Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-09 / 34. szám, csütörtök

AZ IFJÚ GÁRDA TAGJA EMLÉKEZIK „Sohasem felejtem el azt az éjszakát“ Midőn egy napon a krasznodoni régi tárna közelében tekintetemmel végigpásztáztam az Ifjú Gárda ha­talmas emlékművét, amelynek masszív talapzatába belevésték az ukrán komszomolisták illegális harci osztaga valamennyi tagjának nevét, gondolataimban felidéztem a máso­dik világháborúnak azokat a feled­hetetlen epizódjait, amelyeket Aiek- szander Fagyejev örökített meg Ifjú Gárda című regényében. Főleg azt a részt, amely a szervezet tagjainak a német fasiszták általi kivégzéséről szól. Úgy éreztem, feltétlenül találkoz­nom kellene a rettenthetetlen fiata­lok valamelyikével, akik csodával határos módon elkerülték a letartóz­tatást és még élnek. Nyolcán ma­radtak. .. Milyen sok részletet tud­hatnék meg tőlük! De hol is keres­sem azt a nyolcat, aki a háború után a Dombasz Könyvkiadó gondozásá­ban megjelent memoárkötetben számolt be szervezetük illegális an­tifasiszta tevékenységéről? Bizo­nyos idő elteltével megtudtam azt is, hogy közülük már csak négyen van­nak az élők sorában. A véletlen segített. Vaszil Leva- sov ezredes, első osztályú tenge­részkapitány, aki hatvanötödik életé­vébe lépett, a nagy októberi szocialis­ta forradalom 71. évfordulója alkal­mából tavaly Szlovákiába látogatott. Főleg a fiatalok körében számos találkozón beszélt háborús emlékei­ről. Válaszolt a kíváncsi kérdésekre, szólt felejthetetlen harcostársairól. És ezzel az én évekkel ezelőtti kér­déseimre is’választ adott. ,,Osztagunk akkor született meg, amikor a német fasiszták betörtek hazánk területére. Rövid előkészítő tanfolyam után ejtőernyősökként dobtak át bennünket, fiatal komszo- molistákat, akik harcolni akartunk a német betolakodók ellen, a front­vonal mögötti területre. Rádiósok­ként dolgoztunk. Kis idő elteltével az akkoriban megszállt Krasznodon tér­ségébe kerültünk. Eleinte csak né­hány napról volt szó. Az eredeti elképzelés szerint a frontvonalon át­jutva a harci alakulatok soraiba kel­lett volna beilleszkednünk. Találkoz­tunk azonban volt osztálytársaink­kal, akik már nem tudták elhagyni a várost. Velük együtt megvitattuk a helyzetet, hogyan is szolgálhat­nánk abban a kritikus helyzetben a legjobban hazánkat. Nemsokára csatlakozott hozzánk Oleg Kosevoj, majd Iván Zemnuhov és további osztálytársaink. Együtt jutottunk arra a megállapításra, hogy nem várha­tunk tétlenül a Vörös Hadseregre. Felelősségérzetünk arra sarkallt bennünket, hogy tegyünk valamit a mihamarabbi győzelemért. Több javaslat hangzott el, végül is - viha­ros vitákat követően - Szergej Tyu- lenyinét fogadtuk el. Merész lépésre szántuk el magunkat. Az Ifjú Gárda elnevezésű földalatti szervezet lét­rehozására az ellenség hátorszá­gában. Mi magunk, önként döntöt­tünk így... Akkoriban a fasiszták már elérték a Volgát és a Kaukázust is. Megkez­dődött a sztálingrádi csata. Ez volt a szovjetek országának legválságo­sabb időszaka. Vaszil Levasov sza­vai szerint azonban ez a helyzet arra ösztönözte őket, hogy minél előbb részt vegyenek a harcban. Tisztá­ban voltak az ellenség fölényével, azzal, hogy jól szervezett, fegyelme­zett és könyörtelen ellenséggel szállnak szembe. De ez sem retten­tette őket vissza. A veszéllyel vala­mennyien számoltak s készek voltak az országért, népéért akár az életü­ket is feláldozni. Először szórólapok nyomtatásá­hoz és terjesztéséhez fogtunk hoz­zá. Hiszen nem volt újság, rádió, a front alakulásáról nem álltak ren­delkezésre szovjet információk. Márpedig az embereket elsősorban ez érdekelte. A németek olyan híre­ket terjesztettek, hogy Sztálingrád elesett, Moszkvát megszállták, és Leningrád is kapitulált. Mi cáfoltuk ezeket a zűrzavart és borúlátást keltő hazug híreket s a tényleges helyzetről tájékoztattuk a mieinket. Ennek a munkának egész illegális tevékenységünk alatt nagy figyelmet szenteltünk. Részt vettünk olyan ak­ciókban is, amelyeket az illegalitás­ban működő pártbizottság szerve­zett. A cél egyebek között az volt, hogy a németek a bányákban ne újíthassák fel a krasznodoni szén fejtését. E feladat következetes tel­jesítéséhez is hozzájárultunk. “ Könyvet kellene írnunk, ha Vaszil Levasov elbeszélése alapján be akarnánk számolni az Ifjú Gárda minden tettéről. Hiszen tevékenysé­gük 1942 végén egyre erőteljesebbé vált. A több mint hetventagú szerve­zet hírvivő és tájékoztató munkája a megszálló fasiszták elleni vakmerő szabotázsakciókká, merényletekké fejlődött. Az Ifjú Gárda akkoriban már illegális nyomdával, négy rádió­adóval, tizenöt géppisztollyal, nyolc­van puskával, tíz pisztollyal és nagy mennyiségű robbanószerrel rendel­kezett. Az Oleg Kosevoj, Iván Zem­nuhov, Ulja Gromova, Szergej Tyu- lenyin és Ljuba Sevcova által veze­tett komszomolisták például állandó ellenőrzésük alatt tartották a krasz­nodoni szénmedence tárnáit. A né­met csapattestek átcsoportosításai­ról értékes adatokat tudtak meg és továbbítottak a partizánoknak. 1942 november derekán csoportjuk meg­támadta a németek egyik koncentrá­ciós táborát, amelyből kiszabadított hetven szovjet hadifoglyot. A városi kórházból pedig húsz beteg, illetve sebesült hadifoglyot sikerült kimen­teniük. Nem sokkal később, a december ötödikéről hatodikára virradó éjsza­ka felgyújtották az úgynevezett munkatőzsde épületét. A lángok ele­mésztették annak a kétezer szovjet lakosnak a listáját is, akiket a fasisz­ták kényszermunkára akartak elhur­colni Németországba. De más vo­natkozásban is halált megvető bá­torsággal, merészen léptek fel. így például a város két klubjának egyi­két Jevgenyij Maskov vezette, akiről a németek nem is sejtették, hogy tagja a kommunista pártnak. Az Ifjú Gárda tagjainak közreműködésével ebben a klubban sikerült meggátolni a hitleristák szándékának megvaló­sítását, a fasiszta eszmék népszerű­sítését és a szovjetellenes propa­gandát. ,,Szovjet zeneműveket adtunk itt elő, s ezzel akkoriban nem is keve­set kockáztattunk. Hiszen a műso­ros esteken képviseltette magát a Gestapo, a németek politikai rend­őrsége is. “ Terveik, szándékaik, elképzelé­seik tettekké értek. Míg aztán... De­cember vége felé a Vörös Hadsereg már közeledett Krasznodonhcz. A helybeli komszomolisták fegyve­res felkelésre készültek. Erre azon­ban már nem kerülhetett sor. Újévre virradóan többségüket letartóz­tatták. Az Ifjú Gárda tragikus sorsa azzal kezdődött, hogy tagjai az egyik né­met tehergépkocsiról elemelték a német katonáknak küldött kará­csonyi ajándékcsomagokat. A né­metek őrjöngtek, hiszen elestek a várva várt füstölnivalótól, a kon- zervektől, a jó falatoktól, a meleg holmitól, s fogalmuk sem volt róla- ki a tettes. Egészen addig, amíg az említett klubban nem bukkantak rá a német cigarettákra, amelyek ebből a szállítmányból származtak. Saj­nos, az illegális pártbizottság meg­késve utasította a komszomolistá- kat, hogy sürgősen tűnjenek el Krasznodonból. Erre már nem jutott idejük... „Amikor menekülnünk kellett, unoka fivérem, Szergej elkísért a ba­rátaihoz, mondván, hogy ő még ma­rad. Habozott, nem tudott megválni a szüleitől. így azután én még átju- ' tottam a frontvonalon, viszont ami­kor ő megkésve próbálkozott ezzel- agyonlőtték. Minden úgy történt, ahogy azt Fagyejev a könyvében megírta. Valóban úgy. Igaz, engem nem említett meg, mivel 1943-1944-ben, amikor ehhez a művéhez gyűjtötte az anyagot, nyilván még nem voltak a sorsom alakulásáról információi. “ S én akkoriban már messzire ke­rültem. A frontvonal átlépése után a Vörös Hadsereg tagjaként a Don- basz medencéért folyó harcokban vettem részt. Egységeink fokozato­san felszabadították Herszont, Nyi- kolajevet, Ogyesszát és Kisinyovot. Meghoztuk a szabadságot Varsónak is, majd 1945. május 2-án eljutot­tunk Berlinbe. A háború után nagy vágyam telje­sült. Befejeztem főiskolai tanulmá­nyaimat a leningrádi haditengeré­szeti akadémián. Nyolc éven át ha­józtam a tengereken. Majd csaknem három évtizeden át a leningrádi ha­ditengerészeti akadémián neveltem, oktattam a fiatalokat. Még most is, amikor már nyugdíjas vagyok, ta­pasztalataimat átadom a következő nemzedéknek. Fagyejev ugyan ismerte a szüléi­mét, beszélt velük és rólam is tudott. Csakhogy nem újságcikket írt, ha­nem regényt, s ez lehetővé tesz bizonyos általánosítást. így azután Levasov alakjában velem együtt Szergej fivéremet is megformálta. Egyes epizódok nem azokhoz a személyekhez kötődnek a regény­ben, akik azoknak a valóságban szereplői voltak. A regény azonban ezzel mit sem veszít értékéből és hitelességéből. Érzékelteti azoknak az éveknek és a korabeli fiatal kom- szomolísták életének légkörét. Tud­nivaló ugyanis, hogy akkoriban a mi­énkhez hasonló számos csoport küzdött Ukrajnában, Belorussziá­ban. .. Bátran mondhatom, hogy Fa­gyejev regényében megörökítette mindannyiunk hősiességét. Erre emlékeztet a régi krasznodo­ni tárnánál az Ifjú Gárda hatalmas emlékműve is. Arra, hogy a fasiszták »1943 januárjában ebbe az ötvenhá­rom méter mély tárnába dobták em­bertelen kínzás után, holtan és élve a szervezet elfogott tagjait. De emlé­keztet arra is, hogy február 9-én - szintén kegyetlen kínvallatást kö­vetően - agyonlőtték Oleg Kosevojt, az Ifjú Gárda vezetőjét s további négy társát. Mindez jóval kegyetle­nebb és borzalmasabb módon ját­szódott le, mint ahogy azt Fagyejev regényében megírta. Negyvennégy­ben ugyanis még nem ismerhetett minden részletet. Ezek - Vaszil Le­vasov szavai szerint - csak később tudódtak ki. Azoknak a rendőröknek vallomásaiból, akiket Krasznodon felszabadítása után rövidesen avagy csak az ötvenes években tar­tóztattak le. S néhány ilyen új részle­tet tudhatunk meg majd nyilván Le­vasov könyvéből, amelynek kézira­tát tavaly októberben adta át a ki­adónak. xxx „ Szeretném elfelejteni a háborút, de az emlékek kísértenek" - mon­dotta Levasov csaknem kéthetes szlovákiai tartózkodása végén. „Az emberek, főleg a fiatalabbak Cseh­szlovákiában is szüntelenül érdek­lődnek az Ifjú Gárda iránt. Szeretné­nek minél többet megtudni ennek a földalatti Komszomol-szervezet- nek a működéséről. S én eljárok közéjük, megválaszolom kérdései­ket, beszélek halhatatlan harcostár­saimról. Szinte havonta ezt teszem, mert foglalkoztatja őket a nagy hon­védő háború. Az a háború, amely­nek én is egyik harcosa voltam, amely annyira kegyetlen volt és oly sokmilliónyi emberáldozatot köve­telt..." GUSTÁV ŐAPKO A michalovcei Vihorlat dolgozói a 8. ötéves tervidőszakban 1,45 milliárd korona értékben állítanak elő élelmiszer- és vegyipari berendezéseket. Hazánkban egyedül ennél a vállalatnál gyártanak befecskendező présgépeket. A jelenlegi ötéves tervidőszak kezdete óta több mint 218 millió korona értékben szállítottak ilyen gépeket a szocialista országokba. A legnagyobb megrendelő a Szovjetunió, ide irányul az export 50 százaléka. A képen Duéan Gramata (balol­dalt) és Őtefan Ircha a présgépet szereli. 5 (Jozef Vesely felvétele - ŐSTK) Négyezer kilométerre az otthontól- Képzelj el egy kopár síkságot. Gondolj magad elé végeláthatatlan sztyeppét, ahol nyáron 50-55 fokos hőség van, amit rövid őszi átmenet után hosszú, csikorgó tél követ. Észak-Kazahsztán Uralszki körzeté­ben vagy. Pontosabban, Akszaj vá­roskában. Aki még csak pár száz kilométer­rel jutott túl az országhatáron, az bizony nehezen éli bele magát a du­naszerdahelyi (Dunajská Streda) Patasi Sándor helyébe. Pár héttel ezelőtt érkezett haza, holnapután ismét repülőre ül. Brno-Bratislava -Ostrava-Moszkva-Uralszk az út­vonal. Aztán még két óra vonatozás, majd három hónapig kemény, meg­feszített munka következik.- Másfél éve dolgozom a Szovjet­unióban, a Nyitrai (Nitra) Építőipari Vállalat száztagú munkacsoportjá­ban. Irányítom, szervezem és tartom a kapcsolatot az ottani üzemekkel, vállalatokkal. Új városrészt építünk Akszajban. A kint tevékenykedő hu­szonöt csehszlovák vállalat közül mi 6000 lakás felépítését vállaltuk el, ami'1994-ig komoly munkatempót igénylő feladat. De ha azt vesszük, hogy fél év alatt 96 lakás készült el, akkor nem is látszik olyan meg­erőltetőnek. Velünk párhuzamosan építenek a Bulgáriából és a Német Demokratikus Köztársaságból jött szakemberek is. Kezdetben erős konkurenciától tartottunk, de ma már bizton állítom, hogy mind minőségi­leg, mind pedig a kivitelezés szem­pontjából jóval előttük járunk. Látnod kellett volna, amikor az első lakásokba beköltöztek a lakók. CIKKÜNK NYOMÁN Egyenlő eséllyel A minap egy losonci (Luőenec) olvasó, volt üzletvezető reagált a Kosarasok című glosszámra, amelyben megpróbáltam szót emel­ni a soron kívüli bevásárlások ellen. Levelében közölte, hogy most már bátran írhat, mert nyugdíjba ment, mert amíg élelmiszerüzlet-vezető volt, a ne szólj szám, nem fáj fejem közmondás szerint nem reagálhatott (csak azt nem értem, hogy miért?) a kritikai hangvételű írásokra. El­mondta, hogy a kereskedelmi dolgo­zók társadalmi megbecsülését nem tartja megfelelőnek, a vásárlók mér­güket rajtuk vezetik le, tehát nem csoda, hogy az elárusítónők a kellet­len megjegyzések hallatán nem mo­solyognak! Védelmébe veszi a ke­reskedőket, s habár igazat ad ab­ban, hogy kosár bőven van a raktá­rakban, szerinte az üzletekben így védik az árut a tolvajoktól. Mert mint megjegyzi, manapság senkiben sem lehet bízni, még a legjobb barátban sem, sok az olyan vásárló, aki a ko­sár helyett a zsebébe dugja az árut. És a veszteségeket az üzletvezető és a dolgozók pénztárcája bánja! Én egy szóval sem vitattam és vitatom a kereskedők jogát, hogy éberen figyeljenek minden vásárlót, ám felháborít, ha kevés szabadidő­met sorbanállással kell múlatnom! És továbbra is felemelem a hangom és szóvá teszem, ha bejönnek a ko­sarasok, megelőznek és elviszik or­rom elől az árut! A tisztelt levélíró, a volt üzletveze­tő pedig csodálkozik, hogy ezen fel­háborodom, mondván, az üzletben reggeltől estig dolgozó nők munká­jukból kifolyólag nem jutnak más­képp olyan áruhoz, amilyenre ők is igényt tartanak. Míg másutt vásárol­nak, nem zárhatják be az üzletet, bezzeg a többi dolgozó nő munkaidő alatt szerezheti be a kívánt portékát. Nem vitatom, sokan így vásárol­nak. Ám több ezer szalag mellett dolgozó gyári munkás és munkásnő, a műtéteket végző sebészek és ápolónők, de a telefonközpontok ke­zelői, a darusok, a pedagógusok és sorolhatnám még, is csak a munka­idő után, műszak végeztével vásá­rolhatnak az üzletekben. Meggyőződésem, joggal követel­hetjük azt, hogy míg van hiánycikk­nek számító keresett áru, addig va­lamennyien egyforma eséllyel jus­sunk hozzá. Úgy gondolom, ezt kí­vánja a becsület. A kereskedőé is. PÉTERFI SZONYA ők ugyanis szerény, földszintes há­zakban élnek, s nem győzték cso­dálni a nyolcemeletes lakótömböket, az összkomfortos lakásokat. Leg­jobban a színes tapéták, a padlóbur­kolatok tetszettek nekik. Mindenhez használati utasítást kellett mellékel­nünk, mert náluk a belső építészet még gyerekcipőben jár. Naponta kilenc órát dolgozunk, és a szombatot is az építkezésen tölt­jük. Cement, tégla és kavics kivéte­lével mindennemű építőanyagot ott­honról kapunk. Állítólag elég drágán dolgozunk, de sok előre nem látott akadályt kell elhárítanunk, hogy zök­kenőmentes legyen az építkezés, hogy be tudjuk tartani a határidőket. Azon a területen, ahol jelenleg dol­gozunk, nem voltak meg azok a já­rulékos létesítmények, amelyek nél­kül alapokat sem lehet lerakni. Nem volt például víztisztító és transzfor­mációs állomás, de a csatornázás is hiányzott. Most, hogy elkészültek az első épületek, újabb problémák merültek fel, amelyek kellemetlenek és egy­ben bosszantók is. Az alkatrész­utánpótlásról van szó, amire nem gondoltak a szerződések megköté­sekor. A szórakozásra, a szabad idő eltöltésére nincs nagy választék. Könyvek, újságok, néha diszkó és a kazah televízió műsora. Ki ne felejtsem, hogy az ötnapos késéssel érkező újságok közt pár hónapig az Új Szó is eljutott hozzánk. Jó páran vagyunk magyarok, örültünk, hogy anyanyelvűnkön olvashatunk. Nem is értem, hogy miért nem küldik a vállalat illetékesei továbbra is a napilapot. Néha, ha az időjárás engedi, ha­lászni vagy gombázni járunk a város környékére. Egy ideje már tevé­kenykedik kolóniánkban a szakszer­vezet, aminek köszönhetően lezaj­lott egy-egy sportakció és kulturális rendezvény is. Az ott élők már megbarátkoztak velünk. Kezdetben úgy festett, hogy egyfajta betolakodóknak tekintenek bennünket. Kellemetlen volt, hisz mindenkinek nem lehetett megma­gyarázni, hogy mi lakást építünk nektek, ti pedig földgázt adtok érte cserébe. De, mondom, ez már a múlt. Segítette a barátkozást az orosz nyelv elsajátítása is, ugyanis nyelvtanfolyamokat szerveztek a dolgozóink részére. Különben feledhetetlen élmény egy távoli országban dolgozni. Meg­ismerkedni olyan történelmi váro­sokkal, mint amilyen Alma-Ata, Mur- manszk és Szocsi, ahová szervezett kirándulás formájában jutottunk el. Soha olyan olcsón nem lesz alkal­munk utazni, mint most. Száz-két­száz rubelért helikopteren akár több ezer kilométeres távolságokra is el­jutunk. A Szovjetunióban nagyon ol­csó az üzemanyag, s a gépek akár mindan nagyobb falu határában is leszállnak. Pár nap múlva letelik a három hét szabadságom, s már csak nyáron jövök haza. Végleg. SZITÁS GABRIELLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents