Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-09 / 49. szám
JSZÚ 5 88. XII. 9. Negyven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata A történelmi események, elsősorban a második világháború szomorú tapasztalatai segítették annak a törekvésnek a megvalósulását, hogy nemzetközi síkon is kifejezésre kell juttatni és védeni az emberi jogokat. Negyven évvel ezelőtt, 1948. december 10-én az ENSZ III. Közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyben ez a nemzetközi politikai szervezet deklarálta az alapvető emberi jogokat. Ez a nyilatkozat minden nemzet és állam közös céljaként szabja meg, hogy „...a társadalom valamennyi tagja és szerve szüntelenül szem előtt tartva ezt a deklarációt, oktatással és neveléssel igyekezzék terjeszteni ezen jogok és szabadságok tiszteletben tartását, s fokozatosan belügyi és nemzetközi intézkedésekkel biztosítani azok általános és hathatós elismerését és betartását mind a tagállamok saját lakossága, mind pedig azon területek lakossága körében, amelyek a tagállamok fennhatósága alá tartoznakA nyilatkozat harminc pontban foglalja össze az emberi jogokat, s 2. pontjának 1. bekezdésében leszögezi: „Minden embernek rendelkeznie kell a jelen nyilatkozatban kinyilvánított minden joggal és szabadsággal, minden különbség nélkül fajára, bőre színére, nemére, nyelvére, vallására, politikai vagy más meggyőződésére, nemzeti vagy szociális származására, vagyoni helyzetére, születési vagy más körülményeire való tekintet nélkülA nyilatkozatban foglalt emberi jogok: jog az élethez, szabadsághoz, személyi sérthetetlenséghez; a jogalanyisághoz; a törvény előtti egyenlőséghez; a helyváltoztatáshoz és a lakóhely megválasztásához; más országokban való menedékjoghoz; az állampolgársághoz; a házasodáshoz és családalapításhoz; a vagyonjog; a gondolati, lelkiismereti és vallási szabadságokhoz; a békés gyülekezés és társulás szabadságához; az országának irányításában való részvételhez; a szociális biztosításhoz; a munkához és annak szabad megválasztásához; egyenlő munkáért egyenlő bérhez, igazságos és kielégítő bérezéshez; szakszervezet alakításához és szak- szervezeti tagsághoz; a pihenéshez; a megfelelő életszínvonalhoz; a képzéshez; a társadalom kulturális életében való részvételhez; az olyan szociális és nemzetközi rendszerhez, amelyben az emberi jogok megvalósíthatók. A nyilatkozat megfogalmazza egyidejűleg az egyén kötelezettségét is a közösséggel szemben, azt, hogy alávesse magát a törvényes korlátozásoknak olyan mértékben, amilyenben mások jogainak érvényesítése azt megkívánja. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata - amelyet annak idején hazánk is aláírt - tulajdonképpen csak az első lépés volt az emberi jogok nemzetközi biztosításának az útján. Ez nyitotta meg az utat az emberi jogokra vonatkozó több nemzetközi okmány és egyezmény elfogadásához. Ezek közül legjelentősebb a polgári és politikai jogokról, valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló egyezmény. Mindkettő olyan nemzetközi dokumentum, amelyben az államok nemzetközi jogi kötelezettséget vállaltak az emberi jogoknak törvényeikbe való iktatására és azok tiszteletben tartására. A polgári és politikai jogokról szóló egyezmény 27. pontja a nemzeti kisebbségekről és a hozzájuk tartozó személyek emberi jogairól szól. Az emberi jogok alapja, központi eszméje az emberi egyenlőség. Azokról a jogokról van szó, amelyeket az alkotmányok általában az állampolgárok alapvető jogainak deklarálnak. S amikor napjainkban oly sok szó esik az emberi jogokról, tudatosítanunk kell, hogy az emberi jogok az emberek olyan alapvető jogai, amelyeknek a betartását az államnak szavatolnia kell, illetve amelyekért az állam felelősséget vállal. Napjaink korparancsa éppen e jogok érvényesülése biztosításának a kérdése, a garanciák rendszerének a kiépítése és annak számonkérése, hogy az egyes államok keretében hogyan juttatták érvényre az emberi jogokat. Sajnos e jogok nemzetközi védelmét illetően viszonylag kevés a biztosíték, különösen az egyes államokat e jogok betartására bíró biztosítékokat illetően. Ezért minden eszközzel azon kell fáradozni, hogy szerte a világon mind jobban tudatosítsák: az egyes államok, szervezetek és az állampolgárok közös igyekezetének arra kell irányulnia, hogy a nyilatkozatban kinyilvánított jogok társadalmi realitássá váljanak. Ezzel összefüggésben ki kell emelni, hogy az emberi jogok védelme szorosan összefügg a béke biztosításával, hiszen az élethez való jog alapvetően fontos. Kifejezésre jutott ez a közelmúltban is, a Varsói Szerződés külügyminiszteri bizottságának budapesti ülésén, ahol a résztvevők ismételten hangsúlyozták: országaink mindent megtesznek annak érdekében, hogy a bécsi utótalálkozó a legrövidebb időn belül pozitív eredménnyel zárulhasson. Ezáltal megteremtődnének a feltételek ahhoz, hogy rövidesen megkezdődjenek a tárgyalások a fegyveres erők és a hagyományos fegyverzet csökkentéséről, valamint az európai bizalom és biztonság erősítéséről. Mindez egyidejűleg kedvezőbb feltételeket teremtene az együttműködéshez a gazdaság, a kereskedelem, a tudomány, a környezetvédelem, valamint az emberi jogok érvényesítése terén. Ugyancsak fontos javaslatot terjesztett elő Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter az ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezetében (UNESCO) tett közelmúltbeli látogatása alkalmával. Javasolta, rendezzenek Moszkvában nemzetközi szimpóziumot Az emberiség közös öröksége és a harmadik évezred közelsége címmel. Ugyancsak fontos eseménynek számít az emberi jogok biztosítékai keresése szempontjából a Párizsban 1989-ben sorra kerülő emberi jogok értekezlet, az 1990-re Koppenhágába tervezett kulturális értekezlet, valamint az ezt követően várhatóan Moszkvában megrendezendő, a humanitárius kérdésekről szóló értekezlet. S e jubileumi évfordulóról való megemlékezés jó alkalom arra, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába immár négy évtizede belefoglal- takból eredő feladatokra ismét felhívjuk a világ közvéleményének a figyelmét. Tevékenyen részt kell venni a világon - szervezeteknek és személyeknek egyaránt - abban, hogy erőteljesebb ellenállás alakuljon ki az emberiség elleni merényletek, a mindenfajta embertelen politikával szemben. S egyidejűleg támogatni kell minden olyan lépést, amely az emberi jogok helyzetének javítását szolgálja. Dr. GYÖRGY ISTVÁN kandidátus, az Európai Biztonság és Együttműködés Csehszlovák Bizottságának tagja E légedetlenek vagyunk mezőgazdaságunkkal: jóval a lehetőségein alul teljesít. Az utóbbi évek hatalmas befektetései - műtrágyába, gépekbe, talajjavításba - aránytalanul csekély hozamnövekedéssel jártak. A sztavropoli határterületen, amely a legfejlettebb mezőgazdasági vidékek közé tartozik, a kalászosok és a kukorica minden hektárára 96 illetve 139 rubel ráfordítás jutott a tizedik ötéves tervben, a tizenegyedikben pedig 125 illetve 198 rubel. A ráfordítások tehát lényegesen nőttek. Ám a terméshozam mindössze négy százalékkal emelkedett. Mi lehet a szemmel látható aránytalanság oka? Hogyan és milyen gyorsan lehetne kiküszöbölni? Lenin egyik utolsó munkájában, A szövetkezetekről című cikkében felhívta a figyelmet: a szocialisták „archimedesi pontja" abbeli képességükben van, hogy meg tudják találni az egyéni érdek és közérdek egyesítésének mértékét. Első pillantásra igen egyszerűnek tűnik a képlet. De csak első pillantásra. Ugyanis nem csupán a jó kereset - számít „egyéni érdeknek". Egyéni érdeknek számítanak még sok egyéb mellett a megfelelő élet- és munkakörülmények, a jó munkahelyi légkör, a lehetőség, hogy az ember vei és tényleges körülményeivel. Ez a gazdálkodási rend nemhogy gyengítette, hanem ellenkezőleg, megszilárdította sok kolhoz és szovhoz, különösen a tőkeszegény gazdaságok anyagi helyzetét. A gazdaságok tehát nyertek. De hol itt az állam haszna? Ott, hogy a pénzt nem kölcsönadja, sokszor nem is remélve, hogy egyszer visszakapja, hanem a termények ellenértékeként. A Sztavropoli határterületen már az első évben 15 százalékkal nőtt a termelés, az önköltség pedig 13 százalékkal csökkent. A korábbi nyereség háromszorosát termelték meg. És a befektetések közel háromnegyede saját erőből történt. Térjünk vissza konkrét példánkhoz, a Kirov szovhozhoz. A „föld-ember-gép" triászból mindössze az első tag maradt változatlan: a szántó annyi maradt, amennyi volt, körülbelül 25 ezer hektár. De a létszám csaknem a felére csökkent. A gépek esetében a számolás már nem ilyen egyszerű. A traktorok száma kétszázhúszról százötvenre csökkent, de minőségileg javult a géppark, több lett a nagyobb teljesítményű gép, így végeredményben 27-ről 43 lóerőre nőtt az egy munkásra jutó gépi erő. Mint SKKERtf* kiélhesse a tehetségét és hajlamait, szabadon választhassa meg gyakorlati cselekvésének terét. De a közérdek sem áll meg ott, hogy minél többet termeljünk, bármi áron, mindegy miből, acélból vagy gabonából. Nem egyszerűen gabonát akarunk termelni, hanem egy bizonyos fajtájú, meghatározott tulajdonságokkal rendelkező gabonát, meghatározott éghajlati és talajviszonyok, meghatározott technológia és technikai felszereltség mellett, s ráadásul minél olcsóbban. S ha emellett még azt is figyelembe vesszük, hogy mind az emberi igények („egyéni érdek"), mind pedig az állami szükségletek („közérdek") dinamikusan és állandóan hatnak egymásra, elképzelhetjük, milyen bonyolult dolog megtalálni a kettő biztonságos és célszerű „egyesítésének mértékét". Voltaképpen ez a szovjetunióbeli átalakítás egyik legfontosabb feladata. A már említett Sztavropoli határterület Tru- novszki járásában található az igen jelentős területen, huszonötezer hektáron gazdálkodó Kirov szovhoz. Ez az állami gazdaság hosszú időn át nem érzett hiányt sem munkásképzésben (a hetvenes évek elején körülbelül kétezer dolgozója volt), sem a technikai felszereltségben (a nyolcvanas évek elején több mint kétszáz traktora volt). Sokan gondolták úgy, hogy ennek a „föld-ember-gép" triásznak elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy biztosítsa a „közérdeket": a bőséges gabonatermést. Bebizonyosodott azonban, hogy mégsem elegendő. Az állam nem garasoskodott a termelő beruházásokkal, de keveset fordított lakásépítésre, valamint az út-, iskola- és egészségügyi hálózat fejlesztésére. De hát ki • akar manapság kalyibában lakni, vagy a járási központba járni a fogorvoshoz, ki akarja a gyerekeit a szomszéd faluba járatni iskolába? Az „egyéni érdek" elvált a „közérdektől", az őslakosok kezdték otthagyni a gazdaságot. Helyükre jövevények álltak. Az ilyen átmeneti emberek mindenütt rossz munkások, de a földön kiváltképp csapnivalók. Hogy helyrehozzák a torzulást, annak elsődleges okát kellett kiküszöbölni. S ez az ok egyrészt az volt, hogy a szovhoz nem felelt a veszteségeiért, ezeket az állam fedezte, másrészt nem rendelkezett önállóan a nyereséggel, hiszen a szovhoz állami vállalat. Érthető, hogy az ember nemigen érez különbséget nyereség és veszteség között, ha a veszteségért nem felel, a nyereség pedig nem az övé. Mindezek következtében a gazdaság gabonatermése ritkán haladta meg a húszmázsás hektáronkénti átlagot, ami a sztavropoli viszonyok közepette tűrhetetlenül kevés. 1985-ben a sztavropoli határterület mezőgazdasági dolgozói beterjesztették programjukat, amely meghatározta egyrészt az állam- és szovhozérdek, másrészt a szovhoz-, és a dolgozói érdek „egyesítésének mértékét". Az általános alapelv a rentabilitás volt. Az állam pénzügyileg támogatja a munkák beindulását, de a végső elszámolás a megtermelt érték alapján történik. Amit megkerestél, az a tied. Építs belőle utat, házat, vásárolj gépeket, fizesd meg bőkezűbben a munkásaidat. Ha viszont nem kerested meg a rávalót: „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér". A határterület minden gazdasága nekilátott tehát, hogy az új szabályok szerint gazdálkodjon, persze a saját szintjén, az pedig mindenütt más volt. Nem történhet-e meg az, hogy minél gyengébb egy gazdaság, annál nehezebb helyzetbe kerül az új gazdálkodási körülmények között? Nem, nem történhet meg. Az 1985-ben kidolgozott feltételek első pontja ugyanis leszögezi, hogy a kolhozok és szovhozok önállóan határozzák meg, mennyit fognak termelni, és mennyit adnak el az államnak. Az ezen felüli mennyiséget az állam magasabb áron vásárolja meg. S mindezt nem önkényesen határozzák meg, hanem számolva az egyes gazdaságok lehetóségeilátjuk, a legnagyobb változáson a triász középső tagja, az ember ment keresztül. Sokáig úgy vélték, hogy e láncszemet főként úgy lehet erősíteni, ha a gazdaságot ellátják nagy teljesítményű gépekkel és megfelelő technológiával. Valójában sem az egyik, sem a másik nem hiányozhat a haladáshoz. De ez önmagában még nem elég. Hiába a gép, a technológia, ha mégoly tökéletes is, nem hozza meg a kívánt eredményt, ha nem kapcsolódik hozzá a ma oly gyakran emlegetett emberi tényező, ha nem teszik érdekeltté a földművelőt. Meglehetősen régóta töri már magának az utat nálunk a vállalkozási szerződések rendszere, ami azt jelenti, hogy a munka a gazdaság és a dolgozók, illetve a dolgozók csoportja között kötött termelési szerződések alapján folyik. Az első vállalkozói brigádok még a nyolcvanas évek elején jelentek meg a Kirov szovhozban. Az egyiknek Valerij Poli- tanszkij született földműves és képzett gépész volt a vezetője. A vállalkozás ötlete azonban nem aratott sikert, felhagytak a kezdeményezéssel. Miért? Akkoriban minden ilyen brigád egy-egy növényre szakosodott: ki búzával, ki kukoricával, ki napraforgóval foglalkozott, és nem sikerült megtalálni az egyéni és a közérdek „egyesítésének fokát". 1986-ban Valerij Politanszkij traktoros brigádja (tizennyolc fő) megkapta művelésre a szovhoz földterületének több mint egyhar- madát, tízezer hektárt. Senkit semmire nem kellett tanítani, mindenki minden munkához értett. A bérezést a terméstől tették függővé. Nézzük, hogyan nőtt az egy főre jutó termelési érték évenként. 1985: 76 ezer rubel, 1986: 140 ezer rubel, 1987: 176 ezer rubel. Körülbelül ebben az arányban két és félszeresére nőtt minden gépész havi átlagfizetése is (1987-ben 700 rubel körül mozgott). Említettem már, hogy korábban a kalászosok egy hektárra jutó terméshozama 20 mázsa körül volt. Politanszkij brigádja tavaly 37,6 mázsa gabonát és az öntözött területekről 92 mázsa kukoricát takarított be hektáronként. Az elmondottakat megtoldjuk egy lényeges kiegészítéssel. Sem a Trunovszki járás, sem a Kirov szovhoz nem számít különleges mintának a Sztavropoli határterület mértékével. A Trunovszki járás a legutóbbi évekig hátul kullogott. A szovhoz a határterületen átlagos volt. Annál imponállóbbak azok az eredmények, amelyeket Valerij Politanszkij és brigádja rövid idő alatt elért. Arra utalnak, hogy az egyéni érdek és közérdek „egyesítésének mértéke" megfelelő. Űrhajósnyelven szólva: az összekapcsolás megtörtént. Ám a hasonlatnál maradva, az igazi munka - akárcsak odafönn - idelent is az összekapcsolás után kezdődik. JURU APENCSENKO (Szovjetunió)
