Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-09 / 49. szám
V agány nő alttal, fanyar arccal - és sok-sok időzőjellel. Utánozhatatlan szemforgatásával, dizózhöz illő hanglejtésével, egyetlen ajkbigy- gyesztésével vagy egy jól időzített félmozdulatával kérdő és kijelentő mondatokat képes megcsavarni úgy, hogy ott biztosan ,,felszisszen“ az alany és az állítmány. „... És akkor nevetnek rajtam. Nevetnek, pedig én mindig is komolynak hittem magam. Nekem még a humorom is fád. “ 1977-ben, a Ki látott engem? című Révész György-filmben ö játszotta a halálos csókokat osztogató orfeumi énekesnőt, Ady Endre nagyváradi „meg- rontóját". Ez volt az első filmszerepe, harmadéves főiskolásként. A legutóbbi, Hasfelmetszö Jack egyik áldozata az Utazás a félelembe című amerikai filmben. Ami a kettő között volt: moziban Az erőd, az örökség, A pogány Madonna, a Szamárköhögés. Színházban a Sirály, A kaméliás hölgy, Marlene Diet- rich... és két nagylemez.- Lehet, hogy meg sem lepődik azon, amit most mondok? Hernádi Juditot még az ellenségei is elismerik...- Tényleg? Én már arra sem figyelek oda, hogy ki szeret és ki nem. Szerintem jobb, ha nem is foglalkozik ezzel az ember. Kár az időért és kár a fáradságért is... meg aztán miért okozzak fájdalmat magamnak. Nem vagyok én mazochista. Hozzám senki se jöjjön azzal, hogy tudod, mit mondtak rólad?, mert nem érdekel! Ami a hátam mögött hangzik el, arra én már rég nem vagyok kíváncsi. Úgysem lehet mindenkinek a kedvére tenni.- Megpróbálta?- Meg. De hiába igyekeztem, nem ment a dolog. Akkor meg minek erőltessem, hát nem? Amióta anya vagyok, egyáltalán nem foglalkozom ilyesmivel.- Mikor is született Zsófi?-Amikor úgy éreztem, változtatnom kell a szakmai életemen. Nyolcvanhatban. Pontosan harminc voltam akkor... borzasztó! Bár, ha belegondolok: úgy alakult minden, ahogy én akartam. Felvettek a főiskolára, leszerzódtettek a Vígbe, jó kritikákat kaptam és egy csomó olyasmi is történt velem, amire dolgozni, akikre ,,harap" a közönség. És ezen a téren azóta sem történt nagy változás. Ha egy magyar filmrendező nagyon be akarja bizonyítani, hogy tehetséges, akkor öt zavarják a hirtelen befutott színészek. Ráadásul én nem a rendezők, hanem a közönség által lettem „név“, és ezt nehezen emésztették meg a filmesek. Na, és akkor mi van? Egy furcsa kis fájdalom ott belül, s közben eltöpreng az ember.-És rájön, hogy...-... nem! Előbb bebeszéli magának, hogy nem mutat jól a filmvásznon, s csak amikor feltűnik rajta, akkor jön rá, hogy ez sem igaz. Mert jól mutat rajta. Amikor pedig Schisgal Gépírókba. Nyolcvanhat végén döntöttem el, hogy szerződést bontok; akkor voltam terhes és megsértődtem, mert átosztották a szerepemet az Edith és Marle- neben.- És akkor felment az igazgatójához, kipakolt neki és elköszönt tőle.- Elköszöntek tőle akkor mások is, csak nem olyan hangosan mint én.- Pedig ha nagyon akarta volna, csendesebb búcsút „rendez".- No, ez az, amire én képtelen vagyok. Én utánam ilyen esetben biztos, hogy kidől az ajtófélfa.- Lehet, hogy csak a hatás kedvéért? tJÜ = Találkozás Hernádi Judittal = egyáltalán nem számítottam. Jött például a Sohase mondd!... hát az a dal egy akkora plusz volt az életemben, de akkora! Persze, mínusz is, mert beskatulyáztak. Ami nem zavart... annyira! De kérdezem én: mit keres a hetneves-nyolcvanas években egy vamp Magyarországon? Hát semmi köze ahhoz az élethez, ami most folyik. Ezt akartam én érzékeltetni, csak ezt, semmi mást. Kár volt? Akkor mutassák meg nekem, hol sétálnak a Körúton vampok? S hol vannak a férfiak, akik kifogják a hintójából a lovakat? És egyáltalán... érdekel ma valakit egy vamp? Érdekel? Hát ki az, aki arra vágyik, hogy a cipómból igya ki a pezsgőt?- Azt hiszi, nincs ilyen?- Be is rúgna jól az illető, mert negyvenes lábam van. Mindegy. Szóval én a vampságot is humorral körítettem, ami bizony, nem úgy sült el, ahogy én szerettem volna. Nem is hívtak a tévébe komoly szerepre. Nem mintha azt hitték volna rólam, hogy én csak szenvedélyes, érzéki, hidegen számító nő tudok lenni, nem! Egyszerűen nem volt divat olyan színészekkel Az amerikai film után... (Oláh Csaba felvétele) jában és Bulgakov Párizsi életében játszik a Vígszínházban amikor a vamp ellentétét, a szerencsétlen, kicsit flúgos nőt alakítja, rájön, hogy az is neki való.-Tulajdonképpen meddig érezte jól magát a Vígben?- Én pontosan abban a pillanatban jöttél el onnan, amikor kezdtem rosszul érezni magamat. Nem szevedtem én ott so- Az ki van zárva. Én mindig, mindent halálosan komolyan gondolok. Különben október tizenkilencedikétől - mint vendég - újra én játszom Marlene Dietri- chet. Visszahívott a Vígszínház.- Most aztán jókat kacag magában, igaz? Hiszen megvan rá az oka: győzött.- Úgy látja? Akkor mitől vagyok én szomorú? Mert az vagyok. Amikor eljöttem a Vígból, boldog voltam, mert éreztem, ez az a pont, amikor bármi történhet velem. Jó is, rossz is. Nincs mese, szerencsés ember vagyok. Szabadúszóként sokkal jobb lehetőségek között válogathatok, és a pénzem is sokkal több. És most mondom, miért vagyok szomorú. A nyakamat teszem rá, hogy mindenki azt hiszi rólam, hogy elértem, amit akartam. Közben egészen más a helyzet. Úgy érzem, most már nem fognak ide-oda hívni, mint eddig, mert biztosra veszik, hogy Visszamegyek a Vígbe. Értem én őket... és a menetrendet is pontosan tudom: lemegy vagy húszszor a darab, és megpróbálnak visszaszerzödtetni. Pedig én most érzem remekül magam. Most, amikor véletlenül sem történik meg, hogy ezt vagy azt a feladatot csak azért bízzák rám, mert kéznél vagyok. így tettek be annak idején a legrosz- szabb darabba is. Nincs rá jobb hasonlatom: hegesztőmunkás vagyok. Lehet, hogy hajót is tudok hegeszteni, de ha gyerekjáték kell, akkor azt hegesztetnek velem. No, ehhez aztán egyáltalán nincs kedvem.-A Párizsi életben Ruttkai Évával játszott.- Nagy élmény volt ez nekem minden este, de azért, hogy közelebb férkőzzek hozzá, nem tettem semmit. Elbeszélgettünk néha-néha, de csak a színpad közelében, nem az öltözőjében. Pedig bemehettem volna hozzá, hiszen mindenkit szívesen fogadott. Csakhogy én nem vagyok erőszakos, és mint említettem, nem akarom mindenáram megszerettetni magam.- Mit gondol, a lánya is ilyen lesz?- Lehet. Már most is sok mindenben hasonlít rám. Például ha nem sikerül neki valami, önmarcangol. Megkarmolja magát. Vagy beleüti a fejét az asztalba. Ettől aztán mindenki frászt kap, csak én nem. Mert én annyira megértem szegényt... Persze, arra azért vigyáz, hogy túl nagy baja ne essen... olyan, mint én.- S ha majd a „karmolást" az élettől kapja?- Remélem, abba sem fog belehalni. A pofon amúgy is szükségszerű. Ha nem lenne - megmondom, hogy viszonyulok én ehhez a kérdéshez: akinek csak jó az élete, előttem az egy haszontalan ember, az semmit sem akar elérni.- Hernádi Juditnak pedig nagy elképzelései vannak.- Egyetlen fix pontot látok csak magam előtt: azt, hogy elöbb-utóbb megöregszem. Ez aztán az optimizmus, nem?-Kérdezi a díva...- Látott volna tegnap. Olyan trampli voltam, mint a ház.- Ez a formája? Egyszer trampli, máskor díva?- Ez. Pontosan ez.- És a vágyak?- Elfogytak.- Akkor repülni sem tud már?- Én? Repülni? Kapirgáló tyúk lettem egy szép kis konyhakertben. SZABÓ G. LÁSZLÓ eretem a filmet. Ha tehetem, moziba is elmegyek, de az igazi bőségszaru számomra mégis a televízió. Azt hiszem, a producerek vágyálmaikban olyannak képzelik el az ideális nézőt, amilyen én vagyok. (Középkorú, joviális külsejű, halk szavú és roppant türelmes.) Az én befogadóképességem szinte korlátlan. Kis- film vagy nagyfilm, ötlettelen, lapos produkció vagy lebilincselő szuperfilm, nekem mindegy. Én a bantu néger törzsek rituális szokásairól készített lassú lefolyású (egyesek szerint unalmas), rétegnézóknek szánt dokumentumfilmet éppúgy végignézem, mint az öt-hat gyilkossággal megspékelt, könnyed esti szórakozásként feltálalt krimit. A mozgó képek iránti nem mindennapi szenvedélyem, túllépve a műfaji korlátokat, kiterjed mindenre, ami kapcsolatban van a filmmel. Igazán nem vagyok válogatós. Fogyasztok moziműsort, filmplakátot, filmajánlatot, előzetest, beszámolót, s még a nagyobb szellemi koncentrációt igénylő kritikákat is elolvasom. Egyikük-másikuk élvezetesebb, mint maga a film. Nem is szólva az újságokban fellelhető háttérinformációkról, melyek révén legalább kontúrjaiban felsejlik előttem a kamerák mögötti csodálatos világ. A minap például azt olvastam az egyik cikkben, hogy az a bizonyos, fogait csattogtató vérszomjas cápa, amelyiktől a moziban kis híján szívbajt kaptam, a valóságban csak egy, sűrített levegővel teli gumiutánzat. De már arra is akadt példa, hogy az egyik film csodálatos főszereplőjéről - a lélegzetelállítóan szép hősnőről - utólag azt olvastam, hogy „civilben" nem is nő, hanem férfi. Mondom, kedvelem a filmajánlatokat, igazán nagy szükség van rájuk, szépek, okosak, mindentudóak, de... Igen, be kell vallanom, az utóbbi időben gyanakodni kezdtem. Minél többet tudtam meg a filmekről, annál inkább izgatni kezdett a kérdés: hol van az a rengeteg kitűnő alkotás, amit a lapok nap nap után beharangoznak? Hol tekinthetők meg? A tévében nem, mert adásait figyelemmel követem. A moziban sem, mert ott, ha érdeklődöm felőlük, az illetékesek (a pénztárosnő meg a jegyszedónő) csak a vállukat vonogatják, hogy őket ne molesztáljam, ók ilyen filmekről nem is hallottak. De ha mindenképpen filmet akarok nézni, itt van ez a török film, nézzem meg. Színes is, szélesvásznú is, s biztosan jó, mert ha nem lenne az, nem áldoztak volna rá annyi pénzt, s nem hozták volna ide olyan messziről. Érvelésük, bár megcáfolni nem tudtam, gyanakvásomat nem oszlatta el. Ellenkezőleg. Minél többet töprengtem a dolgon, annál sokrétűbben bontakozott ki előttem a lapokban itt-ott felbukkanó, felejthetetlen élményt ígérő, ám sehol meg nem tekinthető filmek problémája. Abból a közismert tényből indultam ki, amelyet már az óvodások is tudnak, hogy tudniillik takarékos időket élünk, kevesebbet tölthetünk kultúrára, s hogy egy-egy film elkészítése horribilis összegbe kerül. Ha ez igaz, akkor ebből még egy laikus is levonhatja a következtetést: a csökkenő anyagi ráfordítások miatt csökkennie kell az elkészülő filmek számának is. Csökken?... Nem úgy tűnik. Sót, mintha a lapok cáfolni akarnák ezt a tételt, egyre több beszámolóval, ajánlattal lepik meg a film iránt érdeklődő olvasót. Ha e jelenséget a lapok szemszögéből vizsgáljuk, akkor ebben nincs semmi meglepő. Végtére is a filmrovatoknak hétről hétre meg kell telniük beszámolóval, akkor is, ha nincs miről írni. A szerkesztőknek akkor is el kell látniuk filmújdonságokkal a tisztelt olvasót, ha a filmgyárak a csőd szélén állnak... Szegény szerkesztők, bizony nem irigylem őket. Faramuci dolog lehet úgy megírni egy filmajánlatot, hogy hitelesnek is tűnjön, izgalmasnak is, de azért ne annyira, hogy felkeltse a lelkes filmrajongók érdeklődését, mert még keresni kezdik a moziban. A fentieket végiggondolva mocorogni kezdett bennem egy kérdés: mihez kezdenék, ha nekem kellene egy ilyen felemás filmajánlatot kiötlenem. Mivel rendkívül makacs és kitartó jellem vagyok (elvi kérdésekben különösen hajthatatlan), nem nyugodtam addig, míg meg nem alkottam életem első filmajánlatát. íme: A LÁMA LÁZADÁSA A láma lázadása című indiai film csatta- nós válasz azoknak a kétkedőknek, akik eddig azt hangoztatták, hogy a harmadik világ filmművészete nem képes felzárkózni korunk élvonalbeli filmgyártóihoz. Ez a film csúcs a csúcsok között, igazi meglepetés. Nabu Kabu, a témaérzékenységéről ismert fiatal rendező, olyan csodálatos, egzotikus világot varázsolt celluloid szalagra, mely a keleti kultúrákban és filozófiákban kevésbé jártas néző számára is megrázó élményt nyújthat. A film hőse Bunga Bunga, a kasmíri mosodás legidősebb fia, egy kopár hegytetőn él, önkéntes száműzetésben. Csak egyetlen élőlényt tart maga mellett: egy vak kecskét. Különös világ bontakozik ki szemünk előtt, különös harc, az önmagába forduló hős reménytelen küzdelme a természeti erőkkel, a magánnyal s feloldhatatlan szorongásaival. A filozófiai mélységű alkotás légies és tiszta, mint a frissen hullott hó a Himalája tetején. Cselekménye, összevetve egy akciódús kommerszfilm cselekményével, kissé statikusnak tűnik, ugyanakkor a dinamizmus hiányát jól ellensúlyozzák a kitűnően fotografált képek. Olyan megdöbbentő képsorok rögződnek emlékezetünkbe, mint például az ima az esőben, a menekülés a beázott barlangból, vagy a lírai hangvételű gyökérgyújtési jelenet a meredek sziklafalon. A film ritmusa úgy gyorsul fel, mint a hegyről lefelé guruló kő. A fokozódó feszültség tragédiát sejtet, s ez a tragédia be is következik, mikor Bunga Bunga rádöbben arra, hogy magánya nem teljes: a kecske időközben elválaszthatatlan társa lett. Bunga Bunga nem tud szembenézni a valósággal, s ez lelki összeomlásához vezet. Egyetlen megoldás kínálkozik számára, s bár fogcsikorgatva, de habozás nélkül megteszi ezt. A lesoványodott, imától megtisztult férfiú, tehetetlenségében, egy ködös, nyomasztó reggelen lezavarja a kecskét a hegyről. Katartikus pillanatok ezek Bunga Bunga számára, de a hegyről lefelé rohanó kecske apokaliptikus látványa az addig közönyösen szemlélődő nézőnek is felejthetetlen élmény. Ennyi. Csak nehogy megtetsszen valamelyik producernek, mert még filmet készít belőle LENDVAY TIBOR ÚJ SZÚ 14 1988. XII. 9 Filmajánlat
