Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-09 / 34. szám, csütörtök
Matematikát - egy kicsit másképpen iskoláinkban az elmúlt években, évtizedekben egymást követték az újabbnál újabb koncepciók és reformok, s - mint hírlik - néhány éven belül megint gyökeres változásokra lehet, számítani. Ismét módosítják a gimnáziumok tantervét, a választható tantárgyak szerepét és jellegét. Legalábbis erre lehet következtetni a Pedagógiai Kutatóintézet által kidolgozott, s nemrégiben közzétett tantervtervezetből. Ezeknek a változásoknak az a céljuk, hogy a társadalom követelményeivel és elvárásaival összhangban a diákok igényeinek jobban megfelelő iskolák jöjjenek létre. Hazánk olyan szakembereket igényel, akik meghatározzák országunk gaz- dasági-technikai-kulturális színvonalát, s akik a saját szakterületükön világszínvonalú munkát képesek végezni. Az iskolák feladata, hogy ehhez az igényes munkához ne csak az alapokat teremtsék meg, s biztos tudással vértezzék fel diákjaikat, hanem logikus gondolkodásra, reális ítéletalkotásra neveljék őket. Ebben a folyamatban a legfontosabb feladat a természettudományi tantárgyakra, ezeken belül pedig a matematikára és fizikára vár. Ezért érdemes végiggondolni a matematikatanítás helyzetét a gimnáziumokban, hiszen a jelenlegi állapot korántsem mondható ideálisnak. Az utóbbi tíz évben jelentős mértékben megnőttek a gimnazistákra nehezedő feladatok. Míg az új koncepció bevezetésével egyes tantárgyak (mint például a biológia) vonzóbbá, érthetőbbé váltak, addig a matematika teljesen elvont, idegen tudománnyá degradálódott. A tankönyvekben tucatjával vannak felesleges bizonyítások, hosszú oldalakat töltenek ki némely egyszerű állítások matematizált változatai. Egyes tananyagok a mai napig nem találták meg megfelelő helyüket a négy év tan- és óratervében. Ezek a „kóbor“ tananyagok nagymértékben megnehezítik a matematika tanulását és tanítását. Az elsős tankönyvben szereplő kombinatorika csak a második évben kerül sorra, míg a másodikos könyv két fejezetét (A függvények alaptulajdonságai, Racionális függvények) már az első évfolyamban tanítják. A másodikos tankönyvnek egy másik fejezete (Sorozatok és végtelen sorok) pedig csak a harmadikos tantervben szerepel. így többször is előfordul a négy év folyamán, hogy a tanárok a tankönyv hiányát a tananyag egyes részeinek diktálásával pótolják, ami komoly időveszteséget jelent. De a legnagyobb bajt ilyen esetekben nem is az időzavar okozza, hanem az, hogy a tanulóknak saját füzetükön kívül semmilyen segédeszközük nincs a tananyag elsajátításához. (gy, ha a tanulás során számukra érthetetlen részhez érnek, nincs lehetőségük másik forrásból meríteni, s kiegészíteni tudásukat. Az ilyen hiányosságok (teljesen fölöslegesen) rendkívüli módon nehezítik a tanulók és a tanárok helyzetét. Ideje lenne már a tanterveket összehangolni a tankönyvekkel. A matematika (mostani felépítése révén) nem képes megszerettetni magát a diákokkal. Az elmélet túlsúlya, a látványos gyakorlati példák hiánya olyan benyomást kelt> mintha egy fölösleges, használhatatlan tudományt tanulnának a fiatalok. Az első évfolyam tananyaga még úgy- ahogy elfogadható, de a másodikban szereplő térgeometria túl nehéz és szinte lehetetlen az alapos elsajátítása. A helyes térbeli látást nem lehet definíciók és tételek halmozásával megtanulni, így fölöslegesnek tűnik a térgeometria tételeinek hosz- szadalmas ismertetése és bizonyítása, nagyobb teret kellene hagyni a tanulók aktív, alkotó gondolkodásának. Nemcsak itt, de más részeknél is tapasztalható, hogy a diákok a tankönyvben szereplő gyakorlópéldák által a tanultak mechanikus ismételgetésére vannak kényszerítve, míg a tanult elméleti anyagot összefüggéseiben nem tudják alaposan begyakorolni. Baj, hogy a diákok jelentős része képtelen az önálló problémafelismerésre és -megoldásra. Ennek okai éppen az említett jelenségekben kereshetők: a matematika egyes részei a tankönyvekben túl egysíkúan, egyhangúan vannak „tálalva!'. A majdani új tankönyveknek kevesebb mechanikus gyakorlópéldát és több felhasználói példát kellene tartalmazniuk. A matematikaoktatás hosszútávú versenyfutáshoz (és vesszőfutáshoz) hasonlít: nincs elég idő egyes témakörök lényegének felfedezésére, nincs idő az új tananyag és a már tanultak összekapcsolására. Egy- egy főiskolai vagy egyetemi felvételi feladat viszont legalább 2-3 témakört kapcsol össze, ezért sok diák számára megoldhatatlan, mert a típuspéldák megoldásait ugyan ismerik, de alig-alig találkoztak efféle bonyolultságú feladatokkal. Hiába ismerik a logaritmus tulajdonságait, hiába tudják megoldani az egyenlőtlenségeket, a logaritmusos egyenlőtlenség kifog rajtuk, mert ebben a két tananyagot alkotó módon kell összekapcsolni. Ezek a fogyatékosságok természetesen kiküszöbölhetők, hiszen a negyedik évfolyamban a matematikaszemináriumon lehetőség van nemcsak az érettségihez szükséges tananyag átismétlésére, hanem a felvételi feladatok alapos begyakorlására is. De ez csak szükségmegoldás, hiszen a diákok többsége először csupán itt, negyedikben találkozik efféle nehézségi fokú példákkal. A matematika nemcsak azért vesztett népszerűségéből, mert a legtöbb tanulást igénylő tantárgy, hanem azért is, mert sok diák eleve reménytelen helyzetben érzi magát e tudománnyal szemben. A házi feladatok, gyakorlópéldák sokaságának megoldása sem garancia arra, hogy a következő felmérés vagy dolgozat eredményes lesz. Ha ugyanis nem típuspéldákat, hanem gondolkodást is igénylő feladatokat kapnak a diákok, nem ismerik fel bennük a tanultakat, s természetesen megoldani is csak kevesen tudják őket. A mai matematika szeretne, de nem tud gondolkodásra tanítani. Alibista szellemben, típuspéldák sokaságának megoldására nevel. És az a tanuló, aki ezt elfogadja, s megelégszik ennyivel, nem is tudja, hogy (önhibáján kívül) milyen hátrányos helyzetbe kerül. Olyan új tantervekre és tankönyvekre lenne szükség, amelyek révén a matematika visszakapná régi, már megkopott rangját; melyek lehetővé tennék, hogy a tanulók alkotó módon dolgozzanak, elég időt hagynának tanárnak és diáknak az egyre kevesebb szépség felfedezésére. FONÓD TIBOR, a Komáromi (Komárno) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanára Az illúziókeltés tévedései Csiky Gergely Nagymama című vígjátéka a Matesz színpadán Szélmalomharcot vívtak azok a kritikusok, akik Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának bemutatása ellen valaha akár egyetlen sort is leírtak. Ezt a darabot általában akkor veszik elő a színházak, ha mással már nem képesek hatni a tőlük elpártoló közönségre. Azt azonban aligha állíthatja bárki, hogy ebben a hatásban csipetnyi szerepe is van akár egyetlen erőtlen gondolatnak. Egyszerű a logikai következtetés: a Matesznak ma sokszorosan szüksége van Csiky Gergelye színművének üres humorára, az irodalmi giccs fogalmának pontosan megfelelő vígjáték felhőtlenségére, s az erre mindig befizető közönség sze- retetére. Szeretik is majd a Nagymamát, hacsak a józan szemlélet - ebben még bízom - más belátásra nem bírja a közönséget. Józan szemlélet alatt az operettet, zenés vígjátékot és bohózatot kedvelő nézőknek azt az érzékét értem, amellyel ennek a szórakoztató műfajnak nívós produkcióin nevelt ízlésük talán még elutasíthatja a komáromi (Komárno) társulat mostani produkcióját. Tudom, erős szavak, de nem indulatosak. Igyekszem toleranciával szemlélni a Matesz törekvését, amellyel megkísérli rendszeressé tenni a zenés darabok bemutatását. Nem ez az első évad, amikor ilyen jellegű próbálkozás eredményeit láthatjuk a színpadán. Kézenfekvő a példá- lódzás a tavalyi évadban bemutatott Osztrigás Mici című zenés Feydeau bohózat nézői és szakmai sikerével. Iglódi István rendezése modell lehetne, miként kell énekes szerepeket játszani a zenés színház kultiválásához szükséges tapasztalatokkal nem a megkívánt mértékben rendelkező színészekkel. Mellesleg a most már rendszeressé váló zenés produkciók színpadra állításához szükséges énekesi készségek fejlesztésére gondot kellene fordítania a színház művészeti vezetésének. Már az előadás látványelemei is számos felemás megoldást tükröznek Az első rész budapesti helyszíneket idéző festett díszleteit látva, várakozással telik meg a rafináltabb néző szíve. Nem a Nagymamát kezdi várni, hanem valamifajta idézőjelezett naiv színházat. Egykori képeslapok durván stilizált látképeit Ki volt Paul Cézanne? Százötven éve született a festőművész Noha az európai irodalomban számos olyan regény és elbeszélés létezik, amelynek festő a főhőse, szerzőiknek ritkán adatott meg az a szerencse, ami Érni le Zolának: hogy későbbi művének központi alakját gyermekkora óta ismerje, legbizalmasabb barátja legyen, tanúja művészi vívódásainak és útkeresésének. Zolát gyermekkori barátság fűzte a modern festészet atyjaként emlegetett Paul Cézanne-hoz. A sors különös és kegyetlen fintora, hogy a francia regény- irodalom óriását pompás megfigyelő képessége éppen barátja esetében hagyta cserben. Róla írt regényéből kiderül, hogy tökéletesen félreismerte Cézanne-t, semmit sem értett meg lényéből és művészi nagyságából: Zola Cézanne-t Claude Lantier néven először mellékfiguraként a Párizs gyomrában szerepeltette, majd egyik regénye, a L’Oeuvre (A mű) főhősének tette meg. Zola a festőben „a tökéletlen zsenit“, „a meg nem született alkotások napszámosát“ látta és egész munkásságát úgy jellemezte, mint „az önmagát felemésztő intelligencia iszonyú drámáját“, „a lángész csődjét". A regény végén Lantier, tudatosítva művészi erőfeszítéseinek, egész életének kudarcát, felakasztja magát. Ha legbizalmasabb barátja így vélekedett Cé- zanne-ról, nem csoda, hogy többi kortársa még kegyetlenebbül ítélkezett felette. Ám Zola író volt. Bármilyen vehemenciával védelmezte is az akkor születő és mindenki által gúnyolt művészi irányzat, az impresszionizmus képviselőit, nem sokat értett a festészethez. De hogyan vélekedjünk a nagy festőkortárs, Manet kifakadásáról, aki „a malteroskanalával festő kőművesnek“ nevezte Cézanne-L Renoirról, aki csak „a festészet területére tévedt derék embernek“ tartotta, avagy a semmivel sem jobban vélekedő Degas-ról? Az ő magatartásukat az általuk teremtett új irányzat határozta meg. Az impresszionistákat szoros szövetségbe kovácsolták az azonos művészi elvek és célok. Aki nem ezeket vallotta és érvényesítette, úgy vélték, nem igazi festő, nincs keresnivalója a művészet berkeiben. Cézanne, noha eleinte elfogadta az impresszionisták nézeteit és részt vett közbotrányt kavaró ’kiállításaikon, idővel mindinkább eltávolodott tőlük. Őt nem elégítette ki a múló érzéki benyomások rögzítése, a mindent a fénynek feláldozó festésmód. Zavarta, hogy társai többé-kevésbé lemondtak a tér érzékeltetéséről, a tárgyak tömegszerűségének kifejezéséről. Klasszikus szintézisre törekedett, a teljes valóságot akarta megragadni. Osztatlan egészbe kívánta összefogni a tárgyi valóság elemeit, úgy, hogy az impresszionisták által felfedezett pillanatnyi fényhatásokat is érzékeltesse, de ezen túl a síkok térbeli elhelyezkedését, a dolgok formáját és anyagszerűségét is kifejezésre juttassa. Törekvéseit még festőtársai sem értették meg, s akkor, amikor az impresszionistákat már kezdte megszokni, sőt elfogadni a közönség, az ő képeit továbbra is egy tehetségtelen kontár mázolmá- nyainak tartották. De nemcsak művei, egész lénye és magatartása is zavarta, irritálta az embereket. Veleszületett félénkségét leplezni kívánó mogorvasága, hanyag, ápolatlan külseje, váratlan dühkitörései elriasztották környezetét. Cézanne, az ember és az alkotó tele volt ellentmondásokkal. Egy szegénysorból milliomossá feltört, rendkívül élelmes bankár élhetetlen fia volt. A család gazdagsága ellenére évtizedeken át nyomorgott, padlásszobákban élt, mivel apja anyagi támogatását a minimumra csökkentette, hogy a festészetről való lemondásra kényszerítse. Bár Cézanne egész életében függött apjától - még élettársa és fia létezését is évekig titkolta előle -, ebben az egyben hajthatatlannak bizonyult. S tette ezt annak ellenére, hogy már szülővárosa, Aix festőiskolájában sem tartották különösebben tehetségesnek és elbukott a párizsi Szépművészeti Főiskola felvételi vizsgáján. Suisse apó műtermében rajzolgatta a modelleket, a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta. Autodidakta volt. Kortársai még intelligenciáját is kétségbe vonták, mivel képtelen volt világosan megfogalmazni művészi hitvallását, holott tudott bánni a szavakkal. Fiatalkorában verseket írt, fejből idézte a latin klasszikusok verseit és Baudelaire költeményeit. Párizs forrongó, forradalmi gondolatoktól erjedő művészvilágában olyan magányosan, visszavonultan élt, mint hajótörött egy szigeten. Megvetette a sikert, de évről évre beküldte munkáit a hivatalosan elismert festők évente megrendezett reprezentatív kiállítására, a Szalonba, ahol minden egyes alkalommal elutasították. Szüksége volt Párizsra, de nyughatatlan természete pár hónapnál tovább ott sem bírta ki, hazautazott az apai birtokra, a sokszor megfestett Jas de Bouffanba. Ám vénlány húga zsarnokoskodása miatt onnan is menekült, a vidéket járta, a csodált és soha meg nem unt provence-i tájat festette hajnaltól szürkületig, no meg a föld ajándékait, a hamvas almákat, barackokat. A megfigyelés pontossága, az előadás páratlan lendülete valóságos drámává avatja egy-egy csendéletét, felizzítja a néma és közömbös tárgyakat. 1877-ben vett részt utoljára az impresszionisták kiállításán, ezt követően, egy-két kivételtől eltekintve, tizennyolc éven át nem találkozhatott képeivel a közönség. Aki látni akarta őket, annak a Montmartre egy kis boltjába kellett mennie, Tanguy papa festéküzletébe. Ez a festészetért szenvedélyesen lelkesedő, kispénzű kereskedő vásárolta meg vásznait, az ő boltjában csodálhatták a fiatal festők, akik úgy jártak oda, mint egy múzeumba. Itt figyelt fel rájuk Ambroise Vollard, a kitűnő szimatú műkereskedő; 1895-ben nagyszabású kiállítást rendezett Cézanne alkotásaiból, közel 150 képét mutatta be. A kiállítás izgalomba hozta egész Párizst. A művelt közönség már elfogadta az impresszionistákat, s meg tudta érteni azt a művészetet is, amely túlmutatott az impresszionizmuson. A siker ugyan nem volt egyértelmű, Cézanne képeinek akadt számos ellenzője is, de a művészvilág haladó rétegét ámulatba ejtette a festményekből áradó szug- gesztív erő. A siker, vagy legalábbis annak töredéke semmit sem változtatott Cézanne életén. Bár az apai örökség gazdaggá tette, továbbra is rendkívül szerényen élt és mindjobban elhatalmasodó cukorbaja ellenére megfeszített erővel naphosszat dolgozott. Művészetének csodálói egyre többen keresték fel aix-i magányában. Az évtizedeken át elszenvedett gúny, megaláztatás és elutasítás azonban gyanakvóvá tette, látogatóit váratlan dühkitöréseivel, kedélyhullámzásaival hökkentette meg. 1906 októberében kint a szabadban festett, amikor egy hirtelen zápor lepte meg. Megfázott és tüdőgyulladás végzett vele. Ot, akinek ifjúkorában soha sem akadt mestere, s egész életében magányosan küzdött és dolgozott, festőnemzedékek egész sora tiszteli szellemi mestereként. Egykor olyannyit gúnyolt képei a világ legrangosabb múzeumainak féltett kincsei. Az aukciókon csillagászati összegeket adnak egy-egy művéért és napjainkban az elhanyagolt külsejű, szerény aix-i remetét a világ legdrágább modern festőjeként tartják számon. VOJTEK KATALIN korhű szecessziós keretben szemlélheti, miközben közöttük kl-be járnak a színészek, zajlik a magán- leánytanoda élete. Azonban hamar meggyőzik effajta ábrándjainak té- veteg voltáról, amikor ennek a nevelőintézetnek a hamvas arcú haja- donjait a színház tisztesen pirospozsgás asszonyi korban lévő színésznői alakítják. Egyetlen kivétel az elveszett, majd váratlanul megtalált unokát, Mártát alakító Mies Ildikó. Nincs és nem lesz itt semmiféle rendezői csavar, idézőjel, duplafenekű játék, de még ama kikacsintás is elmarad: mi tudjuk, amit te is tudsz, kedves néző, nem is vesszük magunkat komolyan! Ezzel szemben Horváth Lajos rendező vezényletével ez a társulat most mindent komolyan vesz. Nemcsak a bakfisként ugrándozó Antigonék, Medei- ák, Elektrák kénytelenek szüzességüket kellő mértékű hitelességgel prezentálni. A nézőkkel, máshol azt is el akarják hitetni, hogy a budapesti Országház épülete meg a Halász- bástya már Csiky darabjának megszületésekor, 1891-ben is állt, holott az egyiket húsz évig tartó építés után, 1904-ben a másikat nyolc évig tartó építést követően, 1903-ban fejezték be. Apróság, mondhatja bárki. Tényleg az lenne, ha egyedüliként lenne tetten érhető az előadásban. De ott vannak még a Mártát játszó Mies Ildikó operettprimadonnai allűrökkel elénekelt szólószámai és duettjei. Az is apróság, hogy a prózai színészek éneklési módjára oly jellemző parlando miért ismeretlen a Mateszban. Itt egy prózai társulat úgy tesz, mintha zenés színházban lenne, s ehhez még komolyan is veszi önmagát, hol előre szaladva, hol utána loholva a reprodukált kísérőzene mindenféle közönségreagálást figyelmen kívül hagyó merevségének. Van azonban ennek a produkciónak, a nézőtérről a színpad felé áramoltatott minősítések ellenében, egy önmagában is működő eleme. Ferenczy Anna érdemes művész jutalomjátékának tekinti a színház a vígjáték címszerepét. A pályától - legalábbis egy időre - búcsút vevő színésznő minden egyes előadás után a közönség hálájától, tapsától övezve vonulhat az öltözőbe. Nem rossz, ha egy színház komolyan veszi önmagát. Viszont ehhez pontos értékítélettel kellene üzemelnie. Csak az ilyen önértékelés képessége menti meg az elseké- lyesedéstől akkor, ha, mint a Matesz is, monopol helyzetéből eredően kénytelen szinte minden színpadi műfajból valamit nyújtani. Az utóbbi időszak bemutatóit látva, felfigyeltető jelenséget észlelhet a néző. A színpadi játék tetemes anyagi ráfordítást igénylő valamelyik elemét mindig „megspórolják“. Ezúttal Platzner Tibor díszletei mutatják a színházunkat kísértő pénzügyi helyzetet. Viszont az vitathatatlan, hogy a Fábikné Nagy Erzsébet tervezte jelmezek egyes darabjai pazar kivitelezésűek, bár vannak a vígjátéknak olyan figurái, akik az utcán, a leánytanodában és a tengerparton is ugyanabban a jelmezben jelennek meg. így van ez még akkor is, ha a Horváth Lajos rendező által prezentált játék, úgy, ahogy van, a legmesszebbmenőkig az illúziókeltésre épül. A színészek játéka (valamelyest függetlenítve az énekesi teljesítményeiktől) megfelel a vígjáték kívánalmainak. Skronka Tibor (Ernő) különösebb erőfeszítés nélkül bújt a Csiky által megmagyarázatlan szerelmi állapotváltozásokra képes fiatalember szerepébe Bugár Béla (Örkényi báró), Pőthe István (Kálmán), Németh Ica (Tímár Karolin), Tóth László (Koszta tiszteletes) és Mák Ildikó (Piroska) a karakterizálás magasiskoláját produkálták. Kedves esetlenséggel megformált, számos alkalommal nyíltszíni tapsot kiváltó volt Szentpétery Aranka (Langó Szeraphine) és Bugár Gáspár (Tó- dorka Szilárd) játéka. A megformált figura mély emberségét, élettapasztalatát gazdag eszköztárral mutatta meg Lörincz Margit (Galambosné). A komorna és a grófnő kettőse, az ő és Ferenczy Anna révén minden alkalommal bölcsen ironizálva jelent meg a színpadon. Ezúttal csak a karban kapott szerepet Varsányi Mária, Cs. Tóth Erzsébet, Petrécs Anna, Benes Ildikó és Bajcsi Lajos. DUSZA ISTVÁN ÚJ szú 6 1989. II. 9.