Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-08 / 27. szám
(Szűcs Jenő felvétele) • Peter Ustinov, a neves angol színész a szerzője, és ő játssza a főszerepét a Beethoven Tizedik című darabnak, amelyet a nyugat-berlini Schiller Theater mutatott be. Ebben a groteszkre hangolt müvében a nagy zenei géniusz szellemének visszatérését használja fel arra, hogy egy zenész család életének komediális elemeit bemutassa. Feltehetőleg mind a szerző, mind a főszereplő vonzza majd a közönséget. Világszínház • Amint az a színháztörténetből ismeretes, Agatha Christie Egérfogóját immár harminchat éve játsszák megszakítás nélkül Londonban. A produkcióban eddig 222 színész játszott és 7 millió londoni néző látta. Ehhez tartozik még, hogy a bűnügyi játékot a világ 24 nyelvén 44 országában mutatták be. Az adatok közül a legérdekesebb, hogy a londoni változatot mindig új csapattal, eredeti rendezői elképzelés szerint viszik színpadra. Jelenleg a St. Martin's Színházban játsszák a 17. rendezővel, akit Dávid Turner-nek hívnak. • Idén az ausztriai Kloster- neuburg városának tanácsa az általa alapított Franz Kafka-díjat a neves lengyel drámaírónak, Slawomir Mrozeknek ítélte oda. • Negyedszázados ■ jubileumát ünnepli a világ egyik legismertebb stúdiószínháza, az edinburghi Traverse Theatre. Maroknyi lelkes színházi szakember kezdeményezéséből 1963-ban alapították meg az avantgárd stúdiót, amelynek programján a dramaturgiai, rendezői és színészi kísérletezés szerepel. Első bemutatójukon Sartre Zárt tárgyalás című darabját mutatták be, amit számos neves szerző műve követett. Elsősorban azoknak az angol szerzőknek kínáltak lehetőségeket, akik a „dühöngő ifjúság" nemzedéke után jelentkeztek drámáikkal. Köztük volt a nálunk is ismert Tóm Shepard, Peter Barnes és Trevor Griffith. Természetesen a Trevors Theatre külföldi szerzők drámáit is játszotta. Ezek között olyan neveket találhatunk, mint Saul Beilow és Marguerite Duras. Rendezői személyiségek is növekedtek a stúdióban. Ezek közül Michael Rudman, Max Stafford Clarké és Charles Morowitz a legismertebbek. Jenny Killick, a jelenlegi művészeti igazgató- gondban van, hiszen a színháznak alig száz férőhelyes a nézőtere, s így a pénzügyi nehézségekiket külföldi turnékkal oldották meg. A vezető véleménye szerint bizonyos mértékig fel kell adniuk az intellektuális kizárólagosságot, ami nem jelentheti a kísérletezés elhagyását. Szándékában áll, hogy továbbra is rendezői egyéniségek alkotóműhelyeként tartja fenn a színházat. • Nemrég tartották meg a jugoszláviai Zomborban a Vajdasági Színházak 38. Találkozóját, amelyen nyolc színház tizenkét társulata mutatkozott be. A zsűri döntése szerint a legjobb előadást a zombori Népszínház mutatta be. Vida Ognjenovié Hogyan megnevettetni az urai című komédiáját vitték színre. A Szabadkai Népszínház előadta Anita Berber című koreodrámája színre állításáért Nada Kokotovi- óot, a kosztümtervekért pedig Bjanka Adzic-Ursulovot díjazták. Az Újvidéki Színház Mészárszék című előadásának rendezőjét, Ljuboslav Majerát is elismerésben részesítette a Vajdasági Színházak Találkozójának zsűrije. • Ismét színházi számot jelentetett meg az erdélyi Korunk szerkesztősége. A román és a magyar színházak életét, alkotómunkáját bemutató írások, tanulmányok egyikét ebből a számból vettük át. Szerzője Tompa Gábor a kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, akinek ezt a tanulmányát a Korunk 4. számának 283 oldalán találtuk. V annak örökéletú szolgaszerepek. Többségük mellékszerep, olykor epizódszerep, némely l szerző azonban főszerepet is írt. Ókori-szerzők darabjaiban hűsége-' sek és pártütők, felszabadított rabszolgák vagy katonák. Voltak színpadi szerzők, akik egész sor darabot írtak, amelyben a szolgákat, az inasokat színészi tisztesség eljátszani. Ilyen szerző volt Goldoni, aki a Két úr szolgája című komédiájában Truffaldino személyében teremti meg azoknak a szerepeknek a legnagyobbikát, amelyek inasokat, szolgákat állítanak egy-egy dráma középpontjába. Kell-e nagyobb tisztesség, mint Tiborcot eljátszani? Melyik színész nem tartaná feladatnak az öreg Firszet, Csehov Cseresznyéskertjében? Ők az örök szolgák, a nélkülözhetetlen inasok. Georges Feydeau Osztrigás Miéi című zenés bohózatban kel életre Etienne, Petyponék inasa. A Magyar Területi Színház Iglódi István rendezte előadásában Pőthe István alakítja Etienne-t. Olyan inast kreált, aki igencsak színleli a nyugalmat. Lehetőség szerint azonban mindenre reagál. A maga módján egy-egy gesztussal, fintorral, kommentálja az eseményeket. Szótlanul is „kimondja" véleményét az egész úri társaságról. A néző bizonyos benne, hogy ő aztán mindent tud erről az úri bagázsról. Kívül vagy fölötte áll mindennek? Inkább fölötte, hiszen ő maga is része a „berendezésnek", sokszor élő bútordarabnak tekintik. A játék főszereplői észre sem veszik, csak a néző tudja, hogy Pőthe István „inasa" tükröt tart a történéseknek. Fehér zoknija, térdnadrágja, csíkos mellénye előírásszerű. Ahogy megáll, kezét mellmagasságba tartva: ő a megelevenedett ruhafogas. Az arca persze jelez valamit. Nyugalma olykor az utálattal azonos. A komédiában mindig ó húzza a rö- videbbet. Ráadásul ebben a Fey- deau-darabban még a happy end- ből is kimaradt. Neki nem írt egy árva szolgálólányt sem, ez az amúgy bőkezű szerző. Ö egyedül maradt, s az úri bolondságok bonyodalmának tisztulása után, mindent annak Pőthe István, az „inas' rendje és módja szerint végez el. Holnap is elveszi a vendég kalapját, sétapálcáját, köpönyegét, s kiviszi. Van és nincs - a háziurak és úrasz- szonyok számára. Amúgy... Színészi tisztesség és alázat sűrűsödik e szerepformálásban. Pőthe kissé előredöntött felsőtesttel, felemelt fejjel néz és vár. Utasítást, parancsot vagy kérést? Attól függ, melyik hősnek milyen a modora, intelligenciája, tisztessége. Emberek egy letűnt, éppen ezért érdekes korból. Hogy talán mégis ismerősök? Az inasokat is látjuk valahol? A kor elmúlt, de egyes emberek mentalitása nem változott. Sokfélék, sokfajta társadalmi szituációban, pozícióban és szerepben. A szolgák, az inasok, a lakájok letűntek azzal a bizonyos korral. Viszont az urizálás, a mániákus hatalomvágy, az önhittség megtalálja a maga „lakájait". Viszont nem lehet felejten,, hogy a Truffaldi- nók, a Tiborcok, a Firszek és még az Etienne-k is emberek. Sokuknak megvan a saját véleményük gazdáikról, s ahogyan az életben, úgy a színpadon is olykor megszólalnak, becsapják az önhitt urakat, vagy lázadnak. Volt eset, amikor egy Figaro nevű francia fickó Beumar- chais darabjában forradalmár módon lerombolja Almavista gróf feudális előjogait. És lám, nem sokkal utána jött a nagy francia forradalom, amelyben inasok és szolgálólányok polgártársakká és polgártársnókké léptek elő, miközben addig gazdáik a szó szoros értelmében elvesztet- tékafejüket. DUSZAISTVÁN A napjaink világszínházának leghaladóbb törekvéseit képviselő előadások jelentős része épül a klasszikus művek újszerű színpadi megjelenítésére, méghozzá minden formai különbözőség ellenére szembetűnően annak a közös szándéknak, elvnek a jegyében, mely szerint a színház - pontosabban a rendező - teljesen szabadon bánhat a választott irodalmi anyaggal. Átértelmezheti, módosíthatja, átszabhatja - ha koncepciója, aktualizáló igénye kívánja. Immár nem a klasszikus művekhez illő hagyományos szövegfelmondó, interpretáló játékstílust szorgalmazzák, hanem a formához igazítják a szöveget. Azzal, hogy a főszerepet az írótól a rendező veszi át, aki nem az írót, hanem elsősorban önmagát akarja kifejezni, a megjelenítés lehetőségei szinte határtalanná válnak. Tolmácsból alkotó lett. A rendezőtől s nem az írótól függ egy-egy produkció gondolati, tartalmi jellege. S ennek a változásnak megfelelően a formanyelvi változatosság igénye - de szeszélye sem - ütközhet akadályokba. Gyakran előfordul ugyanis, hogy „szabad formák" megjelöléssel gyűjtik egybe a bugyuta sztrip-, az agresszíven politizáló, a groteszken szórakoztató, a lírával futtatott kegyetlen, a rendszerré összeálló gesztusokat használó test- és a vásári jellegű népszínház előadásait. A színháznak követnie kell a szemlélet, a világkép gyors változását, s ehhez a rendezők, akiket az új valóság mérnökeinek tartanak, gyakran a színjátszás legősibb eszközeihez, a gyökerekhez nyúlnak vissza. Az előadásokban a távolkeleti, az afrikai színjátszói múlt keveredik a vásári komédiázással, a cirkusz világával, a modern technika a primitív maszkokkal és bábokkal. Mígnem felerősödik a teatralizmus, melyben mintegy tetőzik is a szeszélyes formaszabadság, mert ami utána történik, az már a kifulladás jeleit mutatja, nevezzék akár mítosz- és valóság-közötti- ségnek, poszt-avantgárdnak, a sci-fi felé sarkított ezredvég színházának vagy bármi másnak, kivétel nélkül csak utórezgései a mintegy évtizednyi formanyelvi expanziónak, amely nemcsak a színjátszás kifejezésbeli eszközeit frissíti fel, nemcsak a színjátszás jellegét változtatja meg, képét festi át, hanem módosítja a drámaírást, és módosítja a befogadó közeg, a közösség és a kritika színházhoz viszonyulását, szempontjait is. Kétségtelen, hogy századunk nyolcvanas éveiben másként kell nézni a színházi előadásokat, mint két évtizeddel előbb vagy még régebben. S mindinkább világossá válik, hogy a színházról írni is másként kell, mint azelőtt. Esszészerűen. A hagyományos, irodalmi-tartalmi kritika helyett a mimografikus elemekből építkező leíró kritika illik a formát keretből tartalommá emelő színjátszáshoz. két, a rendszerszerűen kiteljesedő újteatraliz- must vagy az irracionalizmust, az álmot, a fikciót, sőt a blődlit sem, mindazt, ami az utóbbi évtizedek avantgárd színházában megtalálható. Mert komoly feladat, jelentős szerep, amit a neoavantgárd színház magára vállalt: önmaga - a színház - létjogosultságának biztosítása. A cél érdekében előbb a kihívás meghökkentő eszközeihez folyamodott a színjátszás. Spriccelték, köpködték, liszttel szórták, bottal ijesztgették az addig sérthetetlennek tartott közönséget. A színészek meztelenre vetkőztek, szeretkeztek, ütötték-ver- ték egymást, a nézők ölébe ültek, vagy szó nélkül cselekedtek, egyetlen motívumot, gesztust vagy dallamot ismételtek hosszú percekig. Utcán, sportpályán, barlangban, gyárcsarnokban, gyúlésteremben, garázsban, udvarban léptek fel, a színpadra erdőt telepítettek, kamiont, tehervagont hoztak, vizet öntöttek, tüzet gyújtottak... Majd amikor mindez megszokottá, unalmassá vált, akkor a színház élveboncolást végzett. Kitette belső szerveit, szívét, máját, sőt a gyomrát is kifordította, gátlástalanul mutogatta a bugyrait - íme, lássa mindenki, ilyen vagyok belülről, nincs bennem semmi rendkívüli, semmi csodás. Persze, ez a színházi vetkőzés nem az újteatralizmus találmánya. Volt már ilyen, de akkor inkább a díszleteket, a hamisnak ítélt festett világot iktatták ki az előadásokból, s hatásosabbnak, tartották a színpad csupasz, kopott falait mutogatni, a zsinórpadlással, a szuffitákkal, a lecsüngő-tekergő kábelekkel kérkedni. De nem öncélúan tették, hanem annak érdekében, hogy nem illúziókat akarnak ébreszteni, nincs szándékukban becsapni a nézőt, nem akarnak hazudni neki. Azt kívánták tudtára adni, hogy ebben az igazmondó színházban nem a pingált vásznak a fontosak, nem a szép látvány a lényeges, hanem a gondolat, melynek nincs szüksége hamis kellékre, mert önmagában is elég erős és hatásos. Az újteatralizmus ennél tovább lép. Nemcsak azt mutatja meg szemérmetlenül, hogy milyen kopott, csupasz, sőt siralmas az a bizonyos illúziókat keltő színház valódi élettere, hanem azt is, hogyan működnek, funkcionálnak azok a szerkezetek, amelyektől az előadás nélkülözhetetlen hatáskeltő mechanizmusa függ. Mi ez? Illúziórombolás? Mítoszpusztítás? öngyilkosság? Az. De nem a pusztulás, hanem az újjászületés szándékával. Megmutatja, hogy szó sincs semmiféle szemfényvesztésről, de ugyanakkor érdekeltté teszi a nézőt, kíváncsivá, hogy megismerje a színház mechanizmusát. Körmönfont módszer. Azért hívja fel a néző figyelmét a színpadi gépezetre, ennek működésére, alkatrészeire, hogy gyerekké tegye, felébressze benne gyermekkori ösztöneit, játékra csábítsa. S ha ez sikerül, akkor a színháznak nyert ügye van: a néző az övé, figyel rá, érdeklődik iránta, vonzódik hozzá, szereti, fontosnak tartja. Csatát nyer a színház. Legalábbis addig, amíg a néző rá nem jön a furfangra, vagy meg nem unja. Akkor következhet az újabb csel. Ami viszont szintén nem mellékes, hogy a néző meghódítására irányuló kísérletekkel rendre gazdagodik a színjátszás kifejezési készlete, eszköztára. Ha az illúziórombolás kellő ironikus felhanggal történik, akkor a színház megszabadulhat azoktól a konzekvenciáktól, tilalomfáktól, amelyek a teljesebb, a korszerű kibontakozás kerékkötői. Ilyen a színház. A művészetek legönimá- dóbb testvére. Nem ismer lehetetlent. Attól sem riad vissza, hogy önmagát nevetségessé tegye. Ha kell, vállalja, hogy tetszhalott lesz, képes megrendezni a saját temetését, hogy azután poraiból újraéledjen, új formát öltsön. Sohasem szabadulhat meg komédiás (tragikus) voltától. Egyszerre szajha és szüzleány, magát kínáló és szemérmes, önpusztító és számító. Ez a kettősség, ez a kétlakiság élteti. Tompa Gábor ESSZÉK A SZÍNPADON Nem csak a „mit mond", hanem a „hogyan", milyen formában „mondja" az érdekes, mert mind kevésbé a szó, s mindinkább a beállítás, a látvány, a színjátszás, a játék jeleivel közli „mondanivalóját" az előadás. A színház nyelvén beszéljünk, ne pedig beszéljünk a színházban - nyilatkozta egy rendező. Most, amikor leírtam, döbbentem rá, miért kell a darab tartalmát ismertető, a rendező és színészeink munkáját értékelő kritikát felváltani az egy-egy jellemző megoldást kiragadó, ezt középpontba állító, majd pedig esszésze- rúen körüljáró leíró kritikával - mert az előadások is esszészerűvé váltak. Szigorúan szerkesztett színpadi tanulmányokból az előadások az ötletet megbecsülő, a képzettársításokat kereső-élvező színpadi esszékké váltak. Ha így tekintünk a közelmúlt színházi tö- • rekvéseire, akkor nem söpörhetjük le a művészetek asztaláról a különféle sokkoló ötleteA » ÁL ÚJ szú 14 1988. VII. 8.
