Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
Füst Milán centenáriumára „ írónak lenni nem foglalkozás, még csak nem is hivatás, hanem életmód“ - írta egyik öregkori vallomásában Füst Milán, századunk magyar irodalmának talán legkülönösebb, mondhatnánk - különc alakja. Sokoldalú alkotó: nemcsak kiváló költő, prózai és drámaíró, de az esztétika tudós művelője és oktatója is volt. Gazdag életműve sohasem lehetett - nehéz fajsúlyánál fogva - a széles olvasói tömegek csemegéje, de szóbeli kultúránk mindmáig eleven, ható tényezője. A Nyugat folyóirat első, nagy nemzedékéhez tartozott, olyan barátokat és harcostársakat mondhatott magáénak, mint Ady, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Tóth Árpád, Kassák Lajos. Szerves része volt az általuk kezdeményezett eszmei-esztétikai megújulásnak, a modern magyar irodalom megteremtésének, de formanyelvében, művészi megoldásaiban mindenkitől különbözött. Életművével, emberi magatartásával egyaránt rendhagyó jelensége a huszadik század magyar irodalmának. Életéről keveset tudunk, legendák, anekdoták fedik el életútját. Ehhez maga is tudatosan hozzájárult: magánéletéről ritkán nyilatkozott, de vallomásaiban szívesen legendásította, anekdotikus történetekké oldotta életének tényszerű mozzanatait. Ha önmagáról szólt, többnyire alkotó munkáját, múhelyproblémáit emlegette. Az élet és mű egyet jelentett számára, élete tényei különválaszthatatlanul feloldódtak a műben, újszerű jelenségként: az élet mint esztétikum, művészi hitvallását demonstrálta, erősítette. Az út visszafelé is járhatatlan: a műből is nagyon nehéz következtetni az élet konkrét fényeire. Versei mégis arról tanúskodnak, hogy sivár, örömtelen gyermekkora volt, korán árvaságra jutott. Az élet semmit sem ajándékozott neki, mindenért keményen meg kellett küzdenie. Nem öntetszelgés és dramatizálás részéről az a nyilatkozat, hogy neki nincs életrajza, csak munkarajza, egész életében szakadatlanul dolgozott. Jogtudományi doktorátusa mellé tanári oklevelet is szerzett, hosszú évekig óraadó tanára a fővárosi felső kereskedelmi iskolának. Világnézetét, társadalmi-politikai szemléletét a közvetlenül megélt szociális feszültségek formálták. Nem véletlen, hogy az őszirózsás forradalom idején a modern irodalom és tudományos gondolkodás híveiből alakult Vörösmarty Akadémia ügyészévé választották. Különösen a Tanácsköztársaság alatt aktivizálódott, megszervezte - Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége címen - a szellemi munkások első magyarországi tanácsát. Az ellenforradalmi rendszer ezt sohasem bocsátotta meg neki. Iskolájában fegyelmit indítottak ellene, ezért nyugdíjazását kérte. Megélhetésének biztosítása érdekében kitanulta a szücsmesterséget, de többnyire az irodalomból próbált megélni. Tanári állást csak a felszabadulás után vállalhatott, 1947-től az esztétika egyetemi magántanára, előbb a tudományegyetemen, majd a képzőművészeti főiskolán tanít. írói pályakezdése a Nyugathoz kötődik, tanulmányíróként debütál a folyóirat első évfolyamában. A bécsi szimbolista költő, Peter Altenberg munkásságát méltatja. írása legfőbb érdekessége, hogy másról szólva saját ars poeticáját vázolja több évtizedre érvényes pontossággal. ,,Megyünk előre - írja- a témátlanság útján, a csinált dolgoktól a létező tiszta költészetig, a kő hangulatáig, a virág hangulatáig, a jelentéktelenségek költészetéig, a tiszta költészetig. “ A látomást és az indulatot tartotta a művészet legfőbb meghatározóinak, már első versei ennek jegyében születtek. Kötetei megjelenését- Változtatnod nem lehet, 1913; Az elmúlás kórusa, 1920; Válogatott versek, 1935; Szellemek utcája, 1948 - mindig erős és egymásnak ellentmondó kritikai visszhang kísérte. A hosz- szú, rímtelen, minden ritmikai kötöttségtől mentesnek látszó sorokból építkező költeményei prózainak tűntek a Nyugat versideáljához szokott olvasók számára. Nem véletlen, hogy a magyar szabad vers úttörőiéként tartották számon. Versei külsejükben valóban a szabad versre emlékeztetnek, de lényegében szigorú kötöttségekhez igazodnak. Erről maga is vallott nemegyszer:,,igaz ugyan, hogy az összes eddigi ismert versidomoktól elfordultan írtam verseimet, csakhogy nem cizért, hogy valamiféle lendülettelen vagy indulattalan, vagy fórmátlanul lapos prózát nevezzek el verseknek... Nekem minden mondanivalóm, minden indulatom számára külön új és szigorú formát kellett kitalálnom, olyat, amilyet az indulat épp akkor követelt, sugalmazott". Mi sem bizonyítja jobban szavainak hitelét, mint az a tény, hogy a leghűségesebb követői - Illyés, Weöres, Radnóti, Vas István stb. - kivétel nélkül a kötött versformák művelői lettek. Azon lehetne vitatkozni, hogy Füst Milán melyik műfaji területen alkotott nagyobbat, az azonban kétségtelen, hogy költészetének hatása volt a legátfogóbb, szinte minden kortársa líráján felfedhetők nyomai. Nem véletlenül nevezték a költők költőjének, csak kevesen tudtak mentesülni varázsától. A Biblia prófétáinak hangjára emlékeztető hangon szólalt meg, telt és tömör költői hang az övé, elemi indulatoktól fűtött, sötét színekkel telve, mint a görög tragédiák gyászdalai. Verseiből a gyógyíthatatlan bánat, a tárgyatlan rettegés, s valami kozmikus szomorúság árad. ,, Változtatnod nem tehet. A világ dolgai / Csak úsznak, úsznak ólmosan tovább"- írta pesszimizmusára jellemzően első kötete címadó versében. Költészetének alapvető jegyeit ismerte fel Karinthy a róla szóló első kritikájában: „Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon:- fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik." Kezdettől fogva kísérti az elmúlás tudata, ez egyik forrása lehangoltságának. Nem egy versében idézi az elhúny- tak panaszát, az élet megoldatlan kérdéseit: Ó szállj meg hát nagy látomás! Hadd tudnám meg, mivégre voltam? S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, Vagy azt, hogy mire megyek itt magamban holtan? Megérdemelnék már egy jelenést, Türelmemért. - Vagy tán a feledést..." (Halottak éneke) Ezt a pesszimisztikus alaphangot esztétikájában is körvonalazta, elméletileg alátámasztotta. A művészet alaptémája szerinte a boldogtalanság. Ezt a tételt variálja drámáiban és prózájában is egyaránt. Művei leggyakoribb motiválója a dezil- lúzió és a csalódás. Cselekményes műveiből ugyanaz az életérzés sugárzik mint lírájából, csak más dimenziókban. „A lírai indulat másfajta, mint az elbeszélőé - írja az önvallomás a pálya végén című esszéjében - Az egyik heves, zaklatott, mohó és önkörös temperamentum, a másik nyugalmasabb, szélesebb hullámú, az egyik az érzelmek mestere, vagyis a belső szemléleté, a másik a látásé, vagyis külső szemléleté." Szavai arról is tanúskodnak, hogy prózája lélektani indíttatású. Tudományos alapossággal tanulmányozta a kor divatos lélektani irányzatait, főként Freud és Jung tanításait. Első kisregényét - Nevetők, 1920 - különösen erős lélektani érdeklődés hatja át. Az ösztönök titokzatos és kiszámíthatatlan világába mélyed el két barát történetének elmondásával. A két főalak - ahogy a kisregény zárómondataiból kiderül- azonban azonos. A gyilkos indulat testesül meg az egyikben, a másikban az erkölcs, a megértő jóság - az emberi jellem bonyolult ellentmondásosságát bizonyítva. Az üldözés és üldöztetés lélektanának megdöbbentő rajzát tükrözi az Advent (1923) című kisregénye. Ez az első magyar prózai mű, amely az ellenforradalom borzalmait idézi. Saját és kortársai élményeit sűríti bele az angol forradalom vallásüldözéseinek korában játszódó történetbe, a korabeli perek iszonyatát, az elítéltek, üldözöttek szenvedéseit és megtörhetetlenségét. A regény egyik szereplője jellemzően így kiált fel: ,,Én meghalok, de az eszme élni fog." További kisregényeiben is az emberi lélek titkait fürkészi: Aranytál, 1920; Amine emlékezete, 1940; Véletlen találkozások, 1948; Ószi vadászat, 1955 stb. - mélyre hatoló tekintetével főként a különös jelenségekre figyelve. Prózájának - s talán életművének is - csúcsát A feleségem története (1942) című regénye jelenti. A legenda szerint hét évig dolgozott rajta, s elkészülte után még hat hétig fűtötte fürdőszobája kályháját a kiselejtezett, átírt kéziratlapokkal. A mű mindenképpen kulcsjelentóségú, összefoglaló, szintézisigé- nyú alkotás. Áttételekben tükrözött önarckép, önvallomás, az író életérzésének ábrázolása, tárgyiasítása. A modern művészet központi kérdését veti fel: az ember és a világ szembekerülését. A Störr kapitány feljegyzései alcímmel megjelent terjedelmes alkotást a féltékenység regényeposzának is nevezik. Egy magányos lelkű, különc, holland hajóskapitány beszéli el benne könnyelmű és titokzatos felesége történetét. A szerelem, amely az asszonyhoz fűzi, a bánat és boldogtalanság kimeríthetetlen forrása csupán számára. Féltékenysége fokozatosan rögeszmévé változik, szerelme pedig végzetes, önpusztító szenvedéllyé. Az író különösen a lélekábrá- zolás hitelességében remekel. Idegen nyelvű (francia, német, holland, szerb, lengyel, cseh stb.) fordításai révén ez a regény hozta meg Füst Milán számára a világhírt, 1955-ben a Nobel- díjra várományosok listájára is felkerült. Színpadi művei közül kiemelkedik a Boldogtalanok (1914) című drámája. Ez is lélektani problémát boncolgat, egy napihír hatására írta. Egy szerelmi tragédia tükrében bizonyítja emberábrázoló képességét és problémaérzékenységét. A IV. Henrik című drámájában a történelmi és lélektani szempontokat, ábrázolási lehetőségeket egyesíti. A mű témája kora ifjúságától foglalkoztatta, de csupán 1931-ben vetette papírra. Főhőse Shakespeare alakjaira emlékeztet, a mindig mindenki ellen lázadó ember jelképét alkotta meg benne, egy indulataiban megtisztult lázadót, aki szembeszáll a könyörtelen világ törvényeivel. Megírása pillanatában ez az attitűd a haladás szellemét képviselte. Nem lehet Füst Milán munkásságát jellemezni naplója említése nélkül. Negyven éven át (1904 és 1944 között) vezette naplóját, melyet élete főművének szánt. Napi két órai munkával rögzítette életének eseményeit, tapasztalatait, művészi elgondolásait. Megpróbálta szavakba önteni az átélt, látott, észlelt események lényegét. A hatalmas mű jelentős része azonban Budapest ostroma alatt elpusztult. Gondolatanyagát megkísérelte emlékezetből rekonstruálni a Hábi- Szádi küzdelmeinek könyve és az Ez mind én voltam egykor című könyveiben. Naplójának megmaradt részei eredeti szövegükben csak 1976-ban láttak napvilágot. Esztétikai ismereteinek, elgondolásainak rendszerezését a Látomás és indulat a művészetben (1948) című nagy sikerű könyvében kísérelte meg. Ez a saját műhelygyakorlatából és impozáns világirodalmi tájékozottságából leszúrt mű jellegzetesen polgári művészetfilozófiát tükröz, s az egész életén át hangoztatott alkotói elveit summázza: igazi értékeket és életteljességet a művészetben csupán a látomás és az azt kifejező indulatmenet képes teremteni. SZEBERÉNYI ZOLTÁN >JSZÚ m levegözni a tanulás megkezdése előtt. Kikkel van ott együtt? Nehéz ellenőrizni. Mibe viszik bele? Kiszámíthatatlan. Én akkor döbbentem erre rá, mikor egy tűzoltó csengetett nálunk, s elmondta, hogy 10 éves fiam egy pajtásával felgyújtotta a szomszéd ház pincéjében az ott Minden szülőnek határozott elképzelése van arról, hogy milyen barátot, barátnőt szeretne gyermekének. Legyen jó tanuló, udvarias, kulturált magatartású, akitől csak jót tanul, s persze mindehhez háttérnek csak egy jól szituált család képzelhető el. Vajon valóban elronthatják a gyereket a rossz barátok? Hiszen ha elfogadja a mi értékrendszerünket, nézeteinket, ha harmonikus, jó a kapcsolatunk vele, valószínűleg ellent tud állni a csábításnak. Nem viszik bele a többiek olyan dolgokba, amelyeket mi helytelennek tartunk, elítélünk. A velünk fenntartott harmonikus kapcsolat megóvja attól, hogy méltatlan barátságokba bonyolódjék, s hogy emberileg gyarlóbb társak elismerése fontossá váljék számára. Húsz évvel ezelőtt magam is ezt vallottam, aztán rájöttem, hogy még a lélektani megfigyelések is változnak. Hajdanában a kiskamaszok folyton a felnőtt férfiak körül bóklásztak, az iskolában is egy-egy férfi tanárt hol itt, hol ott álltak körül, lesték minden szavát. Ma már valahogy nem figyelnek ránk igazán. A szülők is sokszor észreveszik, hogy szólnak gyermekeiknek, s azok mintha nem is hallanák. Valóban nem hallják (most nem arra az esetre gondolok, amikor szándékosan eleresztik a fülük mellett), elfoglalják őket a gondolataik. Mi, szülők, nem játszunk olyan fontos szerepet az életükben, mint a _mi szüléink játszottak a miénkben. Ők már egymásra jobban figyelnek. Ezért megeshet, hogy a pajtások kigondolnak egy jó heccet. Mondjuk, lopjon ki a boltból egy tábla csokoládét, aki mer. Ez érdekes, a mi fiunk is elmegy megnézni. Egyre-másra jönnek ki a'csokival. S akkor azt mondják a mi fiunknak, te nem mered, gyáva vagy. Ha nem ezekkel a gyerekekkel van, ilyesmi soha eszébe nem jut. S hiába van a fiunkkal jó kapcsolatunk, neki a kortársai elismerése is fontos. Legtöbbször a miénknél is fontosabb. Hazajön a gyerek az iskolából, lemegy a játszótérre egy-két órát tárolt papírt. Ók ezt jöttek eloltani. Legközelebb feljelentést tesz ellenünk. Nem lesz legközelebb, mondtam. Egy ideig nem engedtem le a gyereket. De ez nem megoldás. Viszont fontos, hogy ne a játszótérről szedje össze a gyerek a számára fontos kapcsolatokat. Támogattam az osztálytársaival való találkozást. Zsúrra ment hozzájuk, mi is meghívtuk őket a fiam szünnapjára. Gyakran összejöttünk hét végén olyan családokkal, ahol hasonló korú gyerekek voltak. Valójában, ahol több testvér van, mint nálunk is, ez nem lenne igazi gond, de a bátyjai 7 és 10 évvel idősebbek, így a kicsi olyan helyzetben van, mintha egyke lenne. Ezt ellensúlyozza, hogy hétvégére vendégeket hívok gyakorta. Szerencsére több unokatestvére van, legtöbbször közülük hozok be egyet vagy kettőt. Aztán barátok, jóisme- rósök gyerekeit is vendégül látjuk. Megjönnek péntek este, ott vannak vasárnap délutánig. Barátkozás-, gyerekkapcsolat-igénye így kulturált keretek között kielégül. A vendég- gyerekekkel aztán járjuk a várost, a zöldövezetet, vidáman, hangulatosan telik el a hétvége. Nincs szüksége arra, hogy „elveit", erkölcsi normáit feladva csatlakozzon a méltatlan társasághoz. ÁTÁNYI LÁSZLÓ , VII. 15. (Susil Weerarathná felvétele)
