Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-04 / 44. szám
r. . . - y » " . , A városi lapban a következő rövid hirt olvashattuk: „A kijevi Bolsevik termelési egyesülés dolgozói házi ünnepségre gyűltek össze. Az ünnepelt Iván Szavakov szerszámköszörűs. Életkora kilencvenöt év, munkaviszonya nyolcvanegy év.“ Az még csak előfordul, hogy valaki még ilyen idős korban is dolgozik. De ez a nyolcvanegy éves munkaviszony hihetetlenül hangzik. Nincs itt valami tévedés? Telefonáltunk a vállalathoz, és kiderült, hogy tévedésről szó sincs. Gondoljunk csak bele, hány szerszámot készített el ez az idős munkás a nyolcvanegy év alatt! Mennyi fémet munkált meg! S a tanítványai? A hosszú évtizedek alatt tvan Szavakov hozzávetőleg annyi tanulót készített fel a szakmára, mint egy szakmunkásképző intézet. Hogy bírja még ma is ez a matuzsálemi korú munkás ezt a nem könnyű szakmát végezni? Végre létrejött a találkozás Iván Szavakowal. Két-három mondat után azonban azt vettük észre: nem mi készítjük az interjút hanem ö maga.- Ismerem a lapjukat, több nyelven is kiadják. Mi érdekeset mondhatnék én? A köszörűgép nem érdekli az olvasókat. Az életem egyszerű mindennapi élet. Tizenhárom éves koromban jöttem dolgozni a gyárba mint segédmunkás. 1907 tavasza volt. Mért jöttem ide? Apám meghalt egy vasúti szerencsétlenségben. Anyám beteg volt, s hatan voltunk testvérek. Akármilyen nehéz volt is akkoriban a kijevi kazán- és gépgyárban, ahol tizennégy-tizenöt órát dolgoztunk naponta, éheztünk, fáztunk a barakkokban, örültem, hogy egy falat kenyérre valót megkereshetek. Ma sokan nem is fogják fel, mi is az a falat kenyér. Mi mindent képes eltűrni az ember! Jó, hogy ma már ezt nem értik, az ilyen dolgokról el keli felejtkezni! Vannak azonban olyan dolgok, amikről nem lehet elfelejtkezni. Beszéljünk inkább ezekről. Még a forradalom előtt bevonultam katonának. Itt megtanultam a leckét: a katona olyan, mint a munkás - mindennek az alapja a feladat teljesítése. Ha bíznak benne, számítanak rá, akkor a sikerre is lehet számítani. Voltak becsületes tisztek, tehetséges mérnökök a cári időben is. A többség azonban dölyfös, goromba, hazug ember volt. Az igazságot a bolsevikok mondták ki. Igazság nélkül forradalom se lett volna. Néha hallani olyasmit, hogy a forradalmi tömegek sötét, műveletlen emberekből álltak. Lehet, hogy voltak, akik ezt tapasztalták, de fiatal éveimben nekem ezek a forradalmi tömegek hozták el a tudományt, ami még ma is az életem része. Számunkra a forradalmi jelszavak a hit szimbólumai voltak, hittünk e jelszavak győzelmében, amelyek előrelátóbbak voltak, mint a tábornokok, miniszterek és sok politikus. Mert hogy környékezték meg a politikusok - az eszerek, a mensevikek vagy a kadétok - a parasztokat és a munkásokat? A polgárháború idején fegyverrel „agitáltak". 1917 februárja és 1920 júniusa között Kijevben tizennégyszer változtak a hatalmon lévők: Gyenyikin hívei, a fehér lengyelek, a petljuristák - az ördög tudja mindet megjegyezni. De a munkások többsége önként állt a bolsevikokhoz, harcolt a vörösök oldalán. Hogy miért? A dolgozó nép kész volt az életét is feláldozni a bolsevik igazságért. Mert az szilárd igazság volt - s ez az, amiről nem lehet elfelejtkezni! 1922 novemberében a munkások levették a régi cégtáblát a gyár bejárata fölül, s újat tettek a helyére, amelyen ez állt: Bolsevik gyár. Nem azonnal, de megtanulták a gazdálkodást, helyreállították a termelést. Honnan vették hozzá az erőt? Onnan, hogy már nem a gyártulajdonosnak dolgoztak, hanem maguknak, munkás-paraszt államuknak. Meglehetősen bonyolult gépeket gyártottunk: gőzkazánokat, vegyi berendezéseket, tózegkitermelö gépeket. Nagy volt bennünk a munkásöntudat. De hogy is ne lettünk volna büszkék! Hiszen éppen a mi gyárunkat, a Bolsevikot bízták meg az első múgumigyártó üzemek berendezéseinek elkészítésével. Ma már kevesen emlékeznek rá, milyen fontos volt hazánknak akkor, hogy legyen saját gyártású gumink - már háborús szelek fújdogáltak. Akkor két év alatt annyi polimerizátort gyártottunk, hogy minden új létesítményt el tudtunk látni. Az első aluminiumgyárak számára is mi állítottuk elő az alaptechnológiai sorokat, s mi is szereltük fel. Hogyne lettünk volna büszkék, amikor az elképzeléstől a megvalósításig minden a miénk volt, s olyan technikát hoztunk létre, ami megelőzte a tőkés országokét. Ma pedig gyakran úgy tekintünk az importtechnológiára, mint a lehető legmagasabb csúcsra. Tehát megfeledkeztünk valamiről, amiről nem lehet megfeledkezni - saját erőnkről. A háború kezdetét a szó szoros értelmében átaludtam. Műszak után hazamentem, ittam egy teát, és lefeküdtem aludni. Később hónapokig nem tudtam kialudni magam, és nem laktam jól. Amikor a fasiszták elérték Kijev határát, megkezdődött az evakuálás. Kosztromába, utána Szverdlovszk megyébe, az líráiba költöztünk. A pusztaságban, a szabad ég alatt állítottuk fel a munkapadokat és kezdtünk dolgozni - a front nem várhatott. Az embereknek elfagyott a kezük, többen elvesztették ujjai- kat, de a munkapadokat senki sem hagyta ott. Arcunkat a forróság, hátunkat a fagy kínozta. Lámpák helyett a Hold világított, falak helyett fenyők védtek S amit a mai napig sem tudok felfogni: az emberekben meg sem fordult a gondolat, hogy feladják, hallgattak és dolgoztak S ha már végképp nem bírták tovább: veszekedtek egyet, és tovább dolgoztak. Jártak már az Uralhimmas üzemben? Gigantikus méretű. Termékei az egész világon ismertek. Hát ennek az üzemnek az első napjairól beszélek most. A lehetetlent vittük véghez. Azoknak az időknek az emléke bennünk is, s az uráli emberekben is örökké él. Aztán visszatértünk Kijevbe, s a mai Bolsevikünk helyén csupán romokat, a tűzvész nyomait találtuk. Fél év múlva azonban már termeltünk. Negyvenötben, a győzelem évében elértük a háború előtti termelési szintet. Hát így tudtunk mi dolgozni. S talán mára elfelejtettünk volna? Nem, nem. Csernobil szörnyű napjaiban sürgős rendelésre dolgoztunk. Ilyen munkára még a háborús napokból sem emlékszem! Mindent határidőre teljesítettünk, ahogy kellett. Vajon csak a baj késztethet arra, hogy így dolgozzunk? Többször megkérdezték már tőlem: hogy van az, Iván, hogy ennyi évet végigdolgoztál, és még mindig csak egyszerű munkás vagy? Az akarsz lenni egész életedben? Igen - feleltem. Persze, elő akartak léptetni többször is. Mennyi erőbe tellett, amíg lebeszéltem erről a feletteseimet! Nem arról van szó, hogy szerény vagyok. De nincs annál jobb érzés, mint amikor az ember azt csinálja, amihez ért. Aztán meg nemeseik felfelé lehet emelkedni a ranglétrán, hanem befelé, a mesterség legmélyébe is. Ha az ember a munkáját a többieknél jobban tudja végezni, jó érzéssel tölti el. Tudom, sokan egyetértenek velem. Manapság egy kissé csökkent a szakmák presztízse. Remélem, hogy az átalakítás visszaadja a munkáshivatásnak a régi értékét, a szakmunka becsületét. Állandóan azon gondolkodom: miért van az, hogy az egyik ember becsületes, munkaszerető, megbízható, a másik meg szószátyár, hazudozó, parazita? Talán az az oka, hogy a munkaszeretö ember nem tud rosszul dolgozni, az ilyen ember minden körülmények között önmaga marad. A léhú- tö meg, akit mi kényeztettünk el, így gondolkodik: majd lakást kapok, jó körülmények között fogok élni, jól megfizetik a munkámat. S mindezt kitől kapom? Az államtól. De honnan van az államnak erre pénze? Onnan, hogy vannak becsületes emberek is, akik dolgoznak. Sokan mondják nekem: kis ember vagy te. De én soha nem tartottam magam kis embernek. Én mindig az igazgatókkal is, a népbiztosokkal is egyenrangú félként beszéltem. A háborús években az igazgatók nem hívattak magukhoz az irodájukba, hanem maguk jöttek oda hozzánk a munkapadokhoz. Ha segítségre volt szükségük, megkérték a munkást. Ki tagadta volna meg az ilyen kérést? De az igazgató maga is addig dolgozott, amíg bírta erővel. Bizony, a kölcsönös tisztelet igen nagy dolog. Elengedhetetlen a nagy közös munkákban, az olyanokban, ahol nincsenek felettesek és beosztottak, hanem kollektíva van, s abban az emberek egyenlöek, és feladataikat lelkiismeretük mércéjével maguk mérik. A gépekben talán vannak fontos és kevésbé fontos alkatrészek? Ugye, hogy nincsenek! De ha mégis különbséget teszünk köztük, az eredmény selejt lesz. Ami másoknak történelem, az nekem az élet iskolája. S ennek az iskolának minden óráját - az örömtelieket és a szomorúakat egyaránt - úgy tekintem, mint mai gondjaink részét. Azt mondják, hogy érthető, ha hibákat követünk el, hiszen járatlan úton haladunk. De a húszas, harmincas években sem kitaposott ösvényeken jártunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy sikereink kezünk munkájától függnek, csakúgy, mint veszteségeink. Minél kevesebbet kellene hibáznunk a jövőben! A Bolsevik munkásai az átalakítás mellett vannak. Ma már világos: a nyíltság a gazdaságtalan termelés ellensége, a demokrácia a bürokráciáé, a gazdasági elszámolási rendszer pedig a semmittevők és a selejtgyártók ellensége. Nő a követelmény. Ma igen fontos a követelmények szigorú betartása. Leszoktunk arról, hogy észrevegyük a hibákat, mind többet hencegtünk, nem vettük észre a veszteségeket. Természetesen már nem hozhatjuk vissza azt, amit elvesztegettünk, de még behozhatjuk ... Mi a véleményem a peresztrojkáról? Hiszek benne. Mitől félek? Hogy ne beszéljük túl. Hogy lehet ezt elkerülni? Nem kell a nép nevében beszélni. A nép maga mondja meg, mi a jó, mi a rossz. A lenini demokrácia lényege, hogy meg kell hallgatni a dolgozó embereket. A trud és a trudnoszty (a munka és a nehézség) nyelvünkben azonos tövú szavak. Az igazi munka nem szokott könnyű lenni, ezért is hozza egymáshoz közelebb az embereket, feltárja bennük a jót, az egyéni érdekek fölé helyezi a közös érdekeket, s arra kényszerít, hogy közösen gondolkozzunk a jövőről. Hosszú életet éltem meg. Azt hiszik, hogy ennyi éven át csak vassal dolgoztam? Dehogyis, emberekkel dolgoztam! Ami csak jó és szép volt az életemben, azt az embereknek köszönhetem! S ha erről elfelejtkeznék, nem volna érdemes tovább élni... SZ. SABOLGYIN (A Szovjetunió című lapból) Anatolij Szmoljanko, az üzemi rendelőintézet főorvosa: Iván Szavakov, akinek vállait ily sok év nyomja, soha nem hordott szemüveget, nem szívott el egyetlen cigarettát sem, s nem emlékszem, hogy valaha is gyengélkedett volna. Ö maga mesélte, hogy egyszer alaposan megvizsgálták, és azt javasolták neki: ,,Addig dolgozzon, amíg kedve tartja. “ Ezt a véleményt osztom én is. A pozitív hatású szociális-pszichológiai háttér igen fontos tényezője a stabil egészségi állapotnak. E tényező szerepét még nem ismerik eléggé, s nagy hiba, ha nem veszik figyelembe. Nemcsak magunkra, orvosokra gondolok itt, hanem a dolgozókollektivák vezetőire, a szakszervezeti bizalmiakra - egyszóval mindenkire, akire a szocialista állam az emberről való gondoskodás feladatát bízta. MUNKAVISZONYA: 81 ÉV szú 15 38. XI. 4. VETERÁNOK Ezeknek az embereknek az életében volt egy olyan pillanat, amikor a régi és az új élet között mindössze egy utca, egy tér, egy lépcső volt a távolság. A Palota tér, a Téli Palota lépcsője. Golyózáporban elfoglalták a teret, és bevették a palotát. Ók azok közül valók, akik elsőkként szálltak harcba. Azok közül, akiket fényképezőgépünk megörökített, ketten jól emlékeznek arra, hogyan remegtette meg a levegőt az Aurora lövése, a döntő rohamra szólító jel. Utána hirtelen csönd állt be - a palota ablakaiban elhallgattak a gépfegyverek és a puskák. A cirkáló lövése megérttette az ideiglenes kormány védőivel, hogy a kompromisszumok ideje lejárt. Néhány másodperc múlva a csendet egy harsány „hurrá" törte meg - a Palota téren munkások, vörösgárdisták, matrózok rohantak. Mihail Rejsz és Kari Rjannyi kronstadti matrózok abban a percben ott voltak valahol egymás közelében, de akkor még nem ismerték egymást. Nyikolaj Rogyionov viszont azon a napon távol volt Petrográdtól - Tulában dolgozott a lőszergyárban. Itt 1917 októberében a munkások még csak készülődtek a döntő megmozdulásra. 1917. december 7-én a városban kikiáltották a szovjethatalmat. Nyikolaj azt a parancsot kapta a helyi bolsevik szervezettől, hogy járörözzön a város egyik utcáján. A 19 éves fiú vállán egy régi háromvoná- sos puska volt, zsebei pedig dugig voltak új patronokkal, amelyeket nemrég ó maga készített. Mindnyájan láthatták és hallhatták Lenint. Kari Rjannyi dolgozott is vele. Néhány hónapig az első szovjet kormány távirásza volt, egyidejűleg a petrográdi központi táviróhivatal komisszárja. Azokat a táviratokat továbbította, amelyeket Lenin és az ország más vezetői fogalmaztak. Amikor 1918 tavaszán a kormány átköltözött Moszkvába, Rjannyi a balti-tengeri partvédelem és a kronstadti erőd hírközlési komisszárja lett. Mihail Rejsz és Nyikolaj Rogyionov a polgárháború és az intervenció alatt az Osszoroszországi Rendkívüli Bizottság, a CSEKA alegységeiben szolgált, banditákkal, szabotörökkel, di- verzánsokkal harcolt. 1941-ben mindhárman tiszti rangban mentek a nagy honvédő háború frontjaira. A. KAZAKOV A képen (balról jobbra): Mihail Rejsz (született 1897-ben), Kari Rjannyi (született 1894-ben), Nyikolaj Rogyionov (született 1899-ben). Valamennyien a nagy októberi szocialista forradalom résztvevői (Archív-felvétel) mmm 95 tv
