Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-22 / 29. szám
T askentben csak az emléktárgyakat árusító boltok-kioszkok kínálata emlékeztet némiképp arra, hogy Üzbegisztánban mindig is az iparművészet volt a képzőművészet legkiemelkedőbb ága. Az ősi városokban - Szamarkandban, Buharában, Hivában viszont lépten-nyomon erről győződhet meg az ember nemcsak az építészeti emlékeket szemlélve, hanem már szállodájába való megérkezésekor is. Az újkori karavánszerájok halijait, éttermeit, kávézóit, teaházait gipsz- és fafaragások, festett kerámiák, hímzésekkel gazdagított textíliák díszítik. Az étel helyi porcelánban kerül az asztalra, s a porcelán nem annyira finonságával, mint inkább festésével hívja fel magára a figyelmet: a csészéken, kancsókon, tálakon visszaköszönnek a mina- rettek és medreszék majolika-boritásának kékjei és zöldjei, sosem ismétlődő növénymotívumai. Puhává, otthonossá teszik a belső tereket az elmaradhatatlan szőnyegek és a gazdagon díszített rézedények. Hogy tökéletes legyen a keleti hangulat, az erkélyről vagy az ablakból elénk táruló kép is hamisítatlanul orientális: rózsalugasok, eperfák, platánok, jegenyék sorai, a földszintes vályogházak közül kiemelkedő merész építészeti megoldású paloták, mecsebennem, hogy talán túlzottak a miniszter aggodalmai, nincs még itt szükség szervezett mesterségmentésre. Viszont olyan lelkesen beszélt ennek az élő skanzennek a tervéről, hogy nem mertem megkérdezni, megéri-e, kell-e egy ilyen nagy befektetés, valóban ilyen égetően szükséges? Nem kérdeztem, s jól tettem. így a bennem motoszkáló kérdésre magam találhattam meg az egyértelmű választ, amely határozott igen. « Buhara óvárosában bóklászva bukkantam rá egy nagyon szépen helyreállított 16. századi medreszére, amelyen meglepő cégér volt az építményről tájékoztató tábla mellett: Fémmúvesek műhelye. Kísérőmmel éppen a medresze hűvös udvarán zajló ebéd utáni teázást zavartuk meg. Bemutatkoztunk, s mi is letelepedtünk a lépcsőkre. A beszélgetés - mondhatnám - a megszokott módon indult:-Csehszlovákiából jött? Ennek igazán örülök. Jártam már ott, nagyon szép ország, nagyon jól éreztem magam. Elmondom, a szokatlan cégér csalt be, szeretném megtudni, kik dolgoznak itt, mit csinálnak. Megtudom, a taskenti központú, de Szamarkandban és Buharában is fióküzemekkel rendelkező emléktárgyakat,- Amikor befejeztük a középiskolát, már sok mindent tudtunk a mesterségből, már teljes erőbedobással dolgoztunk. Sokszor még az éjszakát is a műhelyben töltöttük. Sokáig dolgoztunk, nem volt érdemes hazamenni. Szalimdzsan mester ilyenkor mindig velünk maradt. Az utolsó évben már sokat betegeskedett. Úgy kellett minket elzavarni a betegágyától. Halálával nagy veszteség ért minket. Pedig akkor még nem is tudatosítottuk, mekkora - fűzi hozzá Szadik Muh- szinov. Szövetkezzünk? Ismét csatlakozik hozzánk Anvar Hami- dov, aki Csehszlovákiában is járt, s aki ugyanúgy, mint Szadik, Szalimdzsan mester unokaöccse.- Nagyon szigorú volt a mester, de ez szerető szigor volt. Velünk, az unokaöccsei- vel sem tett kivételt, sőt elvárta, hogy mi mutassunk példát szorgalomból. Persze számunkra a legnagyobb példakép ö volt, és az is marad. Halála után egyre bonyolultabb lett a helyzetünk. Ekkor döbbentünk rá, hogy mi gyakorlatilag semmit sem tudunk a műhely működésével kapcsolatos gondokról, ezeket a mester egyedül oldotta FELFEDEZŐ ÚTON ÜZBEGISZTÁNBAN IV. Kissé szokatlan madár-motívum Szadik Muhszinov munkáján tek, minaretek, a vakító napfényben tündöklő színes kupolák. Egykori és mai mesterek csodái. Szépségükkel, finomságukkal lenyűgözik az embert ma ugyanúgy, mint évzázadokkal ezelőtt. A történetírók szerint, amikor a 13. század elején a mongol uralkodó Temüdzsin, vagyis Dzsingisz kán, az „erős úr“ elfoglalta Buharát, azt felégette, lerombolta, lakosait legyilkolta. Csak a legszebb palotáknak kegyelmezett, meg a híres kézműveseknek, akiket népe tanítómestereivé tett. Még ennek a kegyetlen hadúrnak is gondja volt arra, hogy megőrizze a szépet, életben hagyja a szépség titkainak tudóit, gondoskodjon tudásuk továbbadásáról. S mi van ma? Túlzott bábáskodás és nemtörődömség, értékőrzés és az értékek elherdálása, az iparművészet szervezett oktatása és a mesterségek kihalása. Együtt és egyszerre. Mi ennek az oka? Talán éppen az, hogy el kellene dönteni, mi is a fémművesség, az ötvösség, a terrakotta-szobrászat, a szó- nyegszövés, az aranyhímzés. Művészet vagy árutermelés? Mert ha művészet, akkor a kulturális tárca hatáskörébe tartozik. Ha pedig ipari tevékenység, akkor a könnyűipari tárca az illetékes. De mi van akkor, ha ipar is, meg művészet is? Szabad a gazda? Akkor bizony nincs gazda. Művészek a medreszében Ismét fel kell idéznem hosszú beszélgetésemet a kulturális miniszterrel. Amikor arról a tervéről szólt, hogy Taskentben újraépítsék az óváros egy darabkáját, s azt a kézművesek vegyék birtokukba, itt éljenek és dolgozzanak, neveljék utódaikat, a korábban hallottak alapján az is felmerült dísztárgyakat gyártó vállalathoz tartoznak. Kérdem a vállalat pontos nevét. Valami betűszó, nem értem, nem tudom megjegyezni. Még egyszer rákérdezek. - Nem érdekes - mondják -, ne törje magát, nyugodtan felejtse el, mintha nem is lenne. Néha nekünk is az az érzésünk - fűzik hozzá kesernyés mosollyal. Na - mondom magamban -, ez egyre érdekesebb lesz. S valóban. Megtudom, valamikor a hatvanas évek elején Szalimdzsan Hamidov, aki tanító volt, felfigyelt arra, egyre kevesebb a fém- műves Buharában. A mesterek - akiktől ö szórakozásképpen tanulta ezt az ősi mesterséget - egyre idősebbek, kihalnak és nincs utánpótlás. Ez arra ösztönözte ót, hogy a még élő legjobbaktól eltanulja a mesterséget, megmentse az utókornak, ami még menthető. Ez olyan jól sikerült neki, olyan szakmai tudásra tett szert, hogy tagja lehetett a képzőművészek szövetségének is, majd rövidesen Üzbegisztán nemzeti művésze lett, elismert fémműves. Akkor a már említett taskenti vállalatban talált mecénásra, annak az alkalmazottjaként maga mellé vett tíz fiút, 13-15 éveseket, őket kezdte tanítani a mesterségre. Ez 1967-ben volt. Csak hat évig maradt a mester a tanítványaival, 1973-ban meghalt. Ekkor egy új helyzet állt elő a fiatal fémmúvesek számára: a saját lábukra kellett állniuk.- Nagyon szép volt a kezdet - mondja Tahir Kaszimov, az első tanítványok egyike. - A mester szinte állandóan velünk volt, iskola után - hiszen akkor még csak a hatodik-hetedik osztályba jártunk - szinte minden időt vele töltöttünk. Nemcsak a szakmára tanított, emberségre is. Talán még a szüléinknél is jobban figyelt előmenetelünkre. Hiába ment jól a vésés, ha rossz jegyet kaptunk, elmaradt a dicséret. meg, minket óvott minden problémától, hagyta, hogy csak a munkára összpontosítsunk. Sokat számított az is, hogy ő országos hírű mester volt, nemzeti művész, tekintélye volt, neve. Vele senki sem mert packázni. De kik vagyunk mi? Egy vállalat alkalmazottai, akiknek állandóan emelik a tervet és csökkentik a darabonkénti árat. Látják, nem nagyon értem, miről is van szó, hát részletes magyarázatba bocsátkoznak. Ebből kiderül, mára oda jutottak a dolgok, hogy a vállalat teherautója havonta megjelenik, hozza a préselt formákat, melyekbe azután belevésik a művészeti tanács által jóváhagyott ornamentumokat, s természetesen elszállítják a már kész darabokat. Egy-egy vésett réztányér vagy tálca kiskereskedelmi ára nagyságától függően 15-25 rubel, elkészítéséért 5-9 rubelt kapnak. Elnézem, hogyan készül egy-egy ilyen műalkotás - mert az, még ha 10-15 azonos van is belőle! -, s egyre jobban értem elégedetlenségüket. A munkaasztal felett görnyedni, tűvékonyságú és -hegyességű vésővel, finom kalapácsütések segítségével beleróni a rézbe a sűrű, csipkefinomsá- gú ornamentumokat - nagyon igényes munka. A rajztól - amit jóváhagytak - nem szabad eltérni, viszont a megmunkálandó darabra azt nem rajzolták elő. Mégis pontos! Hogy lehet ez?- Egyszerű a magyarázat - Jól megtanultuk az alapokat - mondja Tahir Kaszimov. - Viszont rendkívül lélekölő napokon, heteken keresztül mindig ugyanazt az oma- mentumot vésni. Mi már egyszerűen csak mesteremberek vagyunk, nem fémmúvesek. Mert az igazi fémműves maga kalapálja ki az alapmintát is, s ebbe vési a saját ornamentumait, ahogyan megálmodja. Menet közben alakul ki a mintázat. Figyelje csak meg! Ezeket a „saját gyönyörűségünkre" csináltuk. A tálca szélén még egyszerű a mintázat, a közepe felé egyre bonyolultabb, egyre igényesebb. Ez mintegy jelzi: a mester egyre jobban szereti a darabot, amin dolgozik. Csakhogy ezeknek az egyedi daraboknak az elkészítése heteket vesz igénybe, a reális áruk 2-300 rubel. De a vállalat nem veszi áNőlünk, azt mondják, eladhatatlanok. Csak kiállításokra viszik el. De abból nem lehet megélni! Felmerült bennük az utóbbi időben, hogy szövetkezetét kelene alapítani. Hiszen ma már úgyis csak tizenhatan dolgoznak itt a medreszében, a többiek elmentek, más foglalkozás után néztek, s a fémművességet csak szórakozásból vagy másodállásként űzik.- Figyeljen, most jön a java! - mondja hamis mosollyal Szadik Muhszinov. - A vállalat hallani sem akar arról, hogy kilépjünk, hogy önállósuljunk. Mi következik ebből? Mégiscsak jövedelmező a munkánk, s nem igaz, amit állítanak, hogy még mindig a mecénásaink. Csakhogy ez minket még inkább az önállósulásra ösztönöz. Bár drága az alapanyag, biztosan lesznek beszerzési gondjaink is, az adók sem éppen alacsonyak, azt hiszem, belevágunk! Tahir Kaszimov egyik díjnyertes alkotása Jó- vagy rosszakarók? Kiderül, érzik már ők is a kulturális miniszter aggodalmát, hogy esetleg kihalhatnak az ősi mesterségek. Érzik a kulturális tárca gondoskodásának első jeleit: újabban legjobb darabjaikat rendre megveszi a kulturális alap, múzeumokba, állandó vagy időszakos kiállításokra kerülnek. Ez szintén megnyugtatja őket, ugyanakkor megerősíti elhatározásukat, hogy szövetkezetét alapítsanak. Már érdeklődtek, a minisztérium támogatja tervüket, nincs semmilyen ellenvetés.-Hát exportra dolgoznak-e? Eljutnak munkáik külföldre is? - kérdem.-Még Moszkvába, Leningrádba sem, pedig nem lehet minden turistát elhozni Közép-Ázsiába. Pedig akik ide jönnek, szívesen veszik munkáinkat - válaszolja Anvar Hadimov. - Jó példa erre az oda nem figyelésre az én bmói vendégeskedésem is. 1982-ben jártam ott, a tavaszi vásáron bemutatót tartottam. Az emberek érdeklődéssel nézték, hogyan dolgozom, tetszett nekik, ami ki volt állítva, ami ott készült, de nem vehették meg. Csak egy attrakció voltam, mint a lövölde. Ha belegondolok, hogy a buharaiaknál sokkal silányabb, leggyakrabban nem vésett, hanem csak minta után préselt indiai rézedényeket vásárolunk nem kis pénzért Orient boltjainkban, kénytelen vagyok csatlakozni a buharai mesterek érthetetlensé- géhez.- Mi lesz az utánpótlással? - kérdezem most már én is aggódva.- Voltak és vannak tanítványaink, de nekik van valami biztos foglalkozásuk is. Mindenkit arra ösztönzünk, hogy ezt csak szórakozásnak vegye - mondja Tahir Kaszimov. - Miért akarnánk nekik rosszat? Ebből nem nagyon lehet megélni. Rosszat? Ki és kinek akar itt rosszat? Nem lehet, hogy 20-30 év múlva már csak múzeumokban lehessen látni ezeket a rézcsipkéket, hogy ne szülessenek újabb csodák! Még hosszan beszélgettünk. Elmondtam, mi mindenről esett szó, amikor a kulturális miniszter fogadott, mennyire bízik abban, hogy sikerül megmenteni mindent, ami erre érdemes. Mondják ők is, hogy már érzik ezt az igyekezetét, vannak biztató jelek. Valahogy ki kell tartani, s bíznak abban, majd elmondhatják a mai gondjaikról: fátylat rájuk! - Rézcsipkéből - vágják rá nevetve. _ GÖRFÖL ZSUZSA Rögtönzött kiállítás a medresze udvarán (Archív + APN-felvéteíek) i mi fk H wLJmmm H i
