Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
M indenki énekelni kezdett. Énekelt az özvegy is, s közben eszébe jutott, hogyan csókolta meg először Andrej Ivanics a ,,Ha holnap kitör a háború..." című film után. Aztán odafordult a legfiatalabb Ardabjev fiúhoz.- Még mindig nincs gyereked?- Még mindig nincs.- Ideje lenne... - mondta az anyja. - Az én temetésemre is eljössz?- Ugyan már, anya... - szólt komoran a legifjabb Ardabjev.- Már nem sok van nekem... A lábaim alig visznek. Szerettem volna meglovagoltatni a gyerekedet, amíg a térdeim bírják... - Aztán odakiáltott a harmonikás mozdonyvezetőnek: - Húzd rá a Sötét éjt. Andrej Ivanics rendeli! A legifjabb Ardabjev észrevette, hogy az apró termetű fényképész teljesen elázott, és a falat tapogatva alig talál oda az ajtóhoz, közben a mellén lógó fényképezőgép minduntalan nekiütődött az asztalnál ülők fejének. Ardabjev kisietett utána a felhős, csaknem csillagtalan éjszakába. A fényképész ott állt az udvarban a farakás mellett, és a borús ég felé rázta öklét.- Egyszer igenis ki fogom állítani mindet, mindet.- Hazakísérjem?- Inkább fényképezz le engem! - nevetett a fényképész. - Én fényelvetni a múltból. Igaz, én nem szeretem, ha vér folyik. Az ilyesmi nem higiénikus. Erőszak csak a végső esetben alkalmazható... Különben azt hiszem, ez a fickó leveszi azt a gatyát magától. Csak attól félek, belecsinál... Adhatjuk majd a tisztítóba. ... A fényképész ott állt kertje kapujában, és hangosan szónokolt Ardabjevnek és az emberiségnek.- A szerkesztő morog, hogy a fényképeimen rosszul öltözöttek az emberek. Mintha én öltöztetném őket. A területi kiállítás zsűrije kiszu- perálta a képeimet, hogy azt mondja, túlságosan sok rajtuk a szenvedő arc. Az, hogy az emberek mennyit szenvednek az életben, nem zavarja őket. A fő, hogy a fényképen ne szenvedjenek. Sajátos humanizmus! Csakhogy a fotóművészet nem azonos a dicsőségtáblával... A fotóművészet: a történelem emléktáblája. IgerH. Bulgakov azt mondta: a kéziratok nem égnek el. A negatívok sem! - A fényképész, úgy látszik, kiordítozta magát, hirtelen kijózanodott. - Csak éppen megeszi őket az idő... - A fényképész félig kinyitotta a kaput, és nem túl rábeszélőn megkérdezte: - Nem jönnél be egy kicsit a műhelyembe?- Csak egy kicsit... - egyezett bele Ardabjev.-Amikor a házinénimnek meghalt a tehene, megkaptam műhelyfölött, mert a félig bevert szögre rászállt egy szitakötő. Egy fiú és egy lány egymáshoz közeledő ajka, s az ajkak között, a háttérben egy ház padkáján, egy, állát kampós botjára támasztó aprócska öregasszony. Egy másik öregasszony, amint tehenét siratja, amelyiket elütött egy teherautó. Egy harmadik öregasz- szony, amint ráncos tenyerét odanyújtja egy, fogait ravaszul elővillantó fiatal cigányasszonynak, hogy jósoljon belőle...- Miért ilyen sok az öregasszony? - kérdezte Ardabjev.- Mert én magam is olyaq vagyok, mint egy öregasszony... - nevetett föl a fényképész, és odanyújtott Ardabjevnek egy még fel nem akasztott fényképet. - Ez még egészen friss. Ardabjev egy óvodai homokozó közepére beásott sötét temetői keresztet pillantott meg. A kereszt tövében két apró ajándék üvegecske. Mellette a sóbálvánnyá dermedt óvónő, meg a gyerekek, kezükben kis vödrökkel és kis lapátokkal.- Hát ez miféle kereszt? - kérdezte Ardabjev. - Ki ásta be a homokozóba?- Senki nem tudja - vont vállat a fényképész. - Olyasvalaki, aki elfelejtette, honnét származik a kereszt.-Miért, honnét? - kérdezte Ardabjev. Jevgenyij Jevtusenko" Azambiolá (RÉSZLET) képeztem mindenkit, engem bezzeg senki. Legfeljebb ha igazolványkép kellett! Ardabjev elindult, hogy hazakísérje a fényképészt.- Én soha nem fényképeztem marsaitokat, nem fényképeztem híres színészeket - dünnyögte közben a fotográfus. - De negyven éve fényképezem az egyszerű dolgozó embereket. Ezek az én marsalljaim, akik megnyerték a háborút. Ezek az én híres színészeim, akik zseniálisan játsszák az élétüket és halálukat. Még ha a rendezők néha tehetségtelenek is! Az egyik utcalámpánál Ardabjev- hez és a fényképészhez odalépett három suhanc, egyforma cippzáras fekete bőrdzsekiben.- Adjon már egy kis tüzet! - szólalt meg az egyik, egy lányosán hosszú szempillájú, de különös élettelen szemű kamasz.- Nem korai? - kérdezte Ardabjev, és parazsával fölfelé kelletlenül odanyújtotta a cigarettáját.-Tudja, az akceleráció... - fejelte a suhanc, és a másik kettő felröhögött. „De rossz ízű nevetés... - gondolta Ardabjev. - Vajon az én Vi- tyám, az is ilyen lesz?" Azzal tovább indult a fényképésszel.- Ha egy festőt meg akarnak sérteni - folytatta a fényképész -, azt mondják, hogy amit csinál, nem művészet, hanem fotográfia. A hülyék! A fotográfia nagy művészet! A fényképész nevet, sír, vádol, harcol! Mi orosz fényképészek mégis valósággal mostohagyerekek vagyunk. Nincs még fotóművészeti szövetségünk se. Nincs fényképészeti múzeumunk. Nincs film. Egyszer még majd felállítják az ismeretlen orosz fotográfus szobrát! ... A Filozófus figyelte egy darabig Ardabjev és a fényképész távolodó alakját.- Na, Pöttyös - sziszegte aztán -, lesz egy dobásod. Ezen a krapekon márkás farmer van. Vadonatúj. Na?- Hát osztán? - mondta bizonytalanul Pöttyös.- Már megint ez a falusi tájszólás! Jusson eszedbe, mit mondott Micsurin a farmerről. Nesze, itt a bokszerem, Pöttyös. Dugd csak bele az ujjacskáidat. Nem törnek össze. A vasdorong nálad van, Fantomas?- Mindig itt van... - dörmögte Fantomas.- Divatjamúlt szerszám, de hatásos... - jegyezte meg helyeslőén a Filozófus, - A fekete százak fegyvere... De hát nem kell mindent nek a tehénistállót... - magyarázta kissé zavartan a fényképész, amint bevezette Ardabjevet az udvarba.- Meghalt a tehén... - ismételte hangosan elgondolkodva Ardabjev.- Meghalt... Miért, tán nem lehet így mondani? - berzenkedett a fényképész.- Csakis így lenne szabad mondani ... - mosolygott szomorúan Ardabjev, és Alléra, a patkányra gondolt. Ha a fényképész nem figyelmezteti, Ardabjev soha ki nem találta volna, hogy egy hajdani tehénistállóba került. Igaz, a szalma, a trágya, a tej kiúzhetetlen illata mintha még mindig ott lebegett volna a levegőben. De a falak fehérre voltak meszelve, a földön deszkapadló. A sarokban vaskályha állt, a füstcső az ablakon volt kivezetve. Az ablakokon saját készítésű fekete papírfüggöny lógott. Az asztalon a piros lámpa alatt másolatok úszkáltak. De mi a legfőbb: a műhely falai tele voltak aggatva a legkülönbözőbb méretű fényképekkel, melyekből sajátos fekete-fehér mozaik alakult ki: a szibériai Hajrjuzovszk - az emberiség kicsiny de elválaszthatatlan része - örömeinek, munkájának, szenvedéseinek mozaikja. ^ A fűtöház brigádja: csupa gyerek, még személyi igazolványuk se igen van, füles sapkában, overallban, a Vörös Vándorzászló alatt, s fent a felirat: „Mindent a frontnak!" Szomorú és kíváncsi borjúszemek, mellettük ugyanilyen szomorú és kíváncsi katonaszemek, amint kifelé nézelődnek egy marhavagon ablakán. Vak rokkant a piactéren, egy tengeri malaccal, mely egy ládikából Írógéppel írott „sorsokat" húz. Az a tengeri malac is bizonyára meghalt. Egy templom tornácán kiterített lepedő, rajta karikagyűrűk, ezüstkanalak, fülbevalók meg egy nem valami szép termésarany rög - a frontalap számára gyűjtött kincsek. Szibériai asszony, hóna alatt holdkerek fehér fagyott tejtömb, közepén kis lyukkal. Mázoló munkás, amint lábujjhegyre állva friss ezüsttel mázolja be a kis Lenin-emlékművet. Sorállás az élelmiszerboltban, a sor farka kiér az utcára, fölötte pedig az emeleten, a zeneiskola kitárt ablakában egy kisfiú, álla alá szorított hegedűvel. Lányok a táncteremben, várakozóan elnyíló ajkukról parányi napraforgó- héj-láncok csüngenek. Egy ács, szájában szögekkel, kezében megállt a kalapács a friss tetőácsolat- Te is elfelejtetted? - mosolygott szomorúan a fényképész. - A feszületből. A fényképész kikísérte Ardabjevet a kertajtóhoz.- Valahogy nem szívesen engedlek el egyedül... - mondta közben.- Mi lenne, ha elkísérnélek?! Vagy megéjszakázhatnál nálam. A fotóistállóban.- Nem - felelte Ardabjev.- Anyám aggódna. Ardabjev tett néhány lépést, aztán hogy nem hallotta a kertajtó nyi- kordulását, megállt, mert tudta: a fényképész még mindig néz utána, habár már nem láthatja a koromsötét éjszakában.-Tudja-e, hogy mindazt, amit csinált, ki fogják állítani - szólt visz- sza Ardabjev.- Nem tudom, nem tudom...- hangzott a sötétből a fényképész hangja.- Igenis, tudja - mondta Ardabjev. - Azért is dolgozik. Ardabjev meghallotta, amint a fényképész mögött megnyikordul a kertajtó, akkor megint elindult. A fajárda úgy remegett a lába alatt, mint gyerekkorában. „A reggeli vonáttal irány Irkutszk, onnét az első gépen Moszkva- gondolta Ardabjev. - Haladéktalanul el kell végezni az ardabiola vegyelemzését. Ha lehetséges volna vegyi úton előállítani! És ha nem? Ha nem, akkor ardabiola-ültetvé- nyek kellenek..." Ardabjev bosszúsan elhúzta a száját, amikor a sötétből egyszerre megint ott termett előtte az iménti suhanc.- Nem gyulladt meg a cigim, bácsi ... - szólalt meg a fiú hidegen nevetve. Kezében pisztolyt tartott, melyet Ardabjev hasának szegezett.- Nem ajándékozná oda a bácsi egy derék barátomnak a farmerját? Ugye a bácsi szerint is humánusan kell bánni a szovjet gyerekekkel?- pimaszkodott a suhanc.- Aztán hogyan adjam oda: övvel vagy öv nélkül? - próbált időt nyerni Ardabjev. Mintha hallott volna már efféle históriákról. Talán valamelyik fekete-tengeri üdülővárosban történt. De itt, a szülővárosában, a nemrég még teljesen patriarchális Hajrjuzovszk- ban? Milyen ostobán halhat meg az ember... De egy ócska farmerért nem teheti kockára az ardabiolát... SOPRONI ANDRÁS fordítása * *ötvenöt éves a kortárs szovjet irodalom kiemelkedő alakja. * A kis utca ívben fordult a vasúti vágányok felé. Két oldalán karcsú fák nyújtóztak. A házak itt földszintesek voltak, csak az új iskola épülete volt kétemeletes, nagy ablakokkal. Leszállt az este, a szél letépte az utolsó leveleket is a fákról. Őszi eső szitált, a macskaköves út csillogott. Két fiú csoszogott a sáros járdán.- Azt gondoltam, hogy iszunk valamit - mondta a kisebbik.- Mindjárt jön a kislány - válaszolt az esókabátos fiú -, a pénzt nem sajnálnám, elhiheted. Az iskola elé mentek. Az ablakok még világosak voltak. Az esókabátos a csengetésre figyelt. A kisebbik tökmagot kotorászott elő a zsebéből. Elgondolkozva rágcsálta. A kapuból egy csapat ember lépett ki. Különböző korúak voltak. Egy fiú éles füttye hallatszott. Később egy alacsony termetű, mosolygós arcú tiszt jött két lánnyal.- Nincs? - kérdezte a kisebbik. - Lóvá tett. Gyerünk!- Várjunk még.- Bezárják a szövetkezetét.! Az esőkabátos fiú néhány lépéssel arrább ment a kicsitől. Megint kijött néhány ember az iskolakapun. Az ajtót még mindig csapkodták. Kilépett egy sovány lány. Utána még három kislány. - Dorota! - kiáltott a fiú. Az egyik kislány megállt. Sovány volt, nem nagyon magas. Kockás, homokszí- nú kabátot viselt. A fehér kendő alól kibukkant barna hajtincse.- Ó, itt vagy - mondta a--lány. Szája kissé megnyílt. Jobb kezéből a balba vette át a táskáját és üdvözölte a fiút. A fiú intett a kicsinek. A kicsi halkan káromkodott és elment.- Hová megyünk? - kérdezte a fiú.- Elmegyünk valahova - mondta a lány.- Mehetünk moziba - javasolta a fiú -, vagy táncolni. Heves szél száguldott végig az utcán, fejük fölé sodorta az őszi leveleket. A lány megigazította kabátgallérját.- Tudom is én - mondta. Elmentek a sarokig. Ott volt a buszmegálló. Az iskola nagy albakainak fénye az aszfaltra bukott. Három férfi jött, vattaruhában. Az egyik szerszámos ládát cipelt a vállán. Eltelt néhány perc, és a munkások szidták a megkésett autóbuszt. Végre berobogott.- Már tudom, hová megyünk - mondta a lány, amikor fellépett az autóbuszra. - Tudod, hová? A bejárat olyan, mint egy üzleté. A ruhatáros rájuk pillantott, aztán felállt, öreg volt, fogatlan, arca beesett, szakállas. Keze remegett. Elvette a kabátot, a fémszámot letette a pultra. Három lépcsőt mentek lefelé a terembe. Nyugatom volt itt és idegesítő csend. Az emberek mintha ködből bukkannának elő. A sarokban foglaltak helyet, nem messze tőlük egy magányos férfi üldögélt. Furcsa arca volt - hosszú, vörös orra és teljesen fehér karja. Kezében poharat tartott, ajkát mozgatta. A fiú hosszan nézett rá.- Ne nézz oda - mondta Dorota -, mert idejön. Meghúzta övét, megigazította zöldes színű szoknyáját. Lábait keresztbe rakta. ,- Hová hoztál engem? - kérdezte a fiú. Körültekintett, a pincért kereste. Nem látta sehol. Aztán, nem tudni honnan, de előkerült. Ősz szálakkal „teletűzdelt" sima hajú, középkorú asszony lépett halkan az asztalukhoz. Olyan volt, LESZEK PLAZEWSKI mintha állva szenderegne. A fiú ká\ rendelt. Az asszony nyugodtan, neszl len léptekkel hozta a tálcát. Ásítva te le a csészéket és leült a vörös orrú ft mellé.- Hová hoztál engem? - kérdem megint a fiú. - Én ismerek egy oly helyet, ahol van zene, és táncolni lehet.- Nagyon jó itt - felelte Dorota. N( most csendre és nyugatomra volt szt sége. A fiú elővett a zsebéből egy csőm cigarettát, kihúzott belőle egyet, szájá dugta, a csomagot az asztalra dob Dorotára nézett, akinek a szemei fén telenek voltak, pedig még mosolygott Kezében tartotta a csészét, kisujja tint volt.- Egyáltalán nem rossz itt - mondi- Nyugatom van.- Mint otthon - mondta a fiú. - Érte- Otthon? - kérdezte Dorota.- Miért csodálkozol? - Felemelte , öngyújtót és meggyújtotta a cigarettái- Semmi, semmi - mondta a lár- Majd én elfújom - és nevetett.- Más helyre nem jársz? - kérdez a fiú. - Olyan helyre például, ahol tá colni is lehet. Vasárnap vagy szombati elmehetnénk.- Nem tudom - felelte a kislány nem szeretem a vasárnapot, mert akk mindenütt olyan ünnepélyes. Bár... A kávéházból egy idős házaspár k szült elmenni. Mindketten hajtott hátú. voltak, apró, csoszogó léptekkel igy keztek kifelé.- Nem, itt határozottan nem kellemi- mondta a fiú. Az idő lustán kúszó Úgy érezte, hogy körülötte mindenki ás és szundikál. Néha, amikor beszélge tek, megfeledkezett arról, hogy hol va Dorota apró kis ügyeiről beszélt, vall melyik motoros kollégájáról meg a bi rátnőjéről, akinek suhogós szoknyá van. Aztán már nem volt miről beszéln és a fiú sem szólalt meg.- Megyünk? - kérdezte később a f és felállt. A lány ülve maradt.- Vasárnap elmegyünk egy más helyre - mondta a fiú -, na, gyere.- Nem - mondta Dorota. - Valarr mondani akarok neked. - Kezénél fogv visszatartotta a fiút. A fiú visszaült. De rota ránézett és halkan sóhajtott. A fi kabáthajtókáján észrevett egy cérn; szálat, levette és maga elé dobta. Aztá az ujját nézte: ügyetlenül az asztallapj; hoz ütötte.- Nincs hol aludnom - mondta vára ianul Dorota. Megremegett, és ostobán érezte me gát. Kis híján elpirult. A csendesen szitáló eső meg- megállt, majd újra eleredt. Hideg szél csapkodta az épület csikorgó ajtaját. A váróteremben olyan sötét volt, hogy egymás arcát sem látták tisztán az ott ülő emberek.- Legyezőt, vásároljanak legyezőt! A hang tisztán csengett, mintha egy húrt pendítettek volna meg. A legyezőárus olyan nyolc-kilenc év körüli mezítlábas kislány volt, vékony szemöldökű, csillogó tekintetű, rövid fekete hajú gyermek. Aranyszínű fülbevalói ütemesen himbálóztak járás közben. Feketepety- tyes, piros kordbársony blúzocskáját műanyag esőköpeny takarta, csillogtak rajta az esőcseppek, összehúzott vál- lakkal állt, mint aki fázik. Kérőn tekintett az utasokra, abban reménykedve, hogy vásárolnak tőle legyezőt. Magamhoz intettem. Kosárkájában tizenegy darab ügyetlenül összehajtogatott legyező volt. Lótuszleveleket és két halványpiros virágot lehetett látni mindegyiken. A levelek erezetét és a virágszirmokat is rendkívül figyelmesen és pontosan rajzolták meg. Bár nem voltak híres festő kezemunkái, a rajzok mégis különös ízlésről tanúskodtak.- Mennyibe kerül?- Tíz cent - válaszolta bátortalanu- Mennyi? Tíz cent? - Válogattc a kosárban és a lány fiatalságát prób; tam kihasználni az alkuhoz: - Ez a legyezők tíz centbe kerülnek?... centet adok egyért, és veszek négy Jó? A kislány bátortalanul, de tagadó; intett. Abban a pillanatban egy izmos fi talember lépett oda:- Miért nem? Add olcsóbban! Az izomkolosszus hol a jobb, \ a bal kezével turkált bele a kosárt A szépen elrendezett legyezők egym hegyén-hátán hevertek. Aztán hirteli két legyezőt dugott a kabátja ujját Meglepetten bámultam rá, de ö mag biztosan és fölényesen mosolygott vis sza, mintha cinkosa lennék. Elpirulta és úgy megijedtem, hogy még a léle zetem is elállt, összeszorult a szívei és reszketni kezdett a lábam. , - Ez a vacak tíz cent? Nekem ne kell! - mondta a fiatalember, és abb hagyta a turkálást a kosárban, ahol m csak kilenc legyező volt. Mereven néztem a kosarat. A kislái hirtelen rámnézett, és ujjal mutatva fiatalemberre, felkiáltott:
