Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-23 / 51. szám

szú 9 XII. 23. Dr. Szabó Erzsébet, az állami természetvédelem Komárom (Komárno) járási munkatársa, Ján Chobot mérnök, a rezervátum vezetője és Július Schrek túzokgondozó a Logor pusztai telepen Törékeny, alig féléves túzok tipeg, egyik lábára sántítva, a ház fedett előterében. ízle­tes eledellel teli tálkája felé igyekszik, de láttunkra megtorpan és irányt változtat. Tag­baszakadt, szakállas gazdája mintha többet jelentene számára a tápnál is. Nem is csoda, hiszen Július Schrek, kikelése óta gondozza. S különösen két hete, amikor a növendék túzokmadár a drótkerítésbe gabalyodva meg­sértette a lábát, úgy ápolgatja, pátyolgatja, becézgeti, mintha a saját beteg gyermeke lenne. Kolárovo és Nemesócsa (Zemianska OlőaJ között vagyunk, nem messze a Dudvágtól, a Szlovákiai Vadászszövetség Központi Bi­zottságának vadászterületén. Jobban mond­va az egyetlen olyan hazai természetvédelmi terület szívében, Logor pusztán, ahol egy maroknyi ember a hét éve Bratislavából ide­szakadt fiatal mérnök, Ján Chobot értő és lelkiismeretes irányításával egyetlen célra tö­rekszik: megmenteni faunánk egyik kivesző­iéiben levő faját - a túzokot. KIVESZÖFÉLBEN Tőle tudjuk meg azt, amit illő tudnunk erről a legnagyobb európai madárról - múltjáról, jelenéről és feltételezhető jövőjéről is. Ez utóbbi, sajnos, egyelőre minden igyekezet ellenére igencsak ködösnek tűnik. Tény ugyanis, hogy a jelenlegi nyolc hazai, főleg a Csallóközben található túzoklelőhelyen az állomány az elmúlt jó három évtizedben is jelentősen meggyérült. Ez egyébként - Magyarországot kivéve, ahol mérsékelten növekszik a túzokok száma- európai jelenség. Ma már alig tíz ország büszkélkedhet velük. Az említett Magyaror­szágtól és a Szovjetuniótól eltekintve, ahol számuk mintegy 2700, illetve 2500 egyed (viszonylag jó még a helyzet Romániában is), csak százas vagy tucatnyi nagyságrendben. A hatvanas évek végén nálunk még több mint 900 darabot számláltak össze, 1984-ben százhetvenötöt, s mai állományuk megdöb­bentően alacsony: hatvanhat. Nagy többsé­gük Negyed (Neded), illetve Sárrét (Blahová) környékén. Indokolt tehát, hogy földrészünk állatvilágának ezt a rohamosan ritkuló faját- latin nevén Otis tarda - bevették a létükben veszélyeztetett fajok „vörös könyvébe". ESÉLYEK A darualkatúak rendjének túzokfélék csa­ládjába tartozó madárnemzetség agyagszínű. Kakasának tömege eléri a tizenöt kilogram­mot, szárnyának hossza a hatvan-hatvanhat centimétert s hosszú tolibajusza van. A nős­tény jóval kisebb, tömege hét-nyolc kiló. Tojá­sai 110-160 grammosak, olajzöld színűek, barnás foltokkal. A sztyeppés jellegű terület lakója, szereti a nyílt terepet, ahol kevés a fa, a bokor, s nem kedveli a túl magas növényi kultúrákat sem. A legszívesebben az őszi búzában, rozsban, repcében, lóherében, hü­velyesekben fészkel. Ám a korszerűen, bel­terjesen művelt mezőgazdasági földeken- kellő gondoskodás híján - ennek a madár­nak nincs sok esélye a túlélésre. Jóllehet, már régen tiltott a vadászata (,,Azért még tavaly is előfordult, hogy minden törekvésünk ellenére elpusztult egy ún. vadász által megsebzett túzokunk...) Az ember most már inkább közvetve az ellensége. Az intenzív gazdálkodás leszűkíti az életterét. Az alkalmazott vetésforgó nem teszi számára lehetővé a szükséges élelem megszerzését. Zavarja az autók, a traktorok, a vasút zaja. Pusztította és pusztítja - közvet­lenül és közvetve - a nagy mértékű vegysze­rezés, főleg a légi, az urbanizáció, meg aztán a mezőgazdasági gépek („a magasra nőtt vetésben nincs esélye megmenekülni a kom­bájn elől“ - kommentál Chobot mérnök) és a magasfeszültségű vezetékek. S ezt tetőzi időközönként a természet mostohasága is, a nagy fagyok, az árvizek (különösképpen az 1965. évi okozta tömeges pusztulásukat), a különféle élősködők előidézte betegségek, a kóbor kutyák és a rókák... MENTŐÁLLOMÁS Az ember segítő szándékáról is szólnunk kell. Kiváltképpen ezen a helyen, ezen a men­tőállomáson, mert talán ez a fogalom fedi a legjobban e védett terület szerepét. Itt 1955- ben hozták létre a természetvédelmi rezervá­tumot, mégpedig csaknem tízezer hektáron, majd jóval később célszerűen leszűkítve azt 5600 hektárnyi védett lelőhellyé. S az utóbbi néhány esztendőben fokozatosan kiépült és tovább épül, eddig összesen mintegy nyolc­millió korona költséggel a korszerű telep, amelyen lesz kutatóállomás is. Dolgozóinak fő feladata megóvni ezt az önvédelemre kép­telen madarat. Hogy miképp?- Először is itt összegyűjtjük a traktorosok által talált túzoktojásokat. Egy tojásért 250 koronát adunk, s ha mesterséges keltetőnk­ben kikel a túzokfióka, további kétszázötve­net. Ezzel ösztönözünk arra, hogy minél több sértetlen tojás jusson el hozzánk. Az ered­mény így sem túlságosan szívderítő. Ha visz- szatekintek, évente csak két-három egyedet sikerült felnevelnünk. Volt olyan esztendő is, hogy egyet sem. Ez idén 19 tojást hoztak be s ebből kikelt és megmaradt nyolc fióka. Ezeket is szemügyre vehetjük a téglalap alakú, drótkerítéssel körülvett, felülről hálóval takart (a túzok repülni is tud) „kifutóban". Nagyjából négyhónapos korukban elkerülnek a szintén kerítéssel övezett akklimatizációs „túzokosba", ahol fokozatosan szoktatják őket a szabad természet viszonyaira. S innét szeretnék őket áthelyezni a jóval nagyobb, hatvanöt hektáros, körülkerített telepre, ahol életük és szaporodásuk kedvező feltételeire találnak. Egyelőre csak szeretnék, mivel ez a terület a Bálványi (Balvany) Állami Gazda­ságé s annak vezetőségével még csak tár­gyalnak.- Itt ugyanis főleg a vetésforgót kellene megváltoztatni a túzokok igényeinek megfele­lően, hogy viszonylag nyugodt körülmények között élhessenek, szaporodhassanak, s megfelelő táplálékuk legyen. A túzokok nevében én csak annyit mondhatok - teszi hozzá kesernyés mosollyal Chobot mérnök -, hogy már alig várják a tárgyalásnak számukra előnyös kimenetelét... ÜTKÖZŐ ÉRDEKEK Nyilván, itt csakúgy, mint másutt és más vonatkozásban ismét ütköznek a termelés és a környezetvédelem érdekei. S bár senkitől, egyetlen gazdálkodó szervezettől sem kíván­ható, hogy saját érdekeivel ellentétben csele­kedjen, a józan megfontolás arra utal - szük­séges a megegyezés, az ésszerű kompro­misszum, hiszen a tét igen nagy. Mert inkább elviselhető az, hogy ezen a hatvanöt hektáron valamivel kisebb legyen a hozam, a haszon, illetve a korábbihoz képest - szűk értelme­zésben - kedvezőtlenebb a kultúrnövények vetésszerkezete, mint az, hogy tájainkról vég­képp eltűnjön ez a rendkívül értékes madár­nemzetség. Ez ugyanis pótolhatatlan. (Nem is beszélve már a vadászszövetség által eddig a telep fejlesztésére fordított több millió koro­náról, amely egyébként nagyjából az értelmét veszítené.) De végső soron nemcsak a bálvá­nyi döntésről van itt szó. Mert a vetésterveket részben módosítani kellene a túzoknak mind a nyolc még létező fészkelöhelye környékén. Ügy hiszem, hogy ezt érdemes és szüksé­ges megtenni annak érdekében, nehogy az ezredfordulón tájainkon és az egész ország­ban az egyetlen túzok a Csallóközaranyos- ban (Zlatná na Ostrove) nemrég felépült ven­dégcsalogató Túzok motoreszt legyen. GÁLY IVÁN dett, s a szülők Magyarországra vitték a fiút. Ott is kivizsgáltál, próbáltak ezt-azt, de nem állapítottak meg semmit. - Ugye, fiacskám, így volt? - kérdezte az unokájától, aki bólo­gatva nyugtázta nagyapja szavait. - Talán három hónapot volt a kórházban, és már úgy volt, hogy hétfőn jöhet is haza. Ám szomba­ton megint rosszul lett. Nem tudott beszélni és nem bírt megmozdulni sem. Kezelték, tornáztatták, de nem segített már semmi. A magatehetetlen gyereket hazaadták azzal, hogy napról na/ira rosszabbul lesz, s talán egy-két évet él csupán... A nagyapa szemei az emlékezés fájdalmá­tól könnyekkel telnek meg, ám gyorsan fel­eszmél, mert meghallja Zsolt szavait, melye­ket csupán a család ért. - Azt mondja a fiú- magyarázza -, hogy miután hazahozták, egyre jobban lett...