Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
□ A Moszfilm műtermeiben forgatta az Assza című filmet Szergej Szolovjov rendező. Szerelmi háromszög, mély konfliktussal. Női szerepét Tatjana Drubics alakítja; a két férfi, két ellentétes jellem: Sztanyiszlav Govoruhin és Szergej Bugarev. □ Irina Szkobceva és Jelena Szolovej játssza az Aki egyszer hazudik című film főszerepeit; a film rendezője Vlagyimir Bortko. □ Leonyid Oszika rendező a kijevi Dovzsenko-stúdióban filmet kezdett forgatni Vrubelról, a festőművészről, a filmnek még nincs címszereplője. □ Marcello Mastroianni és Liza Minnelli partnerek a Boogie- woogie című új, olasz filmben. □ Nagy filmsiker az Üvegfiguráknak, Tennessee Williams költői színjátékénak filmváltozata; Paul Newman rendezésében most került a közönség elé. □ Barbra Streisand, a világhírű színésznő nemcsak főszereplője, de producere is a Nuts című filmnek. Barbra Streisand másik filmje, a Cinglée, Martin Ritt rendezésében készült, férfi főszereplője Richard Dreyfus. □ A zsákutca című amerikai film cselekményének középpontjában egy bűntény áll, amelynek kellemetlen tanúját el kell tüntetni. A bűnözők világában ez a helyzet gyakori, köny- nyen elintézhető, de ezúttal egy magasrangú kémelháritó tisztnek kell a feladatot megoldani, erre ö választja ki egyik beosztottját. Nem tudja, hogy az ifjú tiszt a felesége szeretője, és a tanú kilétét sem sejti. A szerelmes tiszt zsákutcába kerül. Az asszony szerepét Sean Young alakítja. Az ifjú tisztet Kevin Costner személyesíti meg. * * * □ Christopher Lambert érdekes feladatra készül: ő lesz Münchhausen báró. A nagyot- mondásáról híres vestfáliai nemesember a tizennyolcadik században élt. Csodálatos fantáziája okán az irodalomba is bekerült R. E. Raspa, majd Kari Immer- mann jóvoltából. „Bejött a szobába és a karosszék szélére ült... Mint a madár, készen a menekülő repülésre. Bármit kérdeztem is tőle, halkan, rövid tőmondatokkal válaszolt. Feszültsége majdnem olyan volt, mint a nyugalom, csak ölében összekulcsolt kezén az ujjak vége volt fehér." így emlékezik Fábry Zoltán a pályakezdő Törö- csik Marira, akit 1955-ben, a Körhintában ismert meg a világ. Több mint harminc év telt el azóta. A Vasvirág, az Édes Anna, a Kölyök, a Szerelem, a Holt vidék, a Déryné, hol van?, a Teketória, A csoda vége, a Visszaesők, a Szamárköhögés és a többi film már a múlté. A jelen: „ötvenhárom éves vagyok - mondja fáradt, fakó hangon -, de még most sem tartok ott, hogy csak azt a szerepet vállaljam el, amelyiknek igazán örülni tudok." Mint a madár, hosszú repülés után, úgy ül most a székben.- Csütörtöki hölgyek, Három lány kékben, Az oroszlán télen, Kozma - négy színházban, a Várban, a Katonában, a József Attilában és a Pestiben lépett színpadra az elmúlt évadban. Közben forgatott is: a Peer Gynt Aese anyóját játszotta a tévében. Milyen közérzettel?-Jaj, olyan bonyolult most minden! Tudja, én mindig arra törekszem, hogy amennyire csak lehet, őszinte legyek, de ahhoz, hogy az ember valóban felszabadultan beszéljen, nyolcvan-kilencven évet kell megélnie, amit mi nem fogunk természetesen. Mert akkor jutunk túl az életnek azon a szakaszán, hogy „meggondolásaink" legyenek, és mindent felvállalhatunk. Vagy az anyagi függetlenség... az is sokat segítene. Ne értsen félre, én sohasem gyűjtöttem, nekem sosem volt pénzem, de az őszinteséghez azért mégis szükségeltetik egyfajta anyagi függetlenség. Mert amíg arra kényszerülök, hogy arra a felkérésre is igent mondjak, amire a legszívesebben nemmel válaszolnék, addig nem tudok szabadon beszélni a szakmáról. Lehetséges ugyanis, hogy éppen azokról az emberekről mondanék véleményt, akiktől az én sorsom is nagymértékben függ. Ez ilyen komplikált. Úgyhogy a közérzetemről csak annyit: nincs még itt az ideje, hogy kimondjam, hogy vagyok.- Hadd tegyem fel akkor máshogy a kérdést: A régi nyárban kalapban, flitterben, kevéske feketében játszott, a Kozmában fürdőruhában, a Kikben, a tévében, szinte semmiben...- Na jó, maguk úgy látták, de én le voltam takarva alul rendesen, tisztességesen.- Akkor is... külsőleg ragyogó formában van.- Erről is beszélhetnénk... a külső formámról. Tudja, nálam ez nem elvi kérdés, de rettentő nehezen szántam rá magamat, hogy eljátsz- szam Korniss Mihály Kozmáját. Mert én még rövid ujjú ruhában sem nagyon játszottam, nem még fürdőruhában. A régi nyárban is dobálom ugyan a lábaimat, de sötét neccharisnyában. A Kozmán sokáig gondolkoztam. Nem akartam én bombanónek látszani, hiszen sosem voltam az, csak mégis! Régen nem kellett ennyire levetkőzni a színpadon. Aztán én zárdában nevelkedtem, tudja? Úgyhogy ezt a lenge öltözéket nem nekem találták ki. Hangsúlyozom: nem tartom helyesnek, hogy ilyen vagyok. De valahogy így alakult. Nehéz küzdelem volt tehát a Kozma, de nem bántam meg, mert szeretem az előadást. És különben is... én azért jól vagyok, mert az életem túlnyomórészt szépségekkel van teli. Nagyon sok szerencsém volt a pályán. Sokféle darabban, sokféle rendezővel dolgozhatom, és ennél többet ötvenhárom évesen nem nagyon mondhat el magáról az ember.-Most mondta ki másodszor, hogy hány éves. Korábban nem nagyon szokta emlegetni.- Pedig ha hiszi, ha nem, nekem soha az életben nem okozott gondot a korom, soha, de soha. Ez nyilván azért is volt így, mert kimaradtak az életemből a nagy modern szerepek és kimaradt Csehov is Dosztojevszkij is, és Tennessee Williams is. Én férficentrikus rendező kezében nőttem fel... ez volt a Major.- Az ördögökben, nem is olyan rég, Varvara Sztavroginát játszotta a Vígben. Az is Dosztojevszkij.- De tudja, más az „mellékanyákat" játszani, azoknak akkor örül igazán az ember, ha megvoltak a „nagy nők" is. Csakhogy én nem játszottam ezek közül egyet sem. Major szokta mondani, hogy: „Milyen kár, hogy nem férfinak születtél!" Hát igen! Akkor a sok Brecht és Peter Weiss mellett az összes Shakespeare- darabot is sorra vettük volna. De mégsem baj, hogy úgy alakult, ahogy. Én Majortól, Pilinsz- kytől, aki nagyon jó barátom volt, és Maár Gyulától, aki a társam, most már több mint tizenöt éve, a színészetemhez is akkora, de akkora pluszt kaptam... Nézze, én nem dicsérhetem magamat, de úgy érzem, ha ereje van annak, amit csinálok, akkor az a gondolati tisztaság. Ami ugye borzasztóan fontos. Talán a legfontosabb. Ja, de hogy befejezzem... Azt hiszem, negyvenöt éves koromig eszembe sem jutott, hogy múlik az idő. Utána kezdett csak foglalkoztatni a korom, és akkor is csak egyetlen dolog miatt: nagyon sok szeretett barátom meghalt. És akkor jöttem rá, hogy átléptem a Rubiconon. Hogy közeleg a vég. És tulajdonképpen egyetlen nappal sem szeretnék fiatalabb lenni. Csak szívesen lenyomnám a gombot, hogy egy kicsit maradhassak még. Mert nagyon kevés van már hátra, érzem.- Valóban így érzi?- Ne kérdezze, hogy miért. Nem tudom. Én sosem voltam jó viszonyban a halállal. Nem vagyok sem elég primitív, sem elég intelligens hozzá. Az emberi szenvedés is egyre jobban megvisel. Ha csak olvasok róla, akkor is. Nekem már olyan kevés kell... Én már ott tartok, hogy a puszta létezésnek is örülni tudok. Egy szép hajnalnak. Vagy annak, hogy egy csöndes (Jitka Fabianová felvételei) „Hogy én mindig szomorú vagyok... “ téren állok a hársfák alatt. Nekem már ez is elég. De ehhez idő kell. Idő. És látja, most mégis azt mondom: nem szeretném visszapergetni az éveket. Nem. Nem vágyom arra, hogy még egyszer fiatal lehessek.- Olyan nehéz volt fiatalnak lenni?- Nem is tudom... Ha belegondolok, azt kell hogy mondjam: nehezen érő ember voltam. A gyerekkorom nagyon szép volt. Az nagyon él bennem. Az mindig erőt adott.- Később romlott el valami?- Nem romlott el semmi. Csak éppen nem szeretnék „visszafelé" élni. Mert visszafelé csak azok akarnak, ölni, akik képtelenek kivergődni egy nehéz “ helyzetből. Azok mindig a múltba menekülnek. Én nem így vagyok. Én úgy érzem, az éveim által, a kínjaim és a gondjaim által is csak több lettem. Megtörtént, persze, hogy erre vagy arra azt mondtam: a fene vigye el, ezt okosabban is csinálhattam volna, de akkor is! Én elég jó viszonyban vagyok magammal. Vannak dolgok, amelyek fájdalmasan érintenek, ami viszont a pályámat illeti: a döntő pillanatban mindig helyesen döntöttem és jól választottam meg azokat az embereket is, akikben támaszt, segítséget találtam.- Előbb azt mondta: tele az élete szépséggel. Mitől látok akkor mégis annyi fájdalmat a szemében?- Nekem már fiatal koromban is ezt mondták. Hogy én mindig szomorú vagyok...- És nem így volt?- Nem. Én nagyon tudok örülni, boldog lenni. Nekem ehhez tényleg nem sok kell. Pilinszky Jánosról is folyton úgy beszéltek, mint egy nagy, szomorú emberről. Hát a János? Volt két év az életemben, amikor a családommal együtt Velembe költöztünk, a vidéki házunkba, ő meg kibérelte az erdész házában az emeleti szobát. Jóbarátok voltunk, rengeteg időt töltöttünk együtt. És én soha, de soha nem 'kacagtam ° annyit és olyan harsányan, mint akkor, odalenn. Pilinszkyvel. Ezt senki sem tudta róla. Hogy ő voltaképpen derűs ember volt.- Ez a Velemben töltött két év...-... alkotói szabadság volt.- Akkoriban ugyanis úgy hírlett: hátat fordított a pályának.- Nem, nem így volt. Alkotói szabadságot kértem az akkori minisztertől. Két év helyett aztán másfél évig maradtam csak. Mert anyagi ügyekben, tudja, én elég naiv vagyok, rá kellett jönnöm egy idő után, hogy a fizetésemet télen „eltüzeltük". Úgyhogy vissza is jöttem.- S aztán ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Megint csak elnyűtt, kifacsart, meggyötört asz- szonyokat játszott.- Nézze, ez is olyan dolog, hogy vannak színésznők, akik nem vállalják ezt - én meg elvállaltam. Erre az anyám is azt mondta: „Ha még egyszer meglátlak a konyhaasztal mellett, belevágom a baltát a televízióbaDe tudja, hogy van ez... szóltam Makknak: ha újra asztal mellé állítasz, akkor Christian Dior-modellben fogok sürögni körülötte. Igen, igen, bólogatott. Aztán legközelebb egy Déry-novella filmváltozatában ismét kötényben futkostam a konyhában. Adtam volna vissza a szerepet? Nem adtam vissza. Végeztem a munkámat. SZABÓ G. LÁSZLÓ „Nem akarom visszapergetni az éveket“ Találkozás Töröcsik Marival Dokumentumfilm a Baltikumban A balti szovjet köztársaságok dokurnentumfilm-művészeté- ről nem sokat tudunk. Ezen próbál segíteni Hans Joachim Schlegel nyugat-berlini filmtörténész új munkája, mely tulajdonképpen a Berlinale 1987-es retrospektívjének információs anyagát öntötte könyvalakba. A baltikumi országok közül Észtországban jelentkeztek legkorábban az „élőképek", már 1891-ben Párnu városában. 