Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-07-22 / 29. szám

PEDDIBHOTLA SZUBBARAMAJA

A világmindenség minden szelét, szellőjét, de még a levegő mozgását is valamiféle titokzatos vaskéz tartja markában. Napok óta olyan hőség van, hogy a kövek is repedeznek már a szárazságtól. Szellő sem rebben, egyetlen falevél sem mozdul. Az égen egy árva bárányfelhő sincs. A nap perzselő sugarait löveli a földre, uralkodik a világ fölött, reggeltől estig pokoli hőséggel gyötri a természetet, amíg csak győztesként le nem nyugszik a dombok mögött. De a levegő forrósága azután sem enyhül, léghuzat sem áramlik.

Húsz lakás van a régi, kopott, ócska házban. Előző gazdája meghalt. Életében nagyon meggazdagodott. 0 tudott pénzt szerezni, s a pénzzel bánni. Felkereste a bajba jutott embereket, akiknek volt egy kis ingóságuk. Kölcsönt ajánlott föl nekik. Mert nagyon sokan jutnak szűkös anyagi helyzetbe, de csak nagyon kevesen képesek fölülkerekedni anyagi természetű gondjaikon. S ha egyszer valaki pénzt kér kölcsön uzsorástól, nehezen állhat meg a lejtőn. Állandóan újabb és újabb kölcsönre szorul. A háztulajdonos pedig adott, adott, mígnem egy szép napon „pártfogoltja” elé állt: sürgősen adja vissza a kölcsönadott pénzt, s mindet egyszerre. Közben fürkésző tekintetét adósa arcára függesztve, együttérzést színlelő hangon beszélt: „Mire jó neked ez az adósság, kamatok? Add el a házad! Kifizeted a tartozásod, s még pénzed is marad!” így jutott ehhez a házhoz is. Kicsit felújíttatta, és bérbe adta a lakásokat. Ez volt az ötödik, ilyen úton szerzett háza.

Élete utolsó heteiben a háztulajdonos nem kelt föl az ágyból. Nem volt senkije, csak egy örökbefogadott tizenhét éves fia, aki orvost hívott, és gondosan ápolta az öreget: beadta neki a gyógyszert, s búbánatos képpel őrizte az ágyát. A háztulajdonos végül már szólni sem tudott. A halála előtti napon az íróasztalára mutatott, amelyben pénzét és értékpapírjait rejtegette. Vánkosa alól kulcsot húzott elő, s a fiúnak adta. Hajnalban meghalt. Reggel a szomszédok és a rokonok, mikor meglátták a fiú vörös szemét, összesúgtak: „Milyen szomorú! Bizonyára sírva virrasztott...” Az elárvult fiatalember valóban virrasztott: a fiókokban talált iratokat tanulmányozta, aztán eldugta a pénzt és az értékpapírokat. Másnap csüggedten panaszkodott a bráhmánoknak: „Alig találtam pénzt a háznál, csak száz rúpiát tudtam összekaparni. Tessék, nektek adom a temetésért!” Még kölcsönt is kért, hogy állítása hihetőbb legyen. A lakókkal nyájasan beszélt, ezért mindenki „nagyon jó, rendes fiúnak” könyvelte el. Idővel aztán módjuk nyílt rá, hogy megismerjék a fiatal háziúr igazi arcát. Fizetési haladékot, senki sem kapott. Azonnal megjelent, ha a bérlő pénzhez jutott. Követelte a lakbért.

Kamala levette szemüvegét, megtörölte, majd ismét az orrára illesztette. Az ablak- párkányra támaszkodott, és fürkészve nézett le a második emeletről. Az ötös számú lakásban lakott beteg apjával. Az alattuk lévő lakásban korán keltek. Az asszonyok is mindig eltűntek valahová. A mellettük lévő lakást egy diáklány bérli. Most ébredt föl, kilépett az udvarra, kezében fogkefe, és nagyokat ásít. Az ablakpárkányon majdnem mindenütt fehérnemű szárad. Ahol a foltozott fekete szári van kiterítve, ott lakik a tamil házaspár. A férfi hivatalnok, ötéves kislányuk van. A gyerek egyszer éjjel fula- dozni kezdett. Apja orvosért rohant, de nem találta. Háromszor elment érte, de sehol sem találta. Szerencsére éppen hazajött Daszh, Kamala bátyja. Valamilyen orvosságot adott a kislánynak. Reggelre meggyógyult.

Mikor eszébe jutott fivére, újra le kellett venni szemüvegét. Szárija szélével töröl- gette szemét. Az udvaron hangos csetepaté kezdődött. Kamala föltette szemüvegét, kíváncsian nézelődött. Az egyik lakás ajtaja előtt álló tejesember kiabált: „Ha nincs pénze, ne szedje a tejet! Mit gondol, én lopom a pénzt, vagy pénzverdém van? Nincs lelkiismerete, egy szemernyi becsület sincs magában, ha holnap ki nem egyenlíti a tartozását!" A lakás bérlője könyvelő a vegyeskereskedőnél, aki valamilyen címen mindig visszatartja a fizetését. Ezért

nem fizethet az esedékes napon sem a telesnek, sem a szenesnek, sem a péknek. Azok meg rendszerint a becsületére, lelkiismeretére apellálnak.

A lány állt az ablaknál, idegesen dobolt mutatóujjával az ablakdeszkán. A nap kissé magasabbra emelkedett az ég aljától, és máris irgalmatlanul perzselt. A férfiak munkába indultak, sürgették asszonyaikat, reggelit követeltek. Az asszonyok sürögtek- forogtak, idegeskedtek, csak Szanthamma - pedig mindnyájuk közül ő kelt föl legkésőbb - öltözködött nyugodtan, tűzte tette a rizst, megöntözte az ablaka alatti virágágyásban a bazsalikomot. Férje közben üvöltözött: „öt mérföldet kell megtennem, mit totojázol. Mozogj gyorsabban! Ne késlekedj! Siess!” - „Ráérsz!” -mondtanyugodtan az asszony.

Kamala éppen el akart lépni az ablaktól, amikor a ház kapuja elé autó gördült. Fekete, fényes, mint a bogár. Prabhakaram, a fiatal háziúr szállt ki a kocsiból, fehér öltönyben, kezében cigarettatárca. Ujjain két drágaköves gyűrű csillogott.

A lány nesztelenül hátrább lépett, léleg- zet-visszafojtva várt. Nem tévedett, a lépések zaja egyre közeledett. „Kamala kisasz- szony! Itthon van?” - „Kérem, parancsoljon beljebb!” - mondta a lány. Prabhakaram szandálját az ajtó előtt hagyta, úgy lépett a lakásba. Kamala éppen csak szárija egyik végét vethette hátra, hogy eltakarja vállán a foszladozó anyagot. A fiatalember megkérdezte:- Hogyan szolgál édesapja egészsége?-Egyformán van... - mondta Kamala,

és lehajtotta fejét -, nem javul az állapota. Egész éjjel jajgatott. Csak hajnalban aludt

el.

A háztulajdonos megnézte a kimerült, borostás öreget.- A lakbérért jöttem - jelentette ki szárazon. - Három hónappal tartoznak... A bátyja még nem küldött pénzt?- Még nem... Bizonyára történt vele valami ... Mindig pontos volt.- Ha megérkezik a pénz, azonnal fizessék ki a hátralékot is. S az apjának is szüksége volna jó orvosra. A betegséget nem szabad elhanyagolni. - Prabhakaram megállt a küszöbön, legeltette szemét a lány formás alakján, és kiment.

Kamala föllélegzett és sóhajtott. Apja szemlátomást fogyott. Egész életében az a sok munka, alig ment nyugdíjba, jött a betegség. Lánya otthagyta az iskolát, hogy ápolhassa. Daszh, a fivére, nem kapott állást szülővárosában, hiába kilincselt. Valahová északra ment dolgozni, egy nagy gyárban helyezkedett el.

Ahogy eszébe jutott bátyja, ismét sírva fakadt. Ingerült mozdulattal rántotta le szemüvegét. „Még ez is. Ilyen fiatalon szemüveget kell viselnem!” Apja szólította: „Kamala”. Az ágyhoz rohant: „Felébredtél, apácskám? Azonnal megmosdatlak és reggelizel”.

Az apa már annyira legyengült, hogy mosakodás után csupán pár korty tejet ivott, s újra elszunnyadt.

Délutánra elviselhetetlenné vált a hőség, mintha az egész világot alulról átforrósított serpenyőben hevítenék. Kamala nagy nehezen fölültette apját, híg rizskásával megetette, majd lefektette. Azonnal elszunnyadt az öreg, de félálmában is szüntelenül motyogta: „Levegőt,... kis levegőt...” De a levegő mozdulatlan maradt. „Levegőt..., levegőt...,” suttogta az apa. Kamalának hirtelen eszébe jutott: a felső emeleten, a vasúti tisztviselő lakásában egyszer ventilátort látott, amikor sót kért az asszonytól. Emlékezett rá, a hátsó szobában volt a nagy, felemelt fejú sárkányra emlékeztető ventilátor.

Szárijára húzta kötött kabátkáját, és fölment az emeletre. A két gyerek az ágyon aludt. Anyjuk újságot olvasott mellettük. A ventilátor az asztalon állt. Működött.- Ki az? - riadt fel az asszony. - Óh, csak maga az? No, jöjjön be!- Nagyon beteg az apám... - kezdte messziről Kamala.- Igen? Nagyon sajnálom - mondta együttérzéssel az asszony. - Az öregség... Meg ez a hőség...- Igen, igen - kapott a szón Kamala.- Nem kap levegőt. Ha legalább egy napra kölcsönkaphatnám a ventilátort...

Az asszony hallgatott, aztán a gyerekekre nézett, és kijelentette:- Nem látja, milyen kicsinyek a gyerekek? Ók is szenvednek a hőségtől. Csak a ventilátor tartja életben őket.

Kamala lehorgasztott fejjel távozott. Amikor lakásukba lépett, apja aludt. Az ablakhoz ült, és ó is elbóbiskolt. Csodálatosat álmondott. Egy tengerparti kis faluban volt. Csak néhány házat látott. Az övék a kó- kuszpálma-liget kellős közepén állt. A tenger felől éjjel-nappal lágy, friss szél fújdo- gált. Hajat mosott, és kiült a kertbe. A szellő összekuszálta vizes haját, játszott vele, le- hútötte forró arcát. Hátrasimította haját, és zsörtölődött: „Jaj, már megint ez a szél!”

Fölébredt.- Kislányom - szólította rekedt hangon az apja - Nyisd ki az ajtót! Legalább egy kis huzat legyen.- Minden ajtó, ablak tárva van, apácskám.- Jaaaj, jaaaj - nyögött csukott szemmel az apa. - Utalvány még nem érkezett Daszhtól? Ugye, pénzre lenne szükség?- Nem. Semmi sem jött. Bizonyára sok a munkája. - Kamala levelet húzott elő a szekrényből. Zsebébe dugta, az ablakhoz ment. Száját keményen összeszorította, és elhatározta: estig, ha a föld alól is, de szerez ventilátort. Különben apjának rossz éjszakája lesz.

Az ablaknál áll. Váratlanul, a kapu előtt ismét a csillogó-villogó fekete autó lassít. Prabhakaram kihajol, meglátja Kamalát, aki alig észrevehetően int neki. Fölmenjek?- kérdi tekintetével. A lány igent int. Amíg fölér az emeletre, a lány magára kapja rövidujjú pulóverét, hogy eltakarja szárija foszladozó vállát.,-Megkapta a pénzt? - kérdezi a fiatalember.- Nem, sajnos még nem - mosolyog rá Kamala -, csak levelet kaptam, jelzi, rövidesen itt lesz a pénz is. Egy hatalmas virágcsokorba rejtem, s azonnal elviszem önnek.- Ééés ... - húzta a szót Prabhakaram, mintha még várna valamire.- Szeretném - nyögi ki Kamala -, szeretném megnézni a házát. Egyszer meghívott ...

A háziúr kíváncsian nézett a lányra.- Igen. Természetesen... Menjünk most azonnal. Akarja?- Jó. Csak bezárom az ajtót. - Egy röpke tekintetet vet apjára. A beteg szunyókál. Este remek ventilátort helyez az éjjeliszekrényre. Könnyű szél lengedez majd a szobában. Végre kialussza magát.

Kamala bezárta az ajtót, és a fiatalember után iramodott. A lépcsőn leereszkedve, eszébe jutott, Prabhakaram egyedül él házában. Hát aztán! Beülnek az autóba. A fiatalember azonnal hármas sebességre kapcsol. A szél bevág a nyitott ablakon, és Kamala pár percre mindent elfelejt. Boldog.- Apját gyógykezeltetni kellene, nagyon legyöngült - mondja Prabhakaram.- Igen. A betegség senkit sem szépít meg. A korral sokféle betegség párosulhat.

A háziúr hallgat. Pár perc múlva megszólal a lány:- Micsoda hőség van. Mintha a szellő is sztrájkba lépett volna.- Igen. Igen - bólogat Prabhakaram.- Még mindig nem szoktuk meg a város éghajlatát. A mi falunkban, a tengerparton, ahol gyermekkoromban éltem, minden évszak csodálatos. A tenger felől mindig friss levegő érkezik. Ezért viseljük apámmal oly nehezen a város szúk utcáiba szorult forró levegőt. Legszívesebben visszaköltöznénk a faluba.

(Kamala városban született, olyan házban, amilyenben most is laknak. Szűk sikátorban, dohos lakásban. Sosem volt a tengernél, falut nem is látott.)- Hol dolgozik a fivére? - kérdezi a fiatalember.- Még nem mondtam? - mosolyog a lány. Prabhakaram is mosolyog. - Egy nagy gyárban dolgozik. Tankokat, repülőgépeket meg ilyesmiket gyártanak.

Az autó elegáns villa előtt fékez. A parkban virágágyások. Prabhakaram kinyitja az ajtót, betessékeli a lányt.- Elnézést, csak egy perc - szabadkozik a háziúr, s eltűnik a belső szobákban. Kellemes hűvös van a lakásban, de még milyen hűvös. Az ablak alatt klimatizációs berendezés, a mennyezeten ventilátor forog. Az asztalon álló nincs bekapcsolva. Kamala rajtafelejti a szemét.

Belép Prabhakaram, átöltözve, öltöny helyett vékony házikabát van rajta. „Miért áll? Nyugodtan üljön le! Üljön le már? Parancsol egy pohár hideg vizet?” A márkás kancsóból önt egy pohárba. Átadja a lánynak, miközben ujjaival megérinti a lány kezét. „Óóóóh” - gondolja a lány, és nagy kortyokban issza a vizet. Föláll a kerevetről, a könyvszekrényhez lép. A fiatalember nem veszi le róla a szemét.- Hm, micsoda könyvei vannak. Ezt régen olvastam, mikor még falun éltünk. Ül az

ember a verandán, kezében könyv, lapozni sem kell, a szél forgatja a lapokat...

Leül a fotelba, és sokáig beszél „a falujáról”.- A legnagyobb hőségben sincs szükség klimatizációs berendezésre, ventilátorra. Hűvösek az esték. A tengerparton sétálhat az ember, s úgy érzi, a mennyországban van. Boldogság, szabadság, üdítő, kellemes szél... Ijedten az órára néz: - Óh, haza kell sietnem!- Maradjon még - kérleli a fiatalember.- Enyhül a hőség, és hazaviszem* Igyunk egy csésze kávét. - Feláll, kezébe veszi a kávésdobozt.- Kérem, ezt azért bízza rám! - mondja a lány. - Meglátja, nagyon finom kávét főzök

A fiatalember mindent előkészít: kávét, kávéfőzőt, csészéket, és szótlanul nézi a lányt. „Nagyon szép lány, ha leteszi a szemüvegét. De fel kellene őt öltöztetni. A fekete szári csodálatosan kihangsúlyozza gyönyörű alakját, de fakó és elnyűtt. Pulóverkéje pedig átizzadt” - állapítja meg gondolatban.

Kamala elkészítette és felszolgálta a kávét.- No, milyen? - kérdezi kacéran.- Fenséges.

Kávézás közben a lány tovább locsog gyermekkoráról, hogyan játszott fivérével a kertben, a mezőn, a tengerparton. Időnként fülsértőén felkacag.

A háziúr türelmesen hallgatja. Mivel közben besötétedett, villanyt gyújt.-Jaj, de későre jár már! - kap észbe Kamala.- No és aztán - mondja Prabhakaram.- Azonnal hazaviszem, csak felöltözöm.

A lány egyedül marad a szobában, tekintete megbúvölve tapad a ventilátorra. Ma éjjelre bekapcsolom apám agyánál, bármi történik is, akkor is. Belép a fiatalember. Kamala feléje fordul.-Volna egy nagy kérésem. Apám nagyon rosszul alszik. Nem kap levegőt. A ventilátorunk éppen most romlott el. Javítóban van. Nem vihetném el az önét egy éjszakára? Holnap visszahozhatná.- Természetesen - válaszolja készségesen, és egyik kezével felveszi a ventilátort, a másikkal átfogja a lány vállát. - Mehetünk! Mehetünk! - dúdolja mosolyogva.

Kamala is mosolyog. Boldog. Könnyedén elhárítja válláról a fiatalember kezét, és idegesen megint fecsegni kezd:- Ahogy megkapom a pénzt, új ventilátort vásárolok. Nem is asztalit, hanem föl a plafonra. Fivérem megírta, majd sok pénzt küld. Aztán önnel is elszámolok. Zsebéből kihúzza a levelet, legyezi magát vele, de nem mutatja meg Prabhakaramnak. A hátsó ülésen ül, a ventilátor mellett. Kezében van a levél, ráesik tekintete. Szemét elöntik a könnyek. Leveszi szemüvegét, és szárija szélével törölgeti könnyeit.- Mi lelte? - kérdezi csodálkozva a fiatalember.- Ah, semmiség. Csak úgy. Jóságos fivérem jutott az eszembe. Már gyermekkorában is áldozatkész volt.

Prabhakaram bólogat. Kamala fölszárítja könnyeit. A levélben... Csak egyedül ő tudja, mi van a levélben. A hatalmas gyár, ahol bátyja dolgozott... A félelmetes gépek, fogaskerekek ... A szüntelenül forgó kegyetlen kerekek... A mindig óvatos, elővigyázatos fivére. Hogyan lehetséges, hogy mégis elkapta az egyik gép? Vajon azonnal meghalt vagy szenvedett még a kerekek között. Több ezer kilométerre apjától, húgától...

Az autó megáll. Kíváncsi gyerekek szemüket meregetik a fiatal párra. A földszinti lakók a bejárat előtt állnak. Bámészkodnak, összesúgnak. A földszinten lakó diáklány könyvvel a kezében ül az ablaknál. Tekintetével majdnem felökleli Kamalát.

Kamala, .hóna alatt a ventilátorral, kiszáll a kocsiból, és vidáman búcsúzik Prabhaka- ramtól:- Köszönöm, sokat segít nekem. Legközelebb néhány könyvet szeretnék öntől kölcsönözni. Bármikor meglátogathat. („Legközelebb nem leszek olyan ostobán tartózkodó” - gondolja magában.)

Prabhakaram sokatmondó mosollyal búcsúzik. „Végre. Végre. Holnap az enyém lesz” - újjong magában.

Kamala lassan megy föl a lépcsőkön. Ajtajuk előtt halkan nevet, 'de nesztelenül lép be a lakásba, nehogy felébressze apját. Az apa furcsa pózban fekszik. A lány bekapcsolja a ventilátort, melyet az éjjeliszekrényre helyezett. A légáramlat meglebbenti a függönyt, felfrissül a szoba levegője. „Apácskám, apácskám!” - szólongatja apját, majd megfogja kezét. A kéz hideg. Az apa nem mozdul, nem lélegzik. A felemelt kéz élettelenül hull az ágyra...

Kamala előtt elsötétül a világ. Semmit sem lát, csak az éjjeliszekrényen gyászosan fehértó ventilátort, amely széltől duzzadó sárkányra emlékezteti. A szobában mozog a levegő, kellemes a léghuzat.

Oroszból fordította: KODAY BERTA