Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-14 / 38. szám, kedd

A Vetés rajzolója: CSADER LÁSZLÓ SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJÁN Arra a törekvésünkre, hogy szel­lemi elődeink és alkotó egyénisé­geink emlékét ébren tartsuk, és mü­veik utóéletére ügyeljünk, nem lehe­tünk különösebben büszkék. A halál ténye, a végső távozás szó szerinti körülmény: a szellemi teljesítmény­re, a hagyatékra is vonatkozik! Fábry halála óta nincs „oltárőr- zönk“, nincs „élő lelkiismeretünk“, nincsenek olyan emlékezőink, aki­akik értően számba vennék, ébren tartanák és tovább éltetnék az elő­dök szellemiségét, ösztönző emlé­két és üzenetét. Vagy ha mégis akadnak, szinte kizárólagosan törté­neti igénnyel, jórészt alkalomszerű­en és többnyire nem a továbbgon­dolás igényével veszik szemügyre a lezárult életműveket. Néhány pél­da sajnálatosan igazolja, hogy a fizi­kai halál (Fábry Zoltán, Bábi Tibor, Gyurcsó István, Tóth Tibor és má­sok) a maradandónak és elpusztít- hatatlannak hitt szellemiség to­vábbélő jelenvalóságát is megkér­dőjelezi. Végtelen kárára kultúránk­nak és irodalmi életünknek! így az­tán mindig mindent újra kezdünk, vagy elfelejtünk, kihűl számunkra a múlt és az „örökérvényűség“ tö­kéletes illúziónak tűnik fel; ez tör­vény, mely alól nincs kivétel. Ma már mind a \/efésnek, mind rajzolójának a neve kérdőjelként áll­hat sokak - főleg a fiatalok - előtt. Csáder László nemzetiségi művelő­déstörténetünknek nem a messzire sugárzó, de - a maga szakterületén- annál hatékonyabb alkotói közé tartozott. A művek - nagy művek is!- ilyen mellékesnek tűnő, de helyet- tesíthetetlen „segéderőknek“ a mű­ködése folytán teljesednek ki és fog­lalják el méltó helyüket. Évtizedekig együtt dolgoztunk. A hatvanas évek­ben a Hét technikai szerkesztője volt, és a riportere, a hetvenes évek­ben - de már korábban is - az Irodalmi Szemlét tervezte, míg én szerkesztettem. Kevésszavú, sokat és pontosan dolgozó embernek is­mertem, magáról alig beszélt, s bár sarlós múltjáról tudtam, fiatalságá­hoz akkor kerültem közelebb, ami­kor nyugdíjba ment. Mégpedig a következőképpen! A Sarlóval kapcsolatos, néhány rö­vid beszélgetésünk után, történeti érdeklődésemet látva, otthonába hí­vott és számos, irodalomtörténeti ér­tékű dokumentummal ajándékozott meg. Kassák lapjainak (Tett, Ma, Dokumentum, Munka) számaival, Szántó György Periszkóp-jával (szlovákiai szerkesztője: Fábry Zol­tán), a Vetés négy számával, leve­lekkel, a Sarló kongresszusának (1931, szeptember) nyomtatott programjával, kisebbségi folyóiratok címlapjaival, a „szociofototársaság“ szórólapjával. Dokumentumok a hú­szas-harmincas évek szellemi és művészeti törekvéseiről, melyek esz­mei és tartalmi tájékozódása szocia­lista, formavilága pedig avantgardis- ta, kísérletező volt. Olyan közép­európai korszak és helyzet, amikor a haladó társadalmi gondolkodás és művészeti forradalorp közös neve­zőre jutott az új művészetekben (konstruktivizmus, cseh poetista köl­tészet, szlovák DAV, német Bau- haus). Csáder László - 1929-ben - Bu­dapesten „iparművész tanuló“. Ré­gi fényképeken cserkészek körében látjuk Balogh Edgár mellett, sarlósok csoportjában Kassák előadását hall­gatva, Prohászka István műtermé­ben, a Kassák házaspár (a költő felesége Simon Jolán) környezeté­ben, Gömöri Jenő író, szerkesztő, Dinga Lajos, a Tanácsköztársaság volt katonai népbiztosa, Kovács Endre egyetemi hallgató, később Kossuth-díjas történész társaságá­ban. „Lackó barátomnak szeretet­tel“ - írja műterme fényképére Pro­hászka István festőművész. Műveit dedikálja számára Kassák Lajos, Si­mon Andor, Kis Ferenc és Fábry Zoltán. Korabeli fényképei komoly, sötéthajú fiatalembert mutatnak; azoknak a kisebbségi egyetemi hall­gatóknak egyike, akik a szlovensz- kói magyar népi kultúra és a korsze­rű európai művészet szellemében munkálkodnak. Történelmi, társa­dalmi és nemzeti válságok közepet­te felnőtt nemzedék, öntudatuk rea­lizmusra épül, apáik nosztalgiáitól elszakadtak. Kodolányi János írja róluk a Vetés 1929 szeptemberi szá­mának vezércikkében, A kisebbségi magyarok harca című írásában: ,,A Sarlóban tömörült ifjúság olyan ha­talmas, önfeláldozó és koncepció­zus munkát végzett már eddig is, amelyhez hasonlót nem látunk sem az erdélyi, sem a vajdasági ifjúsági egyesületekben, sőt messze meg­előzte minden tekintetben a magyar- országiakat is, és utat mutatott a he­lyes összefogás kiépítéséhez“. A Vetés alcíme A csehszlovákiai magyar egyetemi hallgatóság röp- írata, e számának fő témái pedig a magyar kisebbség államjogi hely­zete és a korabeli magyar ifjúsági mozgalmak állapota. Csodálattal és elismeréssel kell adóznunk annak a koncepciózus és reális gondolko­dásnak, melyet a - mindössze tizen­hat oldalas - lap anyaga tükröz és amelyet a történelmi idő méltán emelt kötelező hagyományainknak a rangjára. Csáder László a lapban Budapestről, Kassák Munka-köréről tudósít, mint a Kör tagja: „Kassák Lajos személyében a körülötte kiala­kult ifjúsági tábor olyan embert ismer el szellemi vezérének, aki a mellette felnőtt gárdával együtt a legerősebb mozgást jelentette a háború alatt és után dögletessé áporodott, szellemi atmoszférában.“ A fiatal Csáder László munkássága és szellemi kör­nyezete alkalmas arra, hogy vele kapcsolatban a magyar haladó gon­dolkodás és művészi törekvések tör­ténetéről szóljunk. A kérdéseket, melyek őt és társait foglalkoztatták, meghaladta - részben! - az idő, de felelős gondolkodásuk és társadalmi realizmusuk olyan érték, amelyre fo­lyamatosan építeni lehet, ma is ins­pirál, mert modellértékű és helyes felismerésekből táplálkozik. Később a könyvészeti képzőmű­vészet, az alkalmazott grafika, ti­pográfiai és képszerkesztés, plakát­művészet, cím- és borítólap-terve- zés lett a munkaterülete. A képző- művészeti formakultúra alkotó mun­kása. Fábry első könyveinek (Kor­parancs, 1934; Fegyver s vitéz ellen, 1937) címlapját ő készítette. A há­ború után az ötvenes évektől pedig könyv- és folyóíratkultúránk formavi­lágának egyik megalapozója lett. Lőrincz Gyula és Weiner-Král’ Imre mellett könyvborítókat, címlapokat és kötésterveket készített ő is. (A Palackpostával kezdődően - 1960- ő készítette Fábry Zoltán összes művének a borítóját és kötéstervét.) A Fáklya, a Hét és az Irodalmi Szemle pedig évtizedekig az ő mű­vészi elképzelései szerinti külsőt- és belső formavilágot - képviselte. A mű „ruhája“, vizuális köntöse fon­tos megjelenési formája a szöveg­nek, a tartalomnak. Plakátjai is is­mertek voltak s megbízható ízlésről tanúskodtak. Szerves részét alkot­ták nemzetiségi környezetünknek, képi látásunknak, vizuális kultúránk­nak. Elgondolásainak olyan élmé­nyek voltak az alapjai, amelyek a gondolat realizmusát a képi látás korszerűségével ötvözik. Fiatalkori önmagát továbbfejlesztette s a nem­zetiségi kultúra új igényeihez alkal­mazkodott. írásbeliségünk és köny­. vészetünk formakültúrájának egyik komoly alakítóját tisztelhetjük ben­ne. DUBA GYULA TALÁLKOZÁS A SZÜLŐFÖLDDEL Dúdor István képeinek kiállításáról Nem az életmű legjobb darabjai­ból készült válogatás. Nem egyet­len alkotói időszak átfogó bemutatá­sára rendezték a tárlatot. Nem a vá­ratlanul derékbatört életút hátraha­gyott műveinek bemutatására ren­dezték. Ennél sokkal többről és megrendítőbb dologról számolhatok be. A rimaszécsi (Rimavská Sec) szövetkezet tagjai összefogtak, s az újonnan létesített honismereti házuk kiállítási anyagának egy részeként, Dúdor István festőművész család­tagjainál maradt képeinek nagy ré­szét saját pénzükből megvásárolták. Aligha tévedek, ha egy kisgaléria létrehozásának ilyen módjáról eddig nem hallhattunk. Miért éppen ők? Miért nem má­sok, vagy akár egy állami intéz­mény? Miért nem jutott ez eszébe egyetlen dél-szlovákiai galériának sem? Kérdések, amelyekre az illeté­kesek bizonyára tudnának választ adni. Mindenesetre, a Gömörből a világot meghódítani és birtokolni induló festőművész képeinek egy része jó helyre került. Viszonylag fiatalon szakadt félbe az az életpá­lya, amely során olykor ellentmon­dásos végeredményeket is hozó al­kotó erőfeszítéseknek lehettünk ta­núi. Mindezeket az ellentmondáso­kat a megszállottsággal határos el­tökéltséggel úgy oldotta fel festőnk, hogy képein a legintimebb megkö­zelítésű téma esetében is elkerülte azokat a veszélyeket, amelyek fes­tőink többségére ma is leselkednek: a provincializmust és a szellemi se­kélyességet. Dúdor István alkotásai közül azok lesznek ezentúl láthatók Rimaszé- csen, amelyeket Gömör kenyérhátú hegyei, asszonyölű völgyei ihlettek. Persze, ezeken a képeken - mint már említettem - látható annak az ellentmondásnak a feloldása, amely oly sokszor a provincializmusba és sablonokba szorítja tájaink festőit. Dúdor a mag^ képmását, a zaklatott léleknek, a kereső tudatnak tükröt tartó mikrokozmoszt látta a tájban. Egy-egy falurészlet, dombhajlat, magas látóhatár, görnyedt hátú csűr, megroggyant falú parasztház képbe sűrített vallomás a földről, ahonnan elindult Európába. Olyan városba, amely szellemiségével az évszázadok óta felhalmozódott lát­ványkincs hatását sugározta a fes­tőre. A prágai akadémián töltött évei során számos olyan városképet fes­tett, amelyen nem az ábrázolt tár­gyak, objektumok a meghatározók, hanem a közöttük megfestett sza­bad tér, a levegő, a távlat. A mester­séges vagy természetes objektumok önmagukban nem képviselik a tájat. Ehhez kell a tér, a három dimenzió és a negyedik is, ama sokat emlege­tett idő, amely a festészet esetében nem más, mint a forma, a stílus. A rimaszécsi tárlaton látott képei­nek többségén a gömöri táj szólítot­ta meg a nézőt. Másképpen kellett rá válaszolni, mint ahogy azt meg­szoktuk. Dúdor számára a táj álla­potrajz volt. A lélek állapotrajza. Ezért az a sokféle gondolatiságot és érzelmi feszültséget tükröző kép szülőfalujáról. Deresk (Drzkovce) házai, utcái, szántói, erdői és rétjei ezeken a képeken egy küzdelem színterei, s egyben objektumai is lettek. Nemcsak a szimbólumokkal, örök érvényű jelekkel megalkotott filozofikus művei, az alkotóművész és a műalkotás éterikus küzdelméről festett felkavaró látomásai, hanem tájképei is a művész mindennapi létének felfokozottságát tükrözik. A tájképekkel együtt voltak látha­tók a portrék. Gömör lakói úgy néz­nek vissza ránk a képeiről, mintha sorsukat mesélnék. Az öreg paraszt- emberek arcán a történelem szá­guldó szekerének keréknyomai. Ők voltak azok, akiket Gömörhöz nem érdekek, változó konjunktúrák, ha­nem a történelmi sors és a születés kötött, öregasszonyok görbe hátu­kon hordozzák életük terheit, ölükbe ejtett kezek, s az arcokon ráncok, barázdák, gödrök. Szemükben: kér­dés. Nézésük nem követelődző, nem is számonkérő. Ennél megren- dítőbbek a Dúdor István festette kér­dező szemek. Vajon megsejtik-e, megérzik-e a képek nézőik közül a „lefestettek- kel“ azonos sorsúak, hogy róluk is vallott a festő? Hogy ők is lehettek volna alanyai a művész képeinek? Osztályrésze volt a felemelkedés. A falu, Gömör, a festészet, Prága, Bratislava, Komárom (Komárno) voltak helyszínei ennek az önpusztí­tásra épített, mégis váratlan véget érő festői életútnak. örömmel tölthet el mindenkit, aki valaha is megsej­tette Dúdor István képein a felfelé törő energiákat, a zárt szimbólumok­ban feszülő közlésvágyat, hogy ké­peinek egy rés?e azoknak közös birtokába került, akiktől talán a leg­többet tanult. Mily különös, hogy tájképeinek és portréinak egy részét azok tudhatják magukénak, akik közül felemelke­dett! Mily messzi dolgokat, a művé­szet magaslatait hozta közel ehhez a tájhoz! Tényleg befogadják mind­azt, amit festészetével üzen a hát- rahagyottaknak? DUSZA ,stván Tűz van, babám! Azon tűnődtem a filmet nézve, hogy vajon melyik nemzet írói tudtak ugyanolyan finom vonásokkal, köny- nyedén hiteles kor- és társadalom-, rajzot festeni, írott alkotásokban úgy teremteni, illetve visszaadni a nem­zeti eredetiséget, mint a csehek (hogy csak néhányat említsek, Ja­roslav Haéek, Karéi öapek, Bohumil Hrabal, Vladimír Párái). Ahogy a hozzáértéssel megszerkesztett groteszk, abszurd vagy szürreális helyzetekben a szerző egyfajta cin­kos jelenléttel bírja szóra az esendő kisembereket, heccelődve, piszká- lódva vált ki bennük ilyen vagy olyan reakciókat, az is a cseh írók szinte utánozhatatlan elbeszélő „módsze­re“. Az író mély emberséggel szem­léli figuráit, és együtt nevet velük gyarlóságaikon. A csehek (Milos Formán, Jirí Menzel és mások) fil­mes eszközökkel is ugyanúgy tud­nak édes-bús románcokban terefe­lamikor, valahol nekünk is volt dol­gunk ilyen bálrendezőkkel. A tűzol­tók bálja fokozatosan metaforává nő. A film már nemcsak a báli viga­lomról, az esetlen, elbizonytalano­dott figurákról szól: kibontakozik egy másik sík, a mértéktartással kompo­nált társadalmi szatíra. Egy ponton felkapjuk a fejünket: hiszen ez a mű arról is szól, hogy a „bálozók" kez­dik kényelmetlenül érezni magukat, mert nem hagyják őket kedvük sze­rint mulatni. A rendezőgárda azzal, hogy túlszervezi a bált, tönkreteszi a jelenlévők szórakozását. Olyan bált látunk, amelyen a bálozók csak ahhoz kellenek, hogy a bálbizottság, tekintélyét fitogtatva, kényére-ked- vére szervezhesse, irányíthassa az estét. De mire leég a ház - tűz nélkül nem igazán tűzoltóbál a tűzoltóbál - a bizottság lelepleződik: a bálozók megértik, hogy az öregember, a lá­nyok és szinte valamennyien áldo­A film egyik jelenete: a bálbizottság tagjai a szépségverseny kiválasz­tottját mustrálgatják rélni a kisemberekkel a kisemberek­ről. Türelmesen közelítenek feléjük, hosszan elidőznek velük, a végsőkig kitartanak, hogy kicsalják, kileshes­sék és megörökíthessék hőseik leg­természetesebb, legemberibb, ösz­tönös megnyilatkozásait. Egy falusi bálteremben, néhány óra leforgása alatt, a tűzoltók bálján játszódik a Tűz van, babám, Milos Formán 1967-ben készült filmje. A nem mindennapos esemény, amelyre mintegy ötszáz ember gyű­lik össze és amelyen az alkohol, a zene oldja a gátlásokat, vonzó lehetőség arra, hogy a rendező né­zeteket ütköztessen, hogy kibújtas­sa a szöget a zsákból, vagyis meg­mutassa, milyenek is a hétköznapok emberei valójában; akkor, amikor nem „viselkednek“. Jelenetenként kikerekedik egy-egy filmes adoma a tudatlanságról, a butaságról, a korlátolt gondolkodásról, a bum­fordi viselkedésről. A film látszólag csak a kisemberek hibái, fennhan­gon hirdetett eszelős nézetei, rög­eszméi, na meg a furcsaságokkal és abszurditásokkal teli viselkedése felett tör pálcát. Ezért jól mulatunk a szervezés erőszakos, át nem gon­dolt módszerein, és alig-alig tűnik föl, hogy a díszbe öltözött bálbizott­ság tagjain kívül kevesen élvezik a kényszerű játékot. A szépségver­senyre kiválasztott lányok sem tűrik, hogy a teremben összegyűltek az ő kontójukra szórakozzanak. A tűz- károsult öregembernek sincs ínyére, hogy „szolidaritásból“ mulassanak rajta, megtapsolják, nem fogadja el a tombolajegyeket sem, mert neki pénzre volna szüksége. S ahogy tetőfokára ér a mulato­zás, még hahotázunk a keserédes komédián: pukkadozunk a bálbizott­ság téveszméket kergető öregjein, kacarászunk a szépségversenyre kiválasztott, megilletődött libuská- kon, nevetünk a bálozókon, akik, amíg csak szemlélői és nem szen­vedői a tréfának, mindenfajta prog­ramot éltetve fogadnak, de valami miatt szorongani kezdünk. Egyre in­kább gyanússá kezd válni, hogy vá­záiul estek a tűzoltók tehetetlensé­gének, erőszakosságának, önké­nyességének. Egyre világosabbá válik, hogy Formán sokkal többet akar minthogy egyéni hiányosságokon nevessen, és ártatlanul anekdotázzon. Pellen­gérre tűzi, hogy az emberek lopnak a közösből - meglopják saját magu­kat. Még a szervezők, azok rokonai, hozzátartozói között is akadnak olyanok, akik egy óvatlan pillanat­ban elemeinek egy s mást a tombola nyereménytárgyai közül. Ez lenne a kisebb baj. A nagyobb baj az, hogy a bizottság egyik becsületes tagja bevallja a bűntettet, amit ráadásul nem is ő, hanem a felesége követett el. A tűzoltók pátriárkái furcsamód nem azt ítélik el, hogy társuk hozzá­tartozója lopott, hanem azon medi­tálnak, hogy miért hagyta magát le­leplezni. Hiszen a lopás, amelyik nem derül ki, nem ejt csorbát a mun­dér becsületén. Ilyen kikezdhető er­kölcs szerint élnek és ítélkeznek azok, akik ötszáz ember szórakozá­sáért (és nemcsak azért) felelősek. Groteszk gúnyrajzát adja ez az alkotás a beteges üzleti szellemnek, a mások bajából is hasznot húzó árusok frivol magatartásának. Ab­szurd képsorokban csúfolódik azon is, ahogy a tűzoltóegylet látszatra kötelességből, hivatástudatból, jólle­het merő pozícióféltésből megpróbál gondoskodni a tűzkárosult öregem­berről - (részeg) őrt állít, hogy védje, vigyázza a semmit. Az epizódból az derül ki, hogy a tűzoltó(k) és az öregember egy cipőben járnak. Elementáris erővel hatnak a Tűz van, babám jelenetei. Ehhez, a ki­művelt rendezésén kívül, az is hoz­zájárul, hogy a színészeknek kitűnő érzékük van a groteszk, az abszurd játék iránt. Élvezik a furcsaságokat, és hiteles gesztusokkal oldják meg a kapott feladatot. Formán utolsó hazai rendezésének, a Tűz van, ba­bámnak néhány szereplőjét előző filmjeiből, a Fekete Péterből (1964) és az Egy szöszi szerelméből (1965) már ismerhetjük. TALLÓSI BÉLA ÚJ SZÚ 4 1989. II. 14. ÚJ FILMEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents