Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-08 / 27. szám
SZ. GYESZJATSZKOV A szürkületben a tajga sötétzöld pajzsa egyre jobban oltalmába vette a falucskát. Az ablakokon át álmosan pislogott az éppen hogy meggyújtott lámpák tompa fénye. Hihetetlen csend, nyugalom uralkodott mindenütt. Pasa néne elnehezedett paraszti kezét köténye fölött összetéve gyönyörködött az ö vénhedt, de még mindig jó állapotban lévő nyolcfalas házának tisztaságában. Amint az öregasszony a fehér padlódeszkára tekintett, arca felragyogott; a házacskában, bár küszöbön volt már az ősz, a frissen lemosott széles hátú székekből hársfa illata áradt. Pasa néni unokája, Npsztya, már harminc felé jár, a néne meg a férfinemzetség romlása fölött siránkozik. ,,A fennvaló nem küldött vőlegényt Nasztyuskának. Veri a szegény árvát" - sóhajtozik az öregasz- szony. Nasztya tényleg árva: apja a háborúban pusztult; anyja korán elhalt, így hát nagyapja és nagyanyja mellett nőtt fel. „Pedig a kolhozban ő a legdolgosabb leányzó... egy egész brigád van a kezén" - jegyezte meg nagyapja büszkélkedve.- Szép leány ez a Nasztya! Olyan a szeme, mintha novgorodi ikonokról szállt volna alá! - észrevételezte már az első teázás alkalmával Dmitrij Szergejevics, a városból nemrégiben hozzájuk érkezett festőművész. A kovártélyos szavainak hatására Nasztya arcán élénk pír futott végig, de olyan, hogy két kerek hónapon át, míg a művész náluk lakott, nem is tűnt el onnan.- És maga nem fél éjnek idején egyes- egyedül? - csodálkozott el őszintén a férfi, mikor megtudta, hogy Nasztyának még udvarlója sincs.- Nem félek én az erdőtől! - nevetett fel a lány. - Meg aztán nem is járok egymagámban. Tudja, milyen figyelmesek a lovak! S az öreg puskáját is magammal hordom. - A lány kiegyenesedett, éppen olyan magas lett, mint a művész.- Diana istennő gumicsizmában és pu- fajkában, kezében kétcsövű puska... Vagy másvalami? Megpróbálom megfesteni... Nasztya azonban teketória nélkül ellentmondott annak, hogy modellül szolgáljon. S attól fogva mintha valamilyen hűvösség lopózott volna közéjük. Ma este azonban a férfi szobájában, az ablak talpán egy kis virágcsokor jelent meg: Nasztya rájött, hogy a művész távozni készül. A vacsora valahogyan hosszadalmasra sikerült, ugyanis az öregeknek, mikor a férfi bejelentette, hogy másnap elutazik, egyszeriben megfogant a szavuk, és mint valami ázott verebek, kuporogtak ott tovább.- Nos, ha már menni kell - akkor menni kell - szólalt meg az öreg a vacsora vége felé, bűnbánó mosoly közepette. Előző nap nagyapó, leszurkozta a csónakot télire, és a szurokból, a friss gyalufor- gácsból, az enyvböl áradó szagokat, melyek összekeveredtek a kertekben égetett avar füstjével, még mindig érezni leheteti a szobában. Maga a ház ósdi vitorlás hajóra emlékeztetett, mely a monoton, hűvös hullámverésben nyikorog. Ősi földműves nemzetség neve fűződik ehhez a házhoz. Az utóbbi háborúban négy legény indult el innen a hazát védelmezni, és egy se tért vissza közülük.- Minden évre egy fiam - közölte az öreg szárazon, a családi albumot mutogatva Dmitrij Szergejevicsnek. Pasa néne egy skatulya legaljáról előszedte a gyászjelentéseket, s elsírta magát. Aztán ismét óvatosan elrejtette a skatulyát. Dmitrij Szergejevics meg arra gondolt, hogy az orosz nép nem más, mint nemzedékek hosszú láncolata. A festőművész alkotói kiküldetésbe érkezett északra. Az erdőkitermelés új munkástelepülésén nem volt elegendő hely, az emberek mozgószállásokon laktak, így hát azt ajánlották neki, hogy egyenest az étkezdében szálljon meg, vagy, amint mások is teszik, béreljen egy szobát a húsz kilométerre lévő faluban, ahová napjában kétszer jár ki az autóbusz. így lett nagyapó meg Pasa néne kovárté- lyosa Dmitrij Szergejevics. „Rönkhúzatás téli körülmények között" - ez volt a művésznek szóló megrendelés, mellyel viszont nem valami gyorsan haladt. Dmitrij Szergejevics reggeltől estig az etűdökkel bajmoló- dott. Úgy cseppent ide a tajgába, akár egy ismeretlen világba, mely tele van a nap hevítette fenyőgyanta bódító illatával. Az egyik napon rajzállványát egy ősi zűrjén patak kanyarulatánál állította fel. Az erdő néma volt, olyannyira, hogy hallani lehetett, mint csapdossák a vizet a halak. És önmaga számára is váratlanul, a megrendelt munka helyett fíehány nap alatt megfestette a Tajga visszatér című kék tónusú pannót. Az évszázados fenyők zúgásából meg az északi vidék kékben játszó békés hangulatából is volt valami azon a képen. Az idősebb munkások, akik maguk is életük felét a tajgábán élték le, hallani vélték ezt a zúgást.- De hol van a csörlötárcsás traktor?- kérdezte a főmérnök, aki a művésznek a hivatalos megrendelést adta.- A képről én nem a traktort, hanem az embert akarom hallani. És Dmitrij Szergejevics nagy csodálkozására a munkások mindannyian az ő véleményét osztották.- Igaza is van! A gépek munka közben is zúgnak, a tajgát is elnémítják! És most, amint a csalóka holdfényben elmerengett, Dmitrij Szergejevics arra gondolt, hogy öt az észak emberei éppen a lélek tág világa iránti vonzódásukkal ejtették csodálatba. És ettől a gondolattól könnyebb lett a szíve; mintha önmagában fedezte volna fel ezt a tágas világot, és, bár már szunnyadozott, úgy tűnt, hogy nem az álom környékezi, hanem a széles látóhatáron túlra, vég nélküli messzeségek felé igyekszik lebegve. Nasztya hangja szakította ki az álom köny- nyed öleléséből.- Dmitrij Szergejevics, maga nem alszik?- suttogta csaknem a fülébe a lány.- Nem alszom. Mi történt?- Nem történt semmi- - mondotta a lány szomorúan. - Egyszerűen beszédem van magával, de a házban nem lehet, nagymama meghallja... állandóan csak a vőlegényeket emlegeti, de amúgy szigorú, óhitú asszony!-Rendben van. Egy pillanat... - fogta suttogóra a férfi is. Nasztya a hintánál várt rá, melyet még a háború előtt, mindjárt szüleinek az esküvője után állítottak fel. A családi albumban a férfi látott egy sárgult, régi képet: a hintán egy soványka, boldogságtól sugárzó lány- Nasztya édesanyja ül, és mosolyog. Olyan békés ez a mosoly, alig lehet hinni, hogy akkor kilencszáznegyvenet írtak. Dmitrij Szergejevics emlékezetében most az a fénykép villant fel. - Meglehet, azért, mert Nasztya fehérbe öltözött, akár egy menyasszony - gondolta magában. A rétekről felgomolygó őszi köd mintha letörölte volna Nasztya arcának pirospozsgáját, és a lány nagy szemei rendkívül élénken felragyogtak. Dmitrij akkor, az elején, Nasztya miatt halasztotta el az utazást. A lány úgy jelent meg előtte, mintha a tajga rétjeiről felszálló ködből született volna, és olyan bódító szabadon szárnyaló szerelmet hozott magával, hogy lenyűgöző csodaként hatott aztán a benne végbement változás, mely bátor, forró szívű nőszeméllyé varázsolta.- Ide hallgass, Nasztya! Mondd, miért nem akartál modell lenni? - kérdezte még egyszer a férfi.- Talán nehéz kitalálni? Hát ha lefestett volna, akkor minden bizonnyal arra gondol, hogy az éppen én vagyok. Es magával viszi arcképemet, az igazi Nasztyát meg itt hagyja! Dmitrij Szergejevics sohasem érezte magát olyan kellemesen, mint ezeken az őszi esőzések előtt beköszöntött derűs, csöndes napokon. Reggelente nagyapa az erdőre ment, Pasa néne vagy a baromfiakat etette, vagy a falusi boltba ment, mely két kilométernyire volt onnan. A házban is, a termés betakarításával elfoglalt faluban is olyan csend volt, hogy időnként Dmitrij Szergejevics szinte hallotta a közvetlen közelében, amott a patakocskán túl kezdődő tajga lélegzetét. S a tajga újból életre kelt a képen. És amint ez rendszerint olyankor történik, amikor az ember egész énjét valamire összpontosítja, arra gondolt, hogy fogja magát, és átteszi vászonra azt a pannót, de aztán teljesen más kép lett belőle; maga is érezte, hogy színekben nem olyan gazdag, de annál mélyebb. Aztán úgy történt, hogy éppen azon a napon, amikor Dmitrij ráébredt, hogy a kép már nem igényli az ecsetet, hogy már készen van munkája, nagyapó meghívta a fürdőbe... A gyantás gerendákból, melyekből a fürdőházacskát összeácsolták, a forró gőz a tajga minden aromáját kisajtolta, az öreg pedig egy fatállal egyre csak öntözte az áthevült tűzhelyet, és a gőz sűrű felhője mind a két fürdölócát eltakarta. Késő este volt már, mikor nagyapóval együtt visszatért; a kerteken ét a házhoz vezető keskeny ösvény fölött a tiszta őszi égbolt már kiakasztotta csillag-lámpásait. A házikó amott, a dombtetőn feketéllett.- Lám, magam faragtam ezt a mesét- mutatott nagyapó a faragott csipkegallérral szegélyezett padlásszobára, ahol most Nasztya lakott. „Érdekes... vajon itthon van-e, s ha itthon, mit csinál?" - gondolta el a művész, és azon nyomban, mintha gondolatába láttak volna, a padlásszobában fény gyúlt- tehát itthon van Nasztya, nem ment kihálóba, ahogyan tervezte. Dmitrij lelke felvidult. Könnyeden szaladt fel a meredeken.- Levele van, Dmitrij Szergejevics!- nyújtott oda egy borítékot Nasztya mesterkélt közönnyel. Amaz viszont a lány hangjából kiérezte az izgatottságot, s ez lecsillapította vidámságát.- Mit írnak? - kérdezte nagyapó Nasz- tyához hasonlóan, de érezni lehetett, hogy ő is palástolni próbálja izgatottságát, viszont- akárcsak Nasztyának, neki sem sikerült.-Semmi különös... a képet sürgetik a kiállításra - válaszolta Dmitrij Szergejevics. Akkor viszont mégsem utazott el. A képet postára tette, és ment minden tovább, mint annak előtte. De lehetséges, amiatt, hogy a képet már elküldte, vagy egyszerűen, mert megkezdődtek az esőzések, és elválasztották őt a tajgától - Dmitrijen eluralkodott az unalom.- Holnap elutazom - döntött egy reggel, de aztán nem ment el se holnap, se holnapután. Anélkül, hogy ráeszmélt volna, továbbra is a kedvező pillanatot várta. Az öregek is megérezték ezt, s mintha kissé idegenkedve viszonyultak volna hozzá. Csupán Nasztya nem vett észre semmit. Avagy inkább olyan nagy volt szerelme, hogy semmiről sem akart tudni. Az eső meg egyre esett, egyre csak esett, hogy aztán végül is elhozza a várt pillanatot.- Ne búsulj, csak a rajonhoz megyek, egy nap leforgása alatt itt vagyok! - ígérte meg Nasztya a művésznek, mikor közölte vele, hogy az elnök a rajonhoz küldi egy szállítmányt átadni. Dmitrij Szergejevicsnek nem volt lelki ereje, hogy bér a gépkocsiig elkísérje - az ablakból integetett neki. Az öregeknek sem szólt szándékáról, de szükségtelen is lett volna, anélkül is kitalálták.- ön elutazik? - kérdezte félénken nagyapó, aki a beszélgetésben újból visszatért a tiszteletteljes, hűvös ,,ön“-re. - Nos, mit lehet tenni... ha már várják önt a városban ... - Az öregember cigarettát sodort, de nem gyújtott rá; akarva, nem akarva szinte odaszegeződött ahhoz a helyhez, ahol megboldogult idősebbik fia úgy szeretett üldögélni, mielőtt elment volna a háborúba. Pasa néne is egyre csak hallgatott.- Mindenki menni akar valahová. Futni akarnak önmaguk elöl, csakhogy önmagad ,®löl úgysem menekülhetsz el - zsörtölődött sértődötten az asztalnál nagyapó.- Köszönet a kenyérért, sóért, jó emberek, minden jót!- Hát bár Nasztyuskámat várná haza, hogy emberekhez illő módon elbúcsúzzanak! ... - fakadt ki, és Drmitrij Szergejevics ekkor jött rá, hogy a néni is öreg már - éppen olyan öreg, mint nagyapó.-Jobb lesz Így... Nasztyának lesz így jobb... - préselte ki magából a szavakat Dmitrij. Dmitrij Szergejevics már az úton volt, mikor visszafordult, Nagyapó a kiskapunál álldogált ősz fejével, alacsony termetével; úgy állt ott, mint egy durcás kisfiú. Mikor Dmitrij Szergejevics megfordult, az öreg felvillanyozódott, és integetni kezdett feléje. S akkor Dmitrij Szergejevicsnek emlékezetébe vésődött a sötétlö, nyirkos tetejű, nyolcfalú öreg ház, a tágas udvar meg a hinta, a tűzpiros berkenye, mely oly élénken piroslott a napfényben, mintha nem is vett volna tudomást az októberi esőkről. Minden ismerős volt itt. És akkor Dmitrij Szergejevics egyszerre felfogta, hogy olyan házból távozik, mely otthonává válhatott volna. A domb alatt motor berregése hallatszott; egy háromtonnás bújt elő, hirtelen fékezve.- Gyerünk, gyerünk! Az idő drága! - kiáltott oda a sofőr. A csupasz deszkákból összeeszkábált, négyesével elhelyezett üléseken tizenkét ács üldögélt.- Nézd csak... a fehérnépjét!... - kiáltott fel egyikük. A gépkocsi nyomában Nasztyona vágtatott lóháton, akár a szélvész. Haja simára fésülve, arca piros, akár a tűz, testén legszebb köntöse lobogott. Kozák módra hajolt előre a ló hátán, s már-már úgy tűnt, hogy utoléri a gépkocsit.-Térjen vissza! Várni fogom! Térjen vissza! Dmitrij szinte észre sem vette, hogy a kocsi hátsó részén áll, és onnan kiáltja vissza:-Tél beálltára visszatérek! Hallod?! Télre! Amott lenn, akár csak két lángnyelv, megvillant az útmenti berkenye és Nasztya színes köntöse. A távolban, valahol a látóhatár legszélén búcsúzón csillant meg a Gag-Sor vizének egy keskeny szalagja. SZILVESZTER LÁSZLÓ fordítása Julo Polák rajza M ikor mer re van még az öreg fe annyira új és r egy pillanatra tejfonalak lebe de az öreg eg résében maga kart látta, a mi rongyba bújtatc bűit mutatóujja A lány odak ben a traktoros röndjével, ame a házaló föd messzire a kivi a sárfolyó meg kető kételyei és oda, ahol véko választotta el < lan távolságú t;- És hogy í oda? - fakadt sességgel. Táskájából elő, rágyújtott, mosolyogva e mindig is ilyem BÁLIN1 TIBOR helyezését, mi amikor álmát ocsúdott fel, s i legalább azon ahol született éles volt s id a szagokig. Amint hun a távolságot, s tópontjában i s két-három lombja szervez képpé.- Oda csak tón - mondta traktorista. - a szügyéig ér Éva az orvc asszonyánál b amelyben mes illat terjenget a padláson, v; fölött, egerek I megmaradt dic Már az el a gazdaság elr beszélje vele a Az elnök id( pa gyötrődő r mert hozzá rr dongott, szusz nem azért, hot - Adjon n - mondta a a tanítónő, akii a hellyel. A maga r\ őszüld tandóan szemi holyt, amelyikt az asszony kile ján, a férfi, kala hódolatteljeser - Végre Iá ff - Téved ur önt!- Szilvia, ily nem méltó mi hogy akkor ne selkedtem, ah de... Éva megvoi - Mondom, összetéveszt \ - Mire jó, h mindketten tu szomorúan a f - De mondí gém nem Szí, csánat, menne otthon.-Hát férjhe közbe szomori mély hangja > meg!? Most, a,
