Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-07 / 40. szám
(Jitka Fabianová felvétele)- Nem veszi zokon, ha rákérdezek. ..- Mire? Hogy hány éves vagyok?- Azt én pontosan tudom.- Nehogy azt mondja: látta azt a tallinni stúdióbeszélgetést...- Akkor nem mondom.- Már mindent kitálaltam, az egész gyerekkoromat, az egész pályámat, erre ott, karnyújtásnyira a kamerától.. * emlékszik ugye, mi volt a kérdés? Amit soha, senki sem mert feltenni nekem: Igaz, hogy 1935. december 12-én született? Igaz, feleltem, még mielőtt elsápadtam volna... és uralkodnom kellett magamon, mert ha nem ezt teszem, vége! A riporternek is, meg a műsornak is. Ljudmila Gurcsenko a szovjet filmművészet legnevesebb színészegyénisége. Heves vérmérsékletű, impulzív alkat. Döntéseit, ahogy ö maga állítja, mindig a pillanat szüli. A tűnődés, a hosszas töprengés, s ami azon túl van: a megalkuvás nem az ö formája. Első nagy szerepét 1957-ben, El- dar Rjazanov Karneváli éjszaka című zenés filmjében kapta. Huszonkét éves volt akkor; a lány, akit játszott, két órán át ragyogott, nevetett, énekelt, táncolt. A pályakezdő színésznő jelesre vizsgázott. Fiatal kora ellenére olyan magas szakmai elismerésben volt része, hogy saját bevallása szerint hetekig szédült tőle. Ám a folytatás elmaradt. Éveken át jelentéktelennél jelentéktelenebb szerepeket bíztak rá a rendezők, mondván: aki olyan filmmel mutatkozik be, mint ő, azt már senki sem fogja komolyan venni. Tizenhét év alatt több mint harminc filmbe hívták, de egyetlen egyszer sem azért, hogy bizonyíthasson. Már el is felejtették ót a nézők, amikor 1974- ben, Viktor Tregubovics öreg falak című filmjében ,,új“ arcával remekelt. Egy textilgyári igazgatónőt játszott, de úgy, hogy harminckilenc évével ö lett az év felfedezettje. Kesernyés mosolya, sebzett méltósága, finom öniróniája, elsősorban persze, elmélyült emberábrázolása azóta olyan filmeket tett emlékezetessé, mint a Húsz nap háború nélkül, Szibériáda, öt este, Kétszemélyespályaudvar, Rita asszony menyasszony, Lebegés...minden alakítása a megadás, a beletörődés, a befelé fordulás más és más változata.-Az a tizenhét „csendes" év... erre akartam rákérdezni, rögtön az eléjén. Mondja, högy bírta?- Mit feleljek erre? Hogy nehéz volt? Nehéz. Átkozottul nehéz. Akkora sikerem volt a Karneváli éjszakával, de olyan nagy! Pénz és lakás nélkül éltem, de észre sem vettem, mert azt hittem, enyém a világ. Ha tudná, miket írtak rólam... mindegy, nem érdekes! A lényeg az, hogy egyszer csak arra ébredtem: száz- nyolcvan fokot fordult az életem. Elmaradt a siker, s ott álltam kétségek közt, valamire való szerep nélkül. ,,Új“ idők jöttek és ,,új“ filmek, velem meg elhitették, hogy kimentem a divatból. Senkinek sem kívánom azokat az éveket... egyszerűen nem volt szükség a tehetségemre. Leírtak, óvatosan odébb tettek, nehogy „összetörjek". A televízió, az tartott életben. Néhány ismeret- terjesztő műsor és a tévéjátékok. Szerencsére a tévé olyan, mint a lakmuszpapír, mindent kimutat. Az eszedet, a tehetségedet, a diplomáciai érzékedet, az egyéniségedet... én sohasem féltem, mert tudtam, hogy mi van bennem. S ami ott belül van, az nem veszhet el soha. A belső arcunk... az a fontos. Amit nehéz megtalálni, de megtartani még nehezebb. Mostanában egyre többször kérdezik tőlem: mitől nézek ki úgy, ahogyan. Nem, az időt én sem tudom megállítani, de a lelkemben ... ott igen! Arra ügyelek is nagyon.- Azokat a megrázó háborús dalokat, amelyeket ma is gyakran énekel, mikor gyűjtötte? A szűk esztendőkben?- Elfelejtette, mikor születtem? És tudja, hol éltünk a háború alatt? Harkovban. Ahol a megszállás alatt sokkal nehezebb volt az élet, mint Lepingrádban. Ott a szovjethatalom többet tudott segíteni az embereken. Harkovban két és fél évig csak azzal számolhatott az anyám, amit maga- téremtett elő. Apám a fronton volt, mi meg éhesen, rongyokba csavarva, a pincében vacogtunk. Villany, meleg víz, kenyér - ezek csak szavak voltak számomra, szavak, amelyekről csak később tudtam meg, mit jelentenek. Egyetlen örömünk volt csak a föld alatt... a mozi! Korgott a gyomrunk és fáztunk, és amikor legjobban féltünk, hogy mi lesz velünk, jöttek a németek és filmet vetítettek. Tudom, ez csak epizód a sok tragédia között, de amíg élek, el nem felejtem: Rock Marika énekelt a filmben; hogy miről, azt még csak sejteni sem sejtettem, de olyan szépnek láttam, hogy azt mondtam: színésznő leszek én is. És amikor megjött az apám a frontról, vett nekem egy harmonikát és megtanultam rajta az összes háborús dalt, amit a pincében hallottam. És az apám boldog volt, biztatott, és amikor elérkezett az ideje, felutaztam Moszkvába, vittem a garmoskát, a nyakamba akasztottam, énekeltem és úgy táncoltam. Geraszimov meg csak nézett, a végén pedig olyan jóízűen nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. Hát ennyit a háborús dalokról, amelyeket nem is oly rég lemezre énekeltem. És még valami, ha már a háborúról beszéltem: minden filmben, már a Karneváli éjszakában is azért tudtam olyan meggyőzően örülni, boldog lenni, mert gyerekként, a pincében megéltem a legrosszabbat is, a haláltól való félelmet.-Amikor huszonöt éves szünet után, a Kétszemélyes pályaudvarban másodszor forgatott Rjazanov- val, sejtette, hogy ezzel a filmmel milyen nagyot lép majd előre?- Sejtettem. Csakhogy akkor már Rjazanov is biztos volt a dolgában, mert az első jó szerepet, a sok rossz után, nem tőle, hanem Tregubovics- tól kaptam. Aztán Alekszandr Germánnál, Andrej-Mihalkov Koncsa- lovszkijjal és Nyikita Mihalkowal dolgoztam... és Rjazanov látta ezeket a filmeket. És akkor már, ahogy ő mondta: más fényben álltam előtte. A drámák és a keserű komédiák ráadásul egészen mást kívántak tőlem, mint a korábbi, jórészt tartalmatlan filmek. Arról nem is szólva, hogy akkorra már az arcom is érettebb lett. Negyvenöt éves voltam... és egy fiatal, huszonhat éves, pályaudvaron dolgozó energikus pincérnőt játszottam. Rjazanov minden jelenet után azzal borult a nyakamba, hogy fantasztikus vagy. Én nem szóltam sokáig semmit, csak mosolyogtam, de a végén nem bírtam és megkérdeztem tőle: Tényleg fantasztikus vagyok? Akkor miért nem hívtál az elmúlt húsz év alatt?- Az öt este tüskés, tartózkodó, reményét vesztett Tamarája pályafutása egyik legkiemelkedőbb alakítása, amellyel világszerte óriási sikere volt. Mihalkowal, gondolom, ugyanolyan nagyszerű volt az együttműködése, mint Koncsalovszkijjal.- Nyikita és Andrej testvérek, s bár nincs két egyforma ember, ők mégis rokonlelkek. Ami mindkettőjükben kedves számomra az az, hogy szeretik a színészt. Ez borzasztóan fontos. Hogy úgy érzem magamat mellettük, mintha teljes szabadságot kaptam volna, közben úgy formálnak, akár a viaszt. A kezük, a lelkűk melegével. Sok bennük a hasonlatosság, de az is igaz, hogy az egyik a föld, a másik az ég. Hogy melyik a föld és melyik az ég, azt nem tudom, csak azt, hogy Andrej „költő", Nyikita „prózaíró". Repülni inkább csak Andrej mellett szoktam. Egyébként az írásra is ö beszélt rá. A Szibériádét forgattuk, amikor na• A megalkuvás nem az ő formája ponta ugyanazt sulykolta belém, írd meg a gyerekkorodat, írd meg, hogyan vártad haza a frontról az apádat, írj meg mindent, amit fiatalon éltél át. És én megírtam. Úgy, ahogy akartam.- Bestseller lett a könyv, tudom: Nyikita Mihalkov is elragadtatással beszélt róla.- Szóba került köztünk az is, hogy filmet kellene belőle csinálni... nem megy, ez az, ami lehetetlen. Ki játszaná az apámat? Azt hiszi, nem gondolkoztam ezen? Hiába van rengeteg idős színészünk, apám egy másik nemzedékhez tartozott. Kilencven évéből húszat a cár alatt élt... és ki tudná úgy ejteni a szavakat, mint ő, ki ismerné azokat a kifejezéseket, amelyeket ö használt? Senki!- Ennyire megmaradtak az emlékezetében az ő szavai?- Nemcsak szavak maradtak meg bennem, hangulatokra, szagokra is emlékszem, ez egy adottság, ami nélkül nem is lehetnék talán színésznő.- S ha nem az lenne, szenvedne?- Biztosan. Bár megszenvedtem én így is a magamét, de hagyjuk ezt! Mihalkovról beszéltünk az előbb. Róla jut eszembe Marcello Mastro- ianni, aki a Fekete szemekben dolgozott vele. Ö nyilatkozta, hogy voltak és vannak partnerei, akik kimondottan misztifikálják a színészi munkát. Én nem tartozom ezek közé, de könnyű a Mastroianninak. Aki olyan rendezőkkel dolgozik, mint ö, annak nem nagyon kell töprengenie azon, hogy mikor, mit csináljon a kamera előtt. A mi esetünk kicsit más. Nekünk ritkábban van szerencsénk igazán nagy rendezöegyéniséggel dolgozni. S ami még inkább nehezíti a helyzetemet, az a szókimondásom. Hogy nem tudom elhallgatni a véleményemet. Nekem évekbe tellett, amíg megtanultam, hogy vannak kérdések, amelyekre nem szabad egyértelmű választ adni, a lehette!, az úgy gondolommal, az úgy tűnikkel, vagy a talánnal sokszor sokkal többre viheti az ember, mint a határozott nemmel vagy igennel. Csakhogy én más vagyok. Én kimondom, hogy nem akarom, nem fogom, nem vállalom... a végén persze, nézhetem magamat. Érti ugye, mire gondolok? Ilyen a világ... Azokban az években, amikor alig- alig filmeztem, mindenki szeretett engem. Amint forgatni kezdtem, azt vettem észre, hogy egyre több az ellenségem.- Ha most egy olasz vagy amerikai filmbe hívnák, menne-e?- Nehéz kérdés. Tudja, miért? Mert amióta nyitottabb életet élünk, kitárultak előttünk azok a kapuk, amelyek korábban nemcsak kulcsra, hanem reteszre is voltak zárva. A peresztrojka minden művésznek lehetővé teszi, hogy külföldön dolgozhasson, tehát filmezhetnék akár Amerikában is. Csakhogy! Mikor volt nekem szükségem az idegen nyelvre? Szinte soha! Hiába tanultam én angolul az iskolában, gyakorolni alig gyakorolhattam. El is felejtettem gyorsan. Ám ha biztosra vehetném, hogy nem egy, hanem négy-öt angol vagy francia nyelvű filmet forgathatnék egymás után, akkor azonnal átformálnám az agyamat. Most viszont minek vegyek nyelvleckéket? Hogy a tanárommal beszélgessek? Aztán még valami: különös helyzetbe hozna engem az a külföldi filmszerep... tudja, én elsősorban abban különbözöm a kollégáimtól, hogy nekem értenem kell a partneremet. Sőt, nemcsak érteni, érezni a lelkét... ha nem érzem, hiába nézek a szemébe, nem tudok őszinte lenni vele. Márpedig a játék - kitárulkozás. Számomra a legteljesebb lelki meztelenség. És akkor képzelje csak el, ott áll előttem az idegen ajkú partner és úgy teszünk, mintha az utolsó szóig értenénk egymást. Nem. Nekem komoly gondjaim lennének ilyen esetben. Úgyhogy hagyjuk ezt a kérdést, vegye úgy, hogy nem tudtam egyértelmű választ adni rá.- És élni... élni tudna-e más országban, mint a Szovjetunióban?- Én? Soha! SZABÓ G. LÁSZLÓ FELNŐNI A NEMZETKÖZI HÍRNÉVIG Mindenki tudja, hogy vannak nemzetközi filmfesztiválok. De azt kevesen tudják, hogyan születik egy nemzetközi filmfesztivál. Erről olvashatnak az alábbiakban. A voralbergi Bludenz városkának húszezer lakosa van, közülük mintegy százan foglalkoznak amatörfilmezéssel, illetve videózással. Ám ha bármelyiküket kérdezi is az ember, hogy mikor alakult meg a városka filmklubja, nem tudják pontosan. De azt minden polgár tudja, hogy a városnak jól működő amatörfilmklubja van. A nyolcvanas évek elején aztán megszületett az amatörfilmklub utóda, az alpesi országok nemzetközi film- és szerzői akadémiája, melynek tagjai - automatikusan - az amatörfilmklub tagjai lettek. Az akadémia irányítói azonban ki kívánták használni, hogy Bludenz alig néhány kilométernyire fekszik Svájc, az NSZK és Lichtenstein határától, ezért - elsősorban a határkörzetek amatórfilmesei számára - 1982-ben nemzetközi fesztivált hirdettek. Már, az első fesztivál átütő sikert aratott. Színvonalas művek érkeztek a szemlére, és többségükben az alkotók is jelen voltak filmjük bemutatásakor. A siker nyilvánvaló volt, így a kezdeményezésnek 1983-ban és 1984-ben folytatása volt. Ekkoriban vált nemzetközivé a filmakadémia. Svájci, nyugatnémet amatörfilmesek csatlakoztak a bludenziekhez, később amerikai, japán tagjuk is lett. S elhatározták, hogy 1985-ben már nemzetközi filmfesztivált rendeznek Bludenzben. Úgy döntöttek, hogy az amatörfilmesek találkozóját amatőr- és profi filmesek találkozójává alakítják. Elsősorban fiatal művészek kísérleti filmjeit keresték a versenyprogramba és az amatörfilmes munkák egyetlen kategóriában egyesültek. Az új típusú vállalkozás óriási sikert és tetszést aratott. A bludenziek és környékbeliek (hat kisváros szinte egybeépült a festői völgyben), akik egyébként nem túl lelkes mozilátogatók, zsúfolásig megtöltötték a város egyetlen, moziját. A filmakadémia elhatározta, hogy 1986-tól az amatörfilme- sek mellett profikat (rendezők, producerek, újságírók) is bevon az egyre nemzetközibbé váló zsűri munkájába. így, 1986-ban, már ismert nevek is felbukkantak a zsűritagok között és a filmkínálat is egyre nemzetközibbé vált. Megjelent az első japán film a fesztiválon, s belga, francia alkotások is érkeztek. És persze svájci, nyugatnémet, osztrák, lichtensteini művek is láthatók voltak. A kétszáz férőhelyes Kinő Bludenzből a fesztivál az esti órákban kivonult a szabadtérre, ahol háromszázötven, négyszáz érdeklődő nézhette a filmeket. 1987-re a szabadtéri mozi nézőterét ezerszemélyesre bővítették. Ezen a fesztiválon már brazil, japán, indiai, afgán és pakisztáni filmek is részt vettek és a kitüntetettek között volt Michael Verhoeven, az ismert nyugatnémet rendező egyik filmje (Gunda apja), is. A fesztivál nagydíja, az Arany egyszarvú a brazil Vera című filmé lett és rangos díjakat kaptak a fiatal filmesek, az amatőrök is. Ettől kezdve Bludenz neve és az Alpinale - így nevezik a város fesztiválját - egyre gyakrabban jelent meg £ nemzetközi sajtóban. 1988-ban a fesztivál műsorában először bukkant fel szocialista országból érkezett film András Ferenc Nagy generációja és Gárdos Péter Szamárköhögése, mely elnyerte a fesztivál nagydíját. Bludenz fesztiválja ezután egyértelmű célt tűzött maga elé: felnőni a nemzetközi hírnévig. És még javában zajlott az 1988-as fesztivál, amikor megkezdték az 1989-es előkészítését. Jövőre csehszlovák, NDK-beli és szovjet filmeket is szeretnének meghívni a versenybe. Jelentős nyitásra készülnek Afrika felé és kapcsolatot keresnek Új-Zélanddal, Ausztráliával. A voralbergi hegyvidék legendakörében az egyszarvú az egyik főszereplő. Ezért is kapta Bludenz fesztiváljának nagydíja az Arany Egyszarvú nevet. S miként egykor a legendák csodás egyszarvúja a környékre csábította a csodaállatot elejteni vagy befogni akarókat, úgy csábítja most korunk modern fesztivállegendájának arany egyszarvúja a mind jelentősebb filmgyártó országok mind jobb filmjeit Bludenzbe. Úgy tűnik, a nagyratörö filmakadémiá és vezetői jó úton járnak a nemzetközi hírnévig vezető úton... FENYVES GYÖRGY ÚJ SZÚ 14 1988. X. 7. ’RAGAI TALÁLKOZÁS LJUDMILA GURCSENKÓVAL
