Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-22 / 29. szám
♦ vagy atára tald üze >d furcsa ablakokra et beszőve kezekkel ilatát id n hópehely ma <a mögött métlek egyazon vadakat hívok en visszhangot k E zen az elhagyatott síkságon, ahol perzselhet a nap, szakadhat az eső, ünnep vagy hétköznap, itt telik az életem szomorúan, szegényen, egyhangúan. Nagyapám napszámos volt, én is az vagyok. Mindannyian itt születtünk, éltünk és élünk, ugyanazt a tájat látjuk, ugyanazokat az ételeket esszük. Feleségem van, és öt gyermekem. A legidősebb kilencéves. Vertfalú, szalmatetős kunyhóban lakunk. Nagyapám nem tudott olvasni, apám nem tudott olvasni, én sem tudok, a feleségem sem, a gyermekeink sem. És mert ezen a vidéken nincs is semmiféle iskola, a gyermekeink nem is fognak tanulni. Pedig én szeretném, ha tanulnának, hogy később a saját gyermekeiknek ők maguk mutathassák meg a betűket. Aztán elhagyhatnák ezt a vidéket, és oda mehetnének, ahol nagy házak vannak és befolyásos emberek élnek, lehetőségek vannak, és ahol könnyebb megkeresni a kenyeret. De ők aligha fognak valaha is oda eljutni... Ök is bérelnek majd szántóföldet, mint én, mint az apám, mint a nagyapám. Az ő lábuk is cserzett lesz, mint az enyém, a kezükön bórkeményedé- sek lesznek, és a ruhájuk - folt hátán folt; és mindenkiben, akikhez közelednek, undort vagy sajnálatot fognak kelteni. Majd az Istenmezején temetnek el engem is, és a szalmazsákomon fognak azután aludni, ebédjüket az én tányéromból fogják elfogyasztani és az én bögrémből isznak majd. Vasárnap misére mennek a templomba, mint én, széleskarimájú kalappal a fejükön. Vasárnap esténként, mint én és a társaim, ők is csendesen dalolgat- nak majd az égigérő kék hegyekről, és ugyanúgy lerészegednek, mint én olykor, anélkül, hogy tudnák miért, teleisz- szák magukat szesszel, az öntudatlanságig. Ok sem lesznek mások, mint én vagyok és az elődeim voltak: nehezek, búskomorak, szegények, nyomorult szeszkazánok, védtelenül, mint a férgek, mászva, elhagyatva, az egész világtól és az uraktól... Este, amikor lemegy a nap és sötétedik, leülök a kunyhóm előtti kőre és nézem a távoli várost, a csodálatos hegyeket. Felismerem a fehérlö országutat, ahogy tekereg szerpentinekben a hegyoldalon. Autók fényszórói villannak, és én irigységgel gondolok az utasokra, akik kényelmesen ülnek a kocsikban, kényelmesen utaznak a városba, kőházaikba, teli tányérjaikhoz, puha ágyukhoz. Elképzelem, ahogy ott szenderegnek, mint valami hercegek, selymes puha takarókba burkolózva, drága szappanok illatával illatoznak, vagy fotelban ülve olvasnak, anélkül, hogy a mi nehézségeinkre gondolnának... Ilyesmik jutnak eszembe, amikor autók fényeit látom a távolban. Tekintetemet felemelem az égboltozatra, más dologra gondolok. Új gondolataimban elégedettnek hiszem magamat, nyomorúságos öltözékemben is a hőségben is, amely szomjassá tesz, az esőben, FRANCISCO TARIO amely eláztat, sőt míg a fáradságos mezei munkában is. És elkezdek énekelni egészen halkan, csak magáimnak, ahogyan mi, indiánok szoktuk, örömmel, (gy elmúlik a szomorúságom. Visszatérek a kunyhómba, kinyújtózom a szalmazsákon, ahol a feleségem, a kutya és a gyermekeim már alusznak. Sokáig fekszem ébren és imádkozom, anélkül, hogy tudnám, mire várok. Valami ellenállhatatlan kényszer, mely űz engem, mint az éhség... imádkozom és a szalmakeresztet nézem, félig csukott szemmel, ahogy az ember a fényes napba tekint. „Vajon a gazdagok is imádkoznak...? - kérdezem magamtól, és azt gondolom, hogy nem, mert nekik nincs szükségük segítségre, ők elég erősek és hatalmasok ahhoz, hogy segítsenek magukon. Mi nem. Mi, indiánok, gyengék és szegények vagyunk, szalmakeresztünkhöz emeljük kezünket és tőle reméljük a segítséget... Az emberek nem adnak nekünk semmit, az isten igen: esőt, forróságot, hideget. És ez éltet bennünket. Az okos fehér emberek nem gondolnak a mi nehéz sorsunkra. A fehér emberek nem a mi barátaink! Én nem tudnék lenni a barátjuk, de ők ezt nem kívánják, ők előkelőek, ök nem dolgoznak a földeken, csak spekulálnak, ók nem aratják a termést, csak fogyasztják, ók nem izzadnak és nem gyötrődnek, ők nevetgélnek és vidámak... ők azt mondják nekünk: dolgozzatok, nekünk dolgozzatok, ez az isten akarata. Ez talán igaz, mivel a szamár pedig nekünk dolgozik. És mi biztosan még oktalanabb állatok vagyunk, akik értük dolgozunk. Az egyik forró júniusi délutánon találkoztam egy férfival, akit nem fogok elfelejteni, amíg csak élek. Nem fogom őt elfelejteni a szavai miatt, melyeket nekem mondott. Az álmatlan éjszakák miatt, melyeket a szavai okoztak nekem, a könnyek miatt, melyeket a szavai fölött ontottam. Lehetséges, hogy jövendölő szavai csak üres szavak voltak, de olyan szépen szóltak, hogy én megőrzőm azokat az emlékezetemben, és gyermekeimnek, mint imádságot, mindig előmondom, és lefekvés előtt megismételtetem velük. Bár ezt az embert csak néhány percig láttam, jól emlékszem rá; magas volt, szemüveget viselt, hosszú szürke haja és szakálla volt. Miközben beszélt, a szemembe nézett.- Te, indián, egy napon a sötétségből majd kilépsz a fényre, nyomorúságos kunyhódból, és a nap reád fog ragyogni. A fehér ember, akit te úgy irigyelsz, éppen olyan ember, mint te vagy, teljesen mindegy, hogy melyik országban született... Nem számít, hogy az ő iskoláik és templomaik nagyobbak és szebbek, mint a tieid, hogy az ő ruháik finomabbak és hogy olyan ápoltak! Ha akarod, a ti iskoláitok jobbak lesznek, mint az övéik! A te ruhád sem lesz rosszabb, mint az övé! Az erő benned lakik, indián! Te könyveket fogsz írni, melyek jobbak lesznek, mint azok, melyeket te most nem tudsz elolvasni, és szebb muzsikát fogsz hallani, mint azok, akik ma nem engedik hozzád a zenéjüket. Törvényeket alkotsz majd, humánu- sabbakat, mint azok, akik számodra nem adnak jogot. Este a szabadban fogsz sétálni és vidám dalokat énekelni. A te házad nem márványból lesz, mert arra nincs szükség, de erős lesz, hogy minden viharnak ellenálljon. Erős leszel, képzett és szabad! A forradalom megérett, barátom...! Amikor a fehér szakállú ember továbbment, elhagyatottnak éreztem magamat, és azt kívántam, hogy bár soha el nem menne... Ültem az út szélén és keserűen sírva fakadtam, én, egy indián! Fájdalmas dalt énekelve tértem haza: „Az én hazám szép, és oly sokat szenvedett..." • Azon az estén kihívtam a gyermekeimet és a feleségemet a ház elé és így szóltam hozzájuk:- Láttam a Krisztust! És a szalmakereszt előtt térdelve, ismételtem áhítatosan a vigasztaló szavakat: „Az erő benned lakik, indián!" ANTALFY ISTVÁN fordítása jjí!)|||||||||||||||||||||||!lll!lllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllllllllllllllllllllM PETRIK JÓZSEF fordítása Szilva József rajza H ogy került hozzám? Ki csúsztatta a kezembe? Kávébarna kavics, apró homokszemek peregtek róla. Ahogy megláttam, mindent és mindenkit elfelejtettem. A tenyeremben tartottam és csak bámultam. Az arab. A sivatagból érkezett. A végtelen homoksivatagból. Látta a karavánok útjait. És még mást is láthatott. Rég elpusztult városokat. Homokba fulladt házakat, palotákat. Talán akadt egy lány, aki felemelte, a kezébe vette és csak nézte. Egy lány, egy öregember, egy fekete szakállás férfi. Egyik kézből a másikba. Szóltak hozzá. Nem válaszolt, de mindent megértett, örökké vándorolt, azzal a megbízható ragyogásával. Semmi kérdés abban a ragyogásban. Az alakja meg olyan karcsú, finom vonalú. Egy halra emékez- tetett. Egy megkövesedett halra. Nem! Nem hasonlított senkihez és semmihez. Otthon rátettem a könyvespolc szélére. Felzúdult mögöttem a kórus. Apa, anya és Vali néni. Vali néni, akár egy bérház. Olykor fölröppent hozzánk.- Na tessék! Már megint összeszedett valamit!- Ezt meg hol találtad?- Hol találta?! Az utcán vagy a téren!- Vedd le onnan!- Egyáltalán, mi ez?!- Nem hallottad, hogy vedd le onnan! Röpködtek a sértések. Valóságos gyalázko- dások. Mindez nem jutott el hozzá. Mit törődött ö velük! Hiszen fejedelmeket ismert. Selyempárnára helyezték. Bizonyos napokon elébe járultak, imákat mormoltak előtte. Imádkoztak és kávézgattak. Bizonyos napokon. Kivittem a lépcsőházba. Meglehetősen ünnepélyesen az ablakpárkányra tettem. Föléje hajoltam. Végigsimítottam rajta. De éppen csak ujjheggyel. És csak néztem, kissé eltávolodtam tőle. Úgy oldalról figyeltem. A legfelső lépcsőfokról. Bármikor visszamehetek hozzá. Levehe- tem. Megfoghatom. És ha lerohanok a földszintre? Akkor is itt marad? Megvár? Elindultam lefelé. Közben vissza-visszanéz- tem. Az első kanyarnál visszarohantam. Nem hagyhatom magára ebben a homályos, rosszkedvű lépcsőházban! Levittem a térre. Egymás mellett egy pádon. Együtt néztük, hogy szálltak a hinták. Lányok repültek felém. Hirtelen eltűntek. Belevesztek a levegőbe. Csak a nevetésük hallatszott valahonnan messziről. Az arab felé sandítottam. Unja az egészet. Rettentően unja. Hát mi ez neki? Egy poros tér, apró, szürke kavicsokkal. MÁNDY IVÁN De hát hová vigyem? Mit mutassak meg neki? Ki a Duna-partra. A Duna-parti kavicsdombokhoz, kavicshegyekhez. Kavicsdombok, kavicshegyek. Pocsolyákba merült pocsolyakavicsok. Elhajított kavicsok. Mit jelent ez egy sivatagi kavicsnak?! Semmit. Vagy még annál is kevesebbet. Azért majd kitalálok valamit. Holnap... vagy holnapután. Csak ne veszítse el a türelmét. Sugárzott belőle a türelem és a bölcsesség. A sivatagi kavicsok bölcsessége. Már besötétedett, ahogy hazafelé mentem. Egyszerre csak megálltam a lépcsőházban. Az arcomhoz szorítottam a kavicsot. Egy végtelenül lassú mozdulattal végighúztam az arcomon.-Hát te...? Emmi a néhány lépcsőfokkal feljebb. Emmi a negyedikről. Hangtalanul nevetett.- Mit csinálsz itt? Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Emmi közelebb hajolt. Megfogta a kezemet, mintha egyenként akarná lehámozni az ujjaimat. - Mit szorongatsz? Megmutatod? Még mindig hallgattam. Ö pedig gonosz, kis nevetéssel.- Égy kavics!- Nem! Ez nem kavics!- Hát micsoda? - Egy pillanatra elhallgatott. - Egy kavicsot csókolgatsz!- Mit beszélsz?!- Jól hallottad! Elengedte a kezemet. Mereven az arcomba nézett, ahogy megismételte. - Egy kavicsot csókolgatsz! - Leszaladt mellettem a lépcsőn. A kanyarból még visszanézett. Azzal eltűnt. A falhoz tapadtam. Az arabot egy sunyi, gyors mozdulattal becsúsztattam a zsebembe. Mintha többé nem is akrnám látni. Mintha sose találkoztunk volna. Leváltam a falról. Tovább fölfelé. Elővettem az arabot. Megint csak végigsimítottam rajta. Gyanakvó arcok fogadtak a vacsoraasztalnál. Apa ránk nézett, ahogy úgy odavetette.- Sétáltatok? Vagy beültetek egy moziba? Ez egyáltlalán nem hangzott humorosan. Ezt elég rondán odakente. Igazán nem lehetett csodálkozni, hogy az arab megjelent egy tányér mellett. A fehér abroszon egy fehér tányér mellett. Anya égy túlvilági sóhajban.-Jancsikám...! Vali néni félig felemelkedett.^ Tokája fenyegetően megremegett.- És te még azt mondod neki, hogy Jancsikám? Mi az, hogy Jancsikám? Apa egyet intett. A két nő egyszerre megszűnt. Most már csak apa undok, hideg hangja.- A barátod velünk vacsorázik? (A két nő télé). Miért? Nincs ebben semmi különös. Most már csak azt kell megtudnom, hogy mit vacsorázik úgy általában? Mi a kedvence? Áthajolt az asztalon.- Persze, kérdés, hogy megfelel-e a társaságunk. Mégis... egy ilyen előkelő idegennek. Ez bizony nagy kérdés. A társaság! A kavicsok társasága a tányérok mellett. Különféle kavicsok, lyukakkal, járatokkal. Félrecsúszott fejek, behorpadt szemüregek, elferdült szájak apró és mégis oly félelmetes fogakkal. Apa most már valósággal végignyúlt az asztalon.- Sajnálom, de nem gondoskodtam társaságról. És most, ha megkérhetném, tűnjön el innen! Ezzel a derék fiúcskával együtt! Egyszerre felborult a szoba. A székek feldűltek. A tányérok felborultak, ahogy apa lerántotta a térítőt.- Tűnés innen! De akkor mi ketten már a másik szobában. Az ágy szélén ültem. Mellettem az arab. Nem gyújtottam fel a villanyt. Halvány fénycsík szűrődött be az ajtó alsó nyílásán. Kiabálás. Fel-feltöró sírás. Apa hangja. - .. .és magukkal is torkig vagyok! Hirtelen csönd. A fénycsík is eltűnt. Közelebb húztam magamhoz az arabot.- Azért ő nem ilyen... nem... ne hidd! Moziba járunk, a Tivoliba, meg a Turánba. Moziba, meg futballmeccsre. A 33-asnak drukkolunk. Az egy kis csapat, örökké kiesésre áll. Te persze ezt nem nagyon érted... 33-as, meg kiesés... dé mindegy. Csak azt akartam mondani, hogy... Elakadtam. De úgy, mint aki többé már meg se szólal. Megint csak öt néztem. Nem! Azt még mindig nem mondhatom, hogy az enyém. Azt soha, de soha... még magamban sem. Az a barna csillogás a sötétben! A sivatagot lehetett érezni. Az éjszakai sivatagot. A forró nappalok után dermesztőén hidegek az éjszakák. Alposan be kell burkolóznia a takaróba. Feltámadt a szél. Az éles, hideg sivatagi szél. iiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiN ...................................in....... Krascsenlts Géza felvétele
