Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-23 / 51. szám

A mikor összeházasodtunk, úgy /» terveztük, négy-öt gyermekünk lesz. A férjem nagy családból származik, az anyja tizenhárom életet adott, közü­lük kilencen nőttek fel. Mi hárman vol­tunk otthon. Talán azért vágytunk rá, hogy többen legyünk, mert gyermekko­runkban ezt szoktuk meg, ez volt a ter­mészetes. Pár éwel házasságkötésük után megszületett a kisfiúk, de a következő jövevényt hiába várták. Teltek az évek, s mindketten igyekeztek egyre többet elérni. Az asszony vegyészlaboránsból főiskolai tanár, a férfi megbecsült autó­szerelő mester lett egy nagy vállalatnál. Az esztendők során számtalan gondjuk merült fel. Kisfiúk gyakran betegeske­dett. A szülök csak úgy tanulhattak tovább, hogy kölcsönösen segítették egymást. A megértés, a szeretet jelle­mezte a kis családot.- A fiunk felcseperedett. Bár a főisko­lát távúton végeztem el, az államvizsga után ez a felsőoktatási intézmény lett a munkahelyem. Visszatértünk megis­merkedésünk helyére, a fővárosba. Idő­közben a férjem leérettségizett, lakást is kaptunk, munkahelyünkön boldogultunk, de valahogy mindig úgy éreztük, itthon hiányzik valaki közülünk. Természetes­nek tartottuk, ha már a sors kegyetlen hozzánk, s nem adatott meg, hogy több saját gyereket neveljünk fel, nem mon­dunk le vágyainkról. És beszélgetésünk során ekkor mondta ki a manapság oly meglepően ható kifejezést, fogalmazta meg a nagy elhatározások lényegét:- Úgy éreztük, szeretetbőségben élünk. Annyi életerőt, szépet tartalmaz­nak napjaink, hogy ezt kár lenne csak úgy elpazarolni. Mindebből bőven jutna egy olyan picinek, akinek épp ez hiány­zik: a családi fészek melege. Nem volt nehéz az elhatározásig eljutnunk, hisz korábban már mindketten sokszor ki­mondtuk ugyanazt: valakire még szük­ségünk van, hogy ne legyen üres ez a háromszobás lakás. Amikor megfogal­mazódott bennünk, hogy egy elhagyott apróságot örökbe fogadunk, felneve­lünk, nem is sejtettük, milyen hosszú lesz az út, amíg ez megvalósul... Bizony nyolc éve már ennek. Akkor fordultak először a nemzeti bizottság­hoz, hogy szeretnének örökbe fogadni egy gyereket. Ki tudja megszámolni, hányszor telefonált az anyuka a kerület­ben lévő gyermekotthonokba: van-e örökbefogadható gondozottjuk, akivel ők szeretnének törődni, édes szülőkként felnevelni. A házaspárnak máig érthetet­len, hogy a sok száz elhagyott gyerek közül nekik „nem jut“, pedig mindenre képesek érte, mindent pontosan elter­vezlek, sok-sok szeretettel várják. Szin­te évek óta köztük él az elképzelt kis­lány, meghitt beszélgetéseik és kedé­lyes tereferéik témái közt gyakran szere­pel, a majdani családtagra ugyanolyan türelmetlenül várnak, mint a második saját gyerekükre. A nyár elején az egyik gyermekotthon igazgatónője jelezte, van egy kislányuk, aki szerinte „jogilag szabad", jöjjön el meglátogatni, elbeszélgetni. Felcsillant a nagy, a régen dédelgetett remény. A gyermekotthonban az igazgatónő be­mutatta a kis Annát, s a látogatás végén megszületett a döntés: Anna az övék lesz. Hétvégi nap volt, s ez éppen jól jött. Az igazgatónő megengedte, hogy ma­gukkal vigyék. A családban határtalan öröm lett úrrá. Az otthonból ugyan adtak váltóruhát a picinek, de a boldog anyu­ka, mintha sajátját dédelgetné, újban szerette volna látni. Körülfutotta az üzle­teket: apró nyári ruhát, cipócskét, sót még parádés virágos sapkát is vásárolt. Aztán az apuka indult körútra: az ö fel­adata a kiságy és a kocsi beszerzése volt. Este már hármasban fürösztötték a picit: a nagyfiú olyan természetesen fogadta, a „testvérét", mintha mindig ott lett volna mellette. Nehéz megfogalmaz­ni azt az érzést, amit az első napokban átéltek, de bizonyára megegyezett az­zal, amit a várva várt újszülött érkezése jelent egy családban. Aztán eltervezték: szabadságra megyünk, elvisszük a nagyszülőknek bemutatni Annát. Az első. boldog közös napok alatt találkoztam a fiatalasszonnyal. Megle­pődtem, amikor a gyerekkocsit tolta, hisz ismertem, tudtam, középiskolába készül a fia. Most is magam előtt látom, ahogy Anna előadta, amit már tőlük tanult meg: köszönésképp puszit küldött apró ke­zecskéjével. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy a nyári hétvégeken a strandon többször összefutottunk, s így tanúja voltam életük alakulásának. Csodáltam a házaspárt: féltő mozdulataikat, amikor a pici a vízben lubickolt, szeretetük meg­annyi megnyilvánulását. Amikor pár hét után újra találkoztunk, az anyuka lehangolva mesélte: - Kép­zeld el, már megszoktuk egymást, már teljesen a miénk volt, apró ajkaival már ki tudta mondani az első szót, mama, amikor az otthonból telefonáltak: baj van. Rohantam, hogy megtudjam, mi történt. Az igazgatónő elmondta, hogy a szabadságvesztését börtönben töltő valódi anya élettársa - aki szintén ilyen helyen tölti napjait - levelet írta nemzeti bizottságra, melyben érdeklődik a saját gyermeke sorsa felől, s rákérdezett An­na hollétére is - pedig neki a „papírok“ szerint nem apja - és ezt a megnyilvá­nulását az illetékes dolgozó úgy értel­mezte, mintha a szülő érdeklődött volna a gyermek iránt. S ezáltal már „jogilag nem szabad“ Anna. Mi úgy terveztük, a szünidő végéig tisztázódik, elintéződik minden, és akkor én gyermekgondozási szabadságra megyek. Most minden fel­borult, mert egyelőre nem kérvényezhe­tem a szabadságot. Munkába kell lép­nem, Anna pedig visszakerül az ott­honba. Szavai hallatán szinte megnémultam. Láttam, szeme sarkában már ott bujkál egy könnycsepp. Biztatni próbáltam: ha az édesanyja eldobta, az élettárs ilyen „törődése" - hisz a további gyermekeire sem fizette a tartásdíjat, emiatt került többek között a börtönbe is, az anya pedig a gyermekek nevelésének elha­nyagolása miatt van a rács mögött, és eddig eszébe sem jutott érdeklődni felő­lük - nem lehet akadálya, hogy a kis Anna rendezett körülmények közt csa­ládban, szeretetben nőjön fel. Úgy láttam, reményt keltettek benne szavaim. Természetes reakció volt ez, hisz annyira lésújtotta ót az események váratlan alakulása, hogy a legkisebb biztatásra is szüksége volt. Várni kell - intette türelemre az otthon igazgatónő­je is az asszonyt. Persze könnyű az ilyesmit mondani. Tanácstalanságában rendszeresen eljárt a nemzeti bizottságra. Az volt az érzése, nem is kezelik kellő komolyság­gal az ügyet. A hangnem, ahogyan be­széltek vele, azt az érzést váltotta ki belőle, mintha nem értékelnék a jó szán­dékát, sót, úgy viselkedtek vele, mintha ö volna a nem törődő, a gyermekéről nem gondoskodó anya.- A gyönyörű nyár után kétségekkel teli őszi időszak következett. Férjemmel nemcsak a mi szeretetet adni kívánó szemszögünkből mérlegeltük ügyünket, hanem reálisan felmértük, mi is történik. A lassan egy éve eldobott, illetve a szü­lői gondoskodás hiányában legyengült egészségi állapotban levő picit megpró­bálják visszaszorítani az eredeti, csonka családba, amely tulajdonképpen nem is létezik. Az amnesztia által börtönből szabadult férfi - aki a levelet, melyben felszólítják, hogy ismerje el az apaságot, nem veszi át - érzéseire akarnak hatni, pedig világos, hogy ó soha nem lesz képes a négy gyerek felnevelésére. Az „anyára “ aligha lehet számítani a sza­badulás után. És tulajdonképpen a tör­vényben rögzített fél év, mely alatt nem tanúsított érdeklődést a gyereke iránt, már letelt. Mi pedig továbbra is csak várunk. Annyi az előrehaladás, hogy most már az üggyel foglalkozó nemzeti bizottsági dolgozó legalább hellyel kínál, amikor felkeresem, eddig csak álltam vele szemben, pedig a térdem minden esetben rogyadozott az izgalomtól. A reményt nem adták fel. Hétvégeken eljárnak az otthonba Annáért és péntek délutántól vasárnap délutánig együtt a család. Néhány hétig nem láttam őket. Érde­kelt, mi van velük. Vasárnap délután becsöngettem hozzájuk. A fiú nyitott aj­tót, az anyuka karján apró, riadt szemű kislány. De hisz ez nem Anna, villant át rajtam. A háziasszony tovább invitált, s akkor láttam, egy női látogatójuk van. Bizonyára övé a baba, gondoltam, de a látogató távozása után a háziasszony­tól megkaptam a magyarázatot:-Amikor úgy látszott, hogy Anna örökbe fogadása egyre bonyolultabb, az igazgatónő jelezte: szerinte Kafkával (Gyökeres György illusztratív felvétele) .◄--------------------------------------------------------------­egyszerű a helyzet, vigyük akkor ót, ha már annyira szeretnénk gyereket. Mon­danom sem kell, nem mindegy az ilyen döntés, hisz Anna már a „miénk" volt, szívünkbe zártuk, akkor is velünk él, amikor hétközben az otthonban van. De annyira csüggedtek voltunk, hogy a hét végén elhoztuk Kafkát. Majd a szívem szakadt meg, hogy Anna ott maradt. Ezért most már mind a ketten itt töltik a hét végét. Jó is, hogy most jöttél, én elkészítem az uzsonnát, addig segítsél a férjemnek felöltöztetni őket, mert idő­ben vissza kell érnünk az otthonba. Csodálom a házaspár elszántságát, hogy hetek, hónapok, évek során sem mondanak le vágyukról, arról, hogy egy- gyel többen legyenek, hogy megoszt­hassák szeretetüket. Annáról dehogy mondanának le. Bíz­nak benne, hogy a bürokrácia végül is enged. Az asszonynak időnként kétsé­gei támadnak, hisz a „harc" már túl soká tart. Mi lesz, ha az élettárs elismeri, hogy ó Anna apja, mi lesz, ha nem adja beleegyezését az örökbe fogadáshoz. Az ügyvéd ugyan megmagyarázta neki: már eddig sem kellett volna a hatósá­goknak figyelembe venniük az élettár­sat, az ilyen esetekben kizárólag az anya álláspontja a döntő.-Még az ünnepek előtt el kellene döntenie, vállalja-e az apa szerepét An­na anyjának volt élettársa. Ha igen, nagy akadály kerül újra elénk. Borzasztó még rágondolnom is, hogy milyen körülmé­nyek közt élt csecsemőkorában és mi­lyen élet várhat rá. Tudom, az otthonban minden tőlük telhetőt megtesznek a pici­kért, de mindenki tudja, az nem az igazi. Ráadásul Anna tavasszal kétéves lesz, és ez azt jelenti, hogy rövidesen egy másik intézetbe helyezik át. Jobb erről nem beszélni, de sajnos, muszáj. Pedig legszívesebben csak arról be­szélne, hogy már eltervezték: kará­csonykor együtt lesz a család. A lakás megtelik, hisz amikor Anna is ott van, körülötte forog a világ. A hétköznapok viszont nehezen telnek: a kiságy üres, és ók egyre várják, mikor lesz vége, mikor lesz törvényesen övék a mindig mosolygó, a világ dolgaiból, a felnőttek kegyetlenkedéseiből még keveset értő, de érző kislány. Hisz pénteken szinte repül az autó felé, amikor érte mennek, vasárnap pedig már az öltöztetéskor sírva fakad. A nővérkék ugyan kedve­sek, simogatva fogadják, de a mama... Azt hiszem, ha az üggyel foglalkozó hivatalnokok alaposabban felmérnék az egyes eseteket, körültekintőbben, a tör­vényes keretek között a lehető leggyor­sabban intéznék el az örökbe fogadást. Ha közelebbről ismernék a házaspárt - az iratok már évek óta a nemzeti bizottságon fekszenek határozottab- bak lennének. Ók őszintén szeretetüket akarják adni az arra rászoruló apróság­nak: s Anna már olyan elérhető távol­ságban van... DEÁK TERÉZ bbsbbbbbeebsbssbbbseí*- Zsoltot keresem - mondtam az elém jövő idősebb férfinak, aki természetes egyszerű­séggel a házba vezetett. - Zsolti dolgozik- figyelmeztetett a hangfoszlányokra utalva. Az elöszobafalnak támasztva ott állt az összecsukott tolókocsi. - Mindig ír ez a gye­rek. No meg hajnaltól a rádiót hallgatja, min­den érdekli, ami a világon történik - meséli a nagyapa, míg feljutunk az emeletre.- A múltkor is, mondja neki az édesanyja, pihenjen ebéd után. Tudja, mit válaszolt? Azt mondta, nem ér rá, sok a dolga. Zsolt szobája semmiben sem tér el a hu­szonévesek szobájától. íróasztal, szék, köny­vespolc temérdek könyvvel, tévé és rádió, kényelmes karosszék, heverő. Az asztalon ott áll a kapocs a világgal, az írógép és az elmaradhatatlan papír és írószer. Zsolt érti, hallja beszédünket, de válaszolni nem tud. Gondolatait írásban közli. Megkérem, valljon önmagáról. Nézem, ahogy begyakorolt moz­dulatokkal nyúl a toll után, ahogy felemeli s összeszorított ujjai között arcával igazít annak tartásán, majd a papír fölé hajolva imi kezd. A huszonkét éves Sztakó Zsolt nyolcé­ves korában hirtelen megbénult, s azóta toló­székben él.-Az úgy volt - emlékezik a nagyapa -, hogy egyszer focizás közben rosszul lett. Pedig erős gyerek volt, hatévesen nyolcnak látszott. Elesett, de mire a szülei kihívták az orvost, kutya baja sem volt. Ezt követően ismét rosszul lett, majd még párszor, s a kihí­vott orvos nem tudott vele mit kezdeni. Egy­szer ismét érezte, hogy rájön a rosszullét, olyan bénulásféle, ezért elindult a focipályáról hazafelé. De csak a hídig jutott el... Úgy hozták haza a pajtásai. Szeptemberben az alapiskola második osztályának padját Zsolt kórházi ágyra cse­rélte. De az orvosok nem tudták megállapítani a baj okát. A szülök Bratislavába vitték a gye­reket, mindhiába, ott is azt mondták, semmi baja. Aztán karácsony táján ismét lemereve­ÚJJ fl 1988.

Next

/
Thumbnails
Contents