Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-16 / 50. szám
RUDOLF ÖI2MÁR én tudatomban az Új Szó úgy lépett be, hogy 1948 októberében valakitől hallottam: az év végén magyar újság indul és szerkesztőségi titkárnőt keresnek. Állítólag már vagy két tucatnyi jelentkezőt elutasítottak, igen szigorú a mérce. A losonci (Lucenec) Kármán József Gimnáziumban még a háború alatt szerzett érettségimmel hivatalban dolgoztam, titkárnőként az ELTRA nevű elekt- ro-vállalatnál. Jó helyem volt, önálló munkaköröm, a főnököm sokat utazott. Mégis, amikor a magyar újságnál kínálkozó lehetőségről hallottam, megdobbant a szívem, hiszen szinte gyermekkorom óta a betű, az írás szerelmese voltam.' Az ember huszonéves bátor. Belevágtam! Először is kölcsönkértem a nővérem irhabundáját, a fejemre keményített filc- barettsapkáját vettem fel, amelyre - nem tudom miért - egy sötét-tarka, nagy libatoll volt csáléra erősítve. Elmentem a megadott címre. Az Új Szó szerkesztőségi helyiségei a Jesensky ésja Pa- lacky utca találkozásánál egy régi, kopott saroképület emeletén voltak. Vigasztalan, barátságtalan helyiségben, ahol néhány íróasztalon és széken kívül nem volt egyéb, szigorú arcú, hideg pillantású, negyven év körüli férfi fogadott. Bemutatkoztunk. Ő Bojsza (Barsi) Imre volt, a főszerkesztő helyettese. Én akkor még Pócz Olga. Sokáig beszélgettünk. Annyi kérdést kaptam, hogy a csaknem egy órát tartó „kihallgatástól" már égett az arcom, kiszáradt a torkom. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a szigorú férfi kék szeme megenyhült és azt mondta:- No, jól van, kislány, akkor december elsejével beléphet. Jelentkezzen a Pravda személyzeti osztályán. De egyet ígérjen meg: ezt a lúdtollat sürgősen eltávolítja a sapkájáról. Nemcsak a lúdtollat, a sapkát is lekaptam a fejemről az utcán, alig bírtam elviselni az örömet, hogy újsághoz, magyar újsághoz kerülök. xxx Amikor december elsején beléptem, kiderült, hogy a szerkesztőségben jószerével egy ceruza, egy tintatartó, de még egy darab papír is alig akad, amivel és amire írni lehetne. Mindenért a Pravdához kellett fordulni. Kaptam ott egy halom nyomtatványt, azon kellett felsorolni a szükséges kérelmeket. A főszerkesztő aláírta és én intézkedtem. így kerültem a szerkesztőségbe flekkpapírok, indigók, blokkok, tinta, tollak, írógépek, papírkosarak és minden egyéb, amire rájöttünk, hogy szükséges. Hányán voltunk a szerkesztőségben az induláskor? A főszerkesztő, Lőrincz Gyula már akkor, 38 évesen is tiszteletet keltő személyiség volt. Mindenkivel tegeződött és baráti hangnemben beszélt, mégis nagyon respektáltuk. Én nem mertem visszategezni. Igaz, nem is biztatott erre. Hűvösen udvarias, jóindulatú főnök volt. Pipázott, de szerencsére illatos dohányt. Festőművész volt, s ez izgatta fantáziámat. Sokáig bányásztam az emlékezetemben, amíg rájöttem, hogy ö az a művész, aki évekkel ezelőtt Füleken (Fil'akovo) járt, ahol akkoriban mi négy évig laktunk, és egy csodálatosan megrajzolt Ady-portrét ajándékozott a füleki Ady-körnek, a Magyar Fiatalok Szövetsége eme baloldali kulturális szervezetének, amelyben én, a gimnazista, már aktívan tevékenykedtem. Nehezen azonosítottam a mostani erős testalkatú Lőrincz Gyulát azzal a hosszú, sovány, szemüveges fiatalemberrel, akivel az Ady-körben találkoztam. Nyilván ő sem ismerte fel bennem az akkori vékonyka, kotnyeles, tizenöt éves leányt. Főszerkesztőnknek rengeteg hivata- • L. GÁLY OLGA los teendője volt, így aránylag keveset tartózkodott a szerkesztőségben. Ha ott-tartózkodott, akkor összegyűjtötte a maroknyi szerkesztőgárdát és alaposan megvitatták a tennivalókat. Természetesen én voltán a jegyzőkönyvvezető. A lap gyakorlati szerkesztését Bojsza Imre irányította. Néha azt gondoltam, talán azért ilyen rideg, nehogy eszembe jusson visszaélni azzal, hogy fiatal nő vagyok. Egy bizonyos: az emancipációt nem vette komolyan. Kik írták meg az akkoriban hetilapként megjelenő Új Szót? Elsőként Egri Viktort említem. Kopasz feje, kerek szeme ott világított a főszerkesztő melletti kis szobában, amelyet Bojsza Imrével osztott meg. Viktor bácsi a kulturális és irodalmi anyag elókészétése mellett a többiek cikkeit és lektorálta. Velem sürgősen hosszúszárú irodai ollót szereztetett be. Munkatársak híján gyakran ollóval szerkesztett, szaknyelven „ollózott". Még most is visszhangzik a fülemben gyakori kiáltozása: Olega (így hívott engem), hol az illő ollóm?" További szerkesztő volt Hargitai Feri, a hangos szavú, dinamikus Hadzsi, akinek véreres arca, piros orra és kissé dülledt kék szeme arról árulkodott, hogy nem veti meg az italt. Régi vágású, ügyes, tapasztalt újságíró volt, a polgári ízű újságírás rutinjával, de „linkségei- vel“ is felfegyverkezve. Most már nem árulok el különösebb titkot, ha elmondom, hogy a főszerkesztő gyakran kapta le a tíz körméről, mert hajlamos volt a nyomdában kitalált rövid hírekkel, „kacsákkal" kitölteni az esetleges hézagokat. Egyébként maga Lőrincz Gyula is elmesélte, hogy felfigyelt a híranyagban közölt külföldi katasztrófákra, hurrikánokra, hajók elsüllyedésére, amelyekről más lapokban nem olvasott. Mikor Had- zsit megkérdezte, az szemrebbenés nélkül válaszolta:- Gyuszikám, kellett a vatta. Gondoltam, abból nem lesz semmi baj, ha néhány imperialista hajót a saját szakállamra elsüllyesztek! A harmadik szerkesztő Hadzsi kenyerespajtása, Federmayer Pista volt. Korban ugyan nála jóval fiatalabb, azt hiszem velem egyidős, huszonéves, tele ambícióval, lendülettel. Vérbeli újságíró volt, bármikor bárhová elloholt valami jó anyagért. Ó is, Hadzsi is nagyon jó kapcsolatot tartott fenn a Pravda nyomdájában dolgozó magyar szedőkkel, s ennek a lap szempontjából nagy volt a jelentősége. Azért azt is meg kell írnom, Hogy a régi rutinra hivatkozva iszogattak is a nyomdászokkal. így kell feljegyeznem azt a nevezetes napot: 1948. december közepén, amikor az Új Szó első száma elkészült. A rotációs gépből frissen, még nedvesen előbukkanó első példányokat a szerkesztőség tagjai mind ott várták a gépnél, engem kivéve, mert nekem ügyeletet kellett tartanom. Persze, izgatottan vártam, mikor jön már valaki közülük egy példánnyal. Hát meg is jött végre Hadzsi és Féder (Federmayer Pistát csak így hívtuk), de nem volt benne köszönet. Lapot ugyan hoztak, de Hadzsi nagy boldogságában leitta magát. A szobájukban felállt egy székre és az Új Szóval hadonászva, franciául kiáltozott. Érdekes, hogy józan állapotban nem is tudott franciául. Ám megérkezett a szigorú Bojsza Imre, és leparancsolta őt a székről. Hadzsi szót fogadott, de mikor Bojsza dohogva bevonult a szobájába, Hadzsi utána vágta a tintatartót. Szerencsére a tinta már csak a csukott ajtón csörgött végig. Az Új Szó első száma megjelenésének másik vetülete az, amit Lőrincz Gyula mondott el az indulás harmincadik évfordulóján. Major Istvánnal, a Pravda akkori igazgatójával együtt vették kézbe a nyomdában a rotációs gépből kibukkanó Új Szó első számát. De nem tudtak beleolvasni, mert a köny- nyeiktól nem láttak. Bizonyára így voltak akkor ezzel sokan magyarok, szerte az országban, xxx Őszintén megmondom, hogy most ahogy mindezt felidéztem, az én szemeim is elhomályosodnak a könnyektől. Mert igaz, hogy egymás után jelentek és csatasorba álltak a felszabadulás utáni első magyar újságnál tevékenykedni szándékozók, de ezt az első lelkes kis úttörő csapatot mindörökre a szívembe zártam Cserepes Lajos bácsival, a szerkesztőség nyomdai összekötőjével együtt, akiről annyi kedves anekdota született és maradt fenn. Milyen szomorú, hogy közülük, a Prágában lakó, idős Bojsza-Barsi Imrén kívül már senki sem él. Hogyan felejthetném el, hogy Hadzsi biztatására írtam meg a lap második, 1948 karácsonyára megjelenő.számában első kis karcolatomat ,,Ajándékozzunk örömet“ címen. A rövidke, hangulatos írás mindenkinek tetszett és így egyszeriben felfedeztek. Azt mondták, kár értem az adminisztrációban, mikor úgyis lámpással keresnek újságírói tehetségeket. Egy évig még titkárnő is voltam, ám közben mind gyakrabban bíztak rám újságírói feladatokat. Első versem, a Nem engedjük című megjelenése után Egri Viktor is mozgósított a kultúrában, szlovák tudásom révén fordíttattak is velem. Hadd ne kelljen időrendben felsorolnom, hogyan érkeztek az új munkatársak: Schulz Lajos, Vidor István, Petrőczi Bálint, Nagy Jenő, Horváth László, Szőke Lőrincz, Szabó Béla, Bátky László, Csunyo Kató, Kelecsényi Lenke, a villámujjú gépírónö... Mozgalmas volt az élet a szerkesztőségben. Közben, 1949 márciusában megalakult a Cse- madok is, amelynek elnöke Lőrincz Gyula, főtitkára Fellegi István lett. Magam előtt látom az izgága Fellegit, amint feje búbjára tolt kalapjában köszönés nélkül vágtatptt be a szerkesztőségbe, kezében az Új Szó legújabb számával, amelyben piros ceruzával aláhúzta a sajtóhibákat... xxx Csodálatos korszak volt ez számomra. önmagam megtalálásának, titkos álmaim megvalósulásának korszaka. Ha valaha azt hittem, hogy a háború borzalmai után 1945 tavaszán, életben- maradáson tényével születtem újjá, hát most rádöbbenhettem, tévedtem. Igazi újjászületésemet az Új Szó létrejötte jelentette. Mert az ember igazából akkor él, ha megtalálja az élete értelmét, tartalmát. AHOL HIVATÁSOS ÚJSÁGÍRÓ LETTEM Jngem az Uj Szó szerkesztőségében avattak hivatásos újságíróvá. Persze, írtam én újságba a második világháború előtt is, és elég sokat írtam, de bent dolgozni egy szerkesztőségben, ahol leveleket kellett feldolgozni és amellett riportokat is írni, az Uj Szóban kezdtem. Ezért mondom, hogy avattak. Ez pedig úgy történt, hogy az egyik sportszakértő, aki a kezdet kezdetén kül- és belpolitikát, sportot meg kultúrát, egyszóval mindent szerkesztett, azt a feladatot adta, hogy sürgősen fordítsak le egy szlovák szöveget. Én bámultam rá, soha az életemben nem fordítottam, hírt sem szerkesztettem... de nem volt időm szabadkozni, mert az ügy sürgős volt, és dolgozni kellett. Természetesen a fordítás sohasem készült el, a sportszerkesztő ordított, lármázott és azt kiáltotta, szégyen, hogy olyan egyén, mint én, újságírónak mer jelentkezni. Megdöbbenésemben csak hallgatni tudtam, és valahol nagyon mélyen arra gondoltam, hogy jobb lesz, ha összeszedem minden cókmókomat és távozom.'De ebben a percben nyílott, szobám ajtaja, s bejött a főszerkesztő, Lőrincz Gyula, aki a nagy lárma közepette igen higgadtan közölte velem, hogy bírálatom a ,.Valahol Európában“ című magyar filmről tetszett neki, és a holnapi számban leközli. A dühös spotszerkesztő erre elmosolyodott, egyszerre minden átmenet nélkül szívélyes és nagyon udvarias lett hozzám, én pedig nyomban megfeledkeztem előbbi elhatározásomról és maradtam. így avattak újságíróvá, de fordítani vagy híreket szerkeszteni sosem tanultam meg. Viszont az ember sorsa, jóléte mindig fogva tartott. Ezért a riport műfajához és a szerkesztőségbe érkezett levelek megválaszolásához mindvégig hű maradtam. Csak a Potya Marcihoz lettem hűtlen, és ezt máig is sajnálom. Akkoriban ugyanis a riportok megírásán és a levelek megválaszolásán kívül a Potya Marci rovatot is írtam. Ebben a rovatban Potya Marci minden hétfőn elmondta véleményét a vasárnap lezajlott sporteseményekről. Marci 13-14 éves lehetett, egyszóval abban a korban volt, amikor az ember felnőtt szeretne lennj, és leghöbb vágya, hogy egyetlen éjszaka alatt bajusza nójjön. Ez az a veszélyes kor, amikor a suhancban komoly ellenállás és komoly kritika kezd kialakulni a felnőttekkel szemben. Potya Marci jegyzeteiben benne volt ez a keserű kritika, és mint kiváló labdarúgószakembernek megvolt az egyéni véleménye a játékosokról meg a bírókról, amit jegyzeteiben nyíltan feltárt. Ezenkívül azt is kell tudni róla, hogy - mint a neve is elárulja - potyán járt a mérkőzésekre. És ez a tény még élesebbé, mondhatnám paprikásabbá tette kritikai megjegyzéseit. A rovatnak nagy sikere volt. Gyerek és felnőtt egyaránt olvasta és mulatott rajta. Hetenként garmadával érkeztek levelek a szerkesztőségbe Potya Marcinak címezve, amelyekben íróik megértésüket és együttérzésüket fejezték ki. Dehát ilyen az élet, harsogták szomorúan a levelek. S ebből a harsogásból jó adag vigasz és szeretet sugárzott. Én ezeket a leveleket boldogan olvastam, viszont voltak a szerkesztőségben olyanok, akik ezeket a leveleket nem nagy örömmel fogadták, sőt... Voltak jóakaratú tanácsadók, akik a rovat sikere ellenére azt mondták, hogy Potya Marci nem aktuális téma a szocializmusban. Nem aktuális azért, mert nálunk ma a munkásgyerekek is minden nehézség nélkül megvásárolhatják a jegyüket a mérkőzésre. Tehát szó sem lehet arról, hogy manapság a gyerekek potyázzanak. A téma tehát a régi kapitalista világból való, és azok, akik rajonganak.érte, s akik tortákat, és disznóöléskor hurkát, kolbászt meg sajtot küldenek Potya Marcinak, nem mérvadók, mert ők is régi módon gondolkoznak. íme, így beszéltek azok, akik mindent jobban tudtak. És én azóta tudom, hogy a világ megteremtésénél ott volt Lucifer, és azóta azt is tudom, hogy mihelyt egy szerkesztőség megalakul, a szerkesztők száma lehet bármily csekély, ott van köztük az is, aki tehetsége helyett fúrót hoz magával. Ez a jobbik eset, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy ki az illető. Sajnos olyan eset is van, hogy valaki a tehetsége mellett fúróval is rendelkezik, és ilyenkor nagyon nehéz megállapítani, hogy tulajdonképpen ki végzi a szerkesztőségben a romboló munkát. Potya Marcit az utóbbi végezte ki. Én még próbáltam hadakozni érte, de most már többen meggyőztek, hogy Potya Marci a régi világ csökevénye. így hát egy napon Potya Marci elbúcsúzott rajongóitól, megírta nekik, hogy már fel- * nőtt korba lépett. , Ez a búcsúlevél jelentette számomra az elégtételt. Két nap sem múlott el, és a levelek tömege érkezett a szerkesztőségbe. A levelek írói között voltak tanítók, hivatalnokok, munkások és parasztok, sőt voltak üzemek is, amelyek száz, kétszáz aláírást küldtek a szerkesztőségbe és kérték, hogy ne szüntessék be Potya Marci rovatát. De én akkor már döntöttem, és elhatározásomat meg nem másítottam. K ésőbb ezek a levelek késztettek arra, hogy megírjam Marci, a csodakapus című regényemet. És mondhatom, hogy ennek „a polgári társadalom csökevényének" elég szép sikere volt. Rövid idő alatt két kiadást ért el, s a harmadikat azért nem tudták tető alá hozni, mert a bennfentesek azon törték a fejüket, hogy az ifjúságnak vagy a felnőtteknek írtam-e a regényt. Bevallom, én mindenkinek írtam. Irtózom a közhelyektől, < szólamoktól és a legkülönfél köröktől. Jóleső érzéssel ál! hogy a rövid cikk megírásakc ség ilyen méltatlan módsze amikor a Pravda és az Új Szí ségének, munkatársainak az déséról beszélünk, akkor m két, kialakult munkaformákat együtt eredményeket is emlí Az elvek éveken át teljes műek voltak. Természetes ál juk, hogy hazánk valamenn’ anyanyelvén is tájékozódha: dolgairól és dolgocskáiról' iramban előrehaladó világűr és szívszorító híreiről, elleni nagy és kis közösségek é emberek munkájáról, örömeir Tudatosítjuk, hogy a néniében napilapnak még nagyc a felelőssége nemcsak a tájé hanem az anyanyelvi műve! hát a szellemi, a kulturális s. Más nyelven írunk ugyan lért, azonos eszmék szelleme kódunk. Közös hazában él sem szigetelódhetünk el egyi vető érdekünk, hogy minél te egymásról, ismerjük meg i haladó és forradalmi hagye szellemi értékeinket. Úgy vélem, az elmúlt évek el az elvek ismételgetésétől, tatásoktól - a tettekig. Ma szerkesztőségben tudatosítj az együttműködés önmagun sók jobb tájékozódását szoli gítja a két testvérlap tártaim Ha az együttműködés konkri rolnám föl, akkor először a : zottsági üléseket kellene amelyeken tájékozódunk eg röl, a következő időszak légi jelentőségű írásairól, s megb kát a témákat, amelyek itt emelkedőén fontosak. Ám í ködésnek vannak egyéb - é jól bevált - formái. Például s: hívják egymást a két lap hel^ késztől és rovatvezetői konki kék, vagy riportutak ügyéber E hivatalos érintkezések alább ilyen fontosnak tartom találkozásokat. A két lap kul még sohasem tartott közös g gyümölcsöző a kapcsolatul nek, barátoknak tekintjük eg nem követe^ el indiszkrécic dóm, hogy a mi találkozóinl a Luxor kávéházban, vagy a seknél kerül sor, két deci jói lett. Félszavakból értjük egy R endszeres napi olvasn központi magyar nye Magyarországon kívül, a szc bán lát napvilágot: a bukares Magyar Szó, az ungvári I s természetesen az Új S2 persze, késve érkeznek Búd újságírói mondás szerint, am gében igaz, a tegnapi újsái mégis: ezek a hírlapok a ni sabb információkat közvetíte dalmi atmoszféráról nyújtani adott országokat, s ezekben ság hétköznapi életét jelien- annyira tudósításaikban, cik meg egy mai magyarorszác mint inkább az újság külső r jával, általános hangvételév hírlapnak, még a legrosszc nek is saját, összetéveszthr hol jó hol elfogadható, hol mindenképpen az adott őrs lapra jellemző. Hadd hivatkozzam a Kár| változására, amely bármelyi bizonyítékként szolgált, hog) a glasznoszty folyamata a rántsem csupán arról van S2 ben formálódnak a kinyom) datok, hogy olyan témák k lehetséges, amire négy-öt i még kevesen mertek gönc szetesen, nagyon fontos do nem tegnap óta figyeli eze a Szovjetunióban, s nem is nyelvű sajtóban, fontosabb amely szükségszerűen járt dás tágulásával, az igazság rancsoló szükségességével hogy itt és most nem a nyc
