Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-04 / 44. szám
Csinos volt, tetszett is nagyon a férfiaknak. Mindig az alkalomnak megfelelően öltözködő, diszkréten kifestett kabaréénekesnő. Érthető. A háború éveiben ő is temetett, gyászolt. Halottját őszintén elsiratta, szívből sajnálta. Nagyszerű férje volt. A győzelem napjának előestéjén esett el. Az asszony szerette munkáját, a munkába fojtotta bánatát. Gyakran fellépett különböző katonai alakulatok előtt. Mindig nagy érdeklődéssel figyelték, alaposan megnézték őt, amit természetesnek vélt, és élvezett. Végül is, a szerelmes férfipillantások nem harapnak. A megengedett határt az ifjú özvegy sosem lépte át. Alapjában vébe vidám természetű volt. Szerencséjére, ugyanis így könnyebben viselte bánatát. Egyszer valamilyen tudományos kutatóintézetben énekelt, mely a Néva partján állt. A koncert nem este, hanem délután, mindjárt a munkaidő után kezdődött. Többen szerepeltek, a közönség nagy lelkesedéssel fogadta a műsort. A dal utolsó akkordjait követően felhangzó tapsvihar közben jött le a színpadról, az öltözőbe ment, ahol néhány tükrör lógott a falon. Művésztársai már a kijárat felé igyekeztek. A szobában csak a táskája volt, mellyel érkezett. Leült, s akkor észrevette, hogy egy férfi lépett be a szomszéd szobából. Idősebb, kissé kopaszodó, de megnyerő külsejű, kellemes megjelenésű, még arányos testalkatú. Kezében egy csokor tilupánt tartott.- Regina Szergejevna, nagyon köszönöm! Engedje meg... - és a művésznő kezébe nyomta a virágot.- Köszönöm! - válaszolta, s ahogy az ilyenkor illik, bájosan mosolygott váratlan, de kellemes meglepetésében, majd megjegyezte: - ön még az apai nevem is tudja...- Sok mindent tudok önről - mondta titokzatosan. - Számos hangversenyén voltam jelen. Boldog vagyok, hogy hódolatom jeléül átadhattam szerény csokrocskámat. Az elégedettségtől ragyogott a szeme. Nagyon jó érzés, amikor látod, ahogy egy ember az egyik percről a másikra megszépül. És neked fáradságodba sem kerül, ellenkezőleg, kellemes érzés! Fölsegítette az énekesnőre a bundát, majd engedélyt kért, hogy elkísérhesse. Kérését majdnem félénken mondta el, miközben szemében ott bújkált az aggodalom: „Kockázatos, de meg kell próbálnom!" A férfi magatartása nem keltett félelmet, nyoma sem volt annak, hogy szemtelenül tolakodni akar vagy hogy szeretné meghívatni magát, vagy kettesben akar maradni vele. Nyílt volt, és őszintén örült annak, hogy eddig minden olyan szépen ment. Engedélyt kapott. Amikor hazakísérte, Vaszilij Vasziljevics búcsúzni kezdett, majd megkérdezte:- Látta a kiállítást? Azokban a napokban mindenki egy képkiállításról beszélt. Láthatók voltak ott azok az alkotások, melyeket a katonák mentettek meg. A képeket rövidesen vándorkiállításon is bemutatják az országban. Regina megértette a célzást. A tárlatot még nem ért rá megnézni. A férfi örült ennek, és azonnal mondta, tekintsék meg együtt. Fél év múlva a felesége lett. Miért? - maga sem tudta. Beleszeretett? Nem. De olyan embernek bizonyult, akinek a közelségét képes volt elviselni. Nem kellett kényszerítenie magát, bár vonzalma mentes volt minden szenvedélytől. Végül is, meddig gubbasszon egyedül? Ez a férfi tapintatos, érzékeny és gyöngéd. Annyira szeret. Nem volt szent - két házassággal a háta mögött. Első felesége elhagyta, a másik pedig egy rosszul sikerült műtét következtében meghalt. Az első házasságából született lánya már férjnél van. A férfi Moszkvában él. Egyedül. A tudományok kandidátusa, független, jól szituált. Gyönyörű egyszobás otthonában húzódtak meg, amíg kicserélik a lakást nagyobbra, hogy végleges fészket rakhassanak. Reginának nem volt gyermeke. Folytatta tovább hőn szeretett munkáját. Gyakran szerepelt. Olykor csokrokkal tért haza a koncertekről. Férjének eszébe sem jutott féltékenykedni. Akkor csodálkozott, ha felesége virág nélkül jött meg. Ünnepélyes alkalmakkor Vaszilij Vasziljevics magával vitte feleségét az intézetbe. Egyszer megkérte öt, engedje, hogy levághasson egy hajtást a lakásukat díszítő filodendronról. A lányok, a laboránsai, elhatározták, virágokkal teszik otthonosabbá a főnök dolgozószobáját. A filodendron igénytelen és nagyon mutatós növény. Léggyökerekkel élő futó... Regina készséggel levágott egy szépen fejlett hajtást, tiszta, nedves ruhába csavarta, majd az egészet újságpapírba csomagolta. A hajtás levelei is hosszú szárakon pompáztak. Férje élénken érdeklődött, hogyan kell gondozni, öntözni. Regina elmondta. Nyilván át akarta adni a laboránsnöknek felesége tanácsait. Az énekesnő tehetségéről cikk jelent meg az egyik újságban. A szerző áradozott, bár igyekezett visszafogni magát, leplezni lelkesedését, nem nagyon sikerült. Vaszilij Vasziljevics feleségétől megtudta, hogy a cikk szerzője, Kulik újságíró kétszer járt náluk, beszélgetni. Anyagot gyűjtött. Az írás megjelenése után Regina alaposan megváltozott. Állandóan fáradtságra panaszkodott, s teljesen apatikussá vált. Mindig külön ágyban aludtak, s amikor most férje gyöngéden közeledett, elfordult vagy lehunyta szemét, és azt mondta:,.Vászenyka, a feleséged megöregedett... Aludni szeretne..." Measainálta. igyekezett minél kevesebbet háborgatni. Oreg: ségröl ugyan még korai beszélni, mert hát mi az az alig negyven év manapság egy nő esetében! Különben is, Regina csak harmincévesnek látszik. Még mindig az asszony lakásában laktak, nem jutott idejük a lakáscsere lebonyolítására. Egyszer valaki telefonált, amikor a férje is otthon tartózkodott, Az asszony zavartan, idegesen beszélt. Másodszor akkor hívták őt, amikor éppen koncertezett. Vaszilij Vasziljevics megkérdezte, milyen üzenetet adjon át. „Mondja meg neki, hogy Kulik hívta" - hangzott a válasz. AJ a bizonyos? Vaszilij Vasziljevics átadta az üzenetet. Az asszony elpirult és gyanakodva nézett a férjére. Egy szót sem szólt. Férje este szokatlan állapotban találta a konyhában: zoko • gott.- Regina, mi történt? Mi a baj? Valaki megbántott? Mondd, ki bántott, azonnal beszélek a fejével?! Idegesen letörölte könnyeit. Arca a sírástól megcsúnyult: orra és szemhéja megduzzadt, kivörösödött. Egész este szótlan maradt. Amikor levetkőzött és lefeküdt, férje hozzálépett, hogy megérintse vállát. Az asszony hirtelen felült az ágyban és azt mondta:-Vászja, képtelen vagyok így élni, nem kenyerem a csalás. Gondolj rólam, amit akarsz, de nem tudok hazudozni. Barátok maradha- turik, de nem szeretlek. Bocsáss meg, te nagyon jó vagy, de nem élhetek egy másik ember nélkül. E szavak hallatán a férj megdermedt, lerogyott a székre. Az asszony pedig összefüggéstelenül arról beszélt, megutálja önmagát, ha továbbra is mellette marad, anélkül, hogy szeretné. El kell válniuk, minél előbb, sürgősen.- Hát jó... De miért kellene elválnunk? - kérdezte csöndesen. - Megértelek. Éljünk külön-külön, de mért válnánk el? Lehet, hogy rövidesen az egész elmúlik... Az asszony ragaszkodott a váláshoz. Más megoldást becstelennek tartott. Az újságíró iránti vonzalma idővel kezdett csappanni, s Kulik hamarosan kosarat kapott. Rájött, ez a férfi élete egyik tévedése. Egyszer az autóbuszból meglátta Kulikot, aki három méternyire tőle karöltve ment a járdán egy nagyon érdekes, fekete hajú hölggyel. Ez még semmit sem jelentett volna, de Regina jól látta, hogy Kulik új hölgyét pontosan, de pontosan ugyanazzal a tekintettel bűvöli, mellyel öt szokta. Regina nam tartozott a féltékenykedö, leselkedő, kémkedő asszonyok csoportjába, akik partnerüktől szakadatlan figyelmet, érdeklődést követelnek. Nem, Regina nem ilyen volt. Megkönnyebbült, örült, hogy a szakítás nem okoz fájdalmat, ez a férfi többé nem érdekli. Az élet tovább folydogált megszokott medrében. Regina többször vendégszerepeit Lengyelországban. Csoportjukban volt egy tehetséges moszkvai előadóművész, aki imádta a költészetet. Egyre gyakrabban látogatott Le ■ ningrádba, Regina pedig Moszkvába. Hangja nagyon kellemes volt. Csöndes, nyugodt, de tekintélyt parancsoló. Bársonyos? Úgy is lehetne mondani. Hallása szintén tökéletes volt. Külseje, majdnem jelentéktelen, de a hangja... Aztán újabb barátságok, újabb ismeretségek, újabb találkozások jöttek. Beletörődött: nem született családi életre. Család nélkül, gyerek nélkül kell élnie. Osztályrésze: röpke boldogság. Jól keres, független, senkinek sem tartozik számadással. Teltek az évek. Egyszer megszólalt a telefon. A vonal végén ismeretlen női hang: - Regina Szergejevna... Holnap temetjük Vaszilij Vasziljevicset. Mégiscsak hat évet éltek együtt. Ha részt akar venni a végső tiszteletadáson, fél tizenkettőkor találkozunk a katedrán. Eljön? Köszönöm. Hiszen Leningrádban nincsenek rokonai a megboldogultnak. Ráadásul a lánya éppen hivatalos kiküldetésbenT/an, az Egyesült Államokban. Nem jöhet haza a temetésre... Istenem! Meghalt... Tizenöt perccel korábban érkezett. Ismeretlen nők méregették bizalmatlanul. Végre megjelent egy ismerős, egy idősebb laboránsnő, akinek valamikor Vászja mutatta be. Üdvözölték egymást.- Még van idő - mondta. - Nem akarja megnézni a virágját?- Miféle virágomat? - csodálkozott értetlenül Regina.- Jöjjön... Itt van. Beléptek a tágas előadóterembe. Három méter magas ablakok néztek a Névára. A napfény beragyogott az óriási ablakokon. Elvakította a belépőket, és csillogott a növény legyezőszerű hatalmas levelein. Regina az első pillanatban föl sem fogta, miről is van szó. A padlón jókora favödör állt, amelyből néhány éves nyírfa törzséhez hasonló vastagságú, sötét színárnyalatú törzs emelkedett a magasba. A terebélyes növény ágai elfoglalták a helyiség nagy részét a három ablak előtt. A filodendron minden oldalra kitárta erős karjait, melyeken nedvdús, óriási, egészséges levelek ékeskedtek. Semmi sem volt sajnálatra méltóbb a teremben, mint ezek a levelek, melyek, bármily különös, nem árnyékolták be a helyiséget. Hát ez lenne az a semmiség, amit annak idején rongyokba csomagolt amikor Vaszilij Vasziljevicsnek adta? A laboránsnő hallgatott, tekintetét azonban nem vette le Regináról. Majdnem gyűlölettel figyelte. Nem értette meg, hogyan lehetett nem szeretni egy olyan kiváló embert, akit itt mindenki istenített. Bizony, ha ő lehetett volna Regina helyében... Regina ámulva nézte a növényt. A filodendron! Milyen roppant nagyra nőtt itt a kedvező körülmények között. Elegendő napfényt kapott, és gondosan ápolták. Talán nem ilyen volt a szerelme is annak az embernek? Bőkezű, őszinte, nélkülözte az önzés legkisebb jelét is. Gyönyörű. Hát miért kellett így történnie? Miért volt képtelen megszeretni őt? A filodendron állt, a legkisebb levélkéje sem rezdült! Életképes volt, és óriási. Mit lehetett volna itt mondani? Élt és önmagáért beszélt. KODAY BERTA fordítása ■■■■ naMai S iralmas állapotban állt a buszmegállóban: csak mihamarabb el innen! A nagyváros régi negyede úgy hatott rá, mint egy húszas évekbeli ipari városka. Az utca egyik oldalán szürke egyemeletes házak álltak. A kis üzletek ajtaját erős lakatok zárták. A másik oldalon a bokrokból és a satnya akácfák koronájából madárcsiripelés hallatszott. A felkelő nap olyan vörös volt, mintha szégyenné magát. A kanyargó macskaköves úton tejesautó zö- työgött. Vlado hallotta, hogy odább megállt, de a kanyartól látni már nem lehetett. Keserű volt a szája íze, álmos volt és borzongott. A zsebében kitapogatott egy törött cigarettát. Az első szippantás ízlett neki, mint egy korty kellemesen hideg tej. Visszanézett a mellékutcába, ahonnan kijött. A sarkon meglátta a lányt. Újra motorzúgást hallott. Az első pillanatban azt hitte, hogy a tejesautó, de aztán a távolabban megpillantotta a kövér karosszériájú piros autóbuszt. Az lassan elmerült az akácfák hosszú árnyékában, majd megállt. Egy pillantást vetett a lányra. Ki éri el hamarabb? Mellette felbúgott egy Skoda, lelassult, majd újra felberregett. Hármas, kettes. Végül a fékek ijesztő csikorgása.-Vlado, várj! Vladko! - hallotta maga mögött.- Nem lehet.- Gyere ide!- Rohannom kell. Az autóbusz ajtajának sűrített levegője döntötte el a vitát. A vezető nem vette észre, hogy Vlado még fel akar szállni. A lány elnevette magát és megérintette a váljgt. Az érintésre nem öntötte el a hőség, mint tegnap este, csak sikamlós hideg futott át rajta. A fiatal nő szemében sem látta azt a reménykeltő, bátor, szinte gyermekes kalandvágyat, csak Hamupipőke szenvedésének csöndes könyörgését. Szánalom szorította össze a torkát. A kanyargó lépcsőkön ismét felkapaszkodtak a padlásra. Újra az ismert előszoba: a ruhafogason a férfi bőrdzseki és a motoros bukósisak. Igyekezett könnyedén elnézni mellettük, de újra felidézték benne az éjszaka emlékét, amikor arra gondolt, mi lesz, ha tulajdonosuk visszajön... Aztán a konyha a kre- denccel, az asztallal, a tűzhellyel. Éjszaka talán romantikus, most szegényes. A szoba ajtaja zárva volt. A gyerek még biztosan aludt. Egymásra néztek, majd a padlón heverő pokrócra. Még most is itt volt, szétterítve,- piszkosan, mint fél órával ezelőtt. Tono és a huszonöt év körüli, vézna, fakó, szalmaszín hajú nő már az asztalnál ültek.- Mi egy kicsit kimegyünk - javasolta Tono. Ott sétáltak a padlásszoba előtt és leskelödtek befelé. De a függöny az ablakon sűrű volt. Jana elfordította a zárban a kulcsot. De az est varázsa és a hirtelen jött tüzes vágy, amely Vladot akkor magával ragadta, már elszállt.- Hagyj békén - mondta halkan és kivonta magát a lány öleléséből. A lány ráfüggesztette vágyakozó, szomorú és csalódott szemét. Az a keserű, vádló szempár azóta is kíséri, bárhová megy. Már nem tudja Lehet, hogy az egésznek Tono sok élménybeszámolója az oka - neki sok tapasztalata volt a szolgálati utakról -, amelyek során a lányok és asszonyok a tangó, a csárdás, a keringő és a modern ritmusok örvényében forogtak. Az ajtóra nézett és elámult. Ma este! Vele! Vagy soha senkivel! Egy tizennyolc éves szende kislány a kávéházban, idősebb, csontváz-soványságú nő kí- Nem bánom, de aztán táncolunk...- Velem?- önnel. Tegezödjünk...- Nem bánom. x Mikor a zenekar talán már a századik zeneszámot fejezte be, kimentek a teremből. A lányok elvonultak, rendbe hozni magukat.- Menjünk aludni, Vlado, fütyüljában már maradt.- De a gyünk! Hí dött Jana óráját.-Vigye Ella. Mikor f nyodtak . csoport it bizonyosan megkülönböztetni, az a szempár azé volt-e, aki az életet adta, vagy a másiké. Az egyik után vágyakozik, a másiktól fél. A két tekintet összefolyt és olyanná vált, mint a segélykiáltás, meg valami sértett rácsodálkozás... Talán minden másként történt volna, ha az est még a kávéházban véget ér. Vladóban csak életre szóló édes, fájdalmas vágy maradt volna, x A hatalmas kávéház terme tele volt. A csillárok magasan lógtak, távolinak tűntek, mint a csillagok. Háromnapos szolgálati út nincs minden hónapban, és holnap már haza kell mennünk. séretében! Véletlenül jött ide? Nem, szándékosan, csak hogy megzavarja az ő egyensúlyát. Látható szándék volt abban is, hogy egy közeli asztalnál ült le. Mintha hívta volna a tekintetével.-Jöjjenek át a mi asztalunkhoz - szólt Vlado, és mind a kettőt kézen fogta. A körülöttük ülő idősebb férfiak arcán csalódás látszott. Kicsit elcsodálkozott a lány finom ujjainak fürge mozdulatán, amellyel ajkához emelte a poharat. Jana ránézett, fogai közt átszűrte a likőrt, és elsimította homlokából a haját.- önthetek még? jünk az egészre! - ásított Tono.- Holnapig valahogy kibírjuk. Először a soványka jött vissza.- Most mit csinálunk?- Felmegyünk - válaszolt Vlado.- Nem tudom, Jana beleegye- zik-e. Nem egyezett belét Abba a hotelba a világért sem!- Akkor/hova?- Felmegyünk hozzánk... De előbb még a bárba. A félig üres bárban vagy két órát időztek. Vlado a lányon kívül már semmit sem észlelt. Amikor végre fizettek, pénztárcáTono mei tésképpe visszame godtan ki De ak megválté mellé ült, -Tég. dött Tón. pénzed.- Mi r - mormc dött Jani -Tud. vagy... - restelkec meg kell
