Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-09 / 49. szám
opos korláttal védett erkélyen álltam agy annál is több emeletnyi magaséul elnéptelenedett utca fölött, és egy am, amelyről sejtettem, hogy lényege- lesz, mint a londoni polgármester íja, melyet hetven évvel azelőtt, kis- egy hasonló erkélyről néztem végig, 1 magasra emelt, hogy jobban láthas- I vártam, az inkább valamiféle katonai emetési menet vagy politikai tüntetés i bármilyen utcai népünnepély. Úgy 5 ideig nem ér ide. Amikor abbahagy- í utca kémlelését, észrevettem, hogy : az erkélyen, és azt is, hogy annak azonos magasságban tizenöt métererkélyig az épület homlokzatán köpár- le olyan keskeny, hogy egy tétova gfeljebb néhány másodpercig vethet- lábát, ráadásul csúszós is lehet az ílepedő seregélyek szürkésfehér ürü- zik, magam se vettem észre, milyen az érdeklődésemet egy mélyen alat- utcai lámpavas kupolás ernyőjének aranyozott hegye, mert amikor újra az utcán, már nagyon közel jártak i sétáló emberei. n meneteltek. Dobok, fuvolák vagy éje nélkül. Senki sem énekelt vagy tálók feje fölött nem libegtek zsinegre i léggömbök, amelyekre színes jelsza- képeket szoktak nyomtatni, és nem löképek, amilyeneket hullámzó sorok- 3, fejékes lányok szoktak alkotni a te- yeknek minden feldíszített kereke akár , sem pedig Góg és Magóg vagy John itos vagy papírmasé óriás képmásai, temetést láttam, nem állami szertartás as nélküli lovat, melynek kengyeléhez vaglócsizmát kötnek, zászlóval letakart relyezett koporsó szokta követni. Bár n nesztelenül vonultak, hogy joggal a férfiak, mind a nők gumitalpon és iák, az öltözékük hétköznapias volt, és ak lépést tartani, sót - antimilitaristák i szándékosan lépdeltek volna olyan Dlitikai tüntetés is lehetett. Felismerni ike lányt, akivel egyszer egy baloldali íztam, és azt mondta, hogy én vagyok óje, én pedig elhittem neki. Biztosra I a menetben az a két rendkívül magas k nem együtt jönnek, és a jelek szerint egymást, két diák, egy litván és egy újidején egymástól függetlenül mindket- Shogy a politika és a művészet, külö- (Rtika és az én művészetem összefüg- inak, és amikor később a barátaimnak (, ,.óriásoknak" neveztem őket. De ha inúja lettem, akkor hol maradtak a lobo- t vászonra festett, keret nélküli képet só sarkánál fogva magasba az egyik jei zöld volt az alapszíne, és megdöb- snek látszott, mégsem fogtam fel teljes rémített meg annyira, amíg csak meg >gy közvetlenül a kép mögött hárman mint valami targoncát, egy csupasz ó kis kerekű kocsit tolnak. Bár a kopor- i vették le, mint ahogy a görögkeleti rakták, mégis tudtam, kinek a holtteste :sak ótt állt mellettem szívem nagy gasztaló hangon így szólt hozzám: :erencsére sose számítottunk, hogy rk el. Egyikünk első kellett, hogy legyen, tem volna, de hát ha történetesen én i, nyilván te is azt kívánod, bárcsak te odafordulhattam volna hozzá, meghal- takozó kiáltásom végigsüvölt az utcán: akarok meghalni! De hogy is lehetnék iltam beteg, és baleset sem ért. erelmem felé fordultam, ő már nem volt visszament a nagy szobába, amelyről ranciaablakok nyíltak az erkélyre. De íghallotta egy feltűnően jól szabott ölestes, idősebb férfi, aki a szobából léptekkel jött felém az erkélyen. Semmi rerard Axtell, aki fiatalabb korunkban Az a tarka virágmintás ing, amelyet Ján túl fiatalosnak tetszett galambősz násai azonban oly kevéssé öregedtek, ögtön felismertem volna, ha az újságok- n olyan gyakran az újabb fényképeit, itba telt, amíg megismert, akkor aztán te temetésed. nkább valamiféle jóindulat volt, mintsem g. Akár hivatásos egészségügyi lehetett gyengélkedővel beszél, temetésed lenne, akkor most nem állnál Akkor most odalenn feküdnél a kopor- ha úgy gondolta volna, hogy érvelése felelő fogadtatásra, most már kevesebb ytatta. - Neked sose lesz ünnepélyes íg csak ilyen harmadosztályú külvárosi n, mint amilyent most látsz. - Csak most hogy arca és megjelenése alapján az is rnak“ tartaná, aki még sose hallott róla. híres rögbijátékosnak hihették volna nkább elülső hátvédnek, mint csatárnak, >lt magas termetű -, vagy diplomatának, rt kritikusnak és műgyűjtőnek, ami való- aztán rájöttem, hogy amit mondott, talán án érezte ő is, hogy kezd meggyőzni; nt barátságosabban csengett. - Valamiál volna rá, hogy egyszer majd ünnepé- d lesz, még ha csak szerény és nem ha kitartasz annál a festői stílusnál, úszegynéhány éves korodban kialakitot- g mindig nem szóltam egy szót sem. ite, ám visszafogott bosszúsággal azt Aiért távolodtál el az olyasféle realista látomástól, amilyenre annak idején képes voltál, akkor, amikor A férgek házának kapuját festetted? Arra gondoltam, vajon nem az bántja-e öt elsősorban, hogy úgy érzi, sutba dobtam azt a képességet, amellyel ő maga olyan boldog lett volna.- Nem hiszem, hogy tudnám, miért - feleltem.- Azt a képet mindnyájan nagyon csodáltuk. Mi akkor határozottan a paródia valamiféle elemét láttuk benne, ami itt-ott már a komédia határát súrolja. A tölgyfák közé helyezett hatalmas sziklák mohájának élénk sárgászöldje nyilvánvalóan Courbet néhány erdei jelenetére utalt, emlékszem, mily sokra tartottad őt mint festőt annak idején, de míg az ő ereje minden, csak nem békés, az ember úgy érzi, valamelyik fa mögül bármely pillanatban elsülhet egy vadász fegyvere, a te tölgyesed komikusán komor - és ezt a „komikus" szót Axtell elismerő hangsúllyal mondta ki -, mintha valahol láthatatlanul egy vadorzó rejtőzne, aki mit sem sejtve éppen egy vasfogazatú csapdába készül belelőni; és én egészen csodálatosnak tartom, hogy ugyanakkor valahogy, és ez talán éppen abból EDWARD UPWARD Szabó Ottó rajza következik, hogy a végletek elkerülhetetlenül saját ellentétüket idézik fel, Corot nyírfaerdőinek álomszerűén ködös tavaszi lombjaira emlékezteti az embert. Ugye volt ott, a képed előterében baloldalt egy facsemete, amely néhány nagyon apró, rombusz alakú levelet növesztett?- Igen, volt. ,- Nos, talán ez magyarázza a Corot-hatást. De persze az egész kompozíció központja az a Poussin- szerű sír, amelyet a féltávolban láthatunk tölgyfatörzsek között. Az ember mintha látná a síremlék bejáratát áthidaló kőgerendába vésett „Et in Arcadia ego" szavakat, holott, ha tüzetesebben megtekinti, kiderül a betűkről, hogy azok csak esetleges függőleges rovátkák a kőben, maga az áthidaló gerenda pedig egy vízszintes sziklahasáb, amelyet valamilyen geológiai történés illesztett ilyen kiegyensúlyozottan a kapuszerű kőoszlopok fölé. És sehol sincsenek az árkádiai pásztorok, akikről azt hitte az ember, hogy ott vannak a 'íapu mindkét oldalán, sem a középkori hajnali majális lovasai, akiknek élénk színű ruhái, malachitzöld a nőké és aranydíszítésű kék a férfiaké, kivehetően látszottak a messzeségben, a bozót legtávolibb szögletében, a fatörzsek napsütötte közeiben; és nincs ott az a huszadik század eleji egyhengeres automobil sem, amely közeledni látszott a halováriy sárgásbarna dűlöúton, melyet a kép jobb alsó szöglete közelébe helyeztél, bár valójában fellelhető azon a tájon valami alaktalan, sötét jármű. És különböző történelmi és történelem előtti korszakokból származó egyéb tárgyak és emberek és állatok is vannak ott, melyeket sikerült ebben a festményedben úgy érzékeltetned és összehoznod, hogy valójában nem jeleníted meg őket. Néhány kritikus akkoriban szürrealistának nevezett, de én azt hiszem, hogy ez teljesen téves meghatározás. Alapvetően valóságábrázoló festő voltál, és a képeidben nem volt semmi fizikailag lehetetlen vagy akár csak valószerűtlen, olyasféle, mint a keblük helyén gombfogantyús komódot viselő nők vagy lángoló sörényű zsiráfok. De újfajta valóságábrázoló voltál. A magad nemében egyedülálló. Nem tudtam eltitkolni, mennyire jólesik mindaz, amit hallottam, de érzelmeimet hamarosan visszájára fordította az, amit utána mondott:- Miért nem ezt a stílust fejlesztetted tovább ahelyett, hogy gyártani kezdted azt a lapos és semmitmondó naturalista masszát, amelytől az elmúlt huszonöt évben nem voltál képes elszakadni, amelyben nyoma sincs semmiféle rejtett mondanivalónak vagy felhangnak vagy melég színhatásnak vagy atmoszférának vagy szellemességnek, és amelyből a legáltalánosabb közhelyek és kétes értékű politikai utalások kivételével minden érzelem hiányzik.-A korábbi stílusomban nem festhettem tovább, bármennyire szerettem volna is. Be kellett látnom, mennyire üres és hamis felelet volt a kortársi külvilág valóságos borzalmaira. Lehet, hogy egyes mübírálók azt hiszik, a művészetnek az igazat önmagán kívül semmi más valóságról nem kell elmondania, én azonban úgy vélem, hogy ha nem teszi meg, tisztességtelenné válik, nemcsak erkölcsileg, hanem mint művészet is. Ügyet sem vetve rá, hogy Axtell indulatomat, melyről tudtam, hogy képtelen vagyok palástolni, egyszerűen a sértett hiúságnak tulajdonítja, így folytattam:- Azt akartam, hogy képeim a ma egyszerű embereinek alapvető gondjairól szóljanak, és úgy akartam festeni, hogy az közérthető legyen. Nem óhajtottam olyan festő lenni, aki a tartalmatlanságát azzal leplezi, hogy a felszínen a lehető legkifinomultabbnak mutatkozik. Úgy látszott, hogy Axtell oda se hallgatott arra, amit mondtam.- Ha megmaradsz a korábbi stílusodnál - folytatta -, legalább valamennyire sikeressé válhattál volna, úgy, mint... - kis szünetet tartott, majd két nevet mondott, és bár elég világosan ejtette ki őket, és magam is úgy éreztem, hogy ismernem kellene mindkettőt, mégsem tudtam kivenni egyiket sem. De abban biztos voltam, hogy a saját neve nem volt köztük. Nem szerénységből tartott szünetet az előtt. Láttam, hogy önmagát nem valamennyire, hanem teljesen sikeresnek tartja. Ugyanakkor észrevettem, hogy öltönyének szövetén, éppen a szivarzseb fölött egy kitüntetés fityeg, szalag a ráakasztott rikító, ízléstelen éremmel. Alighanem az állam tüntette ki vele, és az uralkodó adta át. - Sokba nem kerültél nekik - gondoltam, és pillanatnyi kísértést éreztem, hogy hangosan is kimondjam, de visszatartottam magam, mert eszembe jutott, milyen méltatlan és közönséges, amikor régi barátok öreg korukban veszekednek, aztán meg végképp kiűzte agyamból ezeket a szavakat a váratlan felismerés: a festményem, amelyről beszéltem, A férgek házának kapuja, éppen az a kép, amelyet a temetési menet egyik tagja vitt odalenn. Megfeledkezve Axtellröl, előreugrottam az erkély mellvédjéhez, áthajoltam a fehér kövön, és megpróbáltam a menet után nézni, de az már olyan messzire távolodott az utcán, hogy nem lehetett biztos, látom-e még, merre van a koporsó. Halálos izgalomban kiáltottam:- Mégis az én holttestemet viszik ott!- Nem, nem a tiédet. - A hátam mögül felcsendülő hang nem Axtellé volt. Megfordultam, és egy nagyon öreg embert pillantottam meg, alacsony volt és sovány, Axtellhez képest rendkívül jelentéktelen külsejű (Axtell egyébként már nem volt az erkélyen), én rögtön rájöttem, hogy ez J. R. Sedgely, akit a huszadik század minden más festőjénél többre tartottam.- Nem, nem a tiédet - mondta újra. - Hanem azét a nagyobb művészét, akivé lehettél volna, de nem lettél. - Ahogy folytatta, szemembe ötlött értelmes arcának jellegzetes aszimmetriája. - Ne gondold, hogy én is csak azért dicsérem ifjú éveid stílusának gazdagságát, hogy az elfogulatlanság látszatával becsmérelhessen érettebb korszakod érdektetpnségét. Én magam egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy a későbbi festményeid jobbak, mint a korábbiak, habár volt a régiekben valamilyen nagy képzelőtehetségre valló érték, amely, ha képes lettél volna továbbfejleszteni és későbbi munkásságodba olvasztani, az elmúlt két évszázad európai festőinek ha nem is az első, de legalább a második vonalába állíthatott volna. Hálásan néztem rá, elhittem, hogy komolyan gondolja, amit mond, bár én magam nem tartottam igaznak, de egy szót se szóltam.- Mindnyájan így vagyunk ezzel, nemcsak a művészek, hanem mindenki, aki ebben a mi évszázadunkban él, még a szerencsések legszerencsésebbje is, és a Föld lakóinak háromnegyede nem is tartozik a szerencsések közé. Egyikünk sem képes azzá válni, aminek a lehetősége benne lakozik, és ez énrám is vonatkozik.- Nem, nem! - kiáltottam szenvedélyesen. - Te az igazán nagyok közé tartozol.- Nem hiszem! Munkásságomat illetően nincsenek illúzióim. Barátságos mosollyal távolodott tőlem, és a nyitott franciablakon át az erkélyről belépett a szobába. Gyorsan utánásiettem, de mégsem elég gyorsan. A franciablak előtt a köpadlón egy széles és csorba szélű szakadék támadt, s ez viharos sebességgel mélyült és hosszabbodott az erkély egyik végétől _ a másikig, maga az erkély pedig kezdett lefelé billenni. Tudtam, hogy másodperceken belül az utcára fogok zuhanni és meghalok. Ez nem álom volt. Csak úgy kitaláltam, de segített ’ egy lidérces álom, mely évekkel ezelőtt otthon, az ágyamban tört rám. Látomás ez, méghozzá nem is realista. De talán meggyőz engem arról, hogy mégiscsak el tudom mondani a valóságról az igazat olyan stílusban, amely sokkal természetesebben áll a kezemre, minta naturalizmus. NEMES LÁSZLÓ fordítása éTEFAN 2ÁRY* Ha lennék kentaur, erős, büszke, szép, lábikrámon duzzadna izom-almám, hegyi rózsákból nektárt öntenék, s patáimon az ünőket zavarnám. Ha lennék faun, vidám, ferde szemű, holdtöltekor elszunnyadnék a páston, míg réti tündér-csapat leng körül s szarvacskáimra mirtusz-koronát fon. Ha lennék a tűz őrizöje, ó, Prométheusz, íja rajtam és a vértje, reszketne tőlem minden églakó, s az Olümposzt vérben vívnám meg érte. Ha lennék Párizs, és én dönteném, Ki legszebb, inkább szemem eltakarnám, egy istennőt se bántanék meg én, mindegyiknek átadnám egy-egy almám S ha nem maradna már, csak egy dolog, s az édes hangú Orfeusz lehetnék, fogadom, hogy míg élek, dalolok, J sőt a halálba i$ dallal megyek még. Ember vagyok, ki reggel ébred, kávét iszik s munkába megy hamar. A vad szél engem sem kiméi meg, a fagy nekem is ujjaimba mar. Zápor-golyók rám is peregnek, verejték is lecsordul arcomon. De jobban, másoknál jobban sebez meg minden életbe vágó bántalom. Libasort járnak éveim az úton, s máris ölét tárja a föld reám. És mert egyszer úgyis el kell aludnom, virrasztva töltöm minden éjszakám. CSEPPEK RAGYOGNAK A REGGEL FÜVEIN. EGY TEREMTŐ BEVÉGEZTE MÜVÉT. EMELKEDIK A NAP, ÁTSÜT A CSEPPEKEN, KELTI, BETÖLTI AZ ELFUTÓ ÉLETET. ÉS JÖN AZ EMBER ÉS PŐRE LÁBBAL SZÉTZILÁLJA E VILÁGOKAT. NEM IS TUD RÓLA. NEM IS TUD RÓLA. HOGY FÖLÉJE EGY ÉRZÉKETLEN ÓRIÁS LÁBA TORONYLIK. TÓTFALUSI ISTVÁN fordításai * Hetven évvel ezelőtt született a kiütő. VLADIMÍR VOLMA Fehér gépkocsi állt a város szélén. Mellette egy férfi, bal kezében vontatókötél, jobb kezének hüvelykujja az ég felé fordítva. Nem megy véletlenül Karlovy Varyba? - kérdezte a jól fésült, barna hajú, keskeny szemöldökű, nagyorrú férfi. Szorongva tekintett rám.- Mi baj van?-Ó, bedöglött a gyújtás, rossz a porlasztó, a benzinszivattyú meg a tengelykapcsoló... ..Ez hihetetlen", mondtam csak úgy, magamnak, mert hosszabb beszélgetésre nem volt időm, délután Chebben kellett lennem. x Vontatni kezdtem hát a fehér gépkocsit, s másfél óra múlva már ott is voltunk Karlovy Varyban. Pontosan egy héttel később ugyanezen az úton haladtam, s mit látok! A város szélén, a fehér gépkocsi mellett újra ott áll a vontatóköteles férfi és égnek meredő hüvelykujjával állítgatja az autókat.- Mi van, megint nem megy? - kérdeztem vidáman, hiszen már ismerősök voltunk.- Nem megy - mondta zavartan, mintha nem akarna segítséget kérni.- Tudja mit, én értek a javításhoz, mutassa, lehet, hogy nem is olyan nagy a hiba - ajánlottam.- Felesleges, rajtam csak az segít, ha valaki elvontat Karlovy Varyba. De ön bizonyára siet, ne zavartassa magát, majd akad valaki, aki segít.- Hiszen lehet, hogy csekélység az egész! - folytattam, elhatározva, hogy segítek - ha törik, ha szakad. Odaléptem hát az üzemképtelen kocsihoz, felnyitottam a motorházat. Nem akartam hinni a szememnek.- Ember! Hiszen magának nincs motorja! A motor nélküli kocsi tulajdonosa úgy nézett rám, mint valami utcagyerekre, aki kirabolt egy madárfészket. Majdnem kiabálva így szólt:- No és? Nagyjavításban van a motorom! Értse meg, csupán emiatt nem fogok minden reggel autóbuszon tolakodni! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása
