Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-11 / 45. szám
abad-e az orvosnak megtennie mindazt, amit az orvostudomány mai fejlettsége lehetővé tesz számára? - általánosította valaki kérdés formájában az orvosok gyakori dilemmáját a gyógyászati jog prágai világ- kongresszusán. A kérdés értelmetlennek tűnik, hiszen a fiatal orvosok évszázadok óta változatlan hippokratészi esküje arra kötelez minden orvost, hogy igenis - minden tőle telhetőt megtegyen a beteg egészsége, gyógyulása érdekében, az elkerülhetetlen halál elodázásáért, tekintet nélkül a beteg társadalmi helyzetére és vagyoni viszonyaira, s a segítség- nyújtási kötelezettsége alól nem menti fel az sem, ha a beteg állapotát reménytelennek látja. Mindezt azonban mintha megkérdőjeleznék az egyre újabb és egyre többet tudó orvosi műszerek, gyógyászati eljárások. A világ- kongresszus egyik résztvevője színes diapozitivok vetítésével illusztrált megrázó történettel magyarázta kétségeit. Feladható a remény? A páciens egy 3-4 éves kislány volt, csontrákban szenvedett. Az első kivetített diaképen azonban nem látszott szenvedés. A kislány a kórházi gyermekágy korlátaiba kapaszkodva várakozóan mosolygott, mint akinek egyetlen gondja az, ki fog vele játszani a következő pillanatban. A hosszadalmas, ám eredménytelen kezelés után a kislány állapota válságossá vált. A kórház orvosainak dönteniük kellett, megkíséreljék-e a kislány életének meghosszabbítását egy új kísérleti gyógymód alkalmazásával, melynek velejárója az egyik láb amputálása, vagy hagyják meghalni. Sarkítottan fogalmazva, abbahagyhatják-e a gyógykezelést, lemondhatnak-e a kislány életéről? Egy különleges bizottság a gyógykezelés folytatása mellett döntött. És jött a következő kivetített kép. A kislány az ágyában fekszik, eltűnt a mosolya, eltűnt gyermeki gondtalanságára jellemző arckifejezése, eltűnt... A műtétet végrehajtották. A kislány életét, ha csak hetekkel is, de meghosszabbították, s mérhetetlen szenvedéseit is. A kísérlet nem hozott gyógyulást, néhány hét múlva a kislány állapota ismét kritikussá vált, fulladozni kezdett. A kísérlet folytatásával, a másik láb amputálásával most is elodázhatták volna a halált. Ismét összeült egy különleges bizottság, hogy megvitassa, szabad-e folytatni a kísérletet, szabad-e az elkerülhetetlen haláltól további szenvedések árán újabb haladékot kicsikarni? Ezúttal a bizottság nemleges döntést hozott, felhúzva a sorompókat a természetes halál előtt. Az említett esettel kapcsolatban számtalan kérdés vetődik fel. Helyes volt-e, hogy a bizottság először a kísérlet mellett döntött, meghosszabbítva ezzel a kislány szenvedéseit? Hiszen az ember nem a puszta életre vágyik, hanem az élvezhető, örömteli vagy legalábbis elviselhető tudatos életre. Megen- gedhetö-e pusztán csak a szenvedések meghosszabbítása az új kísérleti gyógymódok kipróbálásával, ha nincs reális remény a végső gyógyulásra? És egyáltalán, feladhatja-e a reményt az orvos, lemondhat-e betege életének megmentéséről, meghosszabbításáról? Abbahagyhatja-e a kezelést, utat engedve a halálnak? Nem válhatnak-e az ilyen - ma még - kivételes esetek a jövőben bevett gyakorlattá, melynek révén az orvosok, a kórházak megszabadulhatnak a számukra terhes vagy fizetőképtelen betegektől? Nem ez lenne az első példája az orvostudománnyal való visszaélésnek. Az ember értéke A közhiedelemmel ellentétben nem a náci orvosok az elsők, akik - tudásukkal visszaélve - a fajvédelemmel, fajnemesítéssel foglalkoztak. Hitler hatalomra jutásának idején már ismert az eugenetika (e tudomány képviselői első kongresszusukat 1912-ben tartották meg), s az USA 48 államából harmincban voltak hatályban eugenetikái sterilizációs törvények. Célzatukat Theodore Roosevelt elnök szavaival világíthatjuk meg: „Ha a faj minőségét javítani akarjuk, fokoznunk kell az értékes típusok termékenységét, az értéktelenekét pedig le kell szorítanunk." Értéktelen típusoknak tekintették, s a sebész kése alá küldték az alkalmi tolvajokat, a prostituáltakat, a pszichiátriai klinikák pácienseit, olykor még az iskolakerülöket is - és egyes elképzelések szerint ide kellett volna kerülniük az amerikai munkanélküliek millióinak, mert ,,a kromoszómáikban gyökerező tehetetlenségükkel és ostobaságukkal előidézték a gazdaság csődjét." Ezeket a törvényeket szentesítették a legfelsőbb bíróságok is. Az egyik perben például jóváhagyták egy fogyatékos nő, valamint a leánya és unokája kényszersterilizálását, mert „ezáltal emelkedik a lakosság átlagos intelligenciája... Három nemzedék idiótákból elég." Ezzel szemben a gyógyászati jog világkongresszusán rögtön az első felszólaló kétségbe vonta az eugenikus sterilizáció tudományos megalapozottságát, indokoltságát, mondván, hogy túlságosan keveset tudunk még ma is az emberi genetikáról, az öröklődésről ahhoz, hogy elfogadhassuk. Persze az, hogy mit fogadhatunk el és mit nem, az orvosi gyakorlatban és tudományban inkább etikai kérdés. Az egyik afrikai orvos például elfogadhatatlannak tartotta, hogy a beteg elutasítsa az orvosi kezelést, s az orvosi etikába ütközőnek azt, hogy az orvos elfogadja, tiszteletben tartsa a beteg ilyen jellegű akaratát. Igaz, mint elmondta, hazájában a betegség „családi ügy", a hozzátartozók döntik el, hogy a beteg a varázslóhoz vagy az orvoshoz forduljon-e, márpedig a lakosság 80 százaléka még a varázslókban, a szelleműzés gyógyító hatásában hisz. Nézete szerint senkinek sincs joga elutasítani az orvosi kezelést, mivel ez az öngyilkossághoz való jog elismerését jelentené. Ellenezte a terhességmegszakítás törvényesítését is, mert az orvos nem gép, hanem szakember és főleg ember, akit nem szabad arra kényszeríteni, hogy lelkiismeretével, esküjével ellentétben álló beavatkozást végezzen. Azok az orvosok pedig, akik elvégzik az ilyen műtéteket, nézete szerint elárulták hivatásukat. A világkongresszus résztvevőinek többsége azonban már nem látott orvosetikai szempontból kivetnivalót a terhességmegszakításban. Aligha vitatható viszont az, hogy akadnak tudományos kísérletek, melyek éles ellentétben állnak az általános elfogadott etikai követelményekkel. A lombikbébik „előállítása", a géntechnológia, az embriókísérletek nem régóta kerültek ki a tudományos-fantasztikus irodalom monopóliámából, s az orvostudományban viszont rövid idő alatt számos, legalábbis erkölcsileg vitatható próbálkozás, kísérlet történt már ezen a téren. A világkongresszus előtti évben vált ismertté, hogy az Egyesült Államok egyik intézetében „majomember" előállításával kísérleteztek. Egy nőstény csimpánz petéjét emberi spermiummal termékenyítették meg. Eredményesen. Igaz, egyelőre állítólag nem kell tartanunk attól, hogy egy ilyen újfajta Tarzannal találkozunk, mert a félig csimpánz, félig emberi lényt megölték még világrajötte előtt. Úgy látszik, mégiscsak szükség lenne valamiféle, az emberi fajt védő törvényekre, nemzetközi egyezményekre. A lehetőség ugyanis adott. A genetikai központokban, génbankokban világszerte sok ezer petesejt és gaméta várja sorsát. A kongresszus egyes résztvevői teljesen elutasították ezt a gyakorlatot, a betiltását követelték (a francia genetikusok egy csoportja már tavaly felszólította a világ tudósait a lombikbébik „előállításának" és az embriókísérletek moratóriumára).- Nem tudjuk, mi történhet a mélyhütés, a tárolás során, milyen ember lesz az, aki mélyhűtött sejtből születik, s ennek a kérdésnek megoldása nem lehet csupán egy nemzet ügye. Közösen kell dönteni - hangoztatta az Ellenzők egyike. A többség a realitásokra való tekintettel inkább az embriókkal folytatott kísérletek, a gaméták gyűjtése, az embriók előállítása és tárolása pontos szabályainak megfogalmazását, illetve ellenőrzését tartotta szem előtt. Egy ilyen szabályozásra vonatkozó konkrét javaslattal állt elő az egyik csehszlovák résztvevő, dr. Jirí Haderka is, bár a vitában késób megvallotta: - Én szívem szerint ellenzem ezt, ám tudom, hogy a modern orvostudomány további haladásához a fejlődési rendellenességek felismeréséhez, az öröklődő betegségek leküzdéséhez nélkülözhetetlen. Létkeresés Ezek után szinte harmadrendűnek tűntek a mélyhűtött embriókkal kapcsolatos jogi fontolgatások, viták. Az embrió, mint magzat ugyanis, egyes orvosjogászok véleménye szerint, nem lehet a tulajdonjog tárgya, nem lehet adni-venni, mivel önálló személyisége, önálló jogai vannak. Ebből a felfogásból persze számos jogi kérdés adódik. Mit kell csinálni a fel nem használt embriókkal: hiszen rendszerint több érett petesejtet termékenyítenek meg, csupán egyet ültetnek be az anyaméhbe, a többit pedig mélyhütve tartják. Meddig tárolható a mélyhűtött embrió? öljék meg őket? Felhasználhatják egyáltalán kísérletezésre, míg jogi személyiséggel rendelkeznek? Élő, emberi személyeknek kell tekinteni őket, akiket már csak világra kell hoznia, ki kell hordania valakinek?-A problémák abból adódnak, hogy az orvostudomány gyorsabban fejlődik, mint az emberiség. Az így megbomlott egyensúlyt az orvosi etikának kell kiegyenlítenie - vélekedett a francia M. Rochaix. Ebben a mélységesen humánus tudományban sem más tehát a helyzet, mint a természettudományokban. Jóra, rosszra egyaránt felhasználható. Ez persze nem vezethet a tudomány ellenzéséhez, elutasításához, betiltásához. A tudósok felelősségét, a tevékenységükkel szemben támasztott erkölcsi követelményeket kell növelni, s ugyanakkor megfelelő ellenőrzést alkalmazni. S végül is, ezeknek az időszerű és valóban nehezen megítélhető kérdéseknek jogi és etikai érveléssel egyaránt élő megvita- * fásával a gyógyászati jog prágai világkongresszusa ehhez is hozzájárult, ugyanúgy, mint az új megoldások kereséséhez, új etikai követelmények megfogalmazásához. Bevált tehát az a munkamódszer, melyről a világ- kongresszus nemzetközi bizottságának egyik tagja a megnyitáskor a következő példamesét mondta el: ,,A vándor eltévedt az erdőben. Hosszú ideje kereste már a kivezető utat, amikor egy másik vándorral találkozott. Merre induljak el, hogy kijussak az erdőből, kérdezte tőle, mire a másik ezt válaszolta: a kivezető utat nem tudom neked megmutatni, ám megmutatom, melyik út vezet a sűrűbe. Gyere, keressük együtt a kiutat!" FEKETE MARIAN jszú 9 3. XI. 11. talán leginkább az befolyásolta, hogy a mi világunkba akkoriban „robbantak be" a műanyagok. Végül úgy döntöttem: vegyész leszek. Kamasz fejjel konokul hittem: én olyan műanyagot fogok csinálni, ami olyan átlátszó lesz, mint az üveg, de nem lesz törékeny, hanem hajlékony, puha, mint a gumi - persze ez a szándék abból eredt, hogy nagyon kellemetlen volt, ha focizás közben kirúgtuk az ablakot.-A radioaktivitás kérdései, a magkémia ekkor tehát még ismeretlen volt?- A Bratislavai Műszaki Főiskola vegyészkarán a plasztikus anyagok technológiáját tanultam, a termelési folyamatokkal ismerkedtem - jóllehet, közben annyi új, más ismeretre is szert tettem, hogy kezdtem úgy érezni, nem technológusnak, kutatónak kell inkább mennem. Másodikos koromban lehetőségem lett volna átlépni a pfágai főiskolára, illetve Moszkvába is mehettem volna magkémiát tanulni. A lehetőségektől azonban megrettentem. Én, az akkor még eléggé zárt etnikumból rajtoló bodrogközi fiú a szlovák fővárost sem tudtam könnyen „megemészteni". Úgy éreztem, hogy már így is igen messzire kerültem Királyhelmectöl, Prágát, Moszkvát ezért nem is mertem megcélozni.- Megbánta?- Mai fejjel biztosan másként döntenék, s ehhez az a tapasztalat is hozzájárulna, amire a főiskola után tettem szert. Először a Duslóban, mesterként kezdtem dolgozni. Több műszakban dolgoztam. A kémiától eléggé eltávolodtam, mert jobbára munkaszervezéssel foglalkoztam, emberek irányításával kellett törődnöm. Nem erre készültem, ezért vissza is jöttem Kassára, azzal a szándékkal, hogy tanársegédi állást vállalok valamelyik főiskolán. Az első nekifutásra ez nem sikerült, ezért a Kelet-szlovákiai Vasműben helyezkedtem el. Mester lettem megint, ezúttal a kokszolóban. Amikor a kassai Safárik Egyetem Természettudományi Kara 1966-ban pályázatot hirdetett egy kutatói állás betöltésére, habozás nélkül jelentkeztem. Fel is vettek és azóta lényegében azt csinálom, amihez ked(Archívumi felvétel) vem van, amit szeretek. Az egyetem experimentális biológiai intézete radioökológiai osztályán először Praslicka professzorhoz kerültem, ahol Zaduban mérnök vezetésével a Jaslovské Bohunice-i atomerőmű építésével kapcsolatos radiokémiái alapméréseket végeztük el.-Ez az osztály képezte az 1975-ben megalakult radioökológiai és atomtechnikai intézet magvát?- Igen, de én csak 1979-től léptem át ide, addig az egyetemen dolgoztam. Az intézetünk országos hatáskörrel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy Csehszlovákia egész területén végzünk kutatásokat, illetve méréseket, Engem a radioökológiai osztály vezetésével bíztak meg. Az osztályunkon vegyészek, biológusok, számítástechnikusok, demográfusok, szociológusok dolgoznak. Fő feladatunk annak vizsgálata, hogy a radioaktív sugárzásnak milyen kihatásai vannak a környezetre. Tevékenységünk emberközpontú, mert az esetleges sugárszennyezés transzportútjait térképezzük fel, tehát azt akarjuk pontosan tudni, hogy a szennyezés milyen utakon, milyen körülmények között jut el az emberig. Erre azért van szükség, hogy megvédjék az embereket az esetleges atomeröművi baleset káros hatásaitól.-A csernobili baleset az önök számára milyen tapasztalatokat hozott?-Minden rosszban jó is van. Csernobil számunkra arra volt jó, hogy ellenőrizzük és tökéletesítsük a modelljeinket. Természetesen a radionuklidokat az atmoszférában is mértük, ugyanúgy az aerosókat, a gázokat is. Ugyanakkor persze a lecsapódott radionuklidokat a talajban, vizekben, az élelmiszerben, sőt az emberekben is. Nálunk Kelet-Szlová- kia északi részén és Ostrava környékén volt viszonylag magasabb a sugárzás, de az 1,5 millisievertet itt sem haladta meg, tehát nem volt nagyobb a természetes háttérsugárzásnál, ami azt jelenti, hogy az egészségünkre nem volt káros. Az angol Nukleáris Energia című lap - helyszíni mérésekre alapozva - megállapította, hogy Csernobil kapcsán 24 000 ember volt veszélyeztetve, mégpedig azok, akik'az atomerőműtől 3-15 kilométernyi távolságban éltek. Ök 450 millisievertnyi sugárzást kaptak.- Csernobil óta, mintha nálunk is jobban félnének az emberek az atomerőművektől...- Balesetek, mint az élet minden területén, az atomerőműveknél is előfordulhatnak. Az emberi tevékenység mindig hordoz rizikófaktorokat, jóllehet, azt meg kell vizsgálni, hogy ez a rizikóvállalás mennyire van összhangban azzal a haszonnal, amit az adott tevékenység a társadalomnak hoz. Hogy ötven év múlva mi lesz, azt pontosan még nem tudjuk. Lehet, hogy meglepetések is lesznek, ma viszont két energiaforrás - a szén és az urán közül választhatunk. A szénnel üzemeltetett hőerőművek igen környezetrombolóak, az atomerőművek nem.- Úgy tudom, hogy ön egy időben az intézetük atomtechnikai osztályán is dolgozott?- Igen, a 7. ötéves tervidőszakban, közvetlenül azután, hogy hazajöttem Amerikából, az argonai laboratóriumból. Az atomtechnikai osztályon eltöltött évek számomra ugyan kitérőt jelentettek, de azért mégsem voltak haszontalanok, hiszen sikerült kifejlesztenünk • egy röntgenfloreszenciás analizátort. Ezzel a mikroprocesszoros műszerrel a levegő, a vizek szennyeződése is jól mérhető, de a növények tápanyagtartalma is roncsolás- mentesen meghatározható, kimutatható a fehérjetartalom - tehát a mezőgazdaságban is jól használható, nemcsak a radioökológiában.- A radioökológiai osztályon jelenleg mire összpontosítják a figyelmüket?- Szeretnénk eredményesen befejezni azokat a kutatásokat, amelyeket 1988-ban kell lezárnunk. Ez már nem is lesz nehéz, mert azt a feladatot, hogy felmérjük, az atomerőművek építésénél mi mindenre kell figyelemmel lenni, és Csehszlovákiában hol vannak olyan területek, ahol atomerőművek építése szóba jöhet, már teljesítettük. Javaslatot dolgoztunk ki a környezetvédelmi beruházásokra is, vagyis a rendelkezésre álló pénzösszegek optimális elosztására. Mindezen túl tovább folytatjuk a transzferkoefficiensek kutatását, tehát azt, hogy például a stroncium, vagy a radioaktív cézium milyen módon jut a vízből a talajba, a talajból a növényekbe - és így tovább. Ezek vizsgálatát és modellezését végezzük - és még több más dolgot is.- ön meglehetősen elfoglalt ember, vajon van-e ideje, szükségét érzi-e, hqgy olykor visszamenjen a Bodrogközbe, a szülőföldjére?- Szívesen járok haza. Ott vagyok igazán otthon. Nem is olyan régen meghívott a ki- rályhelmeci Csemadok egy előadásra. Az emberek érdeklődése, leplezetlen szeretetük nagyon jólesett.- Köszönöm a beszélgetést. SZASZÁK GYÖRGY
