, száműzetésben tengődtek és pusztultak el. Az agrárszférában a lenini irányvonal durva megsértése szociális, gazdasági és erkölcsi szempontból is nagy károkat okozott. Az árucserén és a kölcsönös előnyösségen alapuló viszonyok felváltása a diktátummal nemcsak a mezőgazdaságban jelentett éles fordulatot, hanem egészen új politikai és szociális helyzetet teremtett országunkban. Az iparban a voluntarista gazdálkodási módszerekkel összefüggésben gyakorlatilag kialakult az egész társadalom adminisztratív- utasításos irányítási rendszere. Az adott történelmi helyzetben, amely a korszak specifikus belső és külső tényezőinek eredményeként alakult ki, azok az erők kerültek túlsúlyba, amelyek figyelmen kívül hagyták a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeit, s az új társadalom építését a hadikommunizmus időszakából örökölt módszerekkel képzelték el. v Az embereknek leegyszerűsített szocializmusképet kínáltak, azt állítva, hogy rövid időn belül felépül, s hogy az egész csupán két- három ötéves tervidőszak ügye. E nézetek alapján alakult ki a gyorsított iparosítás politikai irányvonala, az, hogy a lehető leggyorsabban proletarizálni kell az egész parasztságot, a mezőgazdasági kistermelést átállítani a nagy ipari üzemekhez hasonló összpontosított egységek szintjére. Amikor megállapítom, hogy hibás volt a kollektivizálás végrehajtása, azt is hangsúlyozni kívánom, helytelen lenne mindennek alapján tagadni a falu szocialista átalakításának szükségét, csakúgy, mint azt a következtetést levonni, hogy a szövetkezeti rendszer nem hatékony. Ez nincs így, a kollektív gazdálkodás lényege hatalmas potenciális lehetőségeket rejt magában, amelyeket teljes mértékben ki lehet használni, s amelyek szembetűnő eredményeket hoznak a helyes gazdasági viszonyok között. Ezt országunk és más szocialista államok sok ezer sikeres gazdaságának tapasztalatai támasztják alá. Az említett korszakot követő években a gyakorlat nemegyszer megkövetelte, a kolhozok és szovhozok gazdasági tevékenységébe való kemény beavatkozás következtében kialakult fékező tényezők eltávolítását, a mezőgazdaság direktív irányítási módszereiről való lemondást, a földművesekhez való viszony lenini elveinek a megújítását. Azonban mindez nem következett be. A szovjet mezőgazdaságnak mérhetetlen károkat okozott a háború. A háború a falu termelőerőit, amelyek amúgy is alacsony szinten voltak, komolyan megkárosította. A háború előtt országunk jelentős mértékben mezőgazdasági jelleggel bírt. A háború utáni fejlődés Ezért, amikor a szovjet népnek a nagy honvédő háborúban tanúsított hősiességéről beszélünk, érdemben kell méltatnunk a parasztság hősiességét is, mind a munkahősiességet - a hadsereg és a hátország élelmiszerekkel való ellátását mind pedig a harcban tanúsított hősiességet. A haza védelmére a parasztfiatalok milliói áldozták fel életüket. Az objektivitás érdekében el kell mondanom azt is, hogy a háború utáni években jelentős intézkedések születtek a mezőgazdaság felújítására az Oroszországi Föderáció, Ukrajna, Belorusszija és a Baltikum elpusztult területein. Azonban nem dolgozták ki az új mezőgazdasági politikát, amelyre a falunak oly nagy szüksége lett volna. Ellenkezőleg, az utasításos mechanizmusok, a vidéki források elvonási módszerei, a mezőgazda- sági dolgozók létfeltételeihez való könnyelmű hozzáállás nemhogy nem tűntek el, hanem mindez egyre kifinomultabbá vált. A nem ekvivalens csere alapján hatalmas eszközöket vontak el a falutól. Az 1946-1953-as években például a mezőgazdaság 298 milliárd rubel nemzeti jövedelmet állított elő, (beleszámítva azt a részt is, amelyet nem a mezőgazdaság, hanem más ágazatok realizáltak), s ebből az összegből a mezőgazdaságban csupán 193 milliárdot használtak ki (beleszámítva a mezőgazdaság részesedését az állami kiadásokból). Ez azt jelenti, hogy a faluból 105 milliárd rubel ment át más gazdasági szférákba. A kolhoztagok javadalmazása inkább szimbolikus jellegű volt. Arra kényszerítették őket, hogy a háztájiból éljenek, erre ráadásul közvetett adókat vetettek ki. Minden háztáji gazdaságnak földadót kellett fizetnie, s meghatározott mennyiségű húst, tejet, tojást, gyapjút és egyéb terméket leadni az államnak, gyakran tekintet nélkül arra, hogy erre képes volt-e vagy sem. Esetenként ez egészen abszurd dolog volt. Tudjuk, még azt is kitalálták, hogy minden gyümöcsfát megadóztassanak, figyelmen kívül hagyva, hogy az termett-e vagy sem. A kolhozparasztság mellőzése abban is megmutatkozott, hogy nem járt neki öregségi nyugdíj. Nem kaptak személyi igazolványt, s engedély nélkül nem hagyhatták el a falut. Az 1953-as év után viszonylag fontos gazdasági, politikai és szervezési intézkedések születtek, ezeknek erősíteniük kellett a mező- gazdaságot. Az SZKP KB 1953 szeptemberében megtartott ülésének határozataival összhangban megalapozottabb felvásárlási árakat vezettek be, meghirdették a lentről történő tervezés elvét, s rendet teremtettek az adópolitikában. Emelkedett a falusi dolgozók anyagi érdé- f kéltségé, megkezdték a nyugdíjak bevezetését, s eltörölték a személyi igazolványokkal kapcsolatos korlátozásokat. A kolhozok jogot kaptak arra, hogy a helyi feltételeknek megfelelő alapszabályzatot fogadjanak el. Megvalósították 42 millió hektárnyi terület termővé tételének a programját. Ezek az intézkedések eredményeket is kezdtek hozni. A mezőgazdaság aránylag gyorsan fejlődött. Az 1953-at követő öt esztendőben a mezőgazdasági termelés növekménye - a korábbi öt évhez viszonyítva - 34 százalékos volt. Az intenzív tényezők nagyobb hatással voltak a gazdálkodás eredményeire. A kolhozok gazdálkodása javult, 1957-ben pénzbevételeik az 1952-es évhez viszonyítva egy kolhozra számítva 130 százalékkal nőttek, az egy munkaegységért kifizetett összeg pedig 200 százalékkal volt nagyobb. Az ország új fejlődési szakaszának megfelelő mezőgazdasági politikát a konzervatív erőkkel folytatott éles politikai és ideológiai küzdelemben dolgozták ki és valósították meg. Ennek ellenére valóban nagy lépéseket tettek előre. Azonban hamarosan ismét indokolatlanul beavatkoztak a szovhozok és kolhozok tevékenységébe, a központ különböző intézkedéseket kényszerített rájuk. Fölösleges átszervezések történtek. Szüntelenül drágultak az építőanyagok és más, a mezőgazdaságban használatos termelőeszközök. Az anyagiműszaki ellátást biztosító szervezetek magas áron adták el nekik a gépeket, berendezéseket, ami negatív hatással volt a kolhozok és szovhozok gazdasági helyzetére, hátráltatta a bővített újratermelést s ismét csak a nem egyenértékű cseréhez vezetett. Éppen ebben az időszakban kezdődött a háztáji gazdaságok megszüntetéséről szóló, lényegében „balos“ koncepció megvalósítása. Azt állították, hogy a háztáji gazdaságok fékezik a falvakon a szocialista viszonyok érvényesülését. Az ún. nem perspektivikus falvak felszámolásának a politikája is aktivizálódott. Az 1965-ös kísérlet Mindez végeredményben a mezőgazdasági termelés növekedési ütemének lassulásához, a gabonaprobléma kiéleződéséhez és az élelmiszer-ellátás rosszabbodásához vezetett. Az SZKP KB 1965-ös márciusi ülése újabb kísérletet tett a hatékony mezőgazdasági politika kidolgozására. A határozatok szerint lépéseket tettek a nemzeti jövedelemnek a mezőgazdaság javára történő újraelosztására, a vidék szociális gondjainak átfogó megoldására, a mezőgazdasági szektor fejlesztésében a gazdasági módszerek kihasználására, a kolhozok és szovhozok termelésének intenzifikálására. Emelték a mezőgazdasági termékek felvásárlási árait. Ezeket az intézkedéseket a földművesek támogatták, élénkült a vidéken a gazdasági tevékenység. Amint tudják, a mutatók szerint az ötéves tervidőszak viszonylag sikeres volt. Azonban a márciusi plénumülés határozatait sem teljesítették, az általa meghirdetett irányvonal később nagymértékben eltorzult. A gazdálkodás gazdasági feltételeit a város és falu közötti nem értékarányos csere aláásta. A kolhozokat és szo^hozokat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy megkeressék maguknak a szükséges eszközöket, s ez negatívan tükröződött gazdasági helyzetükben. Ennek következtében 1980-ban a kolhozok és szovhozok egészében véve veszteségesek voltak, bár a szovhozok általános jövedelmezősége 1970-ben 22 százalékos, a kolhozoké pedig 34 százalékos volt. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején kísérletet tettek arra, hogy a mezőgazdaság intenzifikálását a vállalatok közötti együttműködés fejlesztésével, a mezőgazdasági-ipari vállalatok és komplexumok létrehozásával oldják meg. De ezt az alapjában véve helyes intézkedést is a valós helyzetet figyelmen kívül hagyva hirdették meg. A vidéknek szánt eszközök jelentős részét költséges objektumok építésére fordították, ahelyett, hogy a föld termőképességének növelésére, a termelés gépesítésére, a falu szociális fejlesztésére használták volna. A költségek végső soron nagyon gyakran nem hozták meg azt a gazdasági hasznot, amelyekkel számoltunk, hanem nagy veszteségekhez vezettek. A mezőgazdasági szektorban a gazdasági viszonyok kiegyensúlyozatlansága, a gazdálkodás régi módszereihez való ragaszkodás, a nagy túlkapások a munka szervezésében és a jutalmazásban; komolyan gyengítették az anyagi ösztönzők hatását a földművesekre. Ilyen esetben a földművesek munkájának szavatolt jutalmazása - amely önmagában a kor fontos szociális sikere volt - az élőskö- dés növekedéséhez vezetett, mivel nem függött a termelés végeredményétől. A vidék szociális elmaradottsága gyorsította a migrációs folyamatot. Tömören szólva: a nyolcvanas évek elején a mezőgazdaság, az egész mezőgazdasági komplexum és országunk gazdasága olyan állapotban volt, hogy halaszthatatlan intézkedések váltak szükségessé. Élelmiszerprogram: kompromisszumok és félmegoldások Ebben a helyzetben született a döntés: ki kell dolgozni az élelmiszerprogramot, amelyet az SZKP Központi Bizottságának 1982-es májusi plénumülése hagyott jóvá. Ezzel bizonyos mértékben sikerült fékezni a válságjelenségek szaporodását, sőt, némileg javítani a helyzetet a mezőgazdaságban, önök ismerik ezeket a dolgokat. De a májusi plénumülés határozatai magukon viselték a kor jegyeit, kompromisszumosak, félmegoldás-szerűek voltak. Az 1985 áprilisában megtartott, valamint az ezt követő KB-üléseken, a XXVII. kongresz- szuson, valamint a 19. országos pártértekezleten az ország gazdasági fejlődésének alapos elemzése, a helyzet kritikus értékelése ma megköveteli, hogy visszatérjünk a mezőgazdasági problémák egész komplex xumának áttekintéséhez. . A múlt megvilágításából és értékeléséből milyen fő tanulságok vonhatók le? Az átálakí- tás korában a mezőgazdasági politika előkészítésekor mivel kell számolni? Elsősorban általános következtetést kell levonnunk, amelynek lényege a szocialista forradalmi változásokról szóló lenini koncepció máig érvényes jelentőségének a megerősítése, s annak a tudatosítása, hogy megengedhetetlen