Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-14 / 41. szám
N apjaink ideológiai harcának új fázisa mindenekelőtt a világnézeti kérdések iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődéssel tűnik ki. Megvan ennek a maga logikája. A szocialista társadalomban, mint a történelemben először céltudatosan tervezett és megvalósított társadalomban, rendkívül nagy szerepet játszik a személyiség tudata és meggyőződése. És ezek - tekintettel az osz- tályhsyc logikájára és az ideológiák össze- egyeztethetetlenségének törvényszerűségére - negatív befolyásolás tárgyává válnak az antikommunizmus részéről. Az antikommunista ráhatás rendszerében sajátos helye van a klerikális antikommuniz- musnak, amely összefonódik a burzsoá ideológia más irányzataival és a konzervativizmus hordozója, propagálója. Az antikommunista irányú klerikalizmus része az imperializmus ideológiájának és politikájának. Mint az antikommunizmus klerikális változata már a múlt században kialakult, és súlya egyre nőtt a vallásos emberek tudatának ideológiai manipulálásában, valamint vallásos meggyőződésük kihasználásában. Kettős ideológiai alapja van: a vallásosság és az antikommunizmus. Igyekszik elködösíteni a társadalmi különbségeket és ellentmondásokat, eltompítani az egyszerű hívők osztályöntudatát annak elérése végett, hogy az antikommunizmus részévé váljon a vallásos hitnek, a hit pedig a politikának. Az antikommunista ideológia esetében arról van szó, hogy koncepcióját észrevétlenül közelíti a hithez, miközben a hívőknek nem szabad észrevenniük, hogy a vallási szertartás gyakorlása közben a vallási gondolkozás és cselekvés területéről politikaira mennek át, a mélyebb politikai, vallási összefüggések alaposabb ismeretére való törekvés nélkül el kell fogadniuk a szocialistaellenes nézeteket, elgondolásokat. Sok hivő elítéli a vallással való politikai visszaélést. Nehezen viselik el az egyházon belüli és a felekezetek közötti türelmetlenséget, a militáná klerikálisok erőszakját, és maguk is szenvednek a klerikális politika miatt. A jelenlegi pápa, II. János Pál a Vatikán nemzetközi tekintélyének növelésére törekszik, „világhatalmat" akar csinálni belőle, amelynek tevékenysége és álláspontja a szocializmus rovására befolyásolná a nemzetközi eseményeket. Az ő szeretet-, igazság- és békeküldetései gyakran tartalmaznak trium- falizmust, amely kísérője a világban tett lelkipásztori útjainak. A Vatikán társadalmi, politikai aktivitása, gyakori kirohanásai a „felforgató tanok", „a totalitárius ideológiák", az „istentelen materialista filozófiák" ellen, és Európa keresztény egyesítése, amelyben a marxizmusnak-leninizmus és a reális szocializmusnak nem lenne helye, ezt a diadalittasságot teljes mértékben igazolják. II. János Pál, a katolikus egyház feje, olyan feltételeket akar teremteni az egyháznak, hogy ne csak vallási, hanem világi funkciót is betölthessen, amelyek nem tartoznak hatáskörébe. A hívők részvétele az osztályharcban, a politika és a vallás viszonya, az eschatologia és a társadalmi gyakorlat állnak az érdeklődésének középpontjában. Ezeknek a kérdéseknek a magyarázatában és a konkrét gyakorlatban is kettős mércét alkalmaz. Mást a tőkés társadalmak hívői és egyházi hierarchiája és mást a szocialista országok lojális papjai és hívői számára. A tőkés országokban igyekszik leterelni a hívőket a szociális harcok küzdőteréről „tisztán vallási területre". Ellenkező eljárást követ, amikor a hívőket a szocialista társadalmi rend ellen ösztönzi. Napjaink klerikalizmusa politikájának elemzése kimutatja, hogy a vallási érzelmek bizonyos körülmények közepette a vallásos emberek manipulálásának eszközévé lehetnek, ezeknek az embereknek egy része - még ha csak átmenetileg is - szocialistaellenes álláspontra manőverezhető. A politikai klerikalizmus gyakran visszaél azoknak az embereknek az indokolt törekvésével, akik a szocializmus becsületes hívei, és igyekeznek megoldani a társadalmi ellentmondásokat, kijavítani a hibákat. Hatalmi, politikai ambícióit a társadalmi erkölcs terén mutatkozó fogyatékosságok fölnagyításával és demagóg bírálásával igyekszik érvényesíteni. Társadalomellenes érzelmekkel aláfestett vallási demagógiával igyekszik megtéveszteni a hívőket, társadalmi nyomás kifejtésére alkalmas csoportot alakítva belőlük, és a „hívő nép nevében" akar érvényt szerezni a szocialistaellenes céljainak, jogi és egyéb igényeinek. Az antikommunista tervek abból indulnak ki, hogy az egyház a legális működés keretében a szocialista országokban sajátos eszközökkel klerikális szellemben befolyásolja a társadalmi folyamatokat és kapcsolódva a politikai, diplomáciai és propagandatevékenységéhez a legális és illegális egyházstruktúrákhoz szocialistaellenes pozícióra téríti a lojális egyházi hierarchiát és az egyszerű hívők nagy részét is. Az utóbbi években a Vatikánban bizonyos erők az egyház elvesztett pozícióinak „felújítására" törekednek a szocialista országokban. Fokozzák követeléseiket az állammal szemben. Olyan igényeik vannak, amelyek nem függenek össze a lelkiismeret és a hitélet szabadságával, és a vallásszabadság követelésének leple alatt szabad kezet akarnak biztosítani szélsőséges beállítottságú egyéneknek, akiknek célja a szocialista állam- és társadalmi rend fölforgatása. Az egyháznak arra a jogára hivatkoznak, hogy a döntőbíró szerepét játszhassa az emberi jogok megtartásának kérdésében, miközben minden szabadságot a vallásszabadságból származtatnak. A KELETI POLITIKA A Vatikán „keleti politikájának" jelenlegi formája lényegében a nagy októberi szocialista forradalom győzelme után alakult ki. Az akkori pápa XV. Benedek, úgy gondolta, hogy az orosz cár bukása, aki egyben a pravoszláv egyház feje is volt, e vallás gyors megszűnését eredményezi, s így a katolicizmus térítő tevékenysége számára szabad tér nyílik Szovjet-Oroszország népeinek rekatolizálá- sára. 1929-ben XI. Pius pápa megalapította a Rusikum nevű különleges iskolát, hogy kádereket nevelhessenek a ,,keleti politika" megvalósítására. Eszköz volt ez a Vatikán számára a Szovjetunió ellen folytatott harcban, és a római kúria régi vágya megvalósításának reményét élesztette föl, hogy az elszigetelt „pravoszláv testvéreket" ismét katolikus hitre téríthetik. A jezsuiták vezetésével a Rusikumban jobbára az orosz emigráció káderei gyűltek össze. A második világháború után a Rusikum mintájára a Vatikán mellett káder és szervezési szempontból, valamint intézményesen megkezdődött azokból az országokból származó klerikális emigránsok központjainak a létesítése, amelyek a szocializmus építésének útjára léptek. A „fekete internacionálé"- nak ehhez az alakulatához tartozik a szlovák klerikális emigráció is, a római Szent Cirill és Metód Szlovák Intézet keretében intézményesülve. 1952-ben XII. Pius pápa létrehozta az Exul Famíliát, „Az emigráció legfelsőbb tanácsát", amely a II. vatikáni zsinat után a Püspöki Kongregáció keretében tevékenykedik. Ennek alapján az egyes országok emigránsai számára katolikus missziókat létesítettek, s ezzel legalizálták nemcsak a vallási, hanem a politikai tevékenységet is az emigránsok között. A szlovák klerikál-nacionalista emigrációnak, amely létszámát tekintve nem nagy, megvan az állandó szerepe az említett politika megvalósításában. Tevékenysége egyrészt kifelé, másrészt befelé, a kapitalista országokra irányul. Propagandája a CSSZSZK-ban csupán a legreakciósabb körökben talál visszhangra. Politikai tevékenységébe egyházi személyek és a Hlinka Szlovák Néppártja tagjainak sorából egyes laikusok és azok leszármazottai kapcsolódnak be. Szervezeti kereteit az ún. Szlovákok Világkongresszusa biztosítja. A Vatikán „keleti politikájának" megvalósításában résztvevő emigránsok kihasználják Csehszlovákiában az ideológiai ráhatás legális és illegális csatornáit, és kulcsszerepet töltenek be a Csehszlovákia-ellenes kampányok szervezésében. A fő hangsúlyt a szocialista társadalom belső eróziójára helyezik. A katolicizmus életképességét meg akarják szilárdítani szellemi, kulturális és a tömegek nacionalista befolyásolása terén: mint a szocialista rendszer ellen ható politikai tényezőt meg akarja őrizni, de nem közvetlen politikai konfliktusban, hanem a wojtylai „konfliktusos együttélés" taktikájának szellemében tartós ellenállásban. A Vatikán „keleti politikájának" céljait bizonyos vatikáni körök, együttműködve az emigrációval, a klerikális fasizmus ideológiájának és politikájának törlesztésével próbálják megvalósítani, mégpedig úgy, hogy a klérus részvételét kialakításában, propagálásában és megvalósításában próbálják igazolni. A történelemre hivatkozva, továbbra is számolnak a nacionalizmus és a klerikalizmus föléledésével Szlovákiában. A klerikális emigráció a lengyel klerikális reakcióval egyező -vonásokat propagál, amelyeket a lengyelországihoz hasonló módon akar alkalmazni Szlovákiában is. Azzal „érvel", hogy az egyház Szlovákiában mindig a nemzeti hagyományok őrzője volt. Ebből a hamis állításból kiindulva a haladó hagyományok, a szocialista életmód elutasítására ösztönzi a hívőket, mivel az állítólag a nemzet identitását veszélyezteti. A tömegtájékoztatási eszközökben, egyházi búcsúkon és más vallásos ünnepeken propagálja a vallásosságot és a Mária- kultuszt. Az emigráns propaganda szerint ez volna az egyedüli remény és a „nemzet megmentésének" egyedüli alternatívája. Cirillnek és Metódnak „Európa patrónusai- vá“ nyilvánítása a Vatikán számára „nagy ökumenikus jelentőségű", főleg a katolikus és a pravoszláv egyház párbeszédének szempontjából. E párbeszéd azt a célt szolgálná, hogy ismét megnyerjék az „elszigetelt testvéreket" a közös antikommunista front kialakításának, és előmozdítaná a szláv nemzeteknek „az európai keresztény civilizáció" ölébe való visszatérését. Az ökuménikus mozgalomnak az egyház és a szlávok egységének megteremtésében az unionista szovjetellenes hagyomány útján kellene tovább haladnia. A Szovjetunióban és más szocialista országokban folyó átalakítással kapcsolatban a szlovák klerikális emigráció köreiben a Vatikán körvonalazódó új „keleti politikájáról" beszélnek. A Horizont című, Münchenben megjelenő emigráns újság szerint II. János Pál pápa „úgy véli, elérkezett az ideje annak, hogy a dolgokat ismét mozgásba hozza, és megpróbáljon nagyobb teret biztosítani a vallásnak és az egyháznak a kommunista országokban". Ennek az új politikának céljairól, formáiról és módszereiről már 1986 májusában bizalmas és intenzív tanácskozások folytak a Vatikánban. Fölélénkültek az egyházközi kapcsolatok a keleti pravoszláv egyházakkal. A Szabad Európa Rádió szerkesztője, Jo- zef Srámek a Vatikán „új keleti politikájáról" írt cikk szerzője fölteszi a kérdést: miért éppen most döntött úgy a Vatikán, hogy élénkíti „keleti politikáját"? A kérdésre maga válaszol: „Az új enciklika feleletet ad rá. A kereszténység születésének 2000 éves jubileumára készül. Ekkorra a katolikus egyház szeretné sikeresen befejezni a marxizmussal vívott párharcot, s ami nem kevésbé fontos, helyreállítani az egységet a pravoszláv egyházzal. Ezenkívül 1988-ra esik a kereszténység felvételének millenniuma azokban az országokban, amelyek most a Szovjetunió részét alkotják. II. János Pál nem hagyja magát sem megfélemlíteni, sem elkedvetleníteni. Reméli, hogy kimozdíthatja eddigi álláspontjukból a kommunista rendszereket, hogy enyhítsenek eddigi vallásellenes politikájukon, és nagyobb teret és szabadságot adjanak az egyháznak." AZ ILLEGÁLIS EGYHÁZI STRUKTÚRÁK Egyik fő eleme a Vatikán „keleti politikájának" az illegális egyházi struktúrák, az ún. titkos egyház szervezése, főleg ott, ahol a szocialista állam a vallásszabadság állam- polgári elvei szerint a klerikális erők számára lehetetlenné teszi, hogy a legális egyházi szerkezeteken belül megvalósíthassák klerikális politikájukát, a katolikus akciót és a vallási mozgalmakat. Az illegális egyházi struktúrák tagjai tevékenységüket külföldi klerikális központok utasításai szerint végzik. Elsősorban a klerikális emigrációval fenntartott kapcsolataikra támaszkodnak. Ez arra utasította őket, hogy „kollektív disszidensek" legyenek, és a vallás leple alatt szocialistaellenes tevékenységet bontakoztassanak ki. Az illegális egyházi struktúráknak az a rendeltetése, hogy feltételeket teremtsenek a konfrontáció politikája megvalósításának az egyház és az állam között az olyan szocialista országokban, ahol következetesen érvényesítik a vallásszabadság állampolgári alapelveit, kizárják az egyház befolyását az állam vezetéséből, és az egyháznak csak azt teszik lehetővé, ami számára mint egyházi szervezet számára indokolt. Az illegális egyházi struktúrák újraéledése az adott politika keretei közt összefügg azzal, hogy visszaszerezze az egyház és a papság a szocialista társadalomban elvesztett pozícióit, azokat a lehetőségeit, hogy befolyásolja a politikai, a gazdasági és a kulturális életet. Tartalmilag a hívők vallásos érzületével való visszaélésről van szó. Ebben az antikommunista ideológusok jelenleg megfelelő eszközt látnak a szocialista társadalom belső erózió által való fölbomlasztására, azzal, hogy politikai ellenzéket létesítenek a munkásosztály és élcsapata a kommunista párt vezető pozíciójával szemben. A Vatikán és a klerikális emigráció képviselői az egyházat „harcos szervezetté" akarják változtatni, leküzdve azt a mentalitást és egyéb kísérőjelenségeket, amelyek a hívók szocialistaellenes elkötelezettségének akadályai. A lojális egyházat olyan társadalmi erővé akarják változtatni, amely egyesítene minden szocialistaellenes aktivitást, és fékezné a szocialista államot belső és külső funkcióinak teljesítésében. A szélsőségesek szerint az egyháznak a szocialistaellenes erők természetes szövetségesévé kell válnia. A klerikalizmus további aktivizálásának útján maguk is számos akadályt látnak, a történelmitől kezdve a kommunikációs és pszichológiai korlátokig. Tudatosítják, hogy a klerikális érdekek érvényesítése ún. polgári mozgalmak útján (Charta 77, Lengyelországban a Szolidaritás és a KOR) keresztény demokratikus program formájában a mi viszonyaink között nem reális és megvalósíthatatlan. A Vatikán és a klerikális emigráció képviselői ugyanúgy, mint a háború utáni időszakban, igyekeznek lebontani azokat a természetes korlátokat, amelyek a cseh és a szlovák klerikálisok között fönnállnak. Fel akarnak hagyni a kölcsönös vádaskodásokkal idehaza és az emigrációban; majd egységes szocialistaellenes frontot szeretnének létrehozni. E cél érdekében ki akarják használni a különböző vallási alkalmakat és rendezvényeket, mint a búcsújárások, amelyeken a katolicizmus erejét akarják kifejezni. „Szeretettel" kívánnak közelíteni az ifjúsághoz, és türelemmel viseltetni eltérő, a hagyományos egyházi erkölcs szempontjából hagyománybontó megnyilvánulásai iránt, amely kifejeződik külsőben, zenében, énekben és egyáltalán viselkedésben a búcsújárások vagy egyéb vallási rendezvények alkalmából. Az illegális egyházi struktúrák keletkezése összefügg a klerikalizmusnak a mai világban történő aktivizálódásával. Főleg a szocialista országokban tapasztalható ez, ahol valójában elvesztette egykori pozícióit. Tartalmát tekintve ez a hívők vallási érzületével való visszaélés az antikommunizmus szennyes céljai érdekében, amelyekben az imperializmus korunkban megfelelő eszközt lát a szocialista társadalom bomlasztására. A TÖRVÉNY VONATKOZIK MINDENKIRE Ismeretes, hogy a hívő emberek többsége naponta kifejezi pozitív viszonyát társadalmunk fejlesztésének programja iránt. Elsajátítja és kihasználja forradalmi utunk előnyeit, és munkájával fokozza részvételét eredményeinek létrehozásában. A szocializmus javára végrehajtott cselekedeteket a hívók össze- egyeztethetőnek tartják vallásos meggyőződésükkel. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy az egyszerű hívők pozitív törekvéseinek az egyház egyes klerikális beállítottságú tagjai gyakran szigorú határt szabnak, melyet a haladó mozgalmakhoz és különösen a szocializmushoz való negatív viszonyuk határoz meg. A hívók társadalmi elkötelezettségét a szocialista országokban igyekeznek ellenzéki álláspont kialakítására irányítani és a reakciós klerikalizmus eszközévé változtatni. „Az utóbbi időben tanúi lehetünk annak, hogy egyes nyugati hírközlő eszközök segítségével az antikommunista erők hogyan igyekeznek megszervezni ellenzéki csoportok alakulását, ösztönözni akcióikat, amelyekkel nyugtalanságot, feszültséget akarnak kelteni társadalmunkban, s ezeket vallási motivációkkal akarják leplezni" - hangsúlyozta Miloá Jakes, a CSKP KB főtitkára a Központi Bizottság 9. ülésén. „Határozottan el kell utasítanunk ezeket a törekvéseket. Államunkban valamennyi hívő élhet az alkotmány biztosította vallásszabadsággal, részt vehet a vallási életben és a szertartásokon. Ebben senki sincs nálunk korlátozva. Nem becsüljük túl, de le sem becsüljük az ellenség törekvését. .. Az a fontos, hogy a párt, a kommunisták alaposan tájékozottak legyenek ezekről a problémákról, hatásosan föllépjenek ezek ellen a törekvések ellen, és olyan tevékenységet folytassanak az állampolgárok között, hogy a szocialista ellenes akciók szervezői - nagyrészt egyének - törekvéseikkel elszigetelődjenek. Nem engedjük meg, hogy az átalakítással és a demokratizálással bárki is visszaéljen. Az állam törvényei mindenkire egyaránt vonatkoznak, s akik megsértik őket, számolniuk kell a jogi következményekkel “ ONDREJ DÁNYI llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll
