Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-02 / 48. szám
elérkezett az a nap... De még megelőzte az éjszaka, amikor Akbara visszatért a régi vackára. Első ízben Tascsajnár pusztulása óta. A magányos nőstény kerülte a sziklaeresz alatt rejtőző vackot - tudta, hogy üres, hogy ott nem várja senki. A sokat szenvedett Akbarában egyszer mégis feltámadt hirtelen a kívánság, hogy végigfusson az ismerős ösvényen, besurranjon a búvónyílá- son a vacokra, hátha ott várják a kölykei. Nem tudta legyőzni a kísértést, engedett az öncsalásnak. Akbara nyargalt, mint az eszeveszett, nem nézve az utat, vizeken, köveken keresztül, a nyári legelőkön kivirágzott pásztortüzek, dühödt kutyák mellett, és mögötte lövések dördültek. .. így futott, magányosan és eszét vesztve a hegyekben, a magasan fénylő hold alatt.. És amikor a vackához ért, amelyet már úgy benőtt az új fű és borbolyabozót, hogy alig ismerte meg, nem mert belépni rég elárvult, elhagyott lakhelyére... De erőt vett magán és elmenni, szintén nem volt képes... És Akbara megint a farkas-istennőhöz, Böri-Anához fordult, és sokáig sírt, vonitott és üvöltött, hosszan panaszolta nyomorult sorsát, és kérte az istennőt, vegye magához a holdba, oda, ahol nincsenek emberek... Boszton úton volt azon az éjszakán. Miután a nyájat átterelte, visszatért a téli szállásra. Persze, megvárhatta volna a reggelt, hogy akkor induljon útnak. De akkor a téli szállásra csak estére érkezett volna, egész napot kellett volna várnia, s csak aztán rakodhatott volna fel a teherautóra, hogy visszamenjen a nyájhoz, s nem engedhette meg magának, hogy ennyi időt elvesztegessen. Ráadásul a téli szálláshelyen már nem maradt senki, csak Gülümkán a kicsivel s még egy család, amely várta, mikor kerül rá a sor, hogy a nyári szállásra induljon, férfi pedig nem volt abban a családban. Ezért sietett vissza annyira Boszton azon az éjszakán, hiszen Donkülük, mint mindig, fürgén és biztosan haladt. Jó járású ló volt, örült neki a lelke. Gyors lépésú. A holdfényben csillogott az aranypej doni ló füle és sörénye, tömör farán, mint ahogy a viz fodrozódik éjjel, úgy jártak az izmok. Az idő nem volt forró sem, hideg sem. Fú illata áradt. Boszton hátán függött a fegyvere - sok minden történhet éjszaka a hegyekben. Otthon majd Boszton visszateszi a puskát a helyére, s az újratöltött fegyver ott lóg majd a szögön teli tárral, öt tölténnyel. Boszton úgy számított, hogy még hajnalra, öt óra tájban, visszaér a téli szállásra, s úgy látszott, hogy így is lesz. Ezen az éjszakán újra meggyőződött róla, mennyire ragaszkodik feleségéhez és fiához: már egy nap után is hiányoztak neki, s most sietett hozzájuk haza. A legjobban az nyugtalanította az úton, hátha Akbara megint ott kóborol a szállás körül, és félelmetes vonításával felébreszti és megrémíti Gülümkánt és Kendzsest. Csak azzal nyugtatta meg magát, hogy a hím farkas leterítése után nem jött többé az anyafarkas - legalábbis elhallgatott. De kár volt nyugtalankodnia azon az éjszakán. Akbara aznap éjjel a Basati-szorosban panaszkodott Böri-Anának a régi vacok előtt. De még ha kerülgetné is Boszton szállását, nem riogatna senkit - Tascsajnár pusztulása óta csak bánatosan figyelte a szálláshely felől szálló hangokat... És íme elérkezett az a nap... Boszton aznap reggel akkor ébredt, amikor már magasan járt a nap: hajnalban érkezett, utána néhány órát aludt. Még aludt volna, de a kisfia felébresztette. Akárhogy igyekezett azon a reggelen Gülümkán, hogy ne engedje Kendzsest az apjához, a szedelözködéssel elfoglalva, egy pillanatra nem ügyelt a kicsire. És ez, valamit csacsogva, minden ceremónia nélkül megveregette apja arcát. Boszton kinyitotta a szemét, mosolyogva ölelte át Kendzsest, és különös erővel áradt szét benne valami csodálatos gyengeség kisfia iránt. Boldogító volt a tudat, hogy Kendzses, az ő húsa és vére, egészségesen cseperedik, mozgékony, hogy alig kétesztendös létére már értelmes, szereli a szüleit, hogy arcra és természetre őhozzá hasonlít, csak a szeme, amely nedvesen csillog, mint a fekete ribizli, az az anyjának mása. Mindenestül sikerült kisfia volt, és Bosztont, ha ránézett, büszkeség töltötte el, hogy ilyen pompás fia van.- Mi az, kisfiam? Keljek fel? No, húzzál csak a kezemnél fogva! Húzzál, húzzál, úgy ni! Hű, micsoda erős vagy! Most öleld át a nyakamat! Gülümkán aközben már felforralta a pirított liszttel, tejjel és sóval készült erős kalmük teát, amit úgy szeretett a férje, s mivel most nemcsak a nyájak, hanem míg a kutyák is messze voltak a hegyekben, Ürküncsüúluék, legalább egyszer egy esztendőben, csöndben, nyugalomban és zavartalanul ihatták meg teájukat. Kevesen tudják, milyen ritkán adatik meg az ilyen pihenés a csobán családjában. Hiszen a jószág szakadatlan törődést kíván, egész esztendőben és éjjel-nappal, amikor pedig majdnem ezerfős a nyáj, a szaporulattal együtt pedig jó másfél ezres, akkor az ilyen gondoktól mentes reggelről csak álmodozhat a pásztorcsatád. Ültek, élvezték a nyugalmat, mielőtt a készülődéshez kezdenének - hiszen egész nyárra mentek. Az autót csak délre várták, CSINGIZ AJTMATOV addigra össze kell szedni mindent, amit magukkal visznek.- Jaj, aiig akarom elhinni - mondogatta egyre Gülümkán -, milyen jó most, milyen élvezet, micsoda csend! Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem akaródzik elmenni. Tudod, mit, ne menjünk sehova. Kendzses, mondd édesapádnak, hogy ne költözzünk el innen sehova. Kendzses gügyögött valamit, hol apja, hol anyja mellé ült, Boszton pedig jólelkúen egyetértett a feleségével:- Minek is? Miért ne élhetnénk itt egész nyáron?- Jókat mondasz - nevetett fel Gülümkán. - Hiszen egy nap múlva már úgy vágtatnál a nyájad után, hogy Donkülük hátán sem lehetne utplérni!- Úgy van, még Donkülükén sem! - bólintott rá elégedetten Boszton, és megsimogatta kemény szálú bajuszát. Ez azt jelentette, hogy boldog. így teázgattak az alacsony, kerek asztalnál, a felnőttek a földön ültek, a kicsi pedig körülöttük futkosott. Szülei meg akarták etetni, de a kisfiú azon a reggelen nagyon is nekivadult, szaladgált, ugrándozott, sehogy sem lehetett leültetni enni. Kitárták az ajtót - csukott ajtó mögött igen meleg lett és Kendzses szabadon száguldozhatott ki meg be, az udvaron nyargalászott, nézte a kotlós körül sokadozó fürge, pelyhes kiscsirkéket. A szomszédjuk tyúkja volt, Kudurmat éjjeliőré. Ó maga már a nyári szálláson volt, a felesége, Aszilgül pedig az Ürküncsü családdal készült utána menni a teherautón. Már átnézett hozzájuk, mondta, hogy már összeszedte a holmiját, csak a tyúkot kell kosárba ültetni a kiscsirkékkel, de az ráér, majd ha megjön az autó. Addig gyorsan kimossa és megszárítja a fehérneműt. így telt az a reggel. Már erősen sütött a nap. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Boszton a feleségével bekötözte a batyukat, összerakosgatta az edényt. Aszilgül mosott - hallatszott, ahogy kiloccsantja az ajtón a szappanos vizet. A Kis Kendzsest magára hagyták, hol kiszaladt a házból, hol megint beszaladt, s folyton a kiscsirkék körül forgolódott. A gondos tyúkanyó eközben elvezette csirkéit a háztól távolabbra, a ház sarkán túl a földben kapirgálni. A csöppség ment a csirkék után, amelyek észrevétlenül kiértek a pajta tömör falán túlra. Itt, a lapu és lósóska között nyárias nyugalom volt és hűvösség. A csirkék csipogva kapirgáltak a szemétben, Kendzses meg, halkan nevetgélve, elbeszélgetett velük, egyre simogatni próbálta őket. A kotlós nem félt Kendzsestöl, de amikor a közelben, nesztelenül lépkedve, feltűnt egy nagy, szürke kutya, a tyúk megriadt, méltatlankodva kotkodácsolni kezdett, és jobbnak vélte tovább vezetni a csirkéit. Kendzsest azonban a csodálatosan kék szemű, nagy szürke kutya cseppet sem ijesztette meg. Az szelíden nézett a kisfiúra, és barátságosan csóválta a farkát. Akbara volt. Az anyafarkas már jó ideje ott kószált a téli szállás körül. Akbara azért merészkedett ilyen közel az emberi lakóhelyhez, mert az udvar a múlt éjszaka óta néptelen volt, nem hallott sem emberi, sem kutyahangokat. Csillapíthatatlan anyai fájdalomtól, halhatatlan reménységtől vezetve járta körül óvatosan a hodályokat, de sehol sem akadt elveszett kölykei nyomára, s akkor egészen közel lopakodott az emberi lakóhelyhez. S most ott állt a kisfiú előtt. Érthetetlen, hogy fedezte fel, hogy ez kisgyerek, éppen olyan, mint az ó akármelyik kölyke, csak emberkölyök, s amikor az a fejéhez nyúlt, hogy megsimogassa a jó kis kutyát, Akbara fájdalomtól elkínzott szíve megremegett. Odalépett a kicsihez, és megnyalta az arcát. Kendzses megörült a kedveskedésnek, halkan fölnevetett, és átölelte a farkas nyakát. Akbara akkor egészen elbágyadt, lefeküdt a kisgyerek lába elé, és játszani kezdett vele - azt szerette volna, hogy szívja csecseit, de Kendzses ehelyett a hátára ült. Aztán leugrott róla, és hívta maga után. „Dzsür! Dzsür!“ - kiabált neki boldog nevetéssel, de Akbara nem szánta rá magát, hogy tovább menjen, tudta, hogy ott emberek vannak. Nem mozdult a helyéről, kék szeme szomorúan pillantgatott a kisfiúra, s az megint odament hozzá, megsimogatta a fejét. Akbara pedig nyalogatni kezdte az emberköly- köt, akinek ez nagyon tetszett. Az anyafarkas a kisgyerekre árasztotta minden felgyülemlett gyengédségét, beszívta gyermeki szagát. Milyen öröm volna, gondolta, ha ez az emberkölyök ott élne vele a vackon, a sziklaeresz alatt. Vigyázva, nehogy a nyakát megsebezze, megragadta a csöppséget kis zekéje gallérjánál fogva, és hirtelen rántással a tarkójára vetette - ilyen módon hurcolják el a farkasok a bárányokat a nyájból. A kisfiú élesen, kurtán felkiáltott, mint a sebesült nyúl. Aszilgül, a szomszédasszony, aki ruhát teregetni ment a pajtához, odasietett Kendzses kiáltására, a pajta sarka mögé nézett, földhöz csapta a kimosott ruhát, és Boszton ajtajához rohant.- Farkas! A farkas elragadta a kisgyereket! Gyorsan, gyorsan! Boszton magán kívül tépte le a szögről a puskáját, és kirohant a házból, nyomában Gülümkán.-Arra! Arra! Ott van Kendzses! Ott viszi a farkas! - ordította a szomszédasszony, rémülten a fejéhez kapott. De Boszton már maga is meglátta az anyafarkast - ügetett, tarkóján cipelve a vadul sival- kodó kisfiút.- Állj! Állj meg Akbara! Állj, hallod? - kiabált torka szakadtából Boszton, és rohant a farkas után. Akbara nekiiramodott, 3oszton puskával száguldott utána, és elváltozott hangon kiabálta:-Hagyd, Akbara! Hagyd a fiamat! Soha többé nem bántom a nemzetségedet! Hagyd a kisgyereket, dobd le! Akbara! Hallgass rám, Akbara! Mintha elfelejtette volna, hogy szavai a farkasnak a világon semmit nem jelentenek. A kiabálás, az üldözés csak megijesztette, és sebesebben nyargalt. Boszton, egy percre sem hallgatva el, tovább üldözte. (Részlet)- Akbara! Hagyd a fiamat, Akbara! - könyör- gött Boszton. Kissé lemaradva tőle, Gülümkán és Aszilgül szaladt kétségbeesetten jajgatva és siránkozva.- Lőj! Lőj hamar! - kiáltotta Gülümkán, elfelejtette, hogy Boszton nem lőhet, amíg a farkas a hátán viszi a kicsit. A kiáltozás, az üldözés csak felingerelte Akbarát, felszította farkasösztönét, és elhatározta, hogy nem ereszti a zsákmányát. Erős szorítással, gallérjánál fogva tartotta a kisfiút, és makacsul rohant előre, mind messzebbre a hegyek felé, még amikor lövés dörrent mögötte, és golyó sivított el a feje fölött, akkor sem dobta le terhét. A kisfiú pedig egyre sírt, apját, anyját szólongatta. Boszton újra a levegőbe lőtt, nem tudta, mivel ijeszthetne rá a farkasra, de az ettől a lövéstől sem riadt meg. Akbara egyre távolodott a kógörgetegek felé, ott aztán köny- nyűszerrel összekuszálhatja a nyomát, és eltűnhet a szem elöl. Boszton kétségbeesett: hogyan mentse meg a gyermeket? Mitévő legyen? Miért szakadt rájuk ez a szörnyű büntetés? Miféle bűneikért?- Dobd le a kisfiút, Akbara! Dobd le, kérlek, hagyd meg nekünk a fiunkat! -^zihálva és hörögve, mint az agyonhajszolt ló, könyörgött rohantában a rablónak. És harmadszor is a levegőbe lőtt, s a golyó megint a dúvad feje fölött süvített el. Egyre közeledett a kógörgetegek felé. A tárban már csak két töltény maradt. Boszton, ráébredve, hogy még egy perc, és utolsó esélyét is elszalasztja, elszánta magát, hogy rálö a farkasra. Futtában térdre vetette magát, és célba vette: a lábára célzott, csak a lábára. De sehogy sem sikerült céloznia: melle fújtatott, remegett a keze, nem engedelmeskedett. Mégis megpróbálta összeszedni az erejét, és a célgömb táncoló vágatát nézve, amelyen mintha viharos hullámok dobálnák, úgy bukdácsolt a farkas; célba vette, és meghúzta a ravaszt. Elhibázta. A golyó fölverte a port a cél mellett, és a földbe fúródott. Boszton újratöltette a puskáját utolsó töltényével, újra célzott, és szinte nem is hallva tulajdon lövését, látta, ahogy a nőstényfarkas felszökken és oldalára dől. Boszton, vállára kapva á puskáját, mintegy álomban futott a leterített Akbarához. Úgy rémlett neki, hogy olyan lassan és sokáig szalad, mintha üres térben lebegne... Végre eldermedve, mintha fagyna, odaért a farkashoz. Ott hétrét görnyedt, megtántorult, némán kiáltozva vergődött. Akbara még élt, de mellette átlőtt mellel, már nem lélegezve, ott feküdt a kisfia. A hangjait vesztett világ hallgatott. Eltűnt, semmivé lett, tomboló, tüzes homály támadt a helyén. Boszton, szemének nem hive, fia piros vérrel elöntött teste fölé hajolt, lassan felemelte a földről, és mellére szorítva hátrált, elcsudálkozva a haldokló anyafarkas furcsán kék szemén. Aztán megfordult, és a bánattól elnémulva az elébe szaladó asszonyok felé indult. Úgy rémlett neki, hogy a felesége szemlátomást nő, s már egy gigantikus asszony közeleg feléje óriási, deformált arccal, feléje nyújtva két óriási, deformált karját. Botorkált mint a vak, melléhez szorítva önkezével megölt kisfiát. Nyomában sírva, jajveszé- kelve, Gülümkán vánszorgott, a jajgató szomszédasszony vezette karon fogva. A fájdalom letaglózta. Boszton mindebből nem hallott semmit. De egyszer csak fülsüketi- tően, mint a vízesés robaja, rázúdultak a valóságos világ hangjai, felfogta, hogy mi történt, és szemét az égre emelve, rettenetes hangon • felkiáltott:- Miért, miért büntettél?! Otthon lefektette halott kisfiát az ágyacskájába, amely az autóra fejére, és te... Mell lóra... Boszto vitte pusí töltényt a szülne. A; dülettel r szólva se szomszéc Amikor szabadjál doni ló ( amelyen ügetett. Az, aki a föld ala Nojguti teherautó tották a r gekkel e! amikor a ahogy les ját és újra Iára vetet Akkor' dás hely a teherau-Mi a vakargatv volt, mint- kérdezi- Megint dolgod? I-Köpc komoran pillantásá akarom r mes, hoc végzek vi Bazart amikor E szinte ne törült, a t oda rejtő a golyó a bukfence lezuhanv, det. Mind te senki amikor a jongva fé re mindéi- Sent hangosai mozduljo ráirányítv- Én mai ezért fig a helyére elég tölté Mindéi volna, sí mondani csak a tovább g;- Minc a kutya, engem is Kök-Turs mint egy ben a féi élet? - ő figyelő elrabolni; de az a : még a ki pásztor b K lagyapám vágya, hogy író leIN gyen, nem teljesült. Ügyvédi irodája siralmasan jövedelmezett, ezért ifjúkorában regényhősök helyett kliensek szerzésén törte a fejét. Jó nevű, befutott ügyvédként aztán - miként maga megfogalmazta: az örökösödési körülmények összejátszása folytán - rászálltak néhány megátalkodott ügyfelének ingatlanai. Végül eljött az ideje, hogy a ruhatárba akassza a talárját. Kitöltötte a nyugdíjintézettől kapott nyomtatványokat, összeszorította a fogát, és irodalmi kritikákat kezdett írni az újságokban megjelent recenziókról. Ilyetén ténykedésével csakhamar kivívta a kritikusok kritikusa gúnynevet. Am kitartott, s kerülte a meddő Jiterátusi vitákat, amelyekben a kár- örvendő írók olyan nagy élvzetet találnak, így hamarosan az irodalmi körök réme lett. Nem állíthatom, hogy nagyapám e munkássága révén fölös vagyonra tett szert, de a konoksága, amellyel végezte, minden tiszteletet megérdemelt. Megözvegyülvén, nagyapámra két gyerek maradt, az apám és a nagybátyám. Két hónappal a nagyanyám halála után meghalt a nagybátyám is, kétoldali súlyos combcsonttörését követően embólia vitte el. Magánakvaló ember volt, és szerette a nök< 'hetö, hogy nem - ezzel nagymérté sítette az életét. Mikor nagyapán említett ingatlanok nőtt unokája nem rosszallásunkat. N zések közepette S 2 séget olvastunk a I hallgatott. Hallgató IVÁN HUDEC az ingatlanait. Hal kon a recenzió ámelyeket este v< matlan bonckése venni. Roppant e ez a munka: át ke nia a műveket, felt a recenzens és a mennyi ismeretséi mesen elemeznie ót. Aztán odaült vad dühvei bele A billentyűk csatto vágányokon tola nyok sem tudták t Aki méltányolj! Jacsmeník József rajza
