Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-04 / 44. szám
Kedves gesztust szeretnénk viszonozni az alábbiakban. A Kárpáti Igaz Szó - az Ukrajinai Kommunista Párt Kárpáton Túli Területi Bizottságának és a Népképviselők Területi Tanácsának napilapja - évek óta hazánk felszabadulása alkalmából összeállítást közöl az Új Szóban megjelent írásainkból. Most a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján testvérlapunkból, valamint irodalmi és kulturális mellékletéből, az Új Hajtásból átvett írásokkal szeretnénk bemutatni a Szovjetunióban, s ezen belül az ott éló magyar nemzetiség életében végbemenő jelentős változásokat. lést kapott több európai országban. Folyik a kárpátontúli magyar népköltészet gyűjtése és a tanulmányozása. Ennek a munkának az eredménye egy sor tudományos és újságcikk, a Három arany nyílvessző című mesegyűjtemény, az 1974-ben kiadott Kártpálontúli magyar népballadák. Zákány Imre docens Vaszil Laver docenssel közösen adta ki az Orosz-ukrán -magyar frazeológiai szótárt. A tanszék Huszonöt éves az Ungvári Állami Egyetem magyar tagozata Az egyik legperspektivikusabb szak 1963. szeptember 1-jén az egyetem filológiai karán 20 fős csoporttal megindult területünkön a magyar nyelv- és irodalomszakos tanárok képzése. Oktatási és politikai szempontból is fontos lépés volt ez vidékünkön. Az első magyar szakos hallgatók között főleg munkások, kolhoztagok gyermekei voltak. Legtöbben azóta is a pedagógiai pályán tevékenykednek, de vannak közöttük újságírók, szerkesztők is. Mindannyian legjobb tudásuk szerint végzik munkájukat. A tagozat első tanárai Zékány Imre és Gortvay Erzsébet voltak. 1964 szeptemberében még a francia tanszék koordinálta a magyar tagozat munkáját, francia-magyar tanszék névvel, a tanszék vezetője M. V. Szimulik, laboránsa Hegyes Angéla volt. 1965-ben a klasszikus nyelvek is ehhez a tanszék-, hez tartoztak. 1966 áprilisában e cikk szerzőjét választották meg a tanszék vezetőjének. Ekkor külön vált a magyar nyelv és irodalom tanszék. Aztán újabb tanárok kapcsolódtak be az oktató-nevelő munkába. A fiatal tanszék minden segítséget megkapott a rektorátus és az egyetemi pártbizottság részéről. Itt elsősorban kell megemlíteni Dimitrij Csepurt, az egyetem néhai rektorát és Hja Sulgál, a pártbizottság akkori titkárát. A magyar tagozat egyre nőtt és erősödött. A tanszék tanárai mind nagyobb figyelmet fordítottak előadásaik színvonalára, módszerteni segédkönyveket Írtak, tudományos kutatásokat végeztek. 1968-ban a tanszéken megnyílt az aspirantúra, majd 1969-ben a levelező tagozat. A tanszéken javultak a feltételek a sokrétű tudományos munka folytatására. 1970-76 között három kötetben jelent meg az Ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok című monográfiám, amely pozitív értéketanárainak közreműködésével készült el a Sugaras utakon, a kárpátontúli magyar .irodalom antológiája. Tanáraink aktívan részt vesznek a tudományos munkákban. Tanulmányozzák az ukrán-magyar és orosz-ukrán irodalmi kapcsolatokat, a kárpátontúli magyar nyelvjárásokat. Ebbe bekapcsolódnak hallgatóink is, akik szakdolgozataikban és diplomamunkáikban foglalkoznak ezekkel a témákkal, valamint népköltészeti és nyelvjárásgyújtő gyakorlatokon vesznek részt. Már elkészült A kárpátontúli magyar nyelvjárások atlasza című háromkötetes munka, amely 1260 nyelvészeti térképet (lexikait és szemantikait), valamint minden szó kommentárját és indexét tartalmazza. Előkészületben van a Kárpáton túli magyar nyelvjárások szótárának 2. kötete, amely 40 000 szócikket tartalmaz. Mindkét munka kiadására vár. A tanszék irodalmárai a kárpátontúli magyar nyelvű irodalommal foglalkoznak, amelynek elemzését a legrégebbi időktől napjainkig végzik el. A Szovjetunió és Ukrajna Tudományos Akadémiája nemzetközi temetikájának kidolgozásában is részt veszünk, Így az Európa nyelvatlasz és a Kárpáti nyelvatlasz szerkesztésében. A másik munkában a Szovjetunión kívül (beleértve a mi tanszékünket is) Lengyel- ország, Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia tudósai vesznek részt. Itt is már két kötet jelent meg. Az Állami Tudományos és Műszaki Bizottság, valamint a Közoktatási Állami Bizottság határozata értelmében tanszékünket bevonták Az orosz nyelv gépi adatbázisa című munkába, amelyben A Szovjetunió nemzetiségi nyelveinek gépi adatbázisa téma kidolgozását bízták ránk. 25 év alatt több mint 60 monográfiát, tankönyvet, valamint más kiadványt, közel 600 tudományos cikket és 400 újságcikket irtunk, többször vettünk részt a területi, valamint a Magyar Rádió és Televízió adásaiban. Jó kapcsolatok alakultak ki a Szovjetunió és Magyarország egyetemeivel, főiskoláival és tudományos intézeteivel. Együttműködünk a Szovjetunió és Ukrajna Tudományos Akadémiája Nyelvtudományi és Irodalomtudományi Intézetével, valamint az Udmurt ASZSZK, a Komi ASZSZK, a Mari ASZSZK, a Mordvin ASZSZK, a Karéi iái ASZSZK és a Észt SZSZK egyetemeivel és tudományos kutatóintézeteivel. A tudományos konferenciák szervezése is feladatkörünkbe tartozik. Fennállásunk óta több ilyen rendezvénynek adtunk otthon. A hatvanas évektől szoros szálak fűznek össze több magyarországi egyetemmel, főiskolával és tudományos kutatóintézettel. Huszonöt év aránylag nem hosszú idő, de ez alatt az idő alatt sok mindent tettünk a tudományos, az oktatási-módszertani és az ideológiai nevelőmunka terén.S ami a legfontosabb: 381 szakképzett végzős került ki az egyetemről. Közülük többen részesültek állami kitüntetésben. Gyakran megkérdeznek, mi a jövője a magyar szaknak, nem zárják-e be? Azt válaszolhatom, hogy a magyar szak az egyik legperspektivikusabb szak. Létfontosságúvá lett a tanszék tevékenységi körének bővítése a magyar-orosz-ukrán kulturális kapcsolatoknak a tanulmányozásában. Megfelelő fóruma lehetne ennek a Hungarológiai Központ, amelynek megnyitásáról 1988. január 14-én hoztak határozatot. Reméljük, hogy a központ - mely a szocialista országok közül elsőként nálunk nyílik meg - hamarosan megkezdi munkáját. Fő feladatát úgy fogalmazhatnánk meg, hogy koordinálja a magyar nyelv, a magyar irodalomtörténet és a magyar történelem oktatását az egyetemen és iskolákban, valamint megteremti a feltételeket a területünkön élő magyar ajkú lakosság sokoldalú szellemi és kulturális fejlődéséhez. PETRO LIZANEC professzor, a filológiai tudományok doktora A. Latorcától a Beszélgetés Lecovics Lászlóval, a Leningrádi Konzervatórium tudományos főmunkatársával- Közvetlenül a középiskola elvégzése után kerülték el Munkácsról, így a szülőföldeden meglehetősen kevesen ismernek. Azt hiszem, jó lenne, ha bemutatkoznál az olvasóknak!- Munkácson születtem, a helyi 3-as számú magyar tannyelvű középiskolát végeztem el 1968-ban. Jelenleg tudományos munkával foglalkozom. Kutatócsoportunk a zenei műfajok társadalmi hatásait vizsgálja, a rocktól az operáig, továbbá a különféle zeneoktatási módszerek alkalmazásának lehetőségeit. A zene megértésének problematikáját próbáljuk feltárni. Korábban nálunk ez az inkább csak megtűrt tudományágak közé tartozott, és csak az utóbbi időben indult jelentősen fejlődésnek. Jellemző, hogy amikor ezzel foglalkozni kezdtem, még csupán három hazai publikáció látott napvilágot.-Kézenfekvő a kérdés, hogyan lett munkácsi középiskolásból leningrádi tudományos kutató...-Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy mindig is tudós akartam lenni. Sorsom alakulásában eleve humán érdeklődési köröm mellett nagy szerepe volt a véletlennek is. 1965-ben osztályfőnökünk elvitt bennünket Leningrádba. Ez a gyönyörű város egyszerűen rabul ejtett. Elhatároztam, hogy itt fogok tanulni, élni. Kerestem egy magántanárt, akitől a középiskola két utolsó éve alatt megtanultam angolul és franciául. Biztos vagyok azonban abban, hogy ez önmagában nem ért volna sokat, ha az iskola nem ad egy rendkívüli jó alapot.-És az iskola után jött a felvételi?- Nem, az még egy kicsit odébb van. Először jött három év katonaság a haditengerészetnél. És számomra ez is rendkívül jó iskola volt, elsősorban ami az orosz nyelv elsajátítását illeti. Itt tanultam meg oroszul anyanyelvi szinten. Mert egy nyelvet sokféle módszerrel meg lehet tanulni, de olyan fokon, hogy már gondolkodni is tudjunk ezen a nyelven, csak megfelelő nyelvközegben lehet. Leszerelésem után felvettek a Leningrádi Film-, Zene- és Színházművészeti Főiskola színháztudományi karára. Mire elvégeztem, rájöttem, hogy rosszul választottam, ezért az.aspirantúrát már filozófiából végeztem el. Ezt követően kerültem a konzervatóriumhoz. Mint az imént említetted, kutatócsoportotok a zeneoktatás módszereivel is foglalkozik. Tanulmányoztátok-e ennek során a világhírű Kodály-módszert? És vajon mi lehet az oka annak, hogy nálunk mindmáig nem nyert polgárjogot?- Sokat foglalkoztunk a Kodály-mód- szerrel, és meg kell mondanom, számos előnye van a jelenleg alkalmazott módszerekkel szemben. Hogy mégsem terjedt el, annak az az oka, hogy a módszer alapjául a nemzeti népzene szolgál. Nálunk viszont, mivel soknemzetiségű ország vagyunk, több nemzetiség zenéjét kell megtanítani. Ezek között vannak olyan nemzetiségek is, melyeknek népzenéjét valójában még fel sem tárták. Mindemellett én célravezetőnek tartanám, ha a magyar nyelvterületen kísérletképpen bevezetnék a Kodály-módszert a zeneoktatásban.-Ehhez előbb az kellene, hogy az Ungvári Zeneművészeti Szakiskola növendékeit is megtanítsák a módszer alkalmazására.-Természetesen. Sőt, szerintem az iskolai alapfokú zeneoktatás olyan bonyolult és nagy szaktudást igénylő feladat, mely feltétlenül konzervatóriumi végzettséget igényel.- Persze, jó lenne, ha ilyen kiválóan képzett szakemberek tanítanák gyermekeinket a muzsikálás örömeire, no meg az éneklés, a rajzolás szeretetére is. Csakhogy a valóság ma még egészen más. Ezeket a tantárgyakat sok iskolában harmadrangúként kezelik. Mi lehet ennek az oka?- Ez a leértékelődés a pangás éveiben a kultúra egészének vonatkozásában is megfigyelhető. Ennek több oka van. Először is, mivel a munka termelékenysége nálunk alacsony volt, a hivatalos álláspont szerint elsősorban a termelőágazatokat kellett támogatni. Ez vezetett, az utóbbi időben a legmagasabb fórumokon is bírált, úgynevezett maradékelv kialakulásához. Tehát, hogy a tervezés során a kultúra a pénznek, a beruházásoknak mindig csak a maradékát kapta. Pedig a kultúra nagyon pénzigényes, drága szféra. A 80- as évek elejéről származó adatok szerint egy mérnök oktatása az államnak átlagosan ötezer rubelbe kerül, egy művészé viszont nyolcezerbe.-Mint mondtad, nagyon sokat köszönhetsz egykori iskoládnak. Jelentett-e valamit számodra Leningrádban a magyar nyelv, a magyar kultúra ismerete?- Abból, hogy magyar vagyok, mindig csak előnyöm származott. Ezt határozottan állítom. Kezdeném azzal, hogy a magyar műfordítói iskola a legjobbak közé tartozik a világon. Magyar nyelven szinte valamennyi jelentős műhöz hozzá lehet jutni. Ez megkönnyítette helyzetemet, mert az orosz nyelvű kiadásra sokszor évekig kell várni. Ma is nagy hasznát veszem nyelvtudásomnak. Ha egy magyarországi vendégrendezö, zeneszerző, filmes érkezik Leningrádba, általában én tolmácsolok. Nagy élmény volt számomra például, hogy amikor Sík Ferenc, a Magyar Nemzeti Színház rendezője a Leningrádi Operettszínházban a Marica grófnőt rendezte, én lehettem a segítője.- Úgy tudom, magad is kiveszed részed a magyar kultúra népszerűsítéséből.- Igen, ezt nagyon fontos feladatomnak tekintem. Hiszen már a főiskolai diplomamunkámat is Madách Az ember tragédiájából írtam. Mint a Leningrádi Filmklub magyar lektora, én szinkronizálom, ismertetem a magyar fesztiválfilmeket. Emellett a Tyeatralnik Kalendár folyóiratban minden évben megjelenik 2-3 magyar vonatkozású cikkem. Ebben a folyóiratban méltattam például annak idején Latinovits Zoltán születésének 50. évfordulóját.- A magyarországi kulturális életet tehát állandóan figyelemmel kiséred. Menynyire mondható ez el szűkebb hazádról, Kárpátontúlról?- Sajnos, az itthoni dolgokról keveset tudok. Tulajdonképpen csak nővéremmel és néhány volt osztálytársammal tartom a kapcsolatot. De remélem, a helyzet most majd gyökeresen megváltozik. Mindenesetre, nagy örömömre szolgál, hogy valami pezsgés itt is beindult. Nővérem elvitt a Rákóczi-kör összejövetelére, és nagyon jónak, fontosnak tartom, amit csinálnak. Két dolog azonban nagyon bosz- szant. Az egyik, hogy Munkácson pályázatot hirdettek a város új címerének megtervezésére. Kérdem én, miért van erre szükség, amikor ennek a városnak ősi címere van, mely már önmagában is műemléknek tekinthető. Ez különben az országos tendenciával is ellentétben áll, hisz egyre több helyen állítják vissza a régi címereket, városneveket. A másik dolog, amivel nem értek egyet, hogy sok magyar nemzetiségű szülő adja orosz vagy ukrán iskolába a gyerekét. Nem igaz, hogy a magyar tannyelvű iskola után nem lehet boldogulni. Azt hiszem, ezt az én példám is bebizonyítja.- Köszönöm a beszélgetést! OREMUS KÁLMÁN ÚJ SZÚ A felismeréstől a cselekvésig Gondolatok egy emléktábla-avatást követően Tisztában vagyunk-e a múltunkkal? Ismerjük-e szűkebb pátriánk történelmét? Nemzetünk történelmét? Tudunk-e neveket idézni, ha kérdik: kik azok, akik bár hosszabb-rövi- debb ideje eltávoztak sorainkból, méltóak arra, hogy szívünkben, tudatunkban megmaradjanak? Hogy nevüket elmlitvén, büszkék lehessünk rájuk, önmagunkra? Olyan kérdések ezek, amelyek mind erőteljesebben foglalkoztatnak bennünket, a ma emberét, amelyekre mind lá- zassabban keressük a válaszokat. Keressük, mert többségben felismertük: a múlt, a gyökerek ismerete nélkül nincs jelen. És még kevésbé létezik számunkra magabiztos jövő. Csakhogy hovatovább már kevés a puszta felismerés. Kevés, mert kérlelhetetlen az idő. Oly gyorsan és irgalmatlanul szalad, hogy akár egynapos késés is behozhatatlan hátrányokat szülhet. Cselekedni kell tehát. Felkutatni, menteni a menthetőt. A hitetlenkedők számára álljon itt példaként a Técsőn nemrégiben Hollósy Simon tiszteletére felavatott emléktábla. Kisszámú, de annál lelkesebb emberek csoportja vállalta magára, hogy valamilyen formában megörökíti azt a tizennégy évet, amelyet a neves magyar festőművész ebben a városkában töltött. Ennek a csoportnak a szívé-motorja Szöllösi Tibor, a járási kórház osztályvezető orvosa volt, aki majd tíz éven keresztül kért, követelt, kilincselt, hogy a técsöiek álma beteljesedjék. Hosszasan lehetne a példákat sorolni, hányszor kellett ezeknek az embereknek a meg nem értés, a bürokrácia útvesztőiben bukdácsolniuk. Lehetne, de nem tesszük. Eltekintünk tőle, mert a nemzetközi hírnévre szert tett piktor halálának 70. évfordulójára elkészült az emléktábla. Hajnali Sándor técsői képzőművész munkája két nyelven - oroszul és magyarul - hirdeti Hollósy Simon emlékét. Annak a háznak a falán helyezték el, ahol 1904- töl 1918. május nyolcadikán bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Annak a háznak a falán, ahol növendékeit oktatta, s ahol olyan neves festményei születtek, mint a Nereszen.a Tengerihántás, az Alkonyat boglyákkal, az Álmodozó, a Falusi házikó. Népes és ennek ellenére nagyon meghitt volt az ünnepség. Eljöttek Técsőre osztozni az örömben és a megemlékezésben Szlatináról, a huszti járási Viskröl, továbbá Ung- várról, Beregszászról. Sokan emelkedtek szólásra. Remélem, mind az olvasók, mind a résztvevők megbocsátják, hogy eltekintünk a nevek felsorolásától. Elvégre Hollósy Simon nagyságának a méltatása mellett mindenki kitért arra, milyen nagy jelentősége van a folytonosság biztosítása érdekében a hagyományőrzésnek. Egy névnél teszünk kivételt. Román Klárát említenénk meg, aki koránál fogva kiérdemli, hogy nagy nyilvánosság előtt is néninek szólítsuk. Ő személyesen ismerte Hollósy Simont, s erről a kapcsolatról beszélt a hallgatóság előtt. Külön öröm volt konstatálni, hogy nemcsak a kétnyelvű tábla szimbolizálja a tényt: Hollósy Simont nemzetiségétől függetlenül minden técsői magáénak vallja - az ünnepségen jelen lévő ukrán nemzetiségű emberek is kihangsúlyozták ezt. És még valami, ami megragadta a hivatalos ünnepségeken gyakran részt vevő szemlélődő figyelmét: a leleplezést megelőző felszólalásokat követően senki sem akarta elhagyni a környéket. Sőt, egyre többen lettünk Técsőnek e csöndes utcájában. Székek, lócák kerültek elő a szomszédos házakból, az emberek csoportokba verődve beszélgettek. Már-már elfeledett, Hollósy Simonnal kapcsolatos történetek kerültek elő az emlékek bugyraiból, olyanok, amelyeket valaha a szülőktől, a nagyszülőktől hallottak. Legalább egy fénykép erejéig mindenki igyekezett megörökíteni ezt a gyönyörű, tavaszi napot, megőrizni valamilyen formában, hogy itt volt, virágot, koszorút helyeztek el a megszépült ház falán. S hogy teljes legyen a megemlékezés, a técsői irodalombarátok ^nemrégiben alakult, Hollósy Simon nevét viselő körének tagjai felkeresték és virágot helyez- . tek el Kossuth Lajos városközpontban lévő mellszobrának a talapzatán is. FERTÖSS ÁLMOS 1988. XI. 4.
