Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
szombaton lehet - mondta ivá tudnánk most menni? Ez ekes így. gyszer a kislányra nézett, igedéstöl szinte becsukta Mélyen beszívta a levegőt, t gondolod - mondta Dorota i olyan vagyok? - Egyenesen nézett. náz már sokkal csendesebb <orábban. A kapuban hallani nacskák nyávogását. A vörös ilállt. A pincérnő vállára dobta \z asztalukhoz lépett. A fiú tán megfogta a lány kezét és A kisváros ködbe burkolózott, itha egy matt üvegen át szúvés volt az autó. Néhány lémül mentek. :t akarod, hogy az állomáson kérdezte a lány. i. Mi jut eszedbe? Szépen . Hazakísérlek. ntett, hogy nem. I éjszakázom - mondta olyan / határozottan, hogy a fiú a száját is nyitva felejtette a csodálkozástól. Csak egy kis szünet után hebegte:- Az anyám. Én nem egyedül lakom, ott van az anyám is. Mindkettőnket kidobna.- Majd meglátod, hogy nem dob ki.- Te nem ismered az anyámat. Néha olyan, mint egy sárkány. Ránézett a fiúra, kissé gúnyosan mosolygott.- Bármibe fogadok, hogy nem dob ki. Nem fogadott, csak ment, önmagába roskadva. Szinte már látta, hogyan dobja ki őket az anyja. Rikoltozást hallott, a szomszédasszony kidugta fejét az ajtón... Idegesítette a lány. Szeretett volna egyedül maradni. Szerette volna, ha egy búcsúcsókkal elválnak és randevút beszélnek meg. Vasárnapra. Akkor csinos kis szoknya lenne rajta és tűsarkú cipó. A zenekar játszana. Az ismerős fiúk félig nyitott szájjal bámulnának - „remek kis nője van" -, irigykednének. Megálltak a fiú háza előtt, melyet alacsony kerítés választott el a járdától. Az ablakok már sötétek voltak és az üvegeken megcsillant a zsebiámba fénye.- Itt vagyunk - mondta halkan.- Majd én bekopogok - mondta Dorota.- Hallgass ide, az anyám...- Jól van már - mondta és eltolta az ajtótól. Riadtan állt a lány mellett. Káromkodott magában. Körmét rágva várt. Az ajtó kinyílt és kinézett az anyja. Alacsony termetű, kövér asszonyka volt. Arca puffadt. Álmos szemekkel bámult.- Hol az ördögbe mászkálsz éjnek idején - kiáltotta. - Beszélj! Észrevette a lányt és elhallgatott.- Jó estét - mondta Dorota. Remegett, mintha fázna. A fiú anyja döbbenten nézett rá. - Bemehetek? - kérdezte Julo Polák rajza Dorota. - Igaz, mi még nem ismerjük egymást. A fiú a falnak dőlve állt mozdulatlanul. Az anyja futó tekintetet vetett a lányra meg a fiára.- Együtt járunk - mondta Dorota most már bátrabban. - Ó, de hisz mi még nem ismerjük egymást. Odalépett a fiú anyjához és megcsókolta.- Néni kérem, engem olyan szerencsétlenség ért.- Üljön csak le - mondta az elkábult asszony pislogva.- Megengedi, hogy itt éjszakázzam- nézett az asszonyra. - Apám néhány napja nem jár haza. Biztosan egy másik nője van. Biztosan - tette hozzá halkan.- Az anyám meg most dühöng, nem jár be a gyárba se, és bárdot rejtett a párnája alá. Megőrült. És tudja... Az asszony figyelmesen hallgatta és amikor a lány elhallgatott, mélyen felsóhajtott. Aztán megsimogatta a lány arcát.- Ülj csak le, gyermekem. A kabátodat akaszd ide. Az asszony bement a konyhába. Edénycsörömpölés hallatszott, lángra tette a szamovárt.- Rögtön adok vacsorát - mondta.- Ó - mosolygott Dorota és szégyenlősen lesütötte a szemét. A szamovárban duruzsolt a víz. A lány segített az asszonynak poharakba önteni a forró teát, aztán a fiú anyja elővette a kenyeret, rátette egy nagy tányérra a vajjal együtt. Biztatta a kislányt, hogy egyen. Aztán elment és megágyazott neki.- Látod - mondta Dorota a fiúnak, körülnézett a szobában. A lámpának kék, zománcozott ernyője volt. X sarokban egy fehér kredenc állt. A kályha fölött meg egy kis papírtörpe pörgött.- Remek itt nálad.- Ugyan - fintorgott a fiú. Dorota megitta a teát. A fiúra tekintett: elgondolkozva, komoran ült.- Szeretnék így lakni. Csendesen, nyugodtan. Késő éjszaka volt, amikor a fiú felébredt. Kint esett az eső, kopogott az ablakon. Álmai összekuszálódtak és valahol elvesztek.- Hát itt van - mondta önmagának. Hallotta a kislány gyors lélegzését. Megmozdult az anyja ágya.- Nem alszol? - kérdezte az anyja.- Szegény gyermekem! Fáradt volt és néhány perc múlva megint elaludt. Úgy érezte, mintha csak egy pillanatig aludt volna. Anyja állt az ágya mellett, vállát rázta.-Tölek, ideje munkába menni. Kelj fel, már fél hat! s Felült az ágyban, és gyorsan öltözködött. Szeme még le-lecsukódott. Olyan volt, mintha részeg volna. Megmosakodott és gyorsan megitta az elkészített teát.. Felvette a kabátot, kinyitotta az ajtót. Kezét a kilincsen tartotta.- Dorota - mondta halkan. - Mi van vele, mama?- Még alszik. Odament és megállt az ágya mellett. A paplan álól kikandikált a lába. Haja ziláltan hevert a párnán. Álmában mosolygott. A fiú nézte, nézte, aztán vállat vont. Minden olyan ostobának tűnt most előtte. De csak a kislányra gondolt, és sorsának helyzetén változtatott gondolatban.- Na, menj már - mondta az anyja -, mert elkésel a munkából. BÁBA MIHÁLY fordítása Füst Milán , „Ha csontjaimat meg kelletik adni“ Vad iramban fut e vad fogat. És mintha biztos célba vinne, jó födél felé: Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. Nem baj, nem sirok. - Oh, fussatok hát vad lovak S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon, Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé, Ki ölni megy el, nem fél, - nem tekinti fenn a Teremtőt Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint Ítél, mikor kirepül majd ama golyó?... De így szól: ez a rend! - Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom, Ki voltam ékes, mint a kigyók, Lusta, mint a krokodílus S pusztító kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben. Hát ennen balsorsodat siratod? Tekintsd az ég madarát, ki segít annak, ha sikolt? Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, Tekintsd a borját, amely még szopna s a hídra viszik És minden egyebet, ami szomorúan megy az áhitott célja felé... S a vijjogó keselyűkről írd majd meg végül is himnuszodat e világon s arról, Hogy szebbnek Ítéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó. (Arany) Szellemek utcája Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat, olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudnak feltalálni, Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, A mélyen elrejtezó, néma férfikort. E sugallat hűvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez. S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. Igen, - szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét, szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... Mi mindent szerettem, már nem tudom. Boldog forróság volt nékem ez a földi tűz, Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám: Egyetlen teljességem. - Ne higyjétek, nem sóhajtok, Sőt feledni vágyom minden múltamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban, Ami még a jussomJtt. Mert annyi jár nekem. Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e? Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmúlás! ♦S* vaj! soda? - vigyorgott a fiatalem- cislányhoz lépett, megcsípte az s fenyegető hangon kérdezte: j csak, ki a tolvaj? 3gve fölálltam. gyja, hagyja - mondtam, és ki- tottam kezei közül a kislányt, atalka, lehet, nem látta jól. Egy nem a világ... ö igazán tolvaj - erősítette a kisán tisztán láttam. tyú... - ugrott oda a fiatalember, rrúgott a kosárba. A legyezők rét repültek a földön. lyek csillogtak a kislány szeméézte a földre szórt legyezőket, :áján végigfolytak a könnyek. tasok körénk gyűltek. vaj - szólt újra a kislány, és tekintetében, mint a viilám a sötét éjszakában, lángot vetett a felháborodás. - Maga ellopta... Hatalmas pofon csattant a kislány arcán.- MegöllekJ - emelte újra ütésre keugrott, és nyílsebesen kikapta zsebéből a pénztárcámat. Magasra nyújtott kézzel kiáltotta:- Ezt lopta magától! A tolvaj kirobbanó dühvei vetette rá magát a kislányra. De a lányka már nem sírt, bátran és öntudatosan állt, emelt fővel, mozdulatlanul. Körülöttünk felháborodott emberek. Villámsújtottan álltam, de hirtelen erőre kaptam, éreztem, hogy felforrt bennem a vér. Bátran odaugrottam:- Ez az én pénztárcám! Mit akar csinálni? A tolvaj megijedt, megtorpant és mozdulatlanná merevedett. Csak szemei cikáztak. Nyilvánvalóan el akart menekülni. De már nem tudott elszaladni, és nemsokára átadtuk a rendőrségnek. A kislánynak mindössze öt legyezőt sikerült összeszednie. Elérzékenyülve emeltem föl a kosarát. Hirtelen úgy éreztem, hogy ilyen szép legyezőket sosem láttam, a lótuszok megtévesztésig hasonlítanak az igaziakhoz, mintha illatoznának is. Megkérdeztem, ki készítette a legyezőket. Azt felelte, hogy ó és a nagymamája.- Ki fejtette a virágokat?- A nagymama.- Nagyon szépek... És te milyen bátor vagy. Hogyan lehetséges, hogy nem féltél tőle?- Én jó ember vagyok. A nagymama azt mondta, hogy a jó embereknek nem kell félniük a rossz emberektől. Lelkembe markolt a szégyen és a meghatódás, szememet elöntötték a könnyek. Elővettem egy öt yoános papírpénzt és a kezébe nyomtam.- Megveszem az összes legyeződet! Megdöbbenve nézte a pénzt, és halkan mormolta:- Én... én nem tudok visszaadni.- Nem kell visszaadnod semmit. Az öt legyezőért adom az öt yuánt. Nos, rendben?- Nem, nem fogadhatom el - adta vissza a pénzt. in Qi zét a legény. Eközben nadrágzsebéból két legyező kandikált ki.- Hagyja, hagyja - álltam újra eléje -, hisz csak egy gyerek.- De 6 tolvaj! - mondta sírástól csuk- ladozva a kislány. - Ellopta a maga pénztárcáját is. Láttam. Csodálkozva tapogattam üres zsebemet. Elkábultam. Mit tegyek? El kellene fogni a tolvajt! De mi lesz, ha fegyver van nála?... Pénztárcámban több mint száz yuán volt, papírpénzben!... Haboztam. A legény közben elindult. A kislány, mint egy kismacska, a tolvajhoz A hálámat akartam valahogyan kifejezni, de ő kitartó maradt, s csak tíz centet kért egy legyezőért. Könyörgésem ellenére sem változtatta meg az elhatározását. Más megoldás nem lévén, átadtam neki egy yuánt és tíz centet. A kislány kiválasztotta a legjobb legyezőt, kezembe adta a papírpénzzel együtt, majd könnyű léptekkel elindult a kosarával. *- Megveszem mind! - kiáltottam utána. Rámemelte a tekintetét, és bátortalanul, de bölcsen mondta:- Mi, falusiak, nem tudunk finom legyezőket készíteni, és maguk, városiak, biztosan nem szeretik az ilyeneket. És elment. Utánaszaladtam, nevét és címét kérdeztem, de csak annyit mondott, hogy neve: Lótuszvirág. Álltam a. ködös, szitáló esőben, s néztem távolodó alakja után. Lebegett rajta az esőköpeny. A sárban ott maradt meztelen lábnyoma. Néztem utána, és könnybe lábadt a szemem. Alakja egyre kisebb lett, majd eltűnt. Hatalmas tavat láttam magam előtt, teles-tele virágzó lótuszokkal. A megszámlálhatatlan lótuszvirág között felfedeztem a legszeb- biket, egy igaz embert. SIGMOND JÚLIA fordítása