1896-ban pedig a Lumiére-testvérek Tallinban és Tartunban is bemutatták a Cinematographeot és első filmjeiket. Az első állandó mozik 1907-ben nyíltak az országban, s főképp Éclair és Pathé filmjeiből állt műsoruk. Az első észt operatőrt Johannes Páásukenak hívták és 1912-1914’között számos társadalmi eseményt rögzített filmszalagra. Ő forgatta 1913-14-ben az első észt vígjátékot is (Medvevadászat Párnu-földjén). 1919-ben alapították az első észt filmstúdiót, mely Estonia Film nevet viselte. Híradókat és dokumentumfilmeket gyártott. 1931-ben alakul meg az Eesti kulturfilm nevű cég, mely 1936-tól állami tulajdonba kerül. 1940-ben, amikor Észtország a Szovjetunió része lesz, megalapítják az észt filmhíradó stúdióját, melyet a második világháború során lerombolnak. Az újjáépítés után a stúdió Tallinnfilm néven kezd működni, s itt összpontosul az összes észt filmmúfaj. Rendszeres dokumentumfilm-gyártás azonban csak a 60*as években kezdődik az országban. t Lettországban, Rigában, ugyancsak a Lumiére-fivérek mutatták be az első mozgóképeket, 1896-ban. A korai lett filmúttörők egyike, Eduardis Tissis (később: Eduard Tissze néven lett világhírű), 1909-ben kezdett dolgozni és 1910-ben jelentkezett az etsö lett dokumentumfilmekkel. A dokumentumfilm azonban nem tudott felvirágozni Lettországban, a piac túl kicsi volt és a film iránt alig mutatkozott érdeklődés. Miután az ország a Szovjetunió része lett, önálló stúdiót kapott és 1948-tól a háborús károk felszámolása után, megszületett a lett filmművészet, mely a 60-as évekre izmosodott meg annyira, hogy rendszeres, folyamatos dokumentumfilm-gyár- tásba kezdhettek. Litvániában 1909-ben amatőr fényképészek készítik az első mozgóképeket, elsősorban tájfelvételeket. A filmhíradó csak 1921 -ben jelenik meg, s ez a folyamatos filmgyártás első hírnöke. De heti híradóval csak 1932-ben ismerkedhetnek meg a litván nézők. 1940-ben, miután Litvánia a Szovjetunió része lett, megalakul az első állami filmstúdió Kaunasban. A háború rövid időre megszakítja a munkát, de 1944-től már újra dolgozik a kaunasi filmközpont. A 60-as évek végére pedig kialakul a minden területen folyamatosan dolgozó, önálló arculatú litván filmművészet. Mindhárom filmgyártás közös jellemzője, hogy rendkívül erős fotografikus hagyományok alapján a táj és a népélet bemutatásával kezdi tevékenységét, majd portrékon keresztül jut el a társadalom mikroábrázolásáig, aztán a 70-es évek elejétől a nagyobb társadalmi konfliktusok bemutatásáig. A balti köztársaságok művészei többségükben a moszkvai VGIK-en tanulnak, és igen magas szakmai színvonalon dolgoznak. A 80-as években a baltikumi filmgyártásban felerősödik a szociológiai, szociográfiai irányzat. Ezek a filmek azonban csak 1986-tól kerülnek közönség elé, s ezután szinte valamennyi szovjet köztársaság nagyvárosaiban sorozatos baltikumi filmheteket rendeztek. 1987-ben előbb a Berlinale retrospektívjével, majd ennek megismétlésével a svájci Nyon- ban, megkezdődött a baltikumi szovjet köztársaságok doku- mentumfilm-múvészetének nemzetközi bemutatkozása. FENYVES GYÖRGY ÚJ SZÚ 14 1988. VII. 1
