Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-16 / 13. szám, hétfő
Bizonyára kevesen jósoltak tíz esztendőt annak az alkotócsoportnak, amely először Bodrogközi Amatőr Képzőművészek Klubja néven szerveződött Királyhelmecen (Král'. Chlmec). Valóban nem is voltak világrengető ambícíóík, amikor legalább egy asztaltársaságnyi hasonló gondolkodású ember egymással elbeszélgetett. Ott volt Tiszai Nagy Menyhért, Csótó László, Bínó Most a Legenda, a Prométheusz, az Emlékezés, a Mementó is ott lehet legjobb munkái közt. Jellegzetes „ferencgyuris“ vésőnyomai kiteljesedő alkotóról adnak számot. Persze, az amatőrhelyzet veszélyei rá is leselkednek. Az anyagilag igényes szobrászat kellő támogatás nélkül könnyen megreked a középszernél. Viszont a hivatásos művészeti étet és a Dielo nem ad teret azoknak,, akik „csak“ szabad idejükben alkotnak és önerőből (nem iskolában) sajátították el a mesterfogásokat. A megnyitón ott volt Löffler Béla szobrászművész is, aki jelenlétével és bátor hozzáállásával már eddig is a művészetet és nem az előítéleteket támogatta. Ferenc Györgynek is alkalmat adott már arra, hogy betekinthessen a műhelytitkaiba. Nem élt vele vissza: kamatoztatja a Löffler Bélától kapott ismereteit. Tavasszal az évforduló kicsúcso- sodását egy újabb csoportos bemutatkozással szeretnék emlékezetessé tenni. Ennek megszervezésében Gyökereket erősítve Gondolatok a Tátika Gyermek Folklóregyüttes 10. évfordulója kapcsán ,,Életünk, sorsunk rejtezik a fákban“ Ferenc György fafaragó kiállítása István, Varga Mária, Sárogh István, műveivel (az éppen katonáskodó) Kiss E. Károly és Ferenc György. Szóbeli „szerződésüket“ épp azon a helyen kötötték, ahol 1846-ban Széchenyi István kézjegyével illette a Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat alapokmányát. A vízszabályozás elapasztotta az addig mocsaras partú Ticce folyót, de a képzőművészek feltámasztották a nevét. Azóta a Ticce az ő jóvoltukból lett közismert. Az évfordulót most szép sorozattal ünnepük. Valamennyien egy-egy önálló tárlattal lépnek közönség elé. Először Csibák Mária jelentkezett textiljeivel, majd Tiszai Nagy Menyhért olaj képekkel. Ferenc György fafaragásai nem ismeretlenek az érdeklődők előtt. Művelődési táborok, kerékpártúrák alkalmával gyakran készített népi motívumokkal díszített emlékoszlopokat. Tíz falu kapott így „szobrot“, de nem csupán ezek a monumentális alkotások, hanem a kidolgozottabb, kisebb méretű szobrai és plasztikái is szót érdemelnek. Ezekből láthatott sok újat egy hónapon keresztül Királyhelmec közönsége. A megnyitón közel százan voltak jelen, zsúfolt volt a kiállítóterem, ahová évekkel ezelőtt egy- egy kiállítás hírére csak a kör tagjai és a közeli ismerősök jöttek el. Talán ez is jellemezhetné az elmúlt tíz évet. Igaz viszont, hogy valamennyiük, így Ferenc György is elmélyültebb, kiforrottabb alkotó lett. Újabb munkáit is történelmi témák ihlették, jól kiegészítve az eddigi Juliánus, Dózsa népe, Siratók című szobrait. vállal oroszlánrészt a klubnak és a kiállításoknak, valamint a nyári alkotótáboraiknak teret és anyagi támogatást nyújtó Királyhelmeci Városi Művelődési Központ. Sok más hasonló intézmény vehetne róluk példát, mert ők is csak annyiból - ha nem kevesebből - gazdálkodnak, mint a többiek. Talán Ferenc György sem haragszik, hogy kiállítása kapcsán ennyi dolgot érintettem. Nem ok nélkül tettem. M. MOLNÁR LÁSZLÓ Nemrég írtam róluk, üdvözöltem őket a megalakulásuk 5. évfordulója alkalmából rendezett bemutatójuk után. És tessék, már tízévesek lettek. Az akkor leírt gondolatok - hogy a gyerekekkel úgy kell megtanítani a táncot, a dalt, a játékot, a gyermekélet és egyben a népélet hagyományait, hogy azok necsak színpadi megnyilvánulásukban, hanem életsajátságként váljanak művelőjük tulajdonává; hogy megtanuljanak szépen táncolni, dalolni; hogy legyen természetes számukra az élet bármely pillanatában az öntudatos magatartás; hogy a színpadi szereplés munkájuknak nem elsődleges célja, hanem eredménye legyen, mert elsődleges az ismeretek gyarapítása, gazdagítása; hogy az egyes táncok, dalok elsajátításakor alaposabban megismerkedjenek az adott tájegységgel, az adatközlőkkel - mára már valósággá váltak. A gyerekek ismerik a magyar nyelvterület minden tájegységének táncait, dalait, és őket is ismerik. Ünnepi műsoruk ennek a gazdag ismerettárnak az anyagából született. összeállította és rendezte: Ho- dek Mária pedagógus, az együttes művészeti vezetője, koreográfusa. A vendégek műsorát nem számítva, az est hat tételből állt: „Repülj madár, ha lehet“ - mátyusföldi népi táncok; ,,Palócország kapujában“- palóc népi táncok; „Két vége van a botnak“ - szatmári népi táncok; „Ide lábam, ne tova“ - erdélyi népi táncok; „Híresek a kalocsai kislányok“ - Dél-Duna-Tisza közi kalocsai mars és fércelés; „Dunáról fúj a szél“ - Dél-Dunán túli népi táncok; „Dörejárás, víg mulatság" - csallóközi népi táncok. Vendégként szerepelt a műsorban a Téka együttes, Kovács G. Péter, Széli Márta Budapestről és a Varsányi zenekar Brati- slavából. Közreműködésük szép tiszteletadás volt a Tátikának, és emelte a színvonalas műsor értékét. A műsorszerkesztés két jelentős gondolatát - a saját tájegységhez, a szűkebb hazához, a Mátyusföld- höz és Csallóközhöz ragaszkodás gondolatát (a műsor nyitó és záró tételei), valamint a Kárpát-medencei magyar nyelvterület néptánc- és dalkultúrájának csokorba kötését- érzem szükségesnek részletesebben taglalni. Az első gondolat a gyökerekhez kötődést, a honnan, a kiből-miből származás tudatosítását, a legsajá- tabb tánc- és dalkultúra anyanyelvi színtű birtokbavételét jelenti. Ez adta, és ez adja az együttesnek a biztos alapot, az öntudatot, az egészséges önbecsülést, a magabiztos fellépést. Ok mindjárt az indulásukkor felismerték, tudatosították ezt. Az első műsoruk, mellyel 1980-ban Trencínben, a gyermektánccsopor- tok szlovákiai versenyén nagydíjasok lettek, és berobbantak az országos élvonalba, a szűkebb pátriából, a Csallóközből származott. Címében is ezt hirdette: CsaJlóközi koszorú. A negyedórás műsorblokk saját gyűjtésű játékokból és táncokból állt. Csak aztán léptek tovább, ismerkedtek újabb és újabb tájegységgel, amikor a sajátjukat már birtokba vették. Mert azt is birtokba kellett venniük. Ekel (Okolicná na Ostro- ve), mint a csallóközi községek mindegyike, viseletéből már a múlt század végére kivetkőzött, néptáncát, népdalait és népszokásait pedig fokozatosan elhagyta. Ekelen a mai gyerekeknek - az együttes kis táncosainak, énekeseinek, zenészeinek - ugyanúgy meg kellett tanulniuk saját néphagyományaikat, mint bárki másnak, aki e vidék táncait tűzi műsorára. Ezek a gyerekek sem születtek bele úgy a hagyományokba, mint például Martoson (Martovce), a zoboralji községekben, Gömör egyes falvaiban vagy akár az erdélyi Székben. Ók ezt megtanulták, állandóan műsorukon tartják, ami azt is eredményezi, hogy minden újabb generációval elsajátíttatják, s így tudatosan hagyományt teremtenek. Ebben az újra életre hívott saját hagyománykincsükben gyökerezik az együttes ereje. Ez az erőforrásuk, az öntudatuk kútfője, ez összehasonlítási alapjuk. Ebben gyökerezek a stílustisztaságuk. A saját néprajzi tájegységük mozgás-, dal-, zene- és viselethagyományának az alapos ismerete segíti őket abban, hogy felismerjék a más tájegység táncaiban, dalaiban rejlő másságokat, jellegzetességeket, és azt előadásukban, táncolásukban, zenéjükben, viseletűkben megfelelő módon vissza is adják. Ezt tették most az ünnepi műsorukban is, stílustisztán tolmácsolták, tárták elénk Gömör, Szatmár, Erdély, Kalocsa, Dél-Dunántúl táncait, dalait, zenéjét, viseletét. Ez a műsoruk - munkájuk másik erőssége. A tíz év alatt kitágult ismeretkörük befogja az egész Kárpát-medencét. A magyar nép évszázados kultúrájának széles és színes skáláját tárták elénk. így igazolták a műsor alkotójának, Hodek Máriának az emlékkönyvbe írt gondolatát: „...Mostanában egyre többször óva intem magunkat önmagunk megőrzésére és vállalására. “ Megőrizni és vállalni csak azt lehet, amit már birtokolunk! A Tátika e területen is gazdaggá vált. Ma már a falu, a járás nemcsak igényeli a munkájukat, hanem segít Az ünnepi műsor egyik pillanata (Nagy László felvétele) megteremteni annak anyagi feltételei is. Az ünnepi műsorban velük együtt szerepelt a belőlük kinőtt Ekeli Sum- mások Kamara Folklóregyüttes is. Ők születésük 5. évfordulóját ünnepelték. A műsorral, a célkitűzéssel kapcsolatos gondolatok rájuk is érvényesek, de munkájukat majd más alkalommal méltatjuk. Most csak annyit: Ekelen táncmozgalmunk egyedi példája született meg. Gyermektáncegyüttes „szülte“ felnőtt csoport. Másutt, például Somorján (Őamorín) a Csallőból lett a Kis Csali, Fülekpüspökin (Fil’akovské Bisku- pice) a Palócból az Apró Palóc stb. A Tátika Gyermek Folklóregyüttes tíz évvel ezelőtt elindult egy helyes, úton, és azon haladva az évek során a siker is társául szegő dött. Vezetői áldozatos munkájával megszületett a gyermekek lelkében az önbecsülés. A csallóközi, a mátyusföldi közösségi gyökeret megerősítve, szilárdítva a nemzetiségi hovatartozás tudatát. Munkájával, eredményeivel jelentősen növeli szocialista nemzetiségi kultúránk emberformáló értékeit. TAKÁCS ANDRÁS H úsz éve figyelem és tapasztalom az amatőr képzőművészeti mozgalom mozdulatlanságát. Hiányzik belőle a bizsergést okozó lendítő és ösztönző erő, s már rég nem nevezhető mozgalomnak, ami nem az amatőr alkotón múlik. Mert mi a dolga az amatőrnek? Az, hogy tehetségéhez és akaratához mérten alkosson, felhasználva az elérhető eszközöket, ráfordítva anyagi jövedelmének tetemes részét. Eredményképpen pedig érje be mosollyal kísért kézszorításokkal. És ezen felül? Mi történik, ha az amatőr túlnő a felkínált kereteken? (Mert többre hivatott, többre jogosult - gondolnám.) De ki vállalja a tehetségápolást? Hiszen egy bizonyos lépcsőfok felett magánerőből szinte képtelenség autodidakta módon fejlődni és érvényesülni. Tudnak-e megfelelő ösztönzést, lehetőséget és főleg anyagi segítséget nyújtani a felismert és arra érdemes tehetségeknek a népművelődési intézményeink, vállalati szakszervezeteink? Ha csak a Csallóközben nézek szét, tíz ujjam se elegendő jobb sorsra érdemes alkotótársaim megszámlálására. Nehéz utat választ, aki saját tehetségét felismerve túlnő a vasárnapi amatőrködés keretein és merészebb elképzelésekkel kacérkodik. Uram bo- csá’, művészeti tevékenységet szeretne folytatni. Az autodidakta alkotók felkutatása és felkarolása a népművelési intézmények egyik célkitűzése, de mintha ez beszorult volna a statisztikai kimutatások négyzetrácsai közé. A tehetségfejlesztés ma is alkalmazott formái már rég elavultak. Vegyük hát sorra, milyen lehetőségek kínálkoznak az amatőr alkotó további fejlődéséhez a párnapos tanfolyamokon, alkotótáborokban, valamint egy, esetleg , két pályázaton túl! A tanfolyamok és alkotótáborok hozzájárulhatnának a szakmai fejlődéshez, ha felhőtlenül tudnák biztosítani az előrelépést. Az amatőr már megszokta, hogy igénytelen legyen, s komfort híján sem zúgolódik. Ellenben joggal lehetne igényes az alkotás körülményeire, ha lennének, mert csaknem mindenhonnan hiányoznak a szükséges alapanyagok és eszközök. Ahhoz, hogy más képzőművészeti ágazatokkal is megismerkedjen, az alkotótábornak, a tanfolyamnak vagy a szakkörnek kellene segítségére lenni, mert nem mindenkinek adatik meg a lehetőHelyzet Egy amatör képzőművész tűnődései ség, Hogy saját műhelyt (műtermet) rendezzen be. Ha csak szülővárosomat és lakóhelyemet, Komáromot (Komárno) veszem nagyító alá, megállapítható: létezik itt néhány képzőművészeti szakkör. Hangsúlyozom, hogy csak létezik, mert műhelymunkára nincs lehetőség, állandó teremmel egyik sem rendelkezik. Legjobb esetben rajzlapok, festékek, ecsetek és ceruzák alkotják a szakköri leltárt. Az már jól felszerelt szakkörnek számít, amelyikben állványnak és rajztáblának is örvendezhetnek. így a szakköri tevékenység, iskolás módon, az otthoni munkák megvitatásában és rövid művészettörténeti eszmecserékben merül ki, amin nem, nehéz gyorsan túlnőni. Az amatőr gondolni sem mer arra, hogy gyakorlatban ismerje meg például a sokszorosított grafikát (szitanyomás, litográfia, rézkarc, rézmetszet stb.), vagy szobrászkodjon, fazekas- kodjon, szőjön, esetleg tűzzománcot készítsen. A fennálló formában sem az alkotótábor, sem a szakkör nem szolgálja az alkotót, mi több gátolja a szakmai előrelépésben. Nem egy esetben kényszerült felszámolni önmagát képzőművészeti szakkör, „csupán“ eszközök és felszerelés hiányában. Arról nem is szólva, hogy a szakkörvezetők csak minimális anyagi ösztönzést kapnak Elégedetlenkedem akkor is, ha á pályázati lehetőségeket és feltételeket taglalom. A beérkezett pályázati munkákat a kiírás szerint szakzsűri válogatja és bírálja. Tiszteletben tartom a zsűri munkáját és döntéseit. Ellenvetésem az olyan válogatásokkal szemben van, amelyek a paravánok méreteihez igazodnak, és „mindenkitől jusson a falra, mindenki kapjon a jutalomból“ jelszó alatt zajlanak. Saját tapasztalatomból kiindulva állítom, hogy célravezetőbb őszintén közölni a hiányosságot, Pályázatokon bevált forma a puszta rész- tévelt jutalmazó oklevél, mégha a jutalmazott nem is tud vele mit kezdeni, mert hivatalos bizonyítékként sehol sem tisztelik, nem hitelesen érvelő írat. Jutalomként pedig kijár a vásárlási utalvány, amely kerékpárszelepre vagy műanyagvödörre becserélhető, csak könyvre, hanglemezre, művészeti alkotásra és kiadványokra, vagy festékre, ecsetre, vászonra nem. Hol marad ilyenkor az ösztöndíj, amely az arra érdemes amatőr alkotót méltón megsegítené? Pedig ez lenne a legmegfelelőbb és legösztönzőbb díjazása az igazi tehetségeknek. S már hallom is a válaszra kész érvelést, hogy a népművelési intézményeknek nincs erre megfelelő anyagi keretük. Hol maradnak ilyenkor a vállalati szakszervezetek? - kérdezek tovább. Ne csak sportra fussa az „ilyenolyan“ alapokból, jusson a szellem edzésére is! Mert minden vállalat büszke, ha egy-egy alkalmazottja „különtevékenységet“ folytat, ráadásul sikerei és saját neve mellett megnevezi munkaadóját is. Am kevés vállalati szak- szervezetről tudok, amelyik támogatja az amatőr képzőművészeti munkát. A galériák számának növekedésével megnövekedtek a kiállítási lehetőségek, amelyek gyakran a kiállítás, pontosabban a műélvezet rovására mennek. Sok a kontár, s a hozzáértő szaktekintélyek csak ritkán kapnak felkérést zsűrizésre, ami bizony rendkívül fontos lenne, hisz nem minden amatőr alkotó, és nem minden alkotása érdemes kiállításra. És az sem válik hasznára, ha alkalmi újságíróvá vált műélvező méltatja, mi több, magasztalja tevékenységét. (A műélvező nem azonos a műértővel, vagy a művészeti íróval.) Túlma- gasztalással az alkotó további kibontakozása nehezedik meg. Az amatőr alkotónak már azzal a puszta örömmel is be kell érnie, hogy kiállítóteremhez jut. Ezáltal a „rendező házigazda“ kiszolgáltatottjává válik. Előfordult már, hogy a megnyitó előtt pár órával csak érdeklődésemre közölte a népművelő, hogy „beharangozott“ kiállításomra a következő héten szakít időt(!?). Hívtak már kiállítani, mert éppen üres volt a terem. De talán nem bűn, ha az alkotó nem dekorációs hézag- és hiányos „tervkitöltőnek“, hanem érzelem- és gondolatkeltőnek szánja alkotásait. Nemrég pedig három nap után kellett szétbontanom a négy napig épített és hónapokig tervezett kiállításomat, mert a „házigazda“ más célokra akarta felhasználni a termet, fittyet hányva az erkölcsi tiszteletre és a kiállító tetemes anyagi áldozatára. S ajnos, a szép és maradandó élményt nyújtó kiállításokkal sem lehet elkendőzni az autodidakta képzőművészek rossz körülményeit. Az amatőrnek is joga, hogy kiválasztódjon, ha már túlnőtt a vasárnapi amatőrökre szabott lehetőségeken, különben vagy magányába zárkózik, vagy abbahagyja tevékenységét, esetleg továbbra is vergődik a „kultúrateremtés“ csapdájában. DOBIS MÁRTA ÚJ SZÚ 4 1989. I. 16 Ferenc György: Dózsa népe (M. Molnár László felvétele)