e koncepció eltorzítása. A szocializmus számára a legnagyobb kárt az okozta, hogy megfeledkeztek Lenin alapvető gondolatáról, mely szerint a szocializmus egyenlő a tömegek élő és alkotó tevékenységével. Az új társadalmat a dolgozók érdekeinek a nevében és magukkal a dolgozókkal építjük. Ez feltételezi a nép széles körű részvételét a változások minden folyamatában, a demokrácia sokoldalú fejlődését, valamint a néphatalom és az önigazgatás elveinek a megerősítését. Egyetlen szociális változás - indokolják bármilyen nemes jelszavakkal is - sem valósítható meg az érdekekkel ellentétben, a nép közvetlen részvétele nélkül. Leninnek ezeket a lényeges gondolatait szóban elismerték ugyan, de a gyakorlatban figyelmen kívül hagyták, adminisztratív-utasí- tásos módszerekkel helyettesítették. Mérhetetlen károkat okozott ez az egész társadalmi fejlődésnek, jelentős mértékben deformálta a politikai intézmények munkáját. A szocialista építés lenini koncepciójától való eltérés rendkívül fájdalmasan jelentkezett a vidék helyzetében. Az elmélet és a gyakorlat bizonyítja: a mezőgazdasági politika a szocialista változások szilárdításának és elmélyítésének egyik legfontosabb tényezőjévé válhat és valóban az is, ha helyesen fejezi ki a társadalmi fejlődés szükségleteit, a munkásosztály és a parasztság érdekeit. És megfordítva: ha a mezőgazdasági politika lehetővé teszi, hogy ezeket az érdekeket egymással szembeállítsák, akkor nemcsak a mezőgazdaságot ássa alá, hanem az egész társadalom fejlődésében is nagy nehézségeket okoz. Konkrét tanulságok Elvtársak, egészében véve ez az általános és lényegi következtetés. De a modern mező- gazdasági politika előkészítéséhez konkrétabb tanulságokat is le kell vonnunk. Először: a vidék szocialista változásai minden sikerrel, eredménnyel és hatalmas veszteséggel egyetemben alátámasztják azt a fő lenini gondolatot, hogy a mezőgazdasági politikának olyan termelési viszonyok, olyan gazdálkodási formák kialakítására kell irányulnia, amelyek biztosítják a földműves számára, hogy a föld gazdájaként betöltött szerepe szilárd. Másodszor: a mezőgazdaság és az egész társadalom sem fejlődhet sikeresen, ha nem alakulnak ki gazdaságilag megalapozott és igazságos kapcsolatok a város és a falu, a mezőgazdaság és más ágazatok között. E téren minden aránytalanság súlyos következményekkel fenyeget. E következtetésnek nemcsak gazdasági és szociális, hanem politikai jelentősége is van, mert a munkásosztály és a parasztság szövetségéről, a szocializmus sorsáról van szó. Harmadszor: a szocialista rendszer belső lényegéből fakad, hogy a gazdasági és minden társadalmi folyamat irányítását demokratikus módszerekkel kell végezni. Ebből következik az adminisztratív-utasításos rendszer tarthatatlansága, melynek módszerei a mezőgazdaságban annál is inkább megenged- hetetlenek, mert ez a szektor a földdel dolgozik, nagyon sokrétű természeti és időjárási feltételek között. Negyedszer: nagyon fontos, hogy mindig tudatosítsuk a vidéken a termelőerők és termelési viszonyok élő dialektikáját. Ha a me- zőgazdasági-ipari komplexumban elsőrendű fontosságot tulajdonítunk a gazdasági viszonyok radikális átalakításának, nem feledkezhetünk meg e komplexum anyagi-műszaki bázisának további fejlesztéséről sem. Különösen érvényes ez napjainkban, amikor a tu- dományos-technikai forradalom behatolt az anyagi termelés minden területére, a mező- gazdaságot is beleértve. ötödször: rendkívül fontos tanulság, hogy szívünkön kell viselnünk a vidéki lakosság munka- és életkörülményeit. Annak a mezőgazdasági politikának, amelynek kidolgozásához hozzáláttunk, a falu valódi megújulására kell összpontosulnia, annak érdekében, hogy a földműves és munkája méltó helyre kerüljön a társadalomban. Ez nem csupán nagyon fontos gazdasági és szociális feladat, hanem - mondhatnám - erkölcsi kötelességünk is. Ha a földművesek társadalomban betöltött szerepe nem változik meg alapvetően, nem számíthatunk a termelési feladatok és az élelmiszer-ellátás problémáinak a megoldására. A falusi emberről való gondoskodás jelenlegi mezőgazdasági politikánk középpontjában áll. Ezek voltak az egyes történelmi tanulságok és a belőlük fakadó legfontosabb következtetések. III. Elvtársak! Olyan mezőgazdasági politikát kell kidolgoznunk, amely lehetővé tenné, hogy a legrövidebb időn belül enyhítsünk az élelmiszerellátási gondokon, s a 13. ötéves tervidőszakban olyan mennyiségben és választékban biztosítsuk a mezőgazdasági termékek előállítását, hogy az lehetővé tegye a lakosság élelmiszerekkel történő stabil ellátását. Az új mezőgazdasági politika alkalmazása során a falvakon alapvető gazdasági és szociális változásokat kell végrehajtani a mező- gazdasági termelést, szállítást, raktározást és a mezőgazdasági termékek feldolgozását olyan korszerű szintre kell emelni, hogy mindez nagymértékben elősegítse az egész gazdaság harmonikus fejlődését. Ez a párt és az egész társadalom előtt álló legfontosabb gazdasági, szociális és politikai feladat. Természetesen felmerül a kérdés, a mező- gazdasági termelés milyen terjedelmére, s ehhez milyen erőforrásokra van szükség. Az önökhöz eljuttatott dokumentumok tartalmazzák a vonatkozó javaslatokat. Fölöttébb fontos és elkerülhetetlen is, hogy elérjük az ezekben szereplő célokat. Úgy vélem azonban, plénumülésünkön hangsúlyt kell helyeznünk az olyan utak és gyakorlati intézkedések komplexumának keresésére, amelyeket el kell végezni ahhoz, hogy az említett mutatókat elérjük. A politikai bizottság véleménye szerint a mostani mezőgazdasági politika kulcsfontosságú feladata a falvakon a gazdasági viszonyok alapvető megváltoztatása. Azért hangsúlyozom ismét, mert a plénumülés előkészítése során kibontakozott vita megmutatta, nagyon sokan nem tudatosítják, mennyire fontos és sürgető a helyes eszközök megválasztása céljaink eléréséhez. Az egyik legelterjedtebb nézet, hogy elég csak több gépet, trágyát, építőanyagot adni a falunak, meggyorsítani a meliorációt, s máris minden gond megoldódik. A falunak valóban sok mindenre szüksége van, s nekünk sokat is kell adnunk. Ezzel a ténnyel nehéz vitába szállni. Mindamellett a történelem elemzése, s az átalakításnak az utolsó évekből származó tapasztalatai meggyőzően bizonyítják, hogy ha ezt az utat nyilvánítjuk a mezőgazdasági politika fő irányának, akkor komoly hibát követünk el. Megmagyarázom, miért. Az utóbbi években óriási beruházások és további anyagi források irányultak a mezőgazdasági szektorba. Az ezeknek a ráfordításoknak megfelelő jelentős eredmények azonban nem következtek be. Ez nemcsak az olyan bonyolult, és munka- feltételeit tekintve nehéz vidékre jellemző, mint az Oroszországi Föderáció nem feketeföld övezete. Nézzék csak Ukrajnát. Az elmúlt húsz évben itt a mezőgazdasági termelési alapok 320, a műtrágyafelhasználás 200, a javadalmazás pedig 170 százalékkal emelkedett, míg a mezőgazdasági termelés növekménye csak 29 százalékot ért el. Beszélünk a balti köztársaságok vezető gazdaságainak megérdemelt sikereiről. De itt hasonló tendencia nyilvánul meg. Az utóbbi húsz évben a mezőgazdasági termelési alapok Litvániában közel 400, Lettországban 280 és Észtországban 310 százalékkal növekedtek. Ugyanakkor a mezőgazdasági bruttó (Folytatás a 5. oldalon) ÚJ SZÚ ! 4 1989. III. 17.
