Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-30 / 25. szám, hétfő

rokratákkal szemben, az igazság győzelme az elhallgatás felett. Az első film a Csernobil - Nehéz hetek krónikája az Ukrán Híradó- és Doku­mentumfilm Stúdió alkotása. Szerzőit - Vlagyimir Sevcsenkót (halála után), Viktor Kripcsenkót és Vlagyi­mir Tarancsenkót tüntették ki Állami­díjjal. A másik filmet, a Könnyú-e fiatalnak lenni?-1 a Rigai Filmstúdió készítette. Alkotói: Jurisz Podnieksz, Abram Kleckin, Jevgenyij Margolin és Kalvis Zalcmanisz. A közvélemény megelégedéssel fogadta azt, hogy Vlagyimir Dugyin­A szovjet kultúra állami-díjasai 1988-ban Huszonnyolcán vannak, frók, fes­tőművészek, rendezők, operatőrök, egy építész, egy muzsikus, egy mű­vészet- és egy irodalomtörténész. Az, hogy éppen rájuk és műveikre esett a választás - figyelemre méltó. A kitüntetett munkák többségét a szovjet társadalomban végbemenő, demokratikus változások szelleme hatja át. Az a körülmény pedig, hogy más műveket is figyelemre méltat­tak, mint például Andrej Csegodajev művészettörténész Edouard Manet című könyvét, a művészeti kultúrá­ban manapság domináló széles lá­tókört, a vélemények pluralizmusát, a nem szabványos gondolkodás- mód elsőbbségét tükrözi vissza. Az Ellenőrzés az utakon című játékfilm megalkotásáért Állami-díj­jal düntették ki Alekszej Germán rendezőt, Eduard Völodarszkij for­gatókönyvírót, Valerij Jurkevics díszlet- és jelmeztervezőt, Tigran Sziiajev hangmérnököt és Vlagyimir Zamanszkij filmszínészt. A film he­ves vitákat váltott ki a sajtóban. Sokan pártját fogták, de ellenfelei is voltak és maradnak. A „peresztrojka előtti komplexus“-bán szenvedő, sablonos gondolkodású nézők elu­tasították a film hősének alakját: egy olyan szovjet katonát, aki a hitleris- ták fogságában esett, s bár átszö­kött a partizánokhoz, becsületesen és bátran harcolt - mégsem hisznek neki, gyanúsítgatják. Magában a filmben és néha a mozi falain kívül is. A milliókkal szemben tanúsított sztálini gyanakvás eredménye ez, azokkal szembeni gyanakvás, akik becsületesen védték hazájukat, de fogságba estek. Ma már rehabilitál­ták őket. És nemcsak papíron. Elis­merték bátorságukat és a haza iránt tanúsított hűségüket. A hősök nevei felbukkannak az ismeretlenségből és emlékműveken jelennek meg. Alekszej Germán filmje arról győz meg, hogy hazugságon keresztül nem vezethet út az igazsághoz. Állami-díjjal tüntettek ki két olyan dokumentumfilmet, amelyek bemu­tatása néhány évvel ezelőtt még egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. Ezek a filmek: a nyilvánosság győzelme a túlságosan óvatos bü­cevet Fehér ruhások című regényé­ért díjjal tüntették ki. Dugyincev már 1956-ban valóságos vihart keltett Nemcsak kenyéren él az ember cí­mű könyvével. Az író ebben becsü­letes tudósokat ábrázolt, akik össze­ütköztek a bürokratákkal és a köpö­nyegforgatókkal, és ezáltal Sztálin személyi kultusza időszakának, ön­kényességének és törvénysértései­nek légkörét érzékeltette. Ennek kö- vetkezetében Dugyincevet üldözni kezdték, műveit nem közölték többé. Éppen akkor kezdte írni a Fehér ruhásokat, azt a regényt, amelynek kézirata sokáig feküdt íróasztalának fiókjában. Ez a könyv - a szürkeség­nek a tudományban való felmagasz- talásáról, a tehetséggel szemben el­követett packázásról szólt. „Egyál­talán nem volt szándékom az - mondja Dugyincev hogy éles témájú művet adjak az olvasó kezé­be. Erkölcsi fegyverrel akartam fel­vértezni a gonoszság elleni harcra, művészi eszközökkel akartam meg­magyarázni a jó és a rossz lényegét, segíteni akartam az olvasónak az erők ezen örök küzdelmében.“ Egy másik kitüntetett - Anatolij Prisztavkin Elszunnyadt egy arany fellegecske című kisregénye is igen népszerű. Ez tragikummal teli mű. Két, gyermekotthonból való ikerfiú történetéről, hányattatásukról, meg­próbáltatásaikról szól. A sors az Észak-Kaukázusba, Csecsenc-ln- gusetyijába veti őket. Éppen ebben az időben telepítették át onnan Sztálin utasítására erőszakkal az őslakosokat (Anatolij Prisztavkin előtt még egyetlen író sem ábrázolta ezt a tragédiát). A csecsencek és ingu- sok egy része a hegyek közé vonul. Az elkeseredett, büntetlen emberek bosszúállásra adják a fejüket, és megölik az egyik, teljesen ártatlan ikerfiút. Maga Prisztavkin így hatá­rozta meg kisregényének fő gondola­tát: „Semmi sem fontosabb annál, hogy megóvjuk a világot az önmeg­semmisítéstől". Az Állami-díjasok között vannak: Mikk Mikiver észt rendező, akit a Tallinni Drámai Színházban bemu­tatott A felhők színei című előadá­sért tüntettek ki, Mihail Tumanisvili grúz rendező, aki a Grúzia Filmstú­dió mellett működő filmszínész­színházban rendezte meg A mi vá­roskánkat, valamint a garázda far­kas és a ravasz nyúl kalandjairól szóló, messze a Szovjetunó határa­in túl is ismert rajzfilmek alkotói: Vjacseszlav Kotyenocskin rendező, Alekszandr Kurljandszkij forgató- könyvi ró és Szvetozar Ruszakov művészeti tervező. A tbiliszi Győzelem-parkban levő emlékmű-komplexumért Állami-díjat kaptak Georgij Ocsiauri szobrász, valamint Vlagyimir Alekszi-Meszhis- vili (halála után), Otar Litnanisvili és Kiato NahuerisviU építészek. A múlt emlékei iránt tanúsított új magatar­tás, a művészet népi forrásainak tanulmányozása és propagálása iránti figyelem bizonysága volt Dmit- rij Pokrovszkijnak, a Moszkvai Nép­zenei Együttes művészeti vezetőjé­nek kitüntetése - a Vontatott hang­zású orosz dal, a Zeneszerzők és folklorísták című koncertműsorokért. Szpiridon Vángeli moldavai gyer­mekíró Guguce és barátai című könyvéért, Dávid Szamojlov moszk­vai költő Hangok a dombok mögött című kötetéért, valamint Ligyija Ginzburg, a legidősebb szovjet iro­dalomtörténész Az irodalmi hősről, A valóságot kereső irodalom című könyveiért szintén díjat kapott. GAVRIIL PETROSZJAN Északi filmnapok Lübeckben Újabb Anatole France-monográfia Korának egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb Írója volt, amit még legá­dázabb ellenségei is elismertek. (Lemait- re, Maurras stb.) Nagy időt élt meg a Szajna-parti könyvkereskedő fia (1844-1924), aki hű maradt gyermekkora első élményeihez, de már mint költő, kritikus és író. Műveinek nagy részét nálunk is kiadták, még az író életében. Életéről művei vallanak, mint mondani szokás, de számos könyv és tanulmány jelent meg (magyarul is) a Nobel-díjas francia íróról. Mégis: lehet még újat mon­dani róla. Tanúsítja ezt Albert Gier, a ne­ves német irodalomtörténész most meg­jelent monográfiája. Művének ezt a címet adta: Szkeptikus beszélgetésben az olva­sóval. Tanulmányok Anatoie Francé mű­véhez és fogadtatásához a francia sajtó­ban 1879-1905. A mű különösen két szempontból fi­gyelemre méltó. Az egyik: nemcsak idő­rendi sorrendben elemzi és ismerteti Ana­toie Francé ez idő alatt írt műveit és azok keletkezését, hanem felrajzolja azt a tár­sadalmi hátteret is, amelyben e müvek, körülbelül 30 kötet, megszülettek. Még érthetőbbé teszi ezáltal az író gondolatvi­lágának alakulását és fejlődését. Különö­sen behatóan foglalkozik a Dreyfus-ügy- gyel, amely szinte fordulatot jelentett Francé életében és művészetében, ekkor vált egyre radikálisabbá, olyannyira, hogy az 1905-ös orosz forradalom leglelke­sebb hívei közé tartozott. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy később az elsők közt ismerte fel a nyugati íróvilágban az októberi forradalom jelentőségét és Lenin zsenialitását). A mongráfia másik nagy érdeme, hogy több mint száz olyan recenziót tartalmaz A. F. müveiről, illetve az azokkal kapcso­latos vitákról, amelyek elkallódtak, noha szerves részei az író életművének. Ezek­ből a már-már dialógus-szerű vitákból és kritikákból még teljesebb képet nyerünk a francia irodalom korabeli történetéről. Egyszersmind: még hűbben rekonstruál­ható e dokumentumokból a századforduló francia beszédkultúrája. V. I. A Hansa-szövetség egykori fővá­rosában, Lübeckben, immár harmin­cadszor gyűltek össze a skandináv filmművészet barátai, hogy megte­kintsék az északi filmnapok műsorát. A kezdet éveiben csak néhány film vetítésére vállalkozó hétvégi film­klubrendezvény az évtizedek során jelentős bemutató-sorozattá fejlő­dött, melyen az éves skandináv film­termés (igen jó ízléssel válogatott) tíz százaléka látható. Az idei meg­Jelenet az Emma árnyékából nyitón például, a Martin Andersen Nexő regényéből készült Hódító Pellét vetítették, mely már világhírű műként érkezett Lübeckbe, hiszen előzőleg már minden idők első skan­dináv filmjeként megnyerte az idei cannes-i nemzetközi filmfesztivál nagydíját. A dán-svéd koprodukció­ban készült művészi film (a fősze­repben Max von Sydow) kétségtele­nül Bilié August rendező eddigi leg­jobb munkája. A filmet valamennyi szocialista ország megvásárolta. A dán nyitányt igen erős dán folyta­tás követte. A változatos program­ban ugyanis a dánok további négy igen érdekes filmmel szerepeltek. Közülük az első, a Katinka, a most ötvennyolc éves Max von Sydow első (tegyük mindjárt hozzá: igen jó) rendezői bemutatkozása a filmvász­non. A történet az 1880-as évek egyik dán falucskájának pályaudva­rán játszódik, ahol az állomásfőnök felesége egy nap egy új számvevő személyében az igazi szerelemmel találkozik. Háromszemélyes kama­ratörténet az érzelmek felszabadu­lásáról és diadalra jutásáról. Az Em­ma árnyéka a prágai filmfőiskolán végzett Sorén Kragh-Jacobsen dán játékfilmje. A 30-as évek Koppenhá­gájában élő Emma, gazdag szülők gyermeke, gyakran van egyedül, ezért bosszúból megszervezi saját elrablását. Ennek révén ismeri meg a nyomorgók és bűnözők társadal­mát, s ez nem tetszik neki. De csak tizenkét éves és még nem tudja, merre keresse a kivezető utat. A rendező, aki Gumi-Tarzan című művével már 1981-ben nagy nem­zetközi feltűnést keltett, ezúttal is kitűnő társadalom- és lélekrajzot ad, a film mégis kissé vonatatottnak tűnik. A másik két dán film doku­mentáció. Az első a mozgássérült gyerekek életéről szól, jövőjük pers­pektíváját keresve (Isten hozott az életbe!), a dokumentumfilm eszkö­zeivel. A másik film az Egy nehéz nap estje kisjátékfilm, mely doku­mentáld hűséggel mutatja be egy nagy gyár üzemi tanácsában tevé­kenykedő munkás konfliktusát csa­ládjával, munkatársaival, egy helyte­lenül hozott döntés következtében. Valamennyi dán filmet kitűnő fény­képezés, magas művészi és techni­kai színvonal jellemezte. Izland, Finnország és Norvégia az idén adós maradt az igazán jó filmek élményével, noha korábban igen figyelemre méltó alkotásokkal képviseltették magukat Lübeckben. A skandináv filmgyártás évi termé­sének minőségét meghatározó Svédország alkotói egy igen érde­kes politikai művel hívták fel maguk­ra a figyelmet. A Silencio (rendező Carlos Remos) argetin-svéd kopro­dukcióban, az Argentínában 1977- től eltűnt személyek problémáját tár­gyalja. Egy svéd újságíró megpró­báltatásairól szól, aki megszerzi és ki akarja csempészni az eltűntek listáját. Az argentin elhárítás azon­ban közbelép. Profi, nemzetközi szintű politikai krimi ez, becsületes alkotás is, de nem jó film. A feszti­válzáró Kilencedik ezred (rendező: Colin Nutley) pedig katonakomédia, melynek hősei a svéd hadsereg számlájára építő, felújító vállalkozá­sokba kezdenek, melybe később a tiszteket is bevonják. Ez is profi alkotás, de aligha elképzelhető, hogy Skandinávián kívül figyelmet kelthetne. Érkedes volt még a nem­zetközi hírű rendező, operatőr, Jan Troell Meseország című műve, egy családi dokumentáció, melyet 185 percben saját lányáról forgatott. És láttunk egy filmet Rendező: Andrej Tarkövszkij címmel, mely a neves szovjet rendező utolsó filmje, az Ál­dozat forgatásáról szól, s amelyet maga akart összevágni, de korai halála megakadályozta ebben. A 101 perces munkát végül a len­gyel származású, de Svédország­ban felnőtt Michal Leszczykowski állította össze, s azt az alkotó Tar- kovszkij ragyogó portréjává for­málta. A Lübeckben mindig fontos ret­rospektív vetítéseket ezúttal a het­venéves Ingmar Bergman munkás­ságának szentelték. A retrospektív- hez rendkívül értékes könyvet adtak ki, mely Bergman valamennyi eddigi készült filmjének valóságos lexiko­na. FENYVES GYÖRGY Új színház Párizsban Általános jelenség Európában, hogy a takarékossági intézkedések az elsők között a kulturális és a szo­ciális intézményeket sújtják. Franciaországban is hasonló a helyzet, ahol pedig nagy hagyo­mányai vannak a dal- és színművé­szetnek. A párizsi lapokban állandó­an arról olvashatunk, hogy a Nagy­opera az anyagi csőd szélén áll, s kénytelen csökkenteni a felújításo­kat. Az Opéra Comique egy időre be is zárta kapuit. A tervbe vett Opera Bastille megnyitására belátható időn belül aligha kerül sor. Bővülnek a Szovjetunió és Kína kulturális kapcsolatai Perälahti Eino: Fal A szovjet-kínai kulturális kapcso­latok erősödése nagy szerepet ját­szik a Szovjetunió és a Kínai Nép- köztársaság közötti államközi kap­csolatok egész komplexumának fej­lődésében - nyilatkozta Vaszilij Za­harov, a Szovjetunió kulturális mi­nisztere. A kultúra terén 1984-ben jöttek létre újra a rendszeres szov­jet-kínai kapcsolatok, s azóta lénye­gesen bővültek és stabilizálódtak, közölte a miniszter. A két ország közötti viszonyban fontos esemény volt, hogy 1988 májusában a kultu­rális miniszterek aláírták a Szovjet­unió és Kína közötti kulturális együttműködés tervét. Mind nagyobb jelentőséget kap­nak a két ország vezető múzeumai, könyvtárai, konzervatóriumai, művé­szeti intézményei közötti közvetlen kapcsolatok. Jelenleg ezekben mindkét fél részéről 11 kulturális és művészeti intézmény vesz részt. Közöttük van a leningrádi Ermitázs és a pekingi Ku-kung Múzeum, a Moszkvai Konzervatórium és a pe­kingi Kínai Központi Konzervatóri­um, a leningrádi és a sanghaji koreográfiái iskola. Jól bevált az együttműködés olyan új formája, mint színművek közös színpadra ál­lítása, szovjet és kínai rendezők közvetlen részvételével. Hagyomá­nyossá vált a művészeti kiállítások cseréje. Gyakoribbak lettek a művé­szeti dolgozók, valamint a kulturális kérdésekkel foglalkozó szakem­berek küldöttségeinek kölcsönös lá­togatásai. Változatlan sikernek ör­vendenek mindkét országban a folk­lóregyüttesek szereplései. (APN) Ugyanígy válság fenyegeti a nemzetközi jellegű Théatre de l’Europe jövőjét is. Ez az 1983-ban létrehozott intézmény a szocialista kormányzat alatt az 1986-os politikai változás után nem részesült többé állami támogatásban. Csupán az Európai Közösség évi 200 000 fran­cia frank - jobbára jelképes - ado­mányára szorítkozhatott. A színház élén a kontinens egyik legnevesebb művészeti vezetője, Giorgio Strehler áll: szerződése azonban 1989-ben lejárt, s ez feltehetően a Théatre de l’Europe megszűnését is jelentheti. E baljós jelenségek közepette szinte csodával határos, hogy új színház nyílt a francia fővárosban Théatre de la Colline néven. Ez a Ménilmontant magaslaton épült ultramodern kis üvegpalota - 760 férőhellyel - a XX. századi dráma- irodalom legjelesebb alkotásainak bemutatását tűzte ki célul. Vezetője, az 1962 óta Párizsban élő argentin Jorge Lavelli igen nagy műgonddal állította össze a nemrég kezdődött első évad műsorát. Anyagi gondjai nincsenek, mert teljesen a művelő­dési minisztérium fedezi kiadásait. (Ez különben az ötödik francia szín- . ház, amely kizárólag állami támoga­tásban részesül). Az új színház Federico Garda Lorca El Pubiico című, 1929-30-ban alkotott darabjával kezdte műsorát. A továbbiakban lonesco, Arrabal, Gildas Bourdet, a tavaly elhunyt Co- pi és Gert Hofmann egy-egy új alko­tása kerül bemutatásra. (V) ÚJ SZÚ 4 1989.1. 30.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents