Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-30 / 52. szám

ölóskén (Vinicky) két ember hosszú transzparenst drótozgat a vaskerítésre. A kezüket már vörösre csípte a szél, az arcuk is majd kicsattan.- Él-e még Litawsky bácsi? - kérdezem tőlük.-A bodrogközi Micsurin? Hát, persze!- válaszolják szinte egyszerre, majd az egyikük folytatja: - Már a kilencvenediket tapossa, de még soförködik is! Tavaly egészen Szarvasra ment le a Moszkvicsával. Éjszaka kettőkor indult, amikor nincs olyan forgalom, ugyanis a fékje már nem fogott. Mikor a szervizben megtudták, hogy hány éves és honnan jött, ingyen megjavították.- Lehet, hogy most is kikocsikázott valahova?- Azt nem hinném, ilyen rossz időben nem szokott elmenni.- De hiába zörgettem a kastély ajtaján, nem nyitotta senki.- Hát. nem is ott kell ött keresni! Oda csak aludni jár. Nappal a botanikus kertjében van, ott a kápolnán túl. No, jöjjön megmutatom.

A fóliatetős botanikus kertből falazott kémény mered a szürke égre. Füstjelei minden esetre biztatóak. Alkalmi kalauzom kopogtatás nélkül, megszokott mozdulattal nyitja be az üvegezett, vas rámás ajtót. Kellemes, párás levegő csapja meg az arcunkat. Lemegyünk a lépcsőkön, és már látom, hogy a folyosó túlsó végén, a zöld növények között ott szorgoskodik az én öregem. Ültet valamit. Sokat hallottam már róla. Tudom, hogy annakidején rizst és gyapotot is termesztett a Bodrogközben, és még mi minden mást!

Észreveszi, hogy jövünk. Feláll a kis székről és kérdéssel közeledik felénk:- Mi jó hírt hoztok? Lesz talán végre valami abból a parkból?

Ekkor tudom meg, hogy a kalauzom nem más, mint a hnb elnöke, s a kérdés neki szól.- Lesz, lesz - csak ne legyen olyan türelmetlen - kapja meg a választ, majd afféle ,,simogatásként“ még hozzá teszi az elnök:- Ne féljen, maga is eleget gyönyörködhet még benne. No, de itt van egy újságíró, panaszkodjon neki. Én már megyek - mondja.-Nem bánom, beszélgethetünk. Mindent elmondok, amit tudni akar. Ott, a kazán mellett talán jobb lesz - mutat előre de ha megengedi, előbb még megebédelnék, mert ilyenkor, tíz órakor szoktam. Tudja, én minden reggel ötkor kelek, tízkor ebédelek, háromkor meg vacsorázom. Aludni éjfél előtt ritkán megyek, de akkor már nem eszem. Míg élt a feleségem, addig tartottunk libát, kacsát is. Ötvenéves koromban egyszer csak azt éreztem, hogy elzsibbadnak az ujjaim. Ez már az érelmeszesedés jele volt. No, én azóta húst nem eszem! Se cukrot, se sót! Nem is volt soha semmi bajom. Influenzát is nyolcvanhét éves koromban kaptam először. Most már télen nem fogadom az iskolások látogatásait. Mindig van közöttük egy-két bacilus- hordozó - és ebben a korban nekem már vigyáznom kell. Van itt egy fa Ausztráliából- az ott, látja - eukaliptus globulus. Ha úgy érzem, hogy kapar a torkom, a levelét leforrázom és azzal öblögetem. A gőzéből az orromba is szippantok. Ez segít. Acilpirint nem szedhetek, attól allergiát kapok.- Egyedül él itt?- A feleségem tizenkilenc éve halt meg. Azóta egyedül élek. Jól megvagyok. Egy lányom van, ó Kassára (Koéice) ment férjhez.- Akkor főznie is kell...- Reggel forralt tejet eszek, este aludtejet, délben meg valami sűrűt, hogy ne csak folyadék legyen. Tejberizst makarónival, szőlőszemekkel - meg ilyen könnyebb ételeket. Húst csak a kutyámnak, Dódinak veszek. Jaj, nagyon érzékeny teremtés! A hangoskodást nem szereti. Ha rákiáltanak, akkor harap, de ha szeretettel hívják, ha megsimogatják, akkor az idegenekkel is szívesen barátkozik.- Sok látogatója van?- Tavasztól őszig sokan jönnek. Nekem számtalan barátom van - köztük rengeteg

tanító. Ók aztán hozzák a gyerekeket csapatostól, én meg szívesen megmutatom nekik a botanikus kertet. Elbeszélgetek velük, világkörüli utazásaimról pedig filmet vetitek nekik. Magyarországról is sok látogatóm érkezik, meg a bodrogközi iskolákból. A helyi iskola pionírjai például tiszteletbeli pionírnak választottak. A kis múzeumomban ott van a pionír nyakkendő, amit tőlük kaptam.- Gyönyörű ez az élözöld, csodálatos színekben viruló kis belső világ ebben a zord télben - mondom elismerően, de István bácsi azonnal a szavamba vág: - Ha régebben látta volna! Sajnos két éve - amikor az a nagy tél volt - a hófúvás alatt beszakadt az egész vaskonstrukció, lezuhant a tető. Mikor reggel észrevettem, azt hittem, megszakad a szívem. Csaknem minden tönkrement! De nem adtam fel. Hozzáláttam és újra hegesztettem az egész tetőszerkezetet. Egyedül. Újra éled a kertem, nem olyan, mint régen volt, de azért csak nézze meg bátran, addig én megebédelek.

István bácsi maga elé húzza a lábast. Leül a kis asztalhoz és csöndben kanalazni kezdi az ételt. Magára hagyom és szétnézek a birodalmában. Legelőször a gyönyörű gránátalmákon akad meg a szemem, aztán a szép termést hozó citromfán. Ott odébb narancsfa is van, de az még kicsi. A datolya viszont szép. És ez a nagy fa? Ez vajon mi lehet?- Dinnyefa - szól oda a házigazda, aki evés közben is észreveszi, hogy szükségem van a magyarázatra. - Ott odébb pedig az indiai szent fát láthatja, alatta mimóza van, annak zárulnak össze érintésre a levelei. Ott fenn az a kúszó növény, aminek olyan szép virágai vannak, a pasiflóra guadrangu- laris, de én csak guanak hívom, mert az egészet hosszú kimondani. Olyan szép nagy gyümölcsöt hoz, mint a körte. Kitűnő üdítőital készíthető belőle. Alatta málost talál. Azt Új- Zélandból kaptam. Ezek olyan növények,

hogy minden négy nőstényhez kell legalább egy hím, különben nem hoznak termést. Látja, most mind egyformák. Én persze tudom, hogy melyik közülük a férfi!

A kivit és a szentjánoskenyérfát már én is megismerem, mint ahogy a kávécserjéket és a babérlevelet is. Még mi minden látható itt! Mennyi virág! És mennyi szaporítóanyag - gondosan elkészítve, virágcserepekbe rakva! Itt valóban van mit nézni. De honnan ered ez a megszállottság, ez a szeretet, amivel ez az aggastyán csodákat művel ezen a kizárólag szőlőtermő helynek tartott vidéken? A kérdéseket, amikor visszamegyek a kazán melletti kis lugas alá, hangosan is megismétlem. István bácsi elmosolyodik. Hosszan rám néz, majd lassan tagoltan kezd beszélni:- Fiatal koromban először festőművész, később pedig filmrendező akartam lenni, de egyik álmomat sem tudtam megvalósítani. Szülővárosomban, Szarvason ugyan rendeztem daljátékokat. Színjátszó csoportunkat diákokból verbuváltam. Életem legszebb évei voltak ezek.- De miért nem sikerült valóra váltani az álmait?- Tizenegyen voltunk testvérek. Földművelésből éltünk. Kitört az első világháború. Tizenhét évesen vittek ki a frontra. Tüzér lettem. Célzó. Mit mondjak? Hatan voltunk egy ágyúhoz beosztva, és egyedül maradtam életben... Piave és az Isonzó! Mennyi vér és iszonyat. Tizenkilenc évesen kerültem haza. Huszonegy éves voltam, amikor sorkötelesként behívtak katonának. Ez megint két évet jelentett. A második világháborúban pedig hat évig voltam katona. Ebből elég volt egy életre. A háborúk sajnos gyermekkori vágyálmaimat is szétfoszlatták. Maradtam a földművelésnél, mint az elődeim.

Mit tart fontosnak elmondani az őseiről?- Litvánok voltak. Ezt a nevünk is őrzi. Tudni kell, hogy amikor Lengyelország, Litvánia és Lettország egyesült, a lengyelek az

erődöt nem Brest-Litowsknak, hanem Litawa- nak nevezték. Az én elődeim lengyel asszonyokkal nősültek, végül Szarvasra kerültek, ahol sok szlovák élt és velük szót tudtak érteni. Ott telepedtek le, és elszlovákosodtak. Az én anyám már szlovák volt. A magyar irodalmi nyelvet csak az iskolában tanultam meg. Elődeim egy bárótól béreltek földet, és meglehetősen eredményesen gazdálkodtak. A nagyapám például elsőként termesztett repcét a vidéken, jó pénzért egyenesen Bécs- be adta el. Sikereik titka abban rejlett, hogy mindig tudtak valami újat kezdeni.- ön is ezt a hagyományt folytatva fogott hozzá a rizstermesztéshez?- Azt lehet mondani, hogy igen.- De honnan tudta, hogy hogyan kell rizst termeszteni?- A mi családunk rengeteget olvasott. Én Is minden tudást a könyveknek és a folyóiratoknak köszönhetek. A rizstermesztéssel még Magyarországon kezdtem el foglalkozni. Ennek híre ment. 1946-ban eljöttek utánam Csehszlovákiából, kértek, települjek át, honosítsam meg itt is a rizst. 1948-ban végül rászántam magam. Először gróf Széchényi szőlőjéből ajánlottak fel egy darabot, meg egy házat Csörgő (Cerhov) mellett, de mivel ez messze volt a falutól, nem fogadtam el. Ezután ajánlották a szölöskei kastélyt. Hát, nem volt valami remek látvány. Szétlőtték a háborúban, meg ki is rabolták. Nemcsak az ablakokat, még az ajtófélfákat is elvitték. Tudtam, nem lesz könnyű helyreállítani, de elfogadtam. Rendbe raktam egy szobát, ésSzomotor (Somotor) mellett egy kísérleti parcellán a rizst is elvetettem. Mikor megérett és Bra- tislavából egy szakemberekből álló bizottság megállapította, hogy 81 métermázsás hektárhozam lesz, megkértek, csináljam tovább, minden pénzt megadnak. Jól be is indult az egész. 1955-ben Szlovákiában már hatezer hektáron termesztettünk rizst, és az átlagos hektárhozam elérte a 38,60 mázsát. Ez nem volt rossz eredmény, hiszen akkor Indiában 12, Kínában 25, Amerikában 24, Koreában mindössze 13 mázsás átlagos hektárhozamot értek el. Itt a Bodrogközben 80 mázsát meghaladó terméshozamaink is voltak, abból a rizsből, amit kinemesítettem.- Említette, hogy a világot is beutazta. Gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy. megpróbálkozzék a rizs, a gyapot, a földimogyoró termesztésével?- Ezeknek az utaknak a tapasztalatait már csak a botanikus kertben tudtam kamatoztatni, ugyanis 72 éves koromban repültem át először az óceánt. Prágában megalakult a nyugdíjasok világjáró klubja. Ok írtak a nemzeti bizottságra, hogy élek-e még? Hát így kerültem ebbe a klubba. Legutóbb a csendes-óceáni szigetvilágot barangoltuk be.- Milyen tervei vannak?- Sok növényt szeretnék még elültetni, de nekem már az elmúlásra is gondolnom kell. Az egyik unokám most jár a képzőművészeti akadémiára. Azt mondta, hogy ő szeretne majd itt lakni. Ennek én igen örülnék, és annak is, ha megmaradna ez a botanikus kert és az a kis múzeum, amit a kastélyban rendeztem be. Sok barátom van. Most az a legnagyobb gondom, hogy ha meghalok, értesíteni kell őket. A táviratokat már előre megszövegeztem. A családot megbízom, hogy három napig várjanak a temetéssel, hogy mindenki eljöhessen. Az unokáknak megmondtam, hogy itt Szölőskén délután, magyarul legyen a temetés, másnap Kassán a síremléknél pedig szlovákul. Persze azért még nem akarok meghalni. Az ezredfordulót is szívesen megvárnám - mondja Litawsky István bácsi és szeme sarkában valami gyermeki huncutság villan fel.- Hát akkor, találkozzunk kétezerben!- mondom neki vidáman.- Ha erre jár, azért hamarabb is benézhet- válaszolja gondolkodás nélkül és erősen megszorítja búcsúzásra nyújtott jobbomat.

SZÁSZAK GYÖRGY

F

áradtan süppedt a karosszékbe. Tekintete végigsiklott a szobán, az ismert bútorokon, a nemrég vásárolt színes TV-n, a japán rádión. - Mennyit kellett > takarékoskodnom, míg egy fizetésből ösz- szehoztam ezeket - gondolta -, de az a komisz kölyök úgy rá tud beszélni mindenre, hogy elvesztem a fejem. - Te, aki úgy imádod a zenét, mindig azt a vacakot recsegteted. Nem is élvezheted igazán r morgolódott látogatásai alkalmával. Amikor elromlott a régi tv-készüléke, majdnem sírva fakadt. - Minek is hallgattam a gyerekre, rádió helyett azt kellett volna vennem. Most már végképp elfogy minden pénzem. Aztán megnyugodott és élvezettel nézte a világot ■- színesben.

Lehunyta a szemét. Mára szabadot kellett volna vennem - zsörtölődött magában, s azon töprengett, mit is felejtett el megvenni. Hirtelen felállt, a tükörhöz szaladt. Belenézett, kis rúzst tett az ajkára, megigazította haját. - Nem kellene kifestenem a szempillámat? - tűnődött egy kicsit, majd amikor észrevette a szeme körűi húzódó szarkalábakat, elnevette magát, s majdnem rákiáltott

tükörképére. - Te bolond, mit vársz ettől a estétől? És mi lesz, ha nem jön, ha meggondolja magát? Ha ráébred, hogy a gyerekkori szerelemnek nem lehet folytatása? Igaz is, mit várok a találkozástól? - ráncolta össze homlokát a szobába menet.

tudott rájönni a „szakítás" okára. Talán 14-15 évesen megunta volna a komoly udvarlót? Talán megbántották volna egymást? Lehet. Később más-más városba kerültek, ó férjhez ment, a másik megnősült. Persze, amikor nehezebbre fordult az élete, itt-ott átfutott agyán az eretnek gondolat.

vasás, illetve nagyritkán egy-egy hangverseny. A hétvégeken gyakran utazott szülővárosába, a szüleihez. Amikor a mama megbetegedett, látogatásai gyakoribbá váltak. Anyja halálát nehezen viselte, hiányát fájlalja, míg élni fog. - Drága mamikám - sóhajtott - de jó volna, ha most elmondhatnám.. . Neki. mint legidősebb testvérnek jutott az a szerep, hogy összetartsa a családot, testvérei hozzá fordulnak tanácsért, vigaszért.

Munkahelyén szerették. Magánügyeivel nem traktált senkit, mindig mosolyogva beszélt a legmogorvábbakkal is. A férfiak szívesen tették neki a szépet, a válás után, ha hagyta volna, nem egy vigasztalója akadt volna, de nevetve tért ki közeledésük elől. Később, persze, volt barátja, akit

Megrohanták az emlékek, eszébe jutott gyermekkora. A nagy Ó is a játszópajtása volt. Észre sem vették és máris nem tudtak meglenni egymás nélkül. Nem beszéltek szerelemről, nem egyeztek meg abban sem, hogy ók most ,,együtt fognak járni". - Milyen szépek ezek a gyerekek - mondogatták a szülök, és sokatmondóan mosolyogtak.

Aztán hirtelen vége lett mindennek. Bármennyire is próbált visszaemlékezni, nem

milyen lenne az élete Vele? A házassága válással végződött. Nehezen viselte a ránehezedő terheket, még szerencse, hogy a fiában támaszt lelt. Arra nagyon ügyelt, ne váljék belőle anyámasszony katonája, nem akarta magához láncolni, mint ahogy annyian. -* Gyerekek közé menj, ne ülj a szoknyámon - mondta a kamasznak, aki felnőtt fejjel hálás is volt neki ezért.

A napjai egyhangúan teltek, munka, bevásárlás, házi teendők elvégzése, tévé, ol1988.

(Svatopluk Písecky felvétele)