Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
LENDVAY TIBOR A helyiségben csak az a néhány borostás arcú, nagyokat hallgató törzsvendég tartózkodott, akik még ebben a korainak számító órában (a szemközti toronyóra éppen most ütötte el a nyolcat) sem tudtak maguknak kellemesebb helyet elképzelni a füstös, piactéri kocsmánál. Mig sörüket kortyolgatták, unott pillantásokat vetettek a térre, a vásárlók híján egymással beszélgető falusi kofákra. Bizonyára a korai palánták árát vitatták meg, vagy szidták azokat a kuncsaftokat, akik csak nézelődni jönnek a piacra, és nem vásárolnak semmit. Bent, a hodályszerű termet Kázmér úr hangja töltötte meg. Szokásos reggeli szónoklatát tartotta. Hátát nekivetette az ütött-kopott: hűtőszekrénynek, és olyan meggyőző erővel mondta a magáét, mint akinek a lelki üdvössége múlik azon, hogy megnyeri-e a hallgatóságot, vagy sem.- ... Uram, manapság a legfontosabb a szabad levegő. Miért?... Azt is megmondom! Egyszerű, ahhoz, hogy az ember meg tudja mutatni, mi lakozik benne, levegő kell! Világos?... Vagy ahogy a német mondja: luft!... Elórehajolt, kezeit a pultra helyezte. Szétnézett, mintha pulpituson állna, s beszédének csúcspontjára érve tájékozódni akarna a közönség hangulatáról.- Uraim, a hétköznapi ember megszokta, hogy a földön jár, de mi legyen azokkal, akik szárnyalni akarnak? Akik valami csoda folytán képesek arra, hogy egyszerre mozogjanak horizontálisan is, meg vertikálisan is... No mi legyen azokkal? Mondjátok meg nekem!... A kérdést természetesen költőinek szánta. A vendégek semmi tanújelét nem adták, hogy válaszolni akarnának. Itták a sörüket, s oly közömbösen hallgatták szavait, ahogy egykoron az ég madarai hallgathatták Szent Ferenc nekibuzdult szónoklatát. Kázmér úr, hangulatától függően, naponta többször is kirukkolt a fentiekhez hasonló hercig kis előadásokkal. Tehetsége s hajlama szerint akár népoktató is lehetett volna, de ha már nem lett, képességeit ott kamatoztatta, ahol tudta. Javára legyen mondva, a felvetett témákhoz nála nem volt kötelező a hozzászólás. Még csak bólagatni sem kellett. Elég volt hallgatni... Valahonnan hátulról, a szúette, rozsdás pántú ajtó mögötti titokzatos világból - ahová Kázmér úr még a törzsvendégeket sem hagyta bekukkantani - sült hagyma illata terjengett elő. Megjegyzendő, hogy a kocsmának eme hátsó fertálya Kázmér úr magánéletéhez tartozott. Néha hosszú percekre eltűnt a magasra rakott sörösládák masszív barikádja mögött, s mikor újra előbukkant, mintha kicserélték volna: derűs volt, tréfálkozott, ajka körül elégedett mosoly játszadozott. Az a feltételezés járta a vendégek között, hogy Kázmér úr titokban a kulináris örömök rabja; ott hátul egy-egy alkalommal jót falatozik. Az ínycsiklandó illatok legalábbis erre engedtek következtetni. Eltűnései nemcsak hogy nem váltottak ki ellenszenvet a közönség körében, hanem még megértőén is fogadták. Sót, ebben a pillanatban is inkább koncentráltak kitágult orrlyukkal a sült hagyma egész helyiséget betöltő illatára, mint a nehezen követhető eszmefuttatásra. Az illat a sarokban szunyókáló magányos férfiút is megzavarta, öreg volt és elhanyagolt külsejű. Bizonytalan léptekkel a pult felé vette az irányt. Olyan volt, mint egy fáradt tengerész, aki egy kiadós tengeri vihar után végre szárazföldre teszi a lábát. Kázmér úr a színre lépő új szereplőtől felvillanyozódott. Egyenesen a mellének szegezte a kérdést:- Mondd csak, Albertkám, te hogy állsz az élettereddel? Az Albertnek szólított férfiú bizonytalanul megállt. A nevét hallotta, s ez fokozott agyműködésre késztette. De hiába nézett szét vizsgálódva, nem jutott semmilyen eredményre.- Mi van, elszédültél? - vigyorgott Kázmér úr. - Nem hallottad, mit kérdeztem? Arra vagyok kíváncsi, hogy elégedett vagy- e a térrel, amely körülvesz? Vagy te is úgy érzed, hogy az élettered piszokul összeszűkült? Albert zavarában a kalapjához nyúlt. Aztán gyermeteg értetlenkedéssel körbehord- ta tekintetét az ismerős arcokon. Már visz- szafordult volna a sarokba, de elkésett. A figyelem a személyére terelődött. Nem keltette olyan ember benyomását, aki kitörni készül szűkösnek érzett életteréből. Sőt még az sem fordult meg a fejében, hogy meglévő mozgásterét tágítani kellene. Nagyon is megfelelt az ó igényeinek, még lötyögött is rajta kicsit. Éppúgy lötyögött, mint sovány alakján az ezoterikus ízlésről tanúskodó ruházata: a rosszul összegombolt, piszkosvörös zakó, meg a bakancsban végződő erősen viseltes katonanadrág, mely dicsőbb napokat is látott már.- Most viccen kívül, Albert, áruld el nekem, mit akarsz te még az élettől?... - erős- ködött tovább Kázmér úr. Azt sem bánta, ha kínos helyzetbe hozza a városka egyik megbecsült közalkalmazottját. Albert ugyanis utcasöprő volt, munkakörét tekintve a piactér tisztaságáért felelt. Mindeki ismerte öt, élettere a piac és környéke volt. Kázmér úr is tisztában volt ezzel, kérdeznie sem kellett volna.- No, ugye, hogy nem tudod, mit akarsz?- Egy felest, Kázmér úr... egy borókát- mondta Albert rekedtes hangon, miután összeszedte a bátorságát. Félszegségét az magyarázta, hogy már ismerte az efféle szituációkat. S igaza volt, Kázmér úr nemcsak elengedte a füle mellett a rendelést, de még a hely szellemétől idegen felbuzdulással neki is támadt:- Látod, apukám, ez vagy te! Egy kétlá- bon járó szeszkazán, egy nagy rakás szerencsétlenség, aki elitta mindenét, az eszét is... Ah, kár rád a szót vesztegetni!... Úgy beszélt, mintha ő lett volna Albert elveszettnek hitt lelkiismerete. Aztán csak legyintett, és kedveszegetten a füstös függönyön túli világra vetette tekintetét. A söröskorsót szorongató néma hallgatóság, mintegy vezényszóra, szintén az ablak felé fordult. Odakinn a kofák bágyadtan tűrték az április végi napsütést. Körülöttük a kopott macskaköveken sovány, városi galambok ugrándoztak. Még így, a függönyön keresztül is érezni lehetett a tavasz bizsergő jelenlétét.- Akkor nincs feles, Kázmér úr? - motyogta Albert.- Nincs - szólt Kázmér úr erélyesen.- majd tíz után... Addig menj a dolgodra, söpörgess egy kicsit!... Albert, mint megszidott házőrző, engedelmesen a kijárat felé vette az irányt. Az ilyen szituációkat - amikor Kázmér úr a szokásosnál nyersebb volt - mindig bölcs előrelátással oldotta meg. Azt tette, ami a legokosabb volt: szépen odébbállt. Tudta, hogy Kázmér úr birodalma nem a paradicsom, ide mindig van visszatérés. De az is megnyugtatóan hatott rá, hogy a zsebében domborodott egy kis kétdecis üvegecske. A szükség vitte rá, hogy ilyen, zsebbe mélyeszthető lapos üvegekkel védekezzen a kocsmáros praktikái ellen. Kázmér úr ugyanis az utóbbi időben (felső utasításokra hivatkozva) különböző időpontokhoz kötötte a pálinkamérést. (Hogy miket ki nem találnak egyesek? Órához igazítják a pálinka árusítását!) Ám hiába tudták ezt a törzsvendégek mindenkinél jobban, minden nap próbára tették Kázmér urat, aki természetesen hajthatatlan volt, ha a törvény betartásáról volt szó. Albert a friss levegőre lépve - megszédült. A hagymaillat az éhségérzetét tudatosította, most meg hirtelen részegítő, buja illatok fogták körül. A vakító napfényben úgy imbolygóit, mintha elvesztette volna tájékozódási képességét. A gesztenyefák felé közelített, ahol a talicskája várta, benne a fúzfaseprű meg a lapát. A hentes kint állt az üzlet előtt és cigarettázott. Albert tisztelettudóan megemelte a kalapját, de a napfényben fürdőzö zsíros arc meg sem rez- dült. Már a piactér közepén járt a ráérősen trécselő kofák között, mikor még egyszer visszafordult, hátha a hentes késve reagált, s most arra vár, hogy ő visszanézzen, és egy elnéző mosollyal üdvözölhesse. De hiába forgott, a hentes olyan mozdulatlanul állt továbbra is az ajtókeretben, mintha elszunnyadt volna. Albert fejében nem kavarogtak precízen megfogalmazott gondolatok, s lelkét sem dúlták fel csapongó érzések. A bizsergést várta már, azt a bizsergést, amely az első korty után mindig jelentkezni szokott. A napszítta tölgyfaasztalok között hirtelen friss tavaszi szellő söpört végig. Ült a pádon, és a világ kezdett megszépülni körülötte: ebben a pillanatban már nem volt fontos sem Kázmér úr, sem a hentes. Még néhány apró kortyocska, és létrejön a tökéletes harmónia, megszületik a boldogság. Ennek éppúgy részesei lesznek majd az eledel után kapkodó galambok a macskaköveken, mint a gesztenyefák embermagasságig lehajló lombjai. A boldogság úgy ereszkedik alá, mint hajnali köd az alvó városra, csendben és észrevétlenül. Ha az ember ebben az állapotban elengedi magát, úgy érzi, mintha úszna a levegőben. Vagy mintha egy erdő közepén feküdne árnyas fák alatt egy tisztás selymes pázsitján. Még az erdei virágok illatát is az orrában érezte. Lepkék és szitakötők libbentek el felette könnyű szárnyon, a harmóniához már semmi sem hiányzott. A kellemes bódultságot még halk tücsökciripelés is kiegészítette.- Crrr... ssz... crrr... A ciripelés hirtelen erősebbé vált. Aztán, mintha direkt a harmóniát akarná megbontani, egyszer csak sípolássá változott. Idegesítő, nyugalmat űző sípolássá. Albert türelmetlen lett. Minél előbb vissza akart térni az iménti nyugodt, harmóniát árasztó állapotba. Csak ez a hang... Körülnézett. Ekkor vette észre, hogy a padjától néhány lépésre egy gömb alakú, jókora ezüstös szerkezet libeg. Olyan volt, mint egy jól megtermett csillogó léggömb. Első gondolata az volt, hogy bizonyára valami víztorony alumíniumtartálya lehet, ilyet látni a szövetkezet udvarán is. A következő pillanatban azonban már el is vetette a gondolatot, mert ez a szerkentyű úgy libegett a levegőben, hogy semmi sem tartotta. Ettől a felfedezéstől először elámult, aztán megijedt. Gyorsan körülnézett, s még furcsábban kezdte érezni magát; a piactér teljesen kiürült körülötte. A zöldséges kofák szanaszét hagyva portékájukat vagy a közeli házak oldalához lapultak, vagy a még biztonságosabbnak látszó kapualjakba húzódtak. S ott szorongtak azok is, akik a házakból tódultak ki a nem mindennapi látvány miatt, vagy a szomszédos utcákból termettek itt. Még az általában ritkán csodálkozó törzsvendégek is a járdán várakoztak, Kázmér úr sem hiányzott; várták a további fejleményeket. Albert nem volt hőstípus. Esze ágában sem volt kihívni maga ellen a sorsot, vagy esetleg kockára tenni az életét. Azért nem futott a többiek után, mert nem bírt elfutni. Az ijedtség annyira megbénította a végtagjait, hogy mozdulni sem tudott. Később meg, mikor bénultsága kezdett elmúlni, értelmetlen lett volna a megfutamodás. A gömb nem mutatott ellenséges szándékot. Sőt egy ideje már a sípolás sem hallatszott a belsejéből.- Albert bácsi, ne menjen közelebb! - kiáltotta valaki. Albert összerezzent. A hentes hangja volt az, ezer közül is felismerte volna. Ott terebélyesedett most is a boltja előtt, kövér malacképe tele volt aggodalommal. Tehát ismer a gazember, gondolta megnyugodva, tudja, ki vagyok, még a nevemet is tudja, s most még azt sem szégyelli, hogy ismer... Esze ágába sem volt a gömb közelébe menni, de úgy érezte, itt az alkalom, hogy megmutassa, ki is ő valójában. Ha ez a nagyfejű azt mondja, hogy ne menjek közelebb, akkor azért is közelebb megyek, gondolta.- Repülő csészealj! - hallatszott ismét egy izgatott kiáltás. Albert hallott már repülő csészealjakról, a kocsmában is beszéltek mindenféléket, arra azonban nem számított, hogy egyszer közvetlen közelről is szemügyre vehet egyet. Ahogy oldalogva, óvatosan közelített a szerkentyű felé, észrevette, hogy a zűrzavarban felborult a talicskája, s kigurult belőle a fúzfaseprű. Éppen félúton feküdt közte és a gömg között. Félszemmel a gömböt ■figyelve - megközelítette. Aztán lehajolt, és olyan elszántan ragadta meg a seprűt, mintha vakmerő gladiátor lett volna, aki fittyet hányva a körülötte morgolódó vérszomjas oroszlánokra, rezzenéstelen arccal emeli fel elejtett kardját. A csendben még azt is hallani lehetett, hogy egy autó fékez a közeli utcában. Látva, hogy semmi sem történik, a tömegből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Albert ekkor már nem nyugtalankodott. Mámoros tekintettel nézett a kocsma irányába. Méq sosem érezte magát ilyen remekül, alig tudott uralkodni magán. Az emberek mind ót figyelték, lélegzet-vissza- fojtva lesték mozdulatait, várták, hogy valamit csináljon. Nem töprengett sokáig, merészen a gömbhöz lépett, és fülét az oldalához tapasztotta. A többség meg volt győződve róla, hogy ez Albert földi pályafutásának a végét jelenti, de tévedtek. Albert néhány másodperc idegfeszítő hallgatózás után felegyenesedett, aztán a tömeg megkönnyebbült moraja közepette tanácstalanul széttárta a karjait. Itt-ott nevetés és „Jól van, Albert, csak így tovább!" kiáltások is felhangzottak. De már nem kellett őt biztatni. Előbb kissé távolabbról vizsgálódva körüljárta a gömböt, majd színpadias mozdulatokkal, mint orvos a beteg lapockáját, végigkopogtatta a fényes burkolatot. A gömb nem reagált. Albert tehetett bármit, túrt mindent jámboran. Mintha csak azért szállt volna le az ébgól, hogy Albert mindenki előtt bizonyíthasa bátorságát és leleményességét. Békésen tűrte, hogy végigtapogassa, hogy körülszaglássza, még azt is, hogy megkínálja cigarettával. Csak akkor libbent odébb néhány centiméterrel, mikor az égő gyufát hozzányomta az oldalához. A váratlan mozdulatra többen ijedten futásnak eredtek, de később, látva, hogy a szerkentyű továbbra is olyan nyugodt, mint volt, visszatértek a helyükre. Aztán kezdődött minden elölről. Albert ismét közelebb ment a szerkentyúhöz, megtapogatta az oldalát, hallgatózott s a már látott és bevált tanácstalan mozdulattal ismét széttárta a karjait. A hatás azonban már nem volt olyan lenyűgöző, mint az előbb. A színjáték kezdett egyhangúvá válni. A bámészkodók rájöttek arraf hogy a gömb nem rosszindulatú, a jelek legalábbis azt mutatták. Ez néhányukat arra ösztönözte, hogy részben feltűnési viszke- tegségból, részben egyszerű kíváncsiságból bekapcsolódjanak Albert produkciójába. Egymást biztatták, hadonásztak s több oldalról is megindultak a tér közepén libegő gömb felé. Várj csak. Albert, majd segítünk mi is, kiabáltak. De Albert nem örült a segítségnek. Legszívesebben ráült volna a gömb tetejére, és ellibegett volna vele valahová messzire. A közeledőket azonban nem lehetett már feltartóztatni, a kör bezárult, a távolság közte és a tömeg között egyre csökkent. Mikor már úgy tűnt, hogy menthetetlenül elkeveredik a tömegben, végső elkeseredésében felemelte seprűjét, és odasózott egy nagyot a szerkentyű oldalának...- Albert, hol a seprű! Albert, hol a seprű? Kinyitotta a szemét. Két maszatos képű kölyök állt felette. Egyikük a seprűt nyomogatta Albert lábához, mintha a reflexeit akarná próbára tenni. Albert fel akart ugrani, de nem tudott, egész jobboldala sajgott. Végre sikerült nagy nehezen ülöhelyzetbe tornásznia magát. A kölyköknek ez is elég volt, elhajították a seprűt, és csúfolódva kereket oldottak. A piactér üres volt. A hentes sem állt az ajtóban, s a levegőben libegő szerkentyűknek is hűlt helye volt már. A melengető tavaszi napsütésben csak a galambok bóklásztak továbbra is, ennivaló után kutatva, az üresen álló asztalok között. Dénes György T á TS3 k Társak, társak, hol vannak a társak? Akikkel röpültem, akik velem szálltak, s beléjük fogódzva újra s újra hittem: van még együttérzés, majd csak meghajnallik a zord ég felettem. Társak, társak, hol vannak a társak? Akik nem néztek le, nem is irigyeltek, szerettek talán, vagy nem is szerettek, mégis éreztem, hogy mellettem állnak. Társak, társak, tőletek kérdem most: vajon megtettem-e, amit tennem kellett? De ha megtettem is, amit vártak tőlem, van-e némi jele? Társak, társak, ti élők, ti holtak, nézzetek rám ma is szigorú szemekkel, bajban együttérző komoly szeretettel, nehogy csüggedt szívvel találjon a holnap. Az semmi. i gatom í romnál, kodna < magáhc végteler örvende- Ha< sem áru-Val-Me- Itt í -Me Az as -Mié Karjá ; s az hal felállt, ti számos nem vit a nagy elhelyez az ajtói állt, néz Az e utcán, i kos há; bán se sokasái ók, a k angyal, | fölfelé t olvadoz lombtali szintes a zárt í lány, a2 tok - hí trombité 1 ná, mei még eg ' így hát dóri, me Né nem. fi nem sz csak af De nerr tam, ez és szé miatt. L tottak, £ nem ve lerágás; úgy, mi szem, é mely a Más laf römbölr Jelenet ö idege doromb csenek tóm a f doromb zörgők, nak-e. 1 két tes Nézem haza, n percet, Olyki lealacsc lathoz.