- Megjött az autóbusz - mondja Zsolt a na­gyapjának, aki hitetlenkedve csóválja a fejét.- Dehogy jött, rosszul hallottad - mondja, de mire a szó végére ér, a földszintről hangokat hallunk. - Tényleg megjöttek anyádék - néz unokájára a nagyapa. Zsolt mosolyogva, a győztesek fölényével várja édesanyja jöttét.- A lányom, Tímea influenzás, vele voltam orvosnál - magyarázza, s mihelyt elkészíti a tizenkét éves kislány fekhelyét, Zsolt szobá­jában ó viszi a szót. Igaz, mielőtt belekezde­ne, beletúr fia hajába, megsimogatja arcát.- Az soha eszünkbe sem jutott, hogy Zsoltit intézetbe adjuk. A szüleimmel élünk együtt egy fedél alatt, s míg a mamám élt, ő gondoz­ta. Amíg Zsolti kicsi volt, évente a Jánske Lázné-i fürdőben kezelték, s ezek a hosszan tartó gyógykezelések jót tettek neki. Jaj - em­lékezik az édesanya mosolyogva -, amikor először vittük, attól féltünk, nem lesz maradá­sa nélkülünk. Úgy terveztük, hogy egy hétig vele maradunk. Másnap vagy harmadnap Zsolt mosolyogva közölte, menjünk mi csak haza, ő nagyon jól érzi magát. De bizony a kezdet nem volt ilyen derűs... Amikor tehetetlenül hazahoztuk... Azt, hogy Zsolti állapota legalább részben javult, Margaréta Wagenhofferová gyógytornásznak köszön­hetjük, aki hétvégeken Bratislavából lejárt Százdra (Sazdice) és tornáztatta Zsoltot. Elmondja, amikor észrevette, hogy fia sze­reti, ha felolvas neki, sorra vásárolta a köny­veket. Gondolta, kipróbálja, vajon a már tízé­ves gyermek emlékszik-e az első osztályban tanultakra. S mert nem emlékezett, tanítani kezdte. Zsolt gyorsan tanult. A megmereve­dett kezével először csak nehezen rótta a be­tűket, de példátlan akarata csodákat művelt. Megtanult írni, később olvasni, s habár artiku­lációja nem jó, beszédét hozzátartozói meg­értik. „ Először a kórházi ágyakon unalmamban kezdtem különféle történeteket kitalálni. Az­tán amikor megtanultam olvasni, rávetettem magam a könyvekre“ -írta Zsolt a jegyzetfü­zetembe.- Az orvosok nem tudják a betegség okát, pedig fejműtéttel is próbálkoztak. De minden negatív - közölte az édesanyja. - Amióta felnőtt a fiam, az édesapjával évente járnak gyógykezelésre, mert kórházban már nem kezelik. Pedig a gyógytorna biztosan jót ten­Zsolt legkedvesebb szórakozása az írás (Lőrincz János felvétele) ne. Én hangosan olvastatom, attól mintha javulna a beszéde. Mi most Zsoltnak élünk, s érdekében mindent megteszünk... Sztakó Zsolt legkedvesebb szórakozása az írás. Az agya pontosan rögzíti a látottakat (színes tévét vett a család), a hallottakat (külön rádiókészüléket kapott), az átélteket. Rövidebb, hosszabb elbeszélések, versek formájában fejezi ki érzelmeit, gondolatvi­lágát.-Amikor megtudta, hogy az őt gondozó nagyanyja halálán van, komolyan megkér­dezte tőlem: hát most velem mi lesz? Mi lenne, Zsoltikám, otthon maradok veled. Hoz­zám bújt és megcsókolt - elevenít fel egy emléket az édesanyja. Zsolt tavaly rádiópályázatot nyert. A díjat, 5000 koronát könyvekre költötte. Egy külön világban él, a változást csupán a gyógykeze­lés néhány hete jelenti, hiszen az új emberek, helyzetek ismerete élményanyagot jelente­nek számára. Ám világa nem zárt világ. Nem roskad magába, nem pereli a sorsot, nem sajnálja és nem sajnáltatja magát. Olvas és ír. Rádiót hallgat és ír. Tévét néz és ír. Szere­lemről és csalódásról. Fiatalokról és öregek­ről. Félresikerült életekről, a lejtőre kerültek- ről. Az élet szépségeiről, örömeiről. Fantáziá­ja, élni és tenni akarása átsegíti mozdulatlan­ságán. Hogy honnan ez az életerő? - A csa­ládom szeret és én őket - mondja tagoltan, és én megértem Zsoltot. Megismétlem szavait, rám néz és mosolyogva bólint. PÉTERFI SZONYA Július Schrek és két „neveltje“ (Lörincz János felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents