Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-02 / 48. szám

ír előkészítettek, hogy feltegyék ;kor Gülümkán rárogyott az ágy ivöltözött, ahogy Akbara éjjelen- Aszilgül ereszkedett le a padiig kiment a házból, és magával is. Megtöltötte a tárat, a többi >ébe dugta, mintha harcba ké- slnyergelte Donkülüköt, egy lenibe pattant és elporzott, nem sem feleségének, sem Aszilgül onynak...

é eltávolodott a téli szállástól, |edte Bonkülüköt, s az arany pej atott vele azon az ösvényen, végén a tamani téli szállásra

tton meg akart találni, s akit még ilkutatott volna, otthon volt.

szarban portáján aznap szintén ikodtak - a házi cókmókot indí- legelőkre. Az ebbéli veszódsé- t emberek nem vették észre, ily mögött megjelent Boszton, i lováról, ahogy lekapta a puská- te, kibiztosította, majd újra a vál; csak észre, amikor már a rako- 5 közeledett. Bazarbaj leugrott és csodálkozva meredt rá. kérdezte Bosztontól a tarkóját belenézett arcába, amely fekete zök. - Mit keresel itt? Mit nézel? jriadva, valami rossz előérzettel. <askölykök vagy mi? Nincs más Mek rá, hát megírtam, mit írtál meg - vetette oda neki tton, nem véve le róla súlyos Nem ez az én gondom. Azt mondani: nem vagy arra érde- ezen a világon, s én magam

eg fedezékbe sem rejtőzhetett, in már lekapta a puskáját, és :élozva, rálótt. Bazarbaj megtán- lutó mögé próbált vetődni, hogy de a második lövés eltalálta, ba fúródott, és Bazarbaj, hármat ejjel a kocsikasnak ütódött, majd esősen kotorta két kezével a föl- ran váratlanul történt, hogy elein- moccant a helyéről. És csak ogtalan Kök-Turzsun rogyott ja- emére, akkor kiáltott fel egyszer- ; szaladt a megölt emberhez, mozduljon! - parancsolt rájuk szton, körülnézve. - Senki se telyéről! - kiáltotta fenyegetőn, skája csövét sorra mindenkire, negyek most oda, ahova kell. És űztetek mindenkit, hogy senki mozduljon! Bármi történik, van i! - És rácsapott a zsebére, egtorpant, mintha villám sújtotta nem tudott megérteni semnrtit, nit, mintha megnémultak volna, ogtalan Kök-Turszun jajongott férje holtteste fölött: idtam, hogy úgy végzed, mint magad is kutya voltál! ölj meg lyilkos! - ugrott a szánalmas, rút 3osztonhoz. - Lőj le engem is, át! Úgysem láttam soha életem- napot, hát minek nekem az ilyen ált még kiáltani valamit, hogy: te Bazarbajt, nem kellett volna rkaskölyköket, nem vezet az jóra, yeteg senki szavára nem hajlott, ládátokat is elitta - de akkor két a a száját, és elvonszolta onnan.

RAB ZSUZSA fordítása

Vojtech Mihálik r ma r r ff-----------A MAGA NY FELNOVESEROL

(S

tanislav Smatláknak)

Kedves barátom, Igor Sztravinszkijt hallgatom,

akinek láttuk a sírját, amikor Velencében jártunk:

csupasz fehér márványlap volt, teljesen tiszta, csupán

a zeneszerző aláírásának fakszimiléje rajta mit is lehetne még közölni a világgal, ha mindent elmond a zene?

A halál nem figyel a prédikációkra, szigorúan egyenget.

Az utóbbi hónapokban mindig gondterheltnek látlak: kórházban van a feleséged, úgymond, nem sok jót néznek ki belőle, valami lappangó gyanú merült fel, valami kimondatlan félelem - s minél többet kérdezlek, annál kurtábbak a válaszaid.

Megértelek: az embernek reménykednie kell, hogy a riadó hamis, éreznie kell, hogy a remény emberfölötti erőt önt belé, kell! mi mindent kell! Szívedből mégsem tudod kivetni a szorongást, a legsötétebb gondolatokat.

Úgy érzed ilyenkor, mintha hűtlen lettél volna a szerelemhez, mintha a reménytelenség piszkával sároztad volna be.

Elképzelni a szeretett ember távozását - hisz az bűn, hisz az önzés; a fájdalom a visszafordíthatatlan tudata.

Gyerekkorom óta ismerem őt - az én életemen is átsuhant, és lángra lobbantott benne egy vasárnap délutánt.

Talán említette is neked, mily balga módon égtem.

Hét évig jártam vonaton a gimnáziumba, negyedévet éltem Nagyszombatban csupán: osztálytársamat,

Miro Mikuláát tanítottam koszt-kvártély ellenében, mivel komolyan fennált a veszély, hogy elhúzzák szlovákból, ami a kvartál végén lehetetlenné tette volna további tanulmányait. Behurcolkodtam hát hozzájuk.

Hosszú vasutas-bérházban laktak az állomás mögött, a park végében: tágas volt a lakás, s a hátsó szobában nagy halom könyv hevert szétdobálva a padlón - máig is visszaálmodom azt a szobát - éjjelente a könyvhegyet faltam.

Miro apja valami nagykutya volt a vasútnál, s a pedagógiai módszerek közül csak a pálcát ismerte el.

Így oktatott:

,,Mindenre, ami latinból megmaradt a fejemben, csak azért emlékszem, mert a tanárom püfölt.

Egy alkalommal nem tanultam meg fejből az akuzatív elöljáróit - húúú, látnod kellett volna, fiam!

Lerántotta a nadrágomat, ráfektetett a padra, s miközben suhogott a pálca, minden csapást trocheusi ütemben deklamált egy-egy elöljáró kíséretében:

ante, apud, ad, advesus, circum, circa, citra, cis, contra, erga, extra, infra, inter, intra, iuxta, ob, penes, pone, post a praeter, prope, propter, per, secundum, supra, versus, ultra, trans.

Az a huszonnyolc pálcaütés az elöljárókat a fenekemből egyenesen az agyamba tolta fel - éjfélkor is el fújom őket."

Kár, hogy a fián nem próbálta ki a módszert - Miro, velem ellentétben, jóltáplált, nagydarab bugris volt, s az ,,Ó, mládez naáa, tys’ drzitefkou rána"' sorát legalább oly lehetetlenség volt szépszerével a fejébe tömni, mintha három pár ökörrel próbálta volna odaszállítani az ember.

Az oktató szerepében nem bírtam legyőzni a természetet.

Szállt az idő, tavasz jött, s már betöltöttem a tizenötöt, a szünidőt vártam. Egy ízben, vasárnap délután, úgy heten -nyolcán, nagyjából egyidősek, a falmélyedésben ültünk, amely a bérház két blokkját kötötte össze, akárha egy

betongyümölcs magjában. Ültünk az alacsony asztal két oldalán és serényen vertük a blattot. Velem szemben a pádon egy lányka hemzsegett, csicsergő, vicces, akit felvágott nyelvvel ajándékozott meg a természet.

Kérdezem Saiio barátomat (aki igazságtalanul fiatalon halt meg), ki az a lány. Elröhintette magát: „Ez? Elena, a nővérem, a lánygimibe jár. “ Sokáig ültünk ott, még aztán is, hogy megúntuk a kártyát. Beszélgettünk, oly simán folyt a szó, oly természetesen, akár a méz édes patakja.

S én csak bámultam az asztal fölött az ő dohánybarna szemét és- vadásztam a mosolyára, mintha inségesebb időkre szerettem volna elrejteni. Szinte fizikailag éreztem, hogyan lopózik be szívembe a vágy, hogyan szárnyalok szegény életem szürkesége fölött, mily oldott és tiszta lettem egyszeriben.

Tulajdonképpen

ez volt az egyetlen találkozásunk. Pedagógusként megbuktam,

Mirot mégis elhúzták, ott kellett hagynia a gimnáziumot.

Mivel szerette a lovakat, valami szakiskolába adták.

Később hallottam, hogy Hviezdoslav nélkül is boldogult, a háború után Svájcban tanult, s hazatérte után az egyik legjobb lószakértönk lett belőle. A vasutas-bérházban nem volt már semmi keresnivalóm, de azt a vasárnap délutánt a szivembe zárva hordtam tovább. Újra vonaton jártam iskolába. S mivel Elena nagyjából ugyanazon az útvonalon járt, gyakran volt szerencsém látni, de soha nem tudtam szót váltani vele: mindig magával hordta valamelyik barátnőjét vagy az öccsét. Versekre apróztam tehát a reménytelen szerelem szörnyű terhét, s tömegével küldöztem őket Zsolnára, az irodalmi lapba.

Csakhogy ö nem olvasta őket, legalábbis nem adta jelét.

Sarló azonban említette, hogy él-hal a keresztrejtvényekért.

Több se kellett nekem: bolond türelmetlenséggel hajlékony szavakat kezdtem összefonni vízszintesen és függőlegesen.

Tussal húztam a hálót, kalligrafikus betűkkel írtam a magyarázatot, s azzal a reménnyel küldtem az öccsével neki, hogy megfejti majd titkos, forró üzeneteim, mert, én balga, épp a rejtvényekbe írtam a legtöbb szamárságot, halálos komolyat, számára biztos kacagnivalót. Mily balga voltam!

Jól tudtam, mégsem hagytam abba, sehogy se bírtam

észhez térni. Üzentem: ,,Ha szeretsz, a jövő héten

azt a szürkéskék barettet viseld, amelyik oly jól áll neked. “

Vagy: „Ne feledd, hogy várok rád, s örökké boldogok leszünk. Mit válaszolsz?" Más: „Miért hurcolod magaddal örökké azt a buta libát? Beszélni szeretnék veled. "

Válasz azonban egyszer sem érkezett. Kérdezgetem Sanot:

„Elenka megfejtette a rejtvényemet? „Világos, hogy meg, hehe."

„És hogyan reagált?" „Csak nevetett, hehe." „És mit üzen?" „Semmit." így hát szenvedtem és szüköltem a következő vakációig. Aztán, mint egy tavaszi zápor, elmúlt. Lepergett rólam - lehet, pubertás Fridolin, másért lobbantam lángra.

Csak ez a versírás ragadt rám. Igaz, azok az első versek összehasonlíthatatlanabbul könyebbek, szenvedélyesebbek voltak. Ezek bánatosak, akár az emlék. Miatta is, az emlék okán is egyre többet gondolok mostanában rátok.

Mikor évek múlva

megtudtam, hogy hozzád ment feleségül, kedves barátom, azt gondoltam: Jó választás volt mindkettőjüké - legyenek boldogok. Ha jól emlékszem, később sem emlegettük márt azt az időt: talán nem akart rámpirítani, én örültem, hogy minden a helyére került. Ám a gondjaid, barátom, nekem is fájnak, s veled együtt féltem az ó törékeny, nemes életét.

Úgy gondolom, még nem érdemeltük ki a magány felnövését.

_______________ KÖVESDI KÁROLY fordítása

' P

. O. Hviezdoslav

ak helyesel- sodott meg leegyszerújörökölte az ií, négy felük véka alá iható elem- s vagyonéh- . Nagyapám megtartotta

lentöségét, azt barátjává fogadja. Nagyapám nem ismeri az ellenség fogalmát, azt se bánja, ha lepocskondiázzák, mondván, hogy az ilyesminek csak a korkülönbség az oka - az effajta gyűlölködésen fölényesen nevetett. Gyűlölni egy embert csupán azért, mert megbánt bennünket? Szánalmas reakció! Ha az illető kijózanodik vagy leissza magát, hosszú körmondatokban kér

szét, az egészet az egyik unokámra hagyom. Ki tudja, mit csinál majd vele! Kár, hogy erről már nem szerezhetek tudomást.

Egyikünk sem maradt közömbös, bár ketten közülünk közönyt mímeltek.

Nem sokan tudják, hogyan kell tetoválni. Nagyapám egyszer ebéd közben - ebédelni legszívesebben hozzánk járt, aminek a feleségem

gőzben, egy fazék forró víz fölött nedvesedik át a kép. Ezért oly gyakori, hogy a tetovált bőrön a betűk tükörképe látszik. A képeken ugyanezt kevésbé venni észre. A kép tehát gyorsan rákerül a bőrre. A gyakorlottabbak emlékezetből tetoválnak. Tusba mártják a gombostűk hegyét, és kiszurkálják vele az elörerajzolt mintát. Az edzettebbek több gombostű egyidejű szúrkálását is kibírvasztását. Jozefka egykori osztálytársa, a krematórium igazgatója némi csúszópénz ellenében olcsóbban elégette a nagyapát.

Nagyapánk végrendeletet irt, és leragasztott borítékban átadta egyik ügyvéd kollégájának. Ez a jogász most magához kéretett bennünket. Vittünk neki egy üveg grúz konyakot. Leültünk a mély bőrfotelokba, az ügyvéd töltött nekünk egy-egy kupit, vagy azo- elmélkedett, jszaka irgal- izándékozott iájába került anulmányoz- nie a szerző, kesztó vala- végül figyel- át a recenziógéphez, és a kritikáját. ; a szemközti )ízel-mozdo- sogni.

nkájának jemajd bocsánatot - már ha olyan jellem! És nagyapám nevetett, csak úgy fuldoklóit a vég nélküli rekedt nevetéstől. Ha gúnyos kacaja engem illetett volna, bizonyára megsértődöm.

Nagyapám egyetlen gyerek volt, megboldogult feleségénekjnár csak nagyon távoli rokonai éltek, így kénytelen-kelletlen bár, de a négy unokája látogatta. Mivel pedig mindannyiunknál csetlett-botlott több-kevesebb apróság, azt hittük, azok kedvéért jár hozzánk. Egyszer azonban meglepett egy megjegyzésével:- A vagyonomat nem osztom

most már örült - hosszas magyarázatba fogott az emberi bőr tetoválásának a technológiájáról. Egyszer a sörözőben, mesélte, összetalálkozott egy hajdani ügyfelével, akit szándékosan elkövetett testi sértés miatt három esztendőre ítéltek, összebarátkoztak, és védence részletesen elmagyarázta neki a tetoválás mikéntjét. Egy gyufaszálra ráköt az ember két gombostűt. Ha gyakorlatlanabb a tetováló, akkor azzal kezdi, hogy rányomtatja a képet a bőrre. Tintaceruzával papirosra rajzolja, a papírost megnedvesíti, majd a bőrre tapasztja. Legjobban

ják. Tizenhatot is rá lehet szerelni egy gyufaszálra vagy hurkapálcikára. Ezt az eszközt kombájnnak nevezik.

Április elsején reggeltől estig zuhogott az eső, s nagyapám infarktust kapott. A koronáriás őrzőn feküdt. A kórházból hazatérőben érte a második infarktus, és beszállítás közben a mentőautóban meghalt. Ránk, a négy unokájára várt a feladat, hogy gondoskodjunk a temetéséről. A legidősebb bátyámnál gyűltünk össze, mert egyedül neki volt szőlője. A harmadik fiú felesége, Jozefka intézte nagyapánk hamca házi szilvóriumot. Az ilyenkor elkerülhetetlen közhelyek elhangzása után megköszörülte a torkát, s néhány kenetteljes szóval megemlékezett a nagyapánkról. Illemtudóan felsóhajtottunk, az ügyvéd pedig eltávolította a borítékokról á pecsétet.

Nagyapánk felülmúlhatatlanul akkurátus ember volt. Bizonyosan egy halom borítékot elrontott, míg tökéletesre nem skerült a pecsét. De hiszen az öreg jogász kellő tisztelettel bontotta is fel a borítékot.

A gyűrű, amelyet nagyapánk főként pecsétgyűrűként használt, már ha egyáltalán lehet valamire használni egy ilyen gyűrűt, mert hiszen a név kezdőbetűi általában alig felismerhetők, és kisilabizálva sem tud’ isten milyen érdekesek, úgymond, szimbólum volt, családunk legidősebb férfi tagjának a szimbóluma. Nagyapánk a harmadik nemzedék képviselőjeként birtokolta, legalábbis a saját állítása szerint. Mi azonban tudtuk, amit tudtunk: nagyapánk maga csináltatta a gyűrűt (hacsak nem egy kliensétől kapta természetbeni ellenszolgáltatásként), mégpedig feltűnési viszketegségből. Apánk nem viselte, mert korábban halt meg, mint a nagyapánk. Én utószülött gyerek vagyok...

A borítékból most kigurult ez a gyűrű, és az öreg ügyvéd átnyújtotta legidősebb bátyámnak, aki soha életében nem viselt gyűrűt. A felesége, oda se pillantva, pénztárcájába süllyesztette.

Nem részletezem a lelkiállapotunkat, a négy unoka lelkiállapotát, akik közül csupán az egyik örökölt. Engem is elfogott az izgalom...

Nagyapánk végrendelete egyetlen mondatból állt:

Az örökös nevét rátetováltam a bal karomra.

HIDEGHÉTY ERZSÉBET fordítása

Az örökösödési körülmények különös összejátszása