Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-10-07 / 40. szám

(Jitka Fabianová felvétele)- Nem veszi zokon, ha rákér­dezek. ..- Mire? Hogy hány éves vagyok?- Azt én pontosan tudom.- Nehogy azt mondja: látta azt a tallinni stúdióbeszélgetést...- Akkor nem mondom.- Már mindent kitálaltam, az egész gyerekkoromat, az egész pá­lyámat, erre ott, karnyújtásnyira a kamerától.. * emlékszik ugye, mi volt a kérdés? Amit soha, senki sem mert feltenni nekem: Igaz, hogy 1935. december 12-én született? Igaz, feleltem, még mielőtt elsápad­tam volna... és uralkodnom kellett magamon, mert ha nem ezt teszem, vége! A riporternek is, meg a műsor­nak is. Ljudmila Gurcsenko a szovjet filmművészet legnevesebb színész­egyénisége. Heves vérmérsékle­tű, impulzív alkat. Döntéseit, ahogy ö maga állítja, mindig a pillanat szüli. A tűnődés, a hosszas töprengés, s ami azon túl van: a megalkuvás nem az ö formája. Első nagy szerepét 1957-ben, El- dar Rjazanov Karneváli éjszaka cí­mű zenés filmjében kapta. Huszon­két éves volt akkor; a lány, akit játszott, két órán át ragyogott, neve­tett, énekelt, táncolt. A pályakezdő színésznő jelesre vizsgázott. Fiatal kora ellenére olyan magas szakmai elismerésben volt része, hogy saját bevallása szerint hetekig szédült tő­le. Ám a folytatás elmaradt. Éveken át jelentéktelennél jelentéktelenebb szerepeket bíztak rá a rendezők, mondván: aki olyan filmmel mutat­kozik be, mint ő, azt már senki sem fogja komolyan venni. Tizenhét év alatt több mint harminc filmbe hívták, de egyetlen egyszer sem azért, hogy bizonyíthasson. Már el is fe­lejtették ót a nézők, amikor 1974- ben, Viktor Tregubovics öreg falak című filmjében ,,új“ arcával reme­kelt. Egy textilgyári igazgatónőt ját­szott, de úgy, hogy harminckilenc évével ö lett az év felfedezettje. Kesernyés mosolya, sebzett méltó­sága, finom öniróniája, elsősorban persze, elmélyült emberábrázolása azóta olyan filmeket tett emlékeze­tessé, mint a Húsz nap háború nél­kül, Szibériáda, öt este, Kétszemé­lyespályaudvar, Rita asszony meny­asszony, Lebegés...minden ala­kítása a megadás, a beletörődés, a befelé fordulás más és más válto­zata.-Az a tizenhét „csendes" év... erre akartam rákérdezni, rögtön az eléjén. Mondja, högy bírta?- Mit feleljek erre? Hogy nehéz volt? Nehéz. Átkozottul nehéz. Ak­kora sikerem volt a Karneváli éjsza­kával, de olyan nagy! Pénz és lakás nélkül éltem, de észre sem vettem, mert azt hittem, enyém a világ. Ha tudná, miket írtak rólam... mindegy, nem érdekes! A lényeg az, hogy egyszer csak arra ébredtem: száz- nyolcvan fokot fordult az életem. Elmaradt a siker, s ott álltam kétsé­gek közt, valamire való szerep nél­kül. ,,Új“ idők jöttek és ,,új“ filmek, velem meg elhitették, hogy kimen­tem a divatból. Senkinek sem kívá­nom azokat az éveket... egyszerű­en nem volt szükség a tehetségem­re. Leírtak, óvatosan odébb tettek, nehogy „összetörjek". A televízió, az tartott életben. Néhány ismeret- terjesztő műsor és a tévéjátékok. Szerencsére a tévé olyan, mint a lakmuszpapír, mindent kimutat. Az eszedet, a tehetségedet, a diplomá­ciai érzékedet, az egyéniségedet... én sohasem féltem, mert tudtam, hogy mi van bennem. S ami ott belül van, az nem veszhet el soha. A bel­ső arcunk... az a fontos. Amit nehéz megtalálni, de megtartani még ne­hezebb. Mostanában egyre több­ször kérdezik tőlem: mitől nézek ki úgy, ahogyan. Nem, az időt én sem tudom megállítani, de a lelkem­ben ... ott igen! Arra ügyelek is na­gyon.- Azokat a megrázó háborús da­lokat, amelyeket ma is gyakran éne­kel, mikor gyűjtötte? A szűk eszten­dőkben?- Elfelejtette, mikor születtem? És tudja, hol éltünk a háború alatt? Harkovban. Ahol a megszállás alatt sokkal nehezebb volt az élet, mint Lepingrádban. Ott a szovjethatalom többet tudott segíteni az embereken. Harkovban két és fél évig csak azzal számolhatott az anyám, amit maga- téremtett elő. Apám a fronton volt, mi meg éhesen, rongyokba csavar­va, a pincében vacogtunk. Villany, meleg víz, kenyér - ezek csak sza­vak voltak számomra, szavak, ame­lyekről csak később tudtam meg, mit jelentenek. Egyetlen örömünk volt csak a föld alatt... a mozi! Korgott a gyomrunk és fáztunk, és amikor legjobban féltünk, hogy mi lesz ve­lünk, jöttek a németek és filmet vetí­tettek. Tudom, ez csak epizód a sok tragédia között, de amíg élek, el nem felejtem: Rock Marika énekelt a filmben; hogy miről, azt még csak sejteni sem sejtettem, de olyan szépnek láttam, hogy azt mondtam: színésznő leszek én is. És amikor megjött az apám a frontról, vett ne­kem egy harmonikát és megtanul­tam rajta az összes háborús dalt, amit a pincében hallottam. És az apám boldog volt, biztatott, és ami­kor elérkezett az ideje, felutaztam Moszkvába, vittem a garmoskát, a nyakamba akasztottam, énekel­tem és úgy táncoltam. Geraszimov meg csak nézett, a végén pedig olyan jóízűen nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. Hát ennyit a háborús dalokról, amelyeket nem is oly rég lemezre énekeltem. És még valami, ha már a háborúról beszéltem: minden filmben, már a Karneváli éjszakában is azért tud­tam olyan meggyőzően örülni, bol­dog lenni, mert gyerekként, a pincé­ben megéltem a legrosszabbat is, a haláltól való félelmet.-Amikor huszonöt éves szünet után, a Kétszemélyes pályaudvar­ban másodszor forgatott Rjazanov- val, sejtette, hogy ezzel a filmmel milyen nagyot lép majd előre?- Sejtettem. Csakhogy akkor már Rjazanov is biztos volt a dolgában, mert az első jó szerepet, a sok rossz után, nem tőle, hanem Tregubovics- tól kaptam. Aztán Alekszandr Ger­mánnál, Andrej-Mihalkov Koncsa- lovszkijjal és Nyikita Mihalkowal dolgoztam... és Rjazanov látta eze­ket a filmeket. És akkor már, ahogy ő mondta: más fényben álltam előt­te. A drámák és a keserű komédiák ráadásul egészen mást kívántak tő­lem, mint a korábbi, jórészt tartal­matlan filmek. Arról nem is szólva, hogy akkorra már az arcom is éret­tebb lett. Negyvenöt éves voltam... és egy fiatal, huszonhat éves, pálya­udvaron dolgozó energikus pincér­nőt játszottam. Rjazanov minden je­lenet után azzal borult a nyakamba, hogy fantasztikus vagy. Én nem szóltam sokáig semmit, csak moso­lyogtam, de a végén nem bírtam és megkérdeztem tőle: Tényleg fan­tasztikus vagyok? Akkor miért nem hívtál az elmúlt húsz év alatt?- Az öt este tüskés, tartózkodó, reményét vesztett Tamarája pályafu­tása egyik legkiemelkedőbb alakítá­sa, amellyel világszerte óriási sikere volt. Mihalkowal, gondolom, ugyan­olyan nagyszerű volt az együttmű­ködése, mint Koncsalovszkijjal.- Nyikita és Andrej testvérek, s bár nincs két egyforma ember, ők mégis rokonlelkek. Ami mindkettő­jükben kedves számomra az az, hogy szeretik a színészt. Ez bor­zasztóan fontos. Hogy úgy érzem magamat mellettük, mintha teljes szabadságot kaptam volna, közben úgy formálnak, akár a viaszt. A ke­zük, a lelkűk melegével. Sok bennük a hasonlatosság, de az is igaz, hogy az egyik a föld, a másik az ég. Hogy melyik a föld és melyik az ég, azt nem tudom, csak azt, hogy Andrej „költő", Nyikita „prózaíró". Repülni inkább csak Andrej mellett szoktam. Egyébként az írásra is ö beszélt rá. A Szibériádét forgattuk, amikor na­• A megalkuvás nem az ő formája ponta ugyanazt sulykolta belém, írd meg a gyerekkorodat, írd meg, ho­gyan vártad haza a frontról az apá­dat, írj meg mindent, amit fiatalon éltél át. És én megírtam. Úgy, ahogy akartam.- Bestseller lett a könyv, tudom: Nyikita Mihalkov is elragadtatással beszélt róla.- Szóba került köztünk az is, hogy filmet kellene belőle csinálni... nem megy, ez az, ami lehetetlen. Ki játszaná az apámat? Azt hiszi, nem gondolkoztam ezen? Hiába van ren­geteg idős színészünk, apám egy másik nemzedékhez tartozott. Ki­lencven évéből húszat a cár alatt élt... és ki tudná úgy ejteni a szava­kat, mint ő, ki ismerné azokat a kife­jezéseket, amelyeket ö használt? Senki!- Ennyire megmaradtak az emlé­kezetében az ő szavai?- Nemcsak szavak maradtak meg bennem, hangulatokra, sza­gokra is emlékszem, ez egy adott­ság, ami nélkül nem is lehetnék talán színésznő.- S ha nem az lenne, szenvedne?- Biztosan. Bár megszenvedtem én így is a magamét, de hagyjuk ezt! Mihalkovról beszéltünk az előbb. Róla jut eszembe Marcello Mastro- ianni, aki a Fekete szemekben dol­gozott vele. Ö nyilatkozta, hogy vol­tak és vannak partnerei, akik kimon­dottan misztifikálják a színészi mun­kát. Én nem tartozom ezek közé, de könnyű a Mastroianninak. Aki olyan rendezőkkel dolgozik, mint ö, annak nem nagyon kell töprengenie azon, hogy mikor, mit csináljon a kamera előtt. A mi esetünk kicsit más. Ne­künk ritkábban van szerencsénk igazán nagy rendezöegyéniséggel dolgozni. S ami még inkább nehezíti a helyzetemet, az a szókimondá­som. Hogy nem tudom elhallgatni a véleményemet. Nekem évekbe tellett, amíg megtanultam, hogy van­nak kérdések, amelyekre nem sza­bad egyértelmű választ adni, a le­hette!, az úgy gondolommal, az úgy tűnikkel, vagy a talánnal sokszor sokkal többre viheti az ember, mint a határozott nemmel vagy igennel. Csakhogy én más vagyok. Én ki­mondom, hogy nem akarom, nem fogom, nem vállalom... a végén persze, nézhetem magamat. Érti ugye, mire gondolok? Ilyen a világ... Azokban az években, amikor alig- alig filmeztem, mindenki szeretett engem. Amint forgatni kezdtem, azt vettem észre, hogy egyre több az ellenségem.- Ha most egy olasz vagy ameri­kai filmbe hívnák, menne-e?- Nehéz kérdés. Tudja, miért? Mert amióta nyitottabb életet élünk, kitárultak előttünk azok a kapuk, amelyek korábban nemcsak kulcsra, hanem reteszre is voltak zárva. A peresztrojka minden művésznek lehetővé teszi, hogy külföldön dol­gozhasson, tehát filmezhetnék akár Amerikában is. Csakhogy! Mikor volt nekem szükségem az idegen nyelv­re? Szinte soha! Hiába tanultam én angolul az iskolában, gyakorolni alig gyakorolhattam. El is felejtettem gyorsan. Ám ha biztosra vehetném, hogy nem egy, hanem négy-öt angol vagy francia nyelvű filmet forgathat­nék egymás után, akkor azonnal átformálnám az agyamat. Most vi­szont minek vegyek nyelvleckéket? Hogy a tanárommal beszélgessek? Aztán még valami: különös helyzet­be hozna engem az a külföldi film­szerep... tudja, én elsősorban ab­ban különbözöm a kollégáimtól, hogy nekem értenem kell a partne­remet. Sőt, nemcsak érteni, érezni a lelkét... ha nem érzem, hiába nézek a szemébe, nem tudok őszin­te lenni vele. Márpedig a játék - kitá­rulkozás. Számomra a legteljesebb lelki meztelenség. És akkor képzelje csak el, ott áll előttem az idegen ajkú partner és úgy teszünk, mintha az utolsó szóig értenénk egymást. Nem. Nekem komoly gondjaim len­nének ilyen esetben. Úgyhogy hagy­juk ezt a kérdést, vegye úgy, hogy nem tudtam egyértelmű választ adni rá.- És élni... élni tudna-e más or­szágban, mint a Szovjetunióban?- Én? Soha! SZABÓ G. LÁSZLÓ FELNŐNI A NEMZETKÖZI HÍRNÉVIG Mindenki tudja, hogy vannak nemzetközi filmfesztiválok. De azt kevesen tudják, hogyan születik egy nemzetközi filmfeszti­vál. Erről olvashatnak az alábbiakban. A voralbergi Bludenz városkának húszezer lakosa van, közülük mintegy százan foglalkoznak amatörfilmezéssel, illetve videózással. Ám ha bármelyiküket kérdezi is az ember, hogy mikor alakult meg a városka filmklubja, nem tudják pontosan. De azt minden polgár tudja, hogy a városnak jól