Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-16 / 13. szám, hétfő

f f ÚJ szú 3 1989. I. 16. Emberi példaadás és értékkiteljesedés Megemlékezés Szabó István születésének 80. évfordulójáról Q ^űkszavú életrajzi adatok és meghitt, személyes élmé­nyeket tükröző apró adalékok jel­lemzik a Szabó Istvánról szóló meg­emlékezéseket. Ezek forrása egy életrajz-gyűjtemény, mely 1954-ben a mai Pravda kiadó elődjének gon­dozásában, szlovák és magyar nyel­ven látott napvilágot. A fasizmus elleni harc szlovákiai mártírjainak szentelt kiadványt az SZLKP KB akkori Párttörténeti Intézete rendez­te sajtó alá. Évtizedek távlatából elgondolko­dásra késztet a könyv születésének körülményeire utaló magyarázó szö­veg. A szlovák nyelvű kiadás azt hangsúlyozza, hogy a kötet a bará­tok és az életben maradt résztvevők közreműködésével készült, az inté­zet rendelkezésére bocsájtva visz- szaemlékezéseiket és a birtokukban levő dokumentumokat. Említés tör­ténik arról is, hogy a szerkesztőbi­zottság tudatosan törekedett egyes írások kifejezetten visszaemléke- zés-jellegének megőrzésére. A ma­gyar nyelvű tájékoztatás viszont úgy hangzik, hogy az egyes életrajzokat emlékezetük, feljegyzéseik és az er­re vonatkozó okmányok alapján ma­guk a harcostársak írták. Talán ok- vetetlenkedésként is hathat a kora­beli magyarázat eltérő hangsúlyai­nak érzékelése. Sőt, a szóban forgó kiadvány szerepének feszegetése is feleslegesnek tűnhet. Hisz nyilván­való, a benne található életutak megrajzolása közös igyekezet ered­ménye. Dokumentumfeltárás és em­lékfelelevenítés ötvözeteként kapott végleges formát. Kutatók és emlé- kezők együttműködésére épült. S az is könnyen világossá válik, hogy eb­ben gyakorlati megfontolások is köz­rejátszottak. A múlt ekkor szinte még testközelben volt. A legérzékle­tesebb képet maguk a személyes élmények szolgáltatták. A párttörté­neti kutatás az alapok lerakásánál tartott. Az összefüggések megraga­dását nagyban behatárolták a kez­detekre jellemző szakmai adottsá­gok, s így érthető az emlékek puszta felidézésére szorítkozó beállí­tottság. Miért is érdemel mindez ma kü­lönleges figyelmet? A polgári köztár­saság időszakáról és az antifasiszta ellenállási mozgalomról ugyanis számtalan feldolgozás és összege­ző jellegű áttekintés készült. A szlo­vákiai kommunista mozgalom ki­emelkedő résztvevőinek szerepvál­lalását bemutató életrajzok is napvi­lágot látnak. Értelemszerű, hogy Szabó István alakját is ezek tükré­be helyezve elevenítjük fel. S akkor mi értelme lehet annak, hogy a kez­detekhez visszatérve elidőzzünk a részleteknél? Ez korántsem vélet­lenszerű. Az egyéni szerepvállalás és a mozgalmi közeg egységének láttatása ugyanis a kutatás és hagyo­mányápolás rendkívül igényes fela­datai közé tartozik. Főként olyan kommunista harcosok és funkcioná­riusok esetében, akik a mozgalom mindennapi terheit vállalták maguk­ra. Az ő fáradhatatlan szervező munkájuk összeolvad a mozgalom egészével. A mozgalom számukra színtér volt, s azon belüli helyük érzékeltetése egyszerre kíván lé­nyeglátást, folyamatmeg ragadást, valamint egyéni, emberi rezdülések­re érzékeny, részletekbe menő hely­zetismeretet. Az egyéni életút nem valamiféle, a mozgalom teljességé­ből szinte önmagától leszűrődő pár­lat. Ugyanakkor azonban az életpá­lya nem rajzolódik ki az apró, jól ismert és még oly közvetlenül meg­élt események puszta egymáshoz illeszkedéséből. Kölcsönhatások ki­mutatására van szükség. S az ilyen jellegű vizsgálódáson alapuló mun­kásmozgalmi életrajzkészítés meg­lehetősen esetleges. S ajnos, Szabó Istvánról sem készült alaposabb feldolgo­zás. S így az évfordulós megemlé­kezések minduntalan visszanyúlnak a több mint három évtizeddel ezelőtti ismeretanyaghoz. Szerencsére nemcsak puszta kényszerűségből. A tények és emlékképek akkori laza kapcsolódásának minden hézagos­sága, kiegyensúlyozatlansága és korabeli pátosza ellenére is van va­lamiféle utánozhatatlan vonzereje. A tágabb háttér ismerete és a mély­rehatóbb elemzés nélkül is közelebb hozza a szlovákiai kommunista ifjú­munkásmozgalom soraiban széles korú elismerést szerzett, s annak élvonalába került tevékeny szerve­zőegyéniség meghatározó vonásait. A tárgyszerű személyiségrajzot lát­hatóan erőltetni akaró tény- és ese­ményfelsorolás magán viseli a köz­vetlen élmények hangvételét, s köz­ben összemosódik a korképet pon­tosabbá tevő időrend. Kiemelt sze­rephez jut az 1934. augusztus else­jén rendezett háborúellenes tüntetés lefolyása. S köréje épülve kap hang­súlyt, hogy Szabó István a szociál­demokrata fiatalok soraiban is tekin­télynek örvendve eredményesen já­rult hozzá a fasisztaellenes egység- font-akciók szervezéséhez. Az is­meretek mai szintjén azonban már szembeötlenek a történetiséget csorbító mozzanatok. Az említett eseményre a szakirodalom tanúsá­ga szerint épp az összefogást gátló, leegyszerűsítő szövetségi politika nyomta rá bélyegét. Erősen hatott az a szektás meggyőződés, hogy a kommunista eszmei-politikai plat­formtól távol álló munkásfiatalok szinte magától értetődően teszik magukévá a kommunisták célkitűzé­seit. A megnyerés rugalmassága helyett sokszor inkább a szűkkeblű- ség jelei mutatkoztak. Az a tény, hogy az emlékezetben mindezek el­lenére az előremutató vonások ra­gadtak meg, alighanem Szabó Ist­ván egyéniségének szolidaritásér­zéssel teli nyitottságára utal, ami elhomályosítja a harmincas évekbeli pillanatnyi tényleges helyzetállapo­tot. Nem a már meghaladottat, ha­nem a visszahúzó mozzanatok le­küzdését előmozdító készség meg­létét jelzi. Arról a kommunista funk­cionáriusról ad képet, aki ott van az összefogást erősítő akciók sűrűjé­ben. Segédkezik, a röplabdapálya építésénél a ligetfalusi réten, részt vesz a közös sportrendezvényeken, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytat nemzedéktársaival. A szabad szórakozást is lehetőségként és kül­detésként értelmezve szinte észre­vétlenül szolgálja az összetartás el­mélyítését. A zt már a Sarlónak emléket állító nevezetes Balogh Ed- gár-műből, a nemes veretű Hét pró­bából tudjuk, hogy Szabó István ké­pes volt a kommunista mozgalom­hoz népi-nemzetiségi indíttatással közeledő értelmiségi fiatalokkal is- az összekötő szálakat erősítve- szót érteni. A sarlós fiatalok élgár­dája a Vörös Barátság szervezeti keretében feloldódva csatlakozott a kommunista párthoz. Balogh Ed­gár az elkötelezett fiatal értelmiségi­ek és az ifjúmunkások „életkerete­ként és életközösségeként “ aposzt­rofálta ezt az egyesületet. S az összekötő láncszemet, mely a cseh­szlovákiai Komszomolhoz, a kom­munista ifjúsági mozgalomhoz kap­csolta a Vörös Barátságot, Szabó István személye jelentette. Alakját Balogh Edgár egy tüntetés kapcsán így örökítette meg: ,,S amikor már kitisztult a tér (a régi koronázó domb tere), egy sovány, sápadt, villogó szemű ifjú, Szabó István szervezte újjá, s vezette be hirtelen egy mellék­utcáról a Sétatérre a jelszavait zú­gó áradatot. A Vörös Barátság volt az élen. “ A csehszlovákiai Komszo- mol nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül tömörítette az osztályöntudatos ifjúmunkásságot. Szabó Istvánt mindnyájan maguké­nak vallották. Sokrétű, megközelítéseiben elté­rő történeti forráselemek alapján elevenedhet fel igazán Szabó István egyéniségének példaadása. Ez éppúgy magában foglalja a meg­győződést, az odaadást, az áldo­zatvállalást, mint az együttgondolko­dás nehézségeire érzékeny toleran­ciát és a nemzetiségi sajátosságo­kat is becsülő kötődést. Magatartá­sának a mai nemzedékeket gazda­gító erkölcsi-politikai hatóerejét már­tírhalála teljesítette ki. A klerikális fasiszta szlovák állam idején Szabó István az illegalitásba kényszerített kommunista párt nyu- gat-szlovákiai területi titkári teendőit látta el. Nevéhez fűződik az illegális pártlapok és kiadványok kiadásának szervezése. Viszonylag kevéssé is­mert, hogy ez idő tájt is megjelentek magyar nyelvű időszaki pártorgánu­mok. Szabó István 1941-ben került rendőrkézre. Az évfordulós megem­lékezésekben kiemelt hangsúlyt kap, hogy igazi hősként viselkedett a bíróság előtt. Szinte elmaradhatat­lan az említett publikációból vett, a kínvallatások utáni kijelentésének idézése: „Maguk rendőrök, én kom­munista vagyok, nekünk nincs mit beszélnünk egymással. “ Napjaink­ban azonban a közéleti, erkölcsi tisztaság megóvására irányuló igye­kezet sokkal inkább lelhet önmagá­ért beszélő erőforrásra Szabó Ist­vánnak egy kevéssé ismert cseleke­detében. A köztársaság szétverését követően illegalitásba vonulva hozo­mányukból, egy szerény családi ház teljes árából magától értetődő ter­mészetességgel nyomdagépet vá­sárolt az illegális pártvezetés szá­mára. A szlovákiai politikai foglyoknak abba a csoportjába került, akiket a hatóságok kiadtak a Gestapónak. Útban a koncentrációs táborba, 1945 februárjában az őket szállító gépkocsioszlopot angol-amerikai repülőtámadás érte. A pilóták nem tudták, kik vannak a ponyvák alatt. Az SS-pribékek az árokban megla­pulva arra kényszerítették a foglyo­kat, hogy maradjanak a teherautó­kon. Aki megpróbált menekülni, azt golyózápor fogadta. Azok többségét pedig akik az autókon maradtak, a bombák tépték darabokra. Szabó István mindkét lábát a golyók szinte elfűrészelték. A melki koncentrációs táborban vérzett el. O ptimizmusról tanúskodó utol­só szavait is a visszaemlé­kezések őrzik, azokkal az emlékké­pekkel együtt, amelyek a kor lerakó­dásait is magán viselve, képesek felmutatni az áldozatvállalás tiszta emberi értékeit. KISS JÓZSEF A VILÁGGAZDASÁG m S-^-ftraQggggg i S Svájci licenc alapján az egyik bu­dapesti édesipari üzem 1989-ben azonnal oldódó cukrozott kakaópor (Nesquick) gyártását kezdi meg. A szerződés 10 évre szól. Eleinte az üzem termelése 1200 tonna ilyen kakaópor lesz, később ezt a mennyi­séget megduplázza. A Nestlé cég a magyar partner rendelkezésére bocsátja az előállítási receptet, és egyetértett abban, hogy használhat­ja a Nesquick jelzést. A budapesti üzem már 10 éve csomagolja és szállítja a magyar piacra a Nes- quick-kakaót. xxx Az utóbbi hetekben, hónapokban, mintha „olvadás“ lenne tapasztal­ható a KNDK-dél-kóreai kapcsolatok­ban. Nemrég a félsziget déli „fele“ bejelentette, hogy fejleszteni (vagy talán még csak felvenni) szeretné a kereskedelmi kapcsolatokat észa­ki szomszédjával. Javaslatot tett egy, a közös gaz­dasági rendszer létrehozásáról szó­ló tárgyalás megkezdésére. Ra Vung Be dél-koreai miniszterelnök­helyettes bejelentette, hogy a félszi­get belkereskedelmét a két ország népgazdaságának keretében való belkereskedelemnek tekintenék, s ezért vámmentes lenne. Eddig a népi Koreából importáló kereske­dők ellen „az államvédelmi törvény megszegése“ miatt indítottak bűn­vádi eljárást. xxx A Nemzetközi Légifuvarozási Szövetség (IATA) 175 társasága a múlt évben megduplázta bevétele­it, amelyek elérték az 1,5 milliárd dollárt - állapítja meg az lATA-tagok októberben Genfben kiadott jelenté­se. Az 1988. év első tíz hónapjában 9 százalékkal többen utaztak - 145 millióan - a szervezet légitársasága­inak gépein. Az idén várhatóan 180- ra nő az lATA-tagok száma, az újak között szerepel két jelentős ázsiai társaság is, a Koreán Airlines és az All Nippon Airways. Szűklátókörű szemlélet vagy valóságismeret? SZLOVÁKIA IPARA A TERVGAZDÁLKODÁS SZEMSZÖGÉBŐL Ellentmondások közt tájékozódom. Olvasom a szlovákiai könnyűipar év végi eredményeit, amelyekből arról értesülök, hogy a tárca érintett gazdálkodó szervezetei alig egy-két mutató teljesítésében maradnak el a tervezettől. Ám ami lényegesebb: az árutermelés tervét jóval, több mint egymilliárd koronányi értékkel túllépik. Ez azt jelenti, ennyivel több lábbelit, textilárut és ruhaneműt juttattak el az elmúlt esztendő folyamán, legnagyobb mértékben azonban az utóbbi hónapokban a belkereskede­lemnek, tavalyi kötelezettségeiken felül. Ugyancsak kedvezőnek minő­sítik a tárca vezetői a választék javulását, mégpedig a fogyasztói igényekből kiindulva. Kétségkívül: tényekkel bizonyítható eredmények. Másfelől viszont fogyasztóként nagyítóval kellene keresnem hatásait üzleteink kínálatában, a belpiaci ellátásban. Nehezen fér össze a mutat­kozó különbség. Alighanem vásárlótársaimmal együtt le kell monda­nom az ipar és a kereskedelem közti adok-kapok kapcsolatrendszer legegyszerűbb termékmozgási változatáról, ami abból állna, hogy a gyárból kikerülő közszükségleti cikk az üzlethálózaton keresztül kerüljön elénk a pultokra. Hiába: manapság az egyszerűség is a bonyo­lultsággal kezdődik. Legtávolabb eső láncszem Ennyire nőttek volna igényeink? Olyan nagy lenne a kielégítetlen vásárló­erő? Mások is igényt tartanak a miénkre? Vagy egyszerűen nem tudjuk felmérni a valós szükségletet? Mindegyik kérdésben már benne van az igazság egy-egy szelete. Fogyasztói tapasztalataink is erről árulkodnak. Gyakran előfordul, hogy a mai helyzetért az ipart marasztaljuk el, mondván, az nem adható el, amit nem gyártanak le. Ez nyilvánvaló igazság, ám inkább a kereskedelem szemszögéből, s mint olyan, hozzánk fogyasz­tókhoz is közelebb áll. Az ipari tárca illetékesei viszont azt állítják, egyetlen olyan termék sincs, amelyet nem a kereskedelem igényléseivel egyeztetve szállítottak az elmúlt év folyamán. Reszortszemléletek csapnak itt össze, amiben nehéz lenne igazságot tenni. Nem árt viszont, ha alkalomadtán Szlovákia .könnyűiparán belül, a fogyasztótól legtávolabb eső láncszemben nézünk körül. Vajon milyen körülmények között születik az, amit megrendel a kereskedelem, időnként a szükségletek felszökéséhez igazodva a megegyezettnél többet is átvállal belőle, aztán vásárlóként keresni kényszerülünk, mert alig található üzeme­inkben. Tervezett tételek Mint egész népgazdaságunkban, könnyűipari üzemeinkben is tervgazdál­kodás folyik. Terv szabja meg számukra, mennyit kell gyártaniuk. Ehhez mérten jutnak hozzá az erőforrásokhoz. Korlátozott szintű alapanyagból és energiából a meglévő berendezéseken s a létező munkaerőlétszámmal kell előállítaniuk a tervezett termékmennyiséget. Azt is terv szabályozza, mennyit kell ebből exportálniuk, s mennyi jut a piaci alapokba. Ez utóbbi a tervezett szállítások mennyisége. Teljesen más a fogyasztói szükséglet. Mint az elmúlt esztendő is bizonyította, általában nagyobb a tervezett alapján legyártott árumennyiségnél. A szükséglet alakulását a kereskedelemnek kell(ene) az ipar felé jeleznie, lehetőleg a szerződéskötések lezárásáig. Am ha nem teszi, akkor évközben kényszerül pótmegoldásokhoz folyamodni. Tavaly az ipar elvállalta a tervezettnél több mint egymilliárd korona értékkel nagyobb árumennyiség legyártását és a piaci alapokba való szállítását. Mindehhez - a termelés szükségleteinek megfelelően - többlet- forrásokra volt szüksége. Cipő-, textil- és ruhaipari üzemeinkben túlórák alatt, szombatokon és vasárnapokon gyártották le ezt a mennyiséget. Sokszor az elviselhetőség határán járva, főként a többségben lévő nők szempontjából. Ezért mindenképpen hiba lenne Szlovákia iparának elma­rasztalása, amikor dicséretet érdemel. Helyzetén viszont ez mitsem változtat, mármint azon, hogy olyan rendszerben tevékenykedik, amelynek belépő erőforrásai és kilépő végtermékei között egyensúlynak kell lennie, s amit a terv szabályoz. Ezek a termelés mai realitásai. Munkaerő-gazdálkodás, korszerűsítés, irányítás Szlovákia könnyűiparának van két területe, amelyek a jövő megalapozása szempontjából manapság talán a legfontosabbak: a munkaerő-gazdálkodás és a korszerűsítés. Már eddig is több kísérletet tettek a munkaerő megtartására. Legutóbb 115 millió koronát áldoztak erre a célra. Volt ahol ez személyenként 300 koronás bérkiegészítést tett ki. Ennek hatására megállt az elvándorlás folyamata. Ma már tudjuk: csak ideiglenesen. A szükséges munkaerőlétszá­mot ismét nem sikerült feltölteni. Nem a műszaki káderek hiányoznak, azokból van elég, hanem a munkások, akik oda állnának a gépek mellé. Főként a bőrfeldolgozó és cipőiparban érezhető hiányuk. Ahol feltörekvő iparágak is felütik a fejüket, ott még nehezebb a helyzet, mert könnyen átvándorolnak oda az emberek. Más körülmények között jobb kereseti források várnak rájuk. Ráadásul a könnyűiparban nem könnyű munkát kell végezniük. Hogyan lehet(ne) hát őket megtartani? - erre keresik évek óta a megoldást Szlovákia számos könnyűipari üzemében, vállalatában. Korszerűbb berendezések, magasabb termelési kultúra - ez is a megol­dások egyike lehet. A korszerűsítés egyben kaput nyit a jobb innovációknak, ami kövekezésképpen a belpiac színvonalasabb ellátása felé vezet. Kár, hogy ez a folyamat a könnyűiparban nem a mostani ötéves tevidőszak első esztendejében indult. Egyébként épp ideje volt már, hogy elkezdődött, mert az alapeszközök elhasználódottsága elérte a 65-70 százalékot, ami igazán figyelmeztető, öt évre 1,2 milliárd koronát szántak erre a célra, legnagyobb tételeit az ötéves tervidőszak végén használják fel. Kézzelfogható eredmé­nyeire tehát csak a kilencvenes évek elején lehet számítani. Addig is, azután is folytatni kellene a korszerűsítést. Annak ellenére, hogy egyelőre csak devizaforrásokból fedezhető, gépiparunkra nem számíthatnak. Pedig előfor­dul, hogy olyan gépeket, berendezéseket hoznak be külföldről, amilyeneket más tárca éppen exportált. Megtalálják már egyszer az utat egymáshoz? Az ipari tárcán belül is változást ígér az 1990-es esztendő, a gazdasági mechanizmus átalakításának nyitóéve. Ekkor már megszűnik a tervutasítá­sos irányítás, helyére a gazdasági szabályozók lépnek. Olyan gazdasági nyomást gyakorolnak majd a vállalatokra, hogy gazdálkodásuk a központ elképzeléseinek megfelelően alakuljon. Ennek szellemében készül a reszort szervezési struktúráinak átalakítása. Ebben az évben azonban még a tárca terve lesz az irányítás vezérfonala. Visszatérve az ipar és a belkereskedelem viszonyához. E két tárcának állandóan lépnie, lépegetnie kellene egymás felé. Ehelyett számtalanszor egymásra mutogatnak. Tán egy évtizedig tartó példa már volt erre Szlovákiá­ban: ameddig külön tárcához tartozott az erdőgazdálkodás, valamint a fafel­dolgozás, a papír- és cellulózipar, számos egyszerűnek tűnő kérdést sem lehetett megoldani. Ám amint egy minisztérium hatáskörébe került a fa komplex felhasználása, ezek a nehézségek majdhogynem egyszerre eltűn­tek. Lehet, hogy egyszer az ipar és a kereskedelem érdekellentéteiből származó vitáit éppen összevont irányításuk szünteti majd meg. Az lenne az igazi, ha a fogyasztó látná ennek valódi hasznát. J. MÉSZÁROS KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents