Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-07 / 40. szám
A békegépezet beindult, most már „csak" a béke van hátra Irak és Irán között és általában az öböli térségben. A tűzszünet életbelépése óta az első halott nem a hadiesemények, hanem a napszúrás áldozata: egy dán tiszt „kintfelejtette magát" a tűző napon. A forróság mindvégig egyik főszereplője volt a háborúnak, hiszen a csontszáraz talajon akadálytalanul mozgott a legkorszerűbb haditechnika, s ilyenkor úgy látszott: Allah az iraki fegyverek mellé állt, mert azok voltak korszerűbbek, mozgékonyabbak. Ha ellenben tartósan beborult vagy zuhogott az eső, akkor a felázott talajon az emberi energiára alapozott iráni tömegerőé volt a főszerep. Ahogy Napóleon oroszországi hadjáratával kapcsolatban néhol Tél-tábornokot emlegetnek, a közép-keleti hadi legendáriumban is bizonyára meg fog jelenni Nap-generális, vagy ellenfele, Eső-tábornagy. Nehezen felejthető élményeim közé tartozik az a felirat, amelyet a háború legkritikusabb napjaiban olvastam az egyik hadviselő fél rántó szinte elporladt, még a város neve is „elarabosodott". Ettől kezdve Mu- ammarah néven emlegették az iraki jelentések. (Egészen 1982. március 22-ig, amikor ismét iráni kézre került a város.) De közben sor került Irán 1981 -es januári offenzívájára, amelyet még számtalan próbálkozás követ. Az év őszén az iráni hadsereg felőrli az abadani olajvárost szorongató iraki gyűrűt, és sikerrel jár az arabok lakta perzsa tartományban, Huzisztánban indított iráni támadás is. Ám 1982 nyarán ismét Irakhoz pártolt a forgandó hadiszerencse. Szinte az egész front hosszában (több mint ezer kilométer) iraki győzelmek születnek - ezek adják a sajátos hátteret azokhoz a bagdadi döntésekhez, amelyek a csapatok visszavonását eredményezik. De sem a visszavonulás, sem az egyoldalúan meghirdetett tűzszünet nem vezet eredményre, s nem változtat a helyzeten az sem, hogy Irak megkísérli blokád alá venni a Harg szigeti olajkikötöt. Mindenütt, minden fegyvernem működési területén folyik a háború. a háborút. Ehhez azonban egyik oldalon sem voltak meg a feltételek. Hiányzott a nagy hatékonyságú, pontosan irányítható fegyverek tömege, nem voltak megfelelő szakemberek sem kellő mennyiségben - így a hadszíntérre ugyan a legváltozatosabb összetételekben kerültek ki a korszerű fegyverek, de a legtöbbjük csak próbaszéria-mennyi- ségben. Kiderült, hogy a második világháború után a legvéresebb háború (több mint egymillió beismert halott) nem bénítja meg az ellenfél hátországát, nem tudja igazán szétzilálni termelési, elosztási és szállítási infrastruktúráját, de nem tudja hatástalanítani azt a nemzetközi fegyver- szállítói-élelmiszerellátói hátteret sem, amely az első pillanattól kezdve nélkülözhetetlen volt a háborúban. Patthelyzet alakult ki, amit kitünően jellemez az is, hogy bár eddig 546 hajót ért többé-kevésbé súlyos támadás az öbölben, a szállítás mégsem állt meg egy pillanatra sem. 1986-ban iráni csapatok elfoglalják Fao-félszigetét, és fojtogatóan szorosra zárják a gyűrűt a dél-iraki SZÚ 15 38. X. 7. gos hivatalának falán. A lendületes, festett betűkből rótt mondát így szólt: ,,Ha majd egyszer béke lesz, annak áldásait nem élvezhetik azok, akik nem Ítélték el az ellenség fasiszta rendszerét." A komor mondat valójában üzenet volt, azt szugge- rálta, hogy ki-ki valljon színt, hogy senki se maradjon semleges ebben a konfliktusban. Ma már tudjuk, hogy ez a törekvés nem járt értékelhető eredményekkel: a világ nagyobbik része megmaradt semlegesnek, egyenlően távolságtartónak. Némelyek azért cselekedtek így, mert az egyformán jó gazdasági (fegyverszállítói, kereskedelmi stb.) kapcsolatok fenntartásával vélték a legjobban szolgálni saját nemzeti érdekeiket, mások meggyőződéssel vallották, hogy ennek az értelmetlen vérontásnak nem lehetnek győztesei csak vesztesei, tehát mindent meg kell tenni a vérontás mielőbbi megszüntetéséért, hogy a fegyveres harc után elkezdődhessenek a diplomáciai csaták, amelyek közül remélhetően a leghevesebb sem kíván újabb véráldozatokat. Nyolc év elég volt a vérből. Mikor kezdődött a nyolc háborús esztendő? Ez a béketárgyalások első fogas kérdése. Ha a háborús esemény- naptárt iráni felfogás szerint állítják össze, akkor a kezdő dátum 1980. szeptember 22. Iraki magasabb egységek ezen a napon lépték át a határt, és kezdték meg a behatolást iráni területre. Ám, ha a naptárt Bagdadban készítik, akkor már szeptember elejét is háborús időnek jelzik: ekkor - perzsa kezdeményezésre - már elég nagy volt a tüzérségi és gyalogsági aktivitás a határövezetben, s mint az iraki hadinaplókból kitűnik, már hetekkel korábban észlelték iráni oldalról a háborús mozgást. Szeptember harmadik hetében Bagdad felmondta az 1975- ben kötött határegyezményt - de a hónap utolsó napjaiban az iraki vezetés már elő is terjesztette tűz- szüneti javaslatát, és kinyilvánította békeszándékait. Bagdad mindvégig szívesen emlékeztetett arra, hogy első „békefel- hívása" - csakúgy, mint a jó néhány következő - akkor látott napvilágot, amikor az iraki fegyvereket látványos sikerek övezték. 1980. szeptember 28-án hozta első határozatát az ENSZ, amelyben az ellenségeskedések megszüntetését sürgette. Az eredmény ismert - a békekezdeményezést hadiesemények követték. Az iraki csapatok nem egészen egy hónappal később bevették Khorramashar perzsa kikötővárost. Az ostrom szinte mindent elpusztított: a Shatt-el-Arab folyamóriás mentén fekvő óriáskiköA tengeri fölény hamarosan Iráné lesz, érzékeny veszteségek érik az iraki flottát. Ám a levegőben Irak az úr, jól képzett pilótái, első vonalbeli repülőgépei, korszerű rakétafegyverei nemcsak a légi fölény kiharcolását teszik lehetővé, hanem azt is, hogy némileg ellensúlyozza a perzsa tengeri pozíciókat. De az iráni tengerészet megbénítja az iraki kikötőket, a megrongált és elsüllyesztett hajók használhatatlanná teszik a határfolyó iraki oldalát, a tartályhajók ellen kezdett korlátlan légiháború pedig pokoli módon megnehezíti a hajózást, a szállítást, a közlekedést a hirtelen hadszíntérré vált vizeken. 1982 nyarán fordulni látszik a kocka: iráni csapatok hatolnak be iraki területre, és megkezdődnek a „döntő" vagy „végső" csaták. Az iráni hadvezetés óriási tömegeket mozgósít: a középső frontszakaszon indított offenzívát „milliók csatájának" nevezték Teheránban. Két évvel később a dél-iraki mocsárvilág olajban gazdag szigetei, a Madzs- nun-szigetek kerülnek iráni kézre. Teherán úgy beszél ezekről a területekről, mint amelyeket „zálogként" foglalt el, s ez a zálogtárgy ellensúlyozhatja majd az országnak okozott háborús pusztítást, a károkat. Ekkor már javában folyik a számháború. Különböző számok kerülnek forgalomba. Először 30-50 milliárd dolláros háborús kártérítést követel Irán. Később ennek a tízszeresét is emlegetik. Persze győzelem, hadisiker, vagy békeegyezmény nélkül kártérítést emlegetni meglehetősen visszás dolog - a teheráni követelések viszont félreérthetetlenné tették: Irán győzelemre törekszik. Ennél sokkal többet nem lehetett megtudni a konkrét hadicélokról később sem, ez ügyben egyik fél sem volt különösebben közlékeny. Feltételezték, hogy Irak szívesen venné az arabok lakta Huzisztán tartomány megszerzését, de még inkább szeretné a létérdekeit fenyegető iszlám forradalmi propaganda exportjának leállítását és a határkiigazítást a déli szakaszon. Irán a nagy összegű kártérítés mellett az iraki rendszer megbélyegzését, a rezsim elpusztítását, az első számú közellenségnek kikiáltott iraki elnök menesztését és felelősségre vonását követelte, és persze, szívesen látta volna az iszlám rendszer bevezetését nyugati szomszédjánál. Az 1984-es esztendőben elkezdődött és általánossá vált a tankhajók elleni harc, s akkor kezdődött a városok háborúja - egymás városainak légi és rakétabombázása. Ebben az évben már gázfegyvert is alkalmaztak, és világossá vált: mindkét fél totálissá akarja tenni gazdasági és kulturális központ, Bászra körül. A következő évben a „hajózás szabadságának biztosítása érdekében" megjelennek a nagyhatalmak flottái az Öbölben. A veszély és a feszültség csak nagyobb lesz. Egy túlzottan „sikeres" iraki légitámadás után az USA haditengerészeti védelmet biztosít az Öbölben hajózó kuvaiti hajóknak. Közben kezdeményez az ENSZ, a Biztonsági Tanács, az Iszlám Konferencia Szervezete, az el nem kötelezettek mozgalma, a hatok csoportja, az Arab Államok Ligája, békejavaslatokkal járják a térséget a keleti és a nyugati megbízottak. A világ kezd reménykedni abban is, hogy a nagyhatalmak nyomása is egy közös irányba, a béke felé hat majd. Ennek feltételei hirtelen megjavultak az Afganisztánnal kötött megállapodással. Világpolitikai szempontból minden bizonnyal ez volt a legfontosabb előzménye annak, hogy meghirdetése után majdnem egy évvel Irán is elfogadja a Biztonsági Tanács 598-as határozatát, és készséget mutat a békére. A pozitív válasz előzményei közé tartozik egy teljességében mindmáig fel nem derített másik esemény is: a Vincennes amerikai hadihajó lelőtte az IRANA- IR 290 utast szállító légibuszát. Az ENSZ, a BT ezután elmarasztalta ugyan Washingtont: de a világszervezetben nem lehetett eltekinteni a béke nyomatékos sürgetésétől sem. Irak már tavaly elfogadta a BT- döntést, most pedig úgy reagált, hogy bejelentette, kivonja csapatait az ellenőrzése alatt tartott iráni területekről. Irán elfogadta azt a bagdadi követelést, hogy közvetlen tárgyalásokat kezdjen ellenfelével. És - miközben Bagdad is, Teherán is győztesnek nyilvánítja magát a végkimerülésig elhúzódó háború végén - végre megkezdődhettek az érdemi tárgyalások. A több mint 1200 kilométeres szakaszon elhelyezkedtek a megfigyelők, berendezkedtek a hosszúnak ígérkező szolgálatra. Ami talán akkor ér véget, ha majd egyszer béke lesz. Vagy még akkor sem. Legfeljebb, amikor valódi béke lesz. De már most, a valódi béke (talán?) előszobájában megvan az ok az elégedettségre, örülhet, akinek meghagyta életét a harcok megszakadása. Mint ahogy bizonyára örülnek és elégedettek azok is, akiknek megtelt a páncélszekrényük a hadi- szállítások hasznából. De okuk van az örömre azoknak is, akiknek eddig sikerült kívülmaradni a konfliktuson, ám nap mint nap érzékelték a háborúba sodródás nyolc éven át nagyon is reális veszedelmét. KRAJCZÁR IMRE Ma van a Német Demokratikus Köztársaság megalakulásának 39. évfordulója. A közel négy évtized alatt teljesen új lakónegyedeket, új városokat építettek. És mert az NDK-ban az építőművészet elméleti alapját tizenhat államilag is elfogadott építészeti elv képezi, gyakran szóba kerül a legerőteljesebb elv formálója, a Bauhaus, a most jubiláló, építészeti és iparművészeti műhelyiskola. Hetven évvel ezelőtt a Weimari Művészeti Főiskola tanszékeként önálló műhelyiskolát alapított Walter Gropius építész. Programot is adott neki: „Az egész és a rész, az egyén és a közösség, valamint közvetlen környezete viszonyának értelmezésével új formákat kell keresni. Figyelve az anyagra, a rendeltetést, célszerűséget szolgáló formákra, az összes művészeteket össze kell fogni az építészetben." Programját azonban 1925-ben kezdte el igazán hatásosan, egyre nagyobb visszhangot kiváltva megvalósítani, amikor a műhelyiskola Weimarból Dessauba, a maga tervezte épületbe, a Bauhausba (Építőház) költözött. Programját, tanítását azóta egyszerűen csak így jelölik: Bauhaus. Illő hát, hogy a múhelyiskoláról elmondjunk egyet s mást. Először az épületről. A régi városközponton kívül esik, de mert a várost a második világháború éveiben az itt gyártott Junkers repülőgépek miatt sorozatos bombázásokkal szinte porig lerombolták, az újjáépítést pedig a romok mellett kezdték el, a mai városközpontban található. Nem különösebben szép, nem is olyan tetszetős ez a park melletti, nevezetes, de ma már szokványos épület. Ez érvényes a mögötte magasló egykori műteremházra is. Talán csak a csillogó, óriási üvegfelület teszi érdekessé ez utóbbinak a látványát. Persze, az egykori tanítvány, Wolf Herzogenrath művészettörténész, aki két évtizeddel ezelőtt megszerkesztette az „50 éves Bauhaus" című kiállítás katalógusát, másként vélekedik: ,,Sokan mondják, hogy nem jó épület, de ugyanakkor látnunk kell, ebben pontosan tükröződik a Bauhaus lényege, mert ez az épület kitűnő otthont nyújtott a különféle műhelyeknek." ■ Jelenleg az alsó szinten üzletek találhatók, gépipari szakiskola, diákotthon és művelődési központ működik itt. Az egykori múteremház- ban pedig színház. Legutóbb 1976 és 1980 között tatarozták, részben át is építették. Megmaradt ugyan a műteremház a kívülről üvegfüggönynek látszó, 1400 négyzetméter felületű homlokfala, de belülről ablakos, nyílászáró szerkezeteket építettek hozzá, a világítást pedig neoncsövek alkalmazásával tökéletesítették. Az egykori múteremház és az épület közötti függőfolyosóhoz, a Bauhaus-hídhoz 163 fokú lépcsősort építettek. Az egykori tanítvány, Cári Selmanagic tanár segítségével felújították a külső falakon az épület szürke alapszínének mind a négy, jellegzetes változatát, a belső helyiségek falait pedig az eredeti Bauhaus-színek - sárga, szürke, vörös, kék, fekete, fehér - alkalmazásával festették át. Másodszor az alapítóról, Gropius építészről, illetve az intézmény, a Bauhaus tanítási és munkamódszeréről kell szólni, mert az még ma is követendő. Gropius az iskolarendszert egyfajta termelési rendszerré alakította át. A diáknak az első három évben ugyan tandíjat kellett fizetnie, ám utána pénzt keresett olyan munkákkal, amelyeket a Bauhaus különféle vállalatoknak eladott. így az intézmény megkereste azt a pénzt, amit az állam, a városi tanács képtelen volt támogatásként megadni, a diákok is megkeresték a pénzüket, és nem kellett tandíjat fizetniük. Az oktatást is forradalmosította Gropius, mert az elméleti irányzat, a program nem katedráról hangoztatott tételként került a hallgatók tudatába, hanem a műhelymunka során. Gropius szerint a képfestéstöl a textiltervezésig és a fényképezésig minden az építészethez tartozott, ezért minden szakmában két foglalkozást rendszeresített: műhelymunkát kézművességi alapon és forma- tervezést.' Harmadszor arról illő szólni, hogy amikor a Bauhaus hatása túljutott az országhatárokon, milyen volt a mi hozzá fűződő kapcsolatunk. Köztudott például, hogy a múhelyiskola tanárai öt különféle irányzat követői, különféle országok, nemzetek kiválóságai, művészegyéniségei, neves mérnökei voltak. Köztük 1923-tól a festőművészként indult Moholy-Nagy László, aki később fotóművészként is sikert aratott. . Kevésbé ismert tény, hogy a harmincas években hazánkban is követni kezdték a Bauhaus példáját. Az építészek és képzőművészek közös szerkesztésében, Brnóban megjelent négynyelvú (cseh, német, francia, magyar), Telehor című nemzetközi szaklap rendszeresen foglalkozott a Bauhaus-stílussal. Sőt, 1931-ben az egyik számát kimondottan Moholy-Nagy László művészetének szentelte. Két évig (1931-33) a Bauhaus tanítványa volt a bratislavai Blüh Irén is, a Vörös Segély tisztségviselője, a Dielo elnevezésű avantgárd művészcsoport tagja. Dessauban a Walter Peterhans vezette fotómú- helyben magyarországi társaival (Fodor Etel, Kárász Judit, Pap József) együtt sajátította el a fotók alkalmazásának újszerű módozatait. Itthon, akárcsak társai Magyarországon, egyike volt azoknak, akik a Bauhaus szellemében művészi rangot adtak a riport- és szociofotóknak. Negyedszer az intézmény történetéről: Működésének fénykora 1933-ig tartott, mert az akkor uralomra jutott fasiszta rezsim letiltotta az állami, a városi támogatást, feloszlatta a tanári kart. Az Amerikába emigrált Moholy-Nagy László azonban néhány év múlva, 1937-ben már hivatalosan is bejelentette a Bauhaus programját folytató új nevelési központ, a chicagói School of Design megalapítását. Ennek a világviszonylatban ma is élenjáró intézménynek a modern formatervezésben játszott meghatározó szerepe valójában tehát a Bauhaus utóélete. Nagyon sokan a Bauhaus-elv és a design alatt szinte ugyanazt értik: az ízlésesen mutatós, a szép, de feltétlenül a rendeltetésnek megfelelő, célszerű formát. HAJDÚ ANDRÁS Szobor és egyben időmérő is ez a Világ-napóra (Weltmittags-Sonnen- uhr). Szintén egy Bauhaus-tanitvány, Achim Kühn készítette. (Hajdú Endre felvétele) Bauhaus
