Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-23 / 19. szám, hétfő
és a Ferde eső. Mi van a segítségére az alkotásban?- Minden reggel azzal a vággyal kelek fel, hogy odaugorjam az íróasztalomhoz, és legalább néhány sort írjak. Már majdnem 67 év óta vagyok jelen az irodalomban, az emlékezetes 1921-es év óta, amikor a Makszim Gorkijjal való első találkozásom hatására elhatároztam, hogy író leszek. A TASZSZ leningrádi haditudósítójaként is dolgoztam, 1942- ben azonban, mivel teljesen kimé„Engem remény tölt el“ Beszélgetés Venyiamin Kaverinnel Venyiamin Kaverin szovjet állami díjas író neve közismert a Szovjetunióban és külföldön. Műveit a világ népeinek sok nyelvére fordították le. Éppen azon a napon látogattam el az íróhoz peregyelkinói nyaralójába, amikor Árnykép az üvegen című könyve megjelent. Beszélgetésünk első perceiben így éppen azzal a kisregénnyel foglalkoztunk, amelyet azelőtt már olvastam a Znamja folyóiratban. Valamennyi törzshöz tartozó költők sorsa keserű, a sors azonban Oroszországot sújtja a legkeményebben ..." - Küchelbácker e szavai szolgálnak az Árnykép az üvegen című kisregény mottójául. Ez a mű Mihail Orlov fiatal tomszki íróval foglalkozik, akinek a nevét öntől hallottuk először. Hol és hogyan ismerkedett meg vele?- Körülbelül négy évvel ezelőtt beállított hozzám egy fiatalember és kéziratot adott át. Miután elolvastam, rájöttem, hogy tehetséges íróval van dolgom... Valamiképp úgy esik, hogy főként tehetséges emberek keresnek fel tanácsért és segítségért. A tehetségtelenek pedig, mivel nyilván tudják, hogy nagyon szigorú bíráló vagyok, nem szánják rá magukat erre. Megismerkedésünk napjaiban tőlem telhetőleg segítettem neki, néhány elbeszélését elhelyeztem egy folyóiratban, s azon fáradoztam, hogy kötete jelenjen meg. Megismerkedésünk után három évvel azonban Mihail Orlov súlyos betegségben meghalt. Csupán 36 éves volt... így fest ez a szomorú história. Miért határoztam el, hogy éppen ezt a művet írom meg? Be kell vallanom, mindig érdekeltek a fiatal, tehetséges balszerencsés emberek, azonkívül pedig Orlov élete az igazság és a felelősség jegyében telt el, amely nélkül igazi művészet nem létezhet.- Venyiamin Alekszandrovics, ön 86 éves, de továbbra is tevékenyen dolgozik, hiszen csupán a közelmúltban három könyve jelent meg: Az irodalmár, az Árnykép az üvegen rültem, evakuáltak a blokád gyűrűjébe zárt városból és kórházba szállítottak. Azután - az Izvesztyija hadi- tudósítója voltam az Északi Flottánál. Ekkor zúzódást szenvedtem. Az évek most már, persze, éreztetik hatásukat, a szigorú életrend azonban segítségemre van. Akárhogyan érzem is magam, mégis nyolckor kelek, tornázom, zuhanyozás után megreggelizem és leülök az íróasztalomhoz. Körülbelül háromnégy órát dolgozom, ezután sétálok az erdőben. Séta után pedig újra dolgozom, ebédig. Ezután mintegy másfél órát pihenek. Esténként zenét hallgatok, amely nélkül egyetlen napig sem élhetek. Ezt bizonyára a szüleimtől örököltem: apám katonazenész volt, anyám pedig tehetséges zongoraművésznő.-Az irodalmár című könyvében visszaemlékezések vannak Gorkijról, Tinyanovról, Sklovszkijról, Csu- kovszkijról, Jevgenyuj Svarcről, Tai- rovról, Mejerholdról. Csak irigyelni lehet önt: milyen érdekes embereket ismert és kikkel találkozott!- Körülbelül két év óta új memoárkötetemen dolgozom. Ezeket az emlékiratokat is dokumentumok támasztják alá, és az irodalmi életnek a legfontosabb eseményeiről számolnak be, amelyekben részt vettem. Ebben a kötetben a levelek cikkekkel, esszékkel váltakoznak. Visszatekintve - ez lesz a címe. A Mandelstammal, Tinyanovval, Zoscsenkóval és másokkal való találkozásaimról beszélek benne.- ön valamikor azt mondta, hogy az Epilógus című regény, amely a Nyeva folyóiratban fog megjelenni - az ön legkedvesebb könyve. Miért?- Tiszta lelkiismerettel akartam meghalni, ezért írtam meg az Epilógust. A hetvenes években alkottam ezt a könyvet, s akkor nem számítottam arra, hogy nyomtatásban láthatom. A fogalmazványokat elégettem, csak egyetlen példányt hagytam meg. Részt vettem a háborúban, nem tartom magam gyáva embernek, de... olyan őszinte hangon, olyan bátran írtam ezt a könyvet, hogy azelőtt ez egyesek számára bűnnek tűnhetett. Most az ilyesmi nem látszik bűnnek, most csak így kell írni. Az Epilógusban sok hamis karrier, sok képzelt híresség, sok tragédia történetét ábrázoltam... Zoscsenko tragédiáját is elmeséltem elejétől végig. A személyiségnek a félelem nyomása következtében történő eltorzulását is leírtam benne... Miért írtam meg ezt a könyvet? Ezzel akartam befejezni irodalmi pályafutásomat. Az élet azonban még néhány évet ajándékozott nekem. Hosszú életet töltöttem az irodalomban, láttam a dagályait és az apályait. Az Epilógus nemcsak visszaemlékezés, hanem mélységesen személyes jellegű könyv életünknek még senki által le nem írt árnyoldaláról, a tehetség eltorzulásáról, amely olykor a jó barátaimmal történt. Az alkotó munkának magas közigazgatási állásokkal való felcseréléséről szól, arról, miként jött létre a képzelt ,,modeH“-irodalom, amely nem az életet ábrázolta, hanem egyik-másik intézkedést igyekezett támogatni. Könyvem értéke nem csupán a keserű hitelesség. Ez a mű az erkölcstelenség ellenállásáról, sok elmének azokról az erőfeszítéseiről is szól, hogy eligazodjon a sztálini terror súlyos viszonyai között, áttörjön a pangás hazugságán. Az irodalomba, a lovagjaiba, mártírjaiba és zsenijeibe: Zoscsenkóba, Bulgakovba, Mandelstamba, Cvetajevába, Ah- matovába, Paszternakba, Platonov- ba, Grosszmanba, Tvardovszkijba, Svarcba vetett mélységes hit is benne van. Ezzel még nem ér véget a névsor. Az Epilógusban az igazi irodalomról írok, amely az aljasság és az árulás ellenére is tovább létezett a háború legsúlyosabb éveiben.- Mit gondol a mai irodalomról? . - Sok levelet kapok olvasóktól, és nemrég az egyik örömmel töltött el. „De hát mit művel ön?! - kiáltott fel az írója. - Hiszen önnek dolgoznia kell, mi pedig kénytelenek vagyunk reggeltől estig olvasni..." Tudja, milyen élénk érdeklődés mutatkozik jelenleg országunkban az előjegyzésre kapható művek, az irodalom azon része iránt, amely nagyhatású. Úgy vélem, irodalmunk ma nagyszerű helyzetben van. Bár nem lehet azt mondani, hogy sok olyan mű születik nálunk, amely magáról a peresztrojkáról szól. Ez különben nem történhet meg egyetlen nap alatt. Néhány év szükséges ahhoz, hogy ilyen műveket írjanak. És egyre- másra megjelennek már jó könyvek, én nem tévesztem őket szem elől, s igen gyakran írok róluk. Vannak olyan fiatal tehetséges írók, akik szívvel-lélekkel a peresztrojka hívei. Úgyhogy engem remény tölt el. SZVETLANA TUZOVSZKAJA (APN) ATOMNYAR Egy néprajzi bibliográfia margójára Tavaly, az esztendő vége felé egy régóta nélkülözött szakmai kézikönyv került könyvespolcunkra. Tényleges tudományos jellegű munkálkodás még a sokak által „szabad piacnak“ tekintett néprajzi kutatás, gyűjtés terepein sem lehetséges. Olykor a magára valamit adó újságírónak is szüksége van tartalmasabb és alaposabb információkra egy-egy tájegységünkhöz tartozó falu bemutatásakor. Az sem mellékes szempont, hogy tudományos intézmény híján (egyetlen ujjunkon számbavehető kivételtől eltekintve) zömében magánkezdeményezések révén megvalósult, vagy múzeumok kutatási programjaiban megtűrt gyűjtések, olykor a Csemadok néprajzi táboraiban felgyűjtött, majd rapszodikusan, rendszerezés nélkül publikált anyagokat a múltbeli eredményekkel együtt vette számba Liszka József. Személyében fiatal néprajztudósaink egyikét tisztelhetjük. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája című munkájában a XIX. század elejétől 1986 végéig igyekezett mindazt összefoglalni, ami a mai Szlovákia területére eső magyar néprajzi tájegységekről íródott. Ezzel a bibliográfiával megteremtette a behatóbb és rendszerezettebb kutatás egyik alapfeltételét. Úgy tűnik, napjainkban sem leszünk meg az effajta ^ egyéni vállalkozások eredményei nélkül. Ha már az intézményes keretekre - mondjuk, egy csehszlovákiai magyar múzeum alapítására - még várnunk kell, szerencsére eredményesek az egyéni kezdeményezések. Természetesen ezek hátterében valamilyen módon mindig ott áll, ama „egy ujjunkon számbavehető intézmény“. Vagy a Csemadok vagy a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi intézete vállalja fel legalább az erkölcsi támogatását a tudományos igénnyel dolgozni akaró néprajzosoknak. Ezúttal mindkét intézmény jegyzi a néprajzi bibliográfiát. Előszó és Bevezetés igyekszik tájékoztatni az olvasót mindarról, amit a kiadványban megtalál,-vagy éppen nem talál meg. Azzal aligha van baj, amit könnyen, a különböző mutatók, jegyzékek segítségével több irányból kezdve a keresést, könnyen megtalál az olvasó. Ha már ,,törzsanyagának nagy részét tematikailag vegyes tartalmú dolgozatok, hírlapi cikkek alkotják“, nekibuzdultam a keresésnek. Szépemlékű új- ságiró-gyakornokoskodásom idején Mikola Anikóval többször is voltam Gömörben, a Zobor-vídékén, hogy a Történelem a tűzhelyen című népi főzéskultúrát feltáró sorozat anyagát gyűjtögetve ellessek valamit a kapcsolatteremtés titkaiból. Nosza, keresem hát Mikola Anikó nevét, de egyetlen egy írását sem találom, pedig kezdetben ő, majd később Szanyi Mária néprajzosi hevülettel vitte tovább a sorozatot a Nő képes hetilapunk hasábjain. Meglepő, hogy Szanyi Mária ott megjelent számtalan kisebb néprajztudományi dolgozatnak is beillő írása közül egyet sem szerepeltet az összeállító. Ugyanígy elkerüli figyelmét egy másik néprajzosunk, Kocsis Aranka időszaki sajtóban megjelentetett írásainak egy része. A Barátnő című magazinban egy egész sorozatban mutatta be néprajzi tájegységeink szőtteseit és hímzéstechnikáit. Bevallom: a számomra legköny- nyebben ellenőrizhető információkat kérem számon a bibliográfia összeállítóján. Sajnos, az effajta recenzió írásakor a szerzőnek nincs módja, hogy mindent ellenőrizzen. Az azonban elgondolkodtató, hogy Kocsis Aranka néprajzi publicisztikáira - egyetlen kivétellel - csupán 1983- tól figyelt fel a szerző. Bár az egyes feldolgozott periodikák jegyzékéről feltételezhető a teljesség, mégis kimaradt a felsorolásból a Nő, az Új Szó és minden szlovák nyelvű időszaki kiadvány, amelyekről az egyes címszavakban olvashatunk. A szerző elnézést kér a pontatlanságokért és a hiányosságokért. Ez rendjén is van, csakhogy a véletlenszerűen felfedezett hiányok nem sorolhatók a véletlenszerűen elkövetett hibák közé. Ezek különböző lapokban megjelent olyan közlések, amelyek nélkül szegényebb lenne a csehszlovákiai magyar néprajz, hiszen a már említett főzési és táplálkozási kultúrával igencsak kevés írás foglalkozik azok közül, amelyek végül is szerepelnek a bibliográfiában. Re- mélhető-e, hogy egy újabb bibliográfiában az általam említett hiányok pótolhatók? Kínálkozik-e még erre alkalom? DUSZA ISTVÁN Mint vadállatok a ketrecben. Sejtjük a bennük szunnyadó erőket. Sejtjük, de nem félünk tőlük. Mindaddig, amíg hiszünk a rácsok biztonságában. Akár jelképek is lehetnek. Csernobil. A név hónapok, évek múltán is sokkolóan hat. Az atomok energiája ott kiszabadult ketrecéből. Félelmet keltve közeli és távoli tájakon. Mohi (Mochovce) - a kicsiny falucska nevét évszázadokon keresztül alig emlegették területe határain kívül. Ma gyakran emlegetik, hiszen közvetlen közelében épül Szlovákia második atomerőműve. Közigazgatásilag megszűnt létezni, mivel lakosait az építkezés megkezdésével párhuzamosan kiköltöztették. Múlt, jelen, jövő. Feszültségek és konfliktusok. A technika és az ember között? Bizonytalanság és .biztonság. Energia. Miért épp az atomért? Miért épp a falu mellett? Kérdések és kérdőjelek, amelyek bőséges témaválasztási lehetőséget adnak. Anton Hykisch Atómové leto (Atomnyár) című regényében, jelentős irodalmi tevékenységgel a háta mögött, történelmi regényei után, ezúttal a forró jelenhez nyúl. Az atomerőművek létrejöttük óta viták középpontjában állnak. Energiaszegény világunkban szükségességük vitathatatlan. De építésük költséges, rendkívüli biztonsági előírások betartását igénylik, s akár bevalljuk, akár nem, bennünk lakozik a félelem is. Az atombomba és az erőmű energiáját adó folyamat azonos, csak az utóbbinál ez berendezésekkel ellenőrzött... Igor Chlad mérnök felvételt nyer a zitnanyi atomerőmű építkezésére. Megunja előző munkahelye számára már alig elviselhető légkörét, menekül onnan. Visszatér szülőföldjére, Pohronceba. Nem tudja, csak sejti, hogy mi vár reá. De lelkesíti az építkezés nagysága, az ott adódó lehetőségek, a lakás, a jó fizetés, az új beosztás. Felesége, Klára, korántsem boldog. A főváros, minden gondjával együtt is, nagyobb nyugalmat jelent számára. Követi férjét, de... A neurózis határait érintő túlérzékenysége, a konfliktusok keresésében megnyilvánuló filozofikus hajlama, az erőmű építése iránti ellenszenve már a regény cselekményének kezdetén is sorstragédiát sejtet. A szerző érezhető célja, hogy Igorban az erőműért kiálló személyt, míg Klárában annak fanatikus ellenzőjét rajzolja meg. Kettejük cselekményen végigvonuló konfliktusának is ez az alapja. Klára új munkahelyén, a járási könyvtárban kiváló lehetőséget kap arra, hogy az atomról szerzett ismereteit elmélyítse. Minél mélyebb ismereteket szerez, annál inkább gyűlöl mindenkit és mindent, ami az atomenergiával kapcsolatos. Amikor Igor elmondja neki, hogy tanulmányai gyakorlati részeként egy működő reaktor közelében jár, az asszony teljesen elutasítja magától. De megszűnik barátsága Ritával is, miután kiderül, hogy ő is az atomerőmű építkezésére érkezett a városba, a Szovjetunióból. Igor kevésbé érti meg felesége filozofikus gondolatait. Gyakorlati ember, könnyebben napirendre tér a problémák fölött. Egy ideig tűri felesége kitöréseit, majd újabb nyugtátokért egy „harmadikhoz“ és az alkoholhoz menekül. A kettejük körül zajló történésekben sok emberi és társadalmi konfliktus merül fel. Azokban a pillanatokban, amikor az olvasó megoldásukat várná, a szerző gyakran a merev, érzelmeket kizáró technikai részletek ismertetésére tér át, válasz nélkül hagyva a felvetődött kérdéseket. önmaguk bűvköréből a szerző egyiküket sem tudja kivezetni. Klára furcsa halála csak „testi“ megoldás, a problémák ettől még a mindennapokban megmaradnak. A kötet első része külön értéket hordoz. Benne mintegy háttércselekményként kirajzolódik^ az építkezés helyszínét adó falu, ¿itnany sorsa. Neve mögött különösebb nehézségek nélkül fedezhetjük fel valós mását: Mohit. Az azonosításra a szerző több lehetőséget ad. A falu közepén meghagyott templom, a szőlők, a temető, s az alatta megmaradt, ma az építkezést szolgáló lakóházak stb. Története és az utolsó évek alakulása több részletből áll. Az utolsó évekre vonatkozó adatok a falu krónikájából származnak, melynek íróját Vincent Őebo személyesíti meg, aki az erőmű dolgozójaként a faluban maradt. A múltra vonatkozó rész a falu értékeit bemutató kiállításhoz készült füzetből lett átvéve. (A kiállítás 1986-ban volt Léván-Levice, Mochovce község népi kultúrája címmel.) A faluval kapcsolatos legfőbb kérdésre - Hogyan fogadták és viselték el a lakosok falujuk megszüntetésének tényét? -, ha teljes egészében nem is, de néhány részletben választ kapunk. Az építkezést kezdő tereprendezők fogadtatása, jelenlétük elviselése, az évszázados csendet megtörő robbantások hatása, a halálozási statisztika adatai, a ragaszkodás az otthonhoz, tárgyakhoz. Pohronce, a járási székhely, a Chlad családnak és a kiállításnak otthont adó helyszín szintén ismerős. Azonos Lévával. Új lakótelepeivel (Rybníky, a regényben Mociare), a zitnanyak számára épített utcával (Mochovská, a kötetben 2itnanská utca), az építkezők szállodájával, az épülő áruházzal, s a várost jellemző - többször említett - hiányosságokkal. Érzéseim szerint az első rész zárófejezetei tartalmazzák azokat az alapgondolatokat, melyekre a szerző a történetét felépítette: az erőműveket körülvevő titokzatosság; a tájékoztatás hiányosságai; az ember- technika viszony megoldatlansága. A kérdésekről nyíltan csak olyan, „meg nem valósult“ beszélgetéseken lehetett szólni, mint amilyeneket Hykisch leírt. A Csernobilt övező tájékozatlanság lehet, hogy nagyobb - főleg eszmei - kárt okozott, mint maga a robbanás. Klára negatív hozzáállásának gyökerei is ide vezethetők vissza. Ha Hykisch ezeket a mindannyiunkat feszítő kérdéseket nem is tudja könyvében teljes egészében megválaszolni, műve akkor is figyelmet érdemel. Olyan kísérlet ez, amelyhez az elmúlt években nem igen szokhattunk hozzá. (Anton Hykisch, Atómové leto, Slovensky spisovatel', Bratislava, 1988) PUNTIGÁN JÓZSEF Talamon Alfonz: A KÉPZELET SZERTARTÁSAI Talamon Alfonz gimnazista diák volt még, amikor első novellája megjelent az Irodalmi Szem/ében. Kiváló formaérzéke és stílusának nyelvi gazdagsága akkor is feltűnést keltett már, és sokan a nyolcvanas évek közepén színre lépő új költői-írói nemzedék egyik legkiválóbb tehetségét sejtették benne. A Próbaút című antológiában két elbeszéléssel szerepelt, s ezekkel az írásokkal igazolta a személyéhez fűződő várakozásokat. Talamon Alfonz azoknak a kevés számú íróinknak a táborát gyarapítja, akik nem elégszenek meg egy történet elbeszélésével, hanem az írásaikban ábrázolt tárgyi világot reflektálni is képesek, s írói világukat megpróbálják kitágítani a gondolatiság és a mítosz irányába. Az itt olvasható sűrű atmoszférájú, érzelmekben és reflexiókban gazdag elbeszélések nem könnyű olvasmányok. Ám nem nélkülözik a humort és iróniát sem, s még a modern prózában kevésbé járatos olvasót is elkápráztatja Talamon Alfonz stílusának nyelvi gazdagsága, képszerűsége és invenciózussága. A képzelet szertartásai a nagyon tehetséges prózaíró eddigi legjobb elbeszéléseit tartalmazza. ÚJ SZÚ 4 1989. I. 23.
