Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
szú hogy hajlandóak legyenek vidéken fellépni. Felidézi, hogy egykor vándortársulatok jártak kislakról kislakra, bábelőadásokat tartottak, bűvészmutatványok voltak, felléptek a híres kötéltáncosok, majd énekeltek, táncoltak, - s abból éltek, amit kaptak. De szép is volt egy ilyen előadás!- Jut eszembe! - kiállt fel váratlanul. - Miért ne alkothatnának ilyen vándortársulatokat a színház- és cirkuszmüvészeti főiskolák, a konzervatóriumok diákjai, miért ne tehetnének eleget ilyen formában kötelező szakmai gyakorlatuknak? Ezt ki kell próbálni! KÉTNYELVŰSÉG Azt hiszem, nem kell félteni az üzbég kultúrát, ha ilyen miniszter irányítja.-Vannak azonban hatáskörében olyan dolgok is, melyek megoldásához kevés a jó ötlet, az új iránti nyitottság, a szokatlan felvállalása, a kísérletezési kedv. Ilyen a kétnyelvűség, illetve az üzbégek orosztudásának problémája. Egy ifjúsági folyóirat szerint a hadseregbe, bevonuló fiataloknak csak kb. egy- harmada tud jól oroszul.- Nagy gond ez, s amiről említést tett, azt én magam si tapasztaltam. Moszkvában járva arra lettem egyszer figyelmes, hogy egy építkezés mellett elhaladva szinte kizárólag üzbég szót hallok. Utánajártam a dolognak. Kiderült, a hadsereg építési brigádja dolgozott ott, s tagjai szinte kivétel nélkül üzbégek vagy más közép-ázsiai köztársaságok fiai voltak. A nyelvismeret hiányában ez volt számunkra a „legkönnyebb" beosztás. Ez tarthatatlan! Kiderül, a forradalom után nagyon magas színvonalú volt az orosz nyelv oktatása, kitűnő orosz nemzetiségű pedagógusok tanították a gyerekeket és a felnőtteket. Az orosz nyelv tanárait képző főiskolákról is kiváló pedagógusok kerültek ki. Azután ezek bezártak, mert volt már elég tanár, később az utánpótlást az üzbég pedagógiai főiskolákon képezték, s ez nem bizonyult jó megoldásnak. Eljutottak oda, hogy az qfosz nyelv óráin a tanárok akaratlanul is üzbégül beszélnek, ami nagy hiba.- öt-hat év kell, amíg ezt a gondot megoldjuk - mondja a miniszter. - El kell érni a teljes kétnyelvűséget. Ez azonbam nemcsak az üzbégekre vonatkozik, hanem a köztársaság területén élő orosz és más nemzetiségűekre is. Elkerülhetetlen, hogy ha itt élnek, tudják a nyelvet. De hol tanulják meg? Ezen is el kell gondolkodnunk. A kétnyelvűség létszükséglet. Nemcsak nálunk, minden köztársaságban. Eszembe jutott beszélgetésünk, amikor Szamarkandból Buharába repültem. A repülőtér tele volt népviseletbe öltözött fiatalokkal és idősekkel. Egész kislakok jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a hadseregbe bevonuló fiaiktól. Ki tudja, milyen egységhez kerülnek? GÖRFÖL ZSUZSA • Az Üzbég Akadémiai Drámai Színház színpadán a Mirza Ulugbek nemzeti szimnü (APN-felvételek) Hetven éve született törvény a Szovjetunióban az egyház és az állam, az egyház és az iskolák szétválasztásáról. Fokozatosan törekvések történtek arra, hogy a családi élet vallási színezetű szertartásait új, világi, szocialista szertartásokkal váltsák fel. Még szvojetunióbeli diákéveim alatt sokat hallottam arról, hogy a közép-ázsiai köztársaságokban, így Üzbegisztánban is mindezek ellenére nagyon erősek a régi hagyományok. Az „üzbég ügy" iránti érdeklődésem kiváltotta rosszallások után - bár óvatosan -, de erről is megkérdeztem Ulmasz Rahimovicsot. Kérdésemre kérdéssel válaszolt:- Az üzbégek nagyon kötődnek a földhöz, kitéphetetlen gyökereket eresztenek abba a darabka földbe, amely táplálja családjukat, amelyet arcuk verejtékével öntöznek - mondta Aman Alimdzsanov, a köztársaság parlamentje elnökségének osztály- vezetője. - Ezért jelentkezik nálunk egyszerre a munkanélküliség és a munkaerőhiány. Rendkívül sűrűn lakottak a hagyományosan mezőgazdasággal, elsősorban gyapottermesztéssel foglalkozó vidékek, mirt a Ferganai völgy és Khorezm, nincs viszont elég munkaerő az új ipari központokban, a megművelés alá vont új mezőgazdasági területeken.- Minden kislak egy-egy családból nőtt ki, amely idővel esetleg két-három ágra szakadt. Ez tény, ezt figyelembe kell venni - magyarázta Ulmasz Umarbekov kulturális miniszter. - A családi kötelékek pedig nálunk mindennél szentebbek, így nekünk nem kell félnünk, hogy elnéptelenednek a falvak, ahogyan az Ukrajinában, Belorussziában vagy Oroszországban megfigyelhető. Esetleg olyasmi történhet meg, mint amiről a közelmúltban megrökönyödve olvastam: egy egész kislak, vagy húsz család átköltözött a szúzföldekre és alapított egy új kolhozt. Addig-addig győzködték a falusiakat, hogy ott jobb lesz nekik, mint- Valóban képesek voltunk mi, ateisták új szertartásokat teremteni? Válaszolhatnék igennel is, de ez nem lenne teljesen igaz. Az új szertartások szegényesek, nem hatnak az érzelmekre, pedig ez lenne a legfontosabb. A vallási elvakultság ellen harcolni kell, de a szertartások - legyen az házasságkötés vagy temetés - úgy is megszaba- díthatók a vallási vonásoktól, hogy emberiek maradnak és megőrzik nemzeti vonásaikat. Csak ezt még mindig nem tanultuk meg. Ugyanúgy nem tudunk néha különbséget tenni a között, mi üzbég, mi muzulmán. Bár tény, hogy ez nem egyszerű, sok esetben túl szoros az összefonódás. Megtudom, az üzbég családokban évekig takarékoskodnak egy-egy lakodalomra, hiszen általában 400-450 embert hívnak meg. S ha figyelembe vesszük, hogy sok- gyermekes családokról van szó, hát ez valóban nagy terheket ró a szülőkre. Aztán egy nap elköltik az egészet...- Ez nem rongyrázás - mondja a miniszter. - Az ember egyszerűen meg akarja mutatni magát: Nézzétek, itt vagyok én, ez a lányom és ennek a fiatalembernek adom. Tudjatok róla! íratlan törvény, hogy akit meghívtak egy lakodalomba, annak vissza is kell hívni azt a családot. S akinél lakodalomban voltál, „felülről", hanem hogy elfogadják-e „alul".- Szívügyem a színház - mondta a valódi, az élő, a néző felé nyitott színház. S mit tapasztalni nálunk? A színházak vezetői sokszor panaszkodnak érdektelenségre. Meg se kell néznem a darabjaikat, ez a legbiztosabb jele annak, hogy ez a színház rossz! Van azonban másik oldala is az éremnek. Hogyan menjenek a fiatal házasok két-három apró gyerektől színházba? Eszembe jutott hogyan volt ez gyerekkoromban. Én sem akartam este egyedül otthon maradni, hát elvittek magukkal a szüleim, s míg ők az előadást nézték, mi gyerekek egy tágas szobában játszottunk, nevelők felügyeltek ránk, színészek olvastak mesét, báboztunk velük. Miért ne lehetne ezt ma is megcsinálni? Több színház pozitívan reagált javaslatomra, már működnek a gyermekszobák vagy hat színházban. S az eredmény? Több a fiatal a nézőtéren, s a színészek is jobban ki vannak használva. Meg aztán ezek a gyerekek nagyon hamar igényelni fogják az „igazi" nagy színházat is.- Van más gond is a gyerekekkel, amire lényegében tavaly ébredtem rá, amikor valahogy észrevettem az egyik színház pénztára feletti feliratot: Tizenhat éven aluliak nem látogathatják az esti előadásokat. Mi • Békés öregkor az eddigi szegény és szűk földeken, míg felkerekedtek - de csak együtt. Ezzel el is jutottunk az úgynevezett üzbég ügy gyökeréhez. Nagy port vert fel ez a többmilliós megvesztegetési botrány szerte a Szovjetunióban, Üzbegisztánban pedig különösen. Súlyosságára abból is lehet következtetni, hogy bizonyos vonatkozásban kénytelen volt vele foglalkozni az SZKP 19. országos konferenciájának mandátumvizsgáló bizottsága is. A szövetségi ügyészi szervek már több mint két éve folytatják a nyomozást, de még nem jutottak a végére. Az üzbégek viszont nagyon nehezményezik, hogy a sajtó az „üzbég" jelzővel látta el ezt a bűncselekmény-sorozatot, bár - ez már bebizonyosodott, írtak róla a központi szovjet lapok - a szálak Moszkvába vezettek. Sértőnek érzik azt is Üzbegisztánban, hogy a családi kötelékek itteni erősségében látják sokan annak okát, hogy ilyesmi előfordulhatott.- Azt mondják, az üzbégek rokonokkal veszik magukat körül, a vezetők családtagjaikat alkalmazzák - mondja rosszallóan a kulturális miniszter. - De kérdem én, kit nevezzen ki vezetőnek a kolhozelnök, ha a kolhoz tagjai egytől egyik a kislak lakosai, egytől-egyig közelebbi vagy távolabbi rokonok? Vagy itt van egy érdekes nemzetiségi csoport, a buharai zsidók. Kívülállót nem fogadnak be, csak egymás között házasodnak, igyekeznek azonos munkahelyen dolgozni. Üzenjünk nekik hadat, erőszakkal telepítsük szét őket? Ez tenne a bűntett, nem pedig az, hogy szigorúan ragaszkodnak hagyományaikhoz. Ellenkezőleg, ez tiszteletre méltó. Tudatosítani kell, hogy ebben az iszlám környezetben évszázadokon át csak ilyen módon maradhatott fenn ez a nemzetiség. Merem állítani, hogy nem a szoros családi kötelékekben kell keresni a problémák gyökerét, hanem az emberek személyes tulajdonságaiban. Ha egy tisztességes ember együtt dolgozik tisztességes családtagjaival, abból csak jó származhat. Ha viszont egy becstelen ember bűnös cselekedeteibe bevonja családja tagjait is, akkor nem a családot mint olyat kell kárhoztatni. ÍROTT ÉS ÍRATLAN SZABÁLYOK oda temetésre is el kell menned, ha értesülsz a halálesetről családjában. Van, hogy nem is a házasulandók családja állítja össze a meghívottak listáját, hanem a mak- herezn-tanács, vagyis a vének tanácsa, amely nemcsak a kislakokban, hanem a városokban, a városnegyedekben is gyakorlatilag hivatalos intézmény, hiszen tagjait nyilvántartja a falusi vagy a városkerületi tanács is.- Kultúrával számos intézmény foglalkozik, de a nemzeti hagyományokra valahogy nem figyelnek oda - mondja Ulmasz Umarbekov. - Pedig ez is a kultúra része!- Talán azért van ez így, mert az emberek mostanság inkább egymás mellett élnek, mint együtt - vetem közbe.- így igaz. De mire rájöttünk erre, már sok jót és szépet elveszítettünk. Ez a kis nemzetek esetében különösen nagy, fájdalmas veszteség. Ha eltűnik egy nemzeti kultúra, az egész emberiség szegényebb lesz. Ezért törekszünk itt a minisztériumban arra, hogy - nem is annyira a nagyvárosokban, inkább vidéken - valódi kulturális központokat hozzunk létre - színházzal, könyvtárral, szertartásteremmel, kisebb termekkel, ahová szívesen járnának az emberek, ahol találkozhatnának egymással. JUT ESZEMBE... Ulmasz Rahimovics új típusú politikus, amit nem annyira az bizonyít, hogy már a peresztrojka éveiben lett az egykori újságíróból miniszter, mint inkább az, hogy tele van újszerű ötletekkel, melyek megvalósítását nem attól teszi függővé, rábólintanak-e lehet itt a repertoáron? Nézem - hát csupa kötelező olvasmány! Azt még megértem, hogy az iskoláskor előtti gyerekeket nem engedik be, de az iskolásokat?- Pedig az esti előadásoknak különös varázsa van - jegyzem meg. - Utána pedig meg lehet beszélni a látottakat a szülőkkel, ami szintén nagyon fontos. Nem is szólva arról, hogy az iskolai tömeges színházlátogatás a gyerekek számára sokszor inkább büntetés, mint élvezet.- De még mekkora büntetés! És aligha lehet olyan előadást kiválasztani, ami a hétéveseket ugyanúgy érdekli, mint a tizenhét éveseket. De már tettem róla, hogy véget vessünk ennek a tarthatatlan helyzetnek. A színházakat utasítottam ennek az értelmetlen tilalomnak a feloldására - természetesen néhány darab kivételével. Ugyanakkor cikket írtam az ifjúsági sajtóba, s javasoltam: a színészek az iskolákban vezessenek irodalmi-színházi köröket, készítsék fel a gyerekeket az előadásokra - ez nagyon fontos! tanítsák őket verset mondani, elemezzék velük a kötelező olvasmányokat, majd a különböző iskolák párhuzamos osztályai együtt tekintsék meg az átvett darabot, s együtt a színészekkel elemezzék azt az előadás után. Hogy milyen eredménye lesz ennek a felhívásnak, azt még nem tudom, az írás csak a napokban jelent meg, úgyhogy türelmetlenül várom a gyerekek, az iskolák, de főleg a színházak reagálásait. Belemerülve a kultúra terjesztésének távolról sem sajátosan üzbég problémáiba, elpanaszolja a miniszter, milyen csatákat kell vívnia a színházakkal, á színészekkel, FELFEDEZŐ ÚTON ÜZBEGISZTÁNBAN III. V/ll. 15.
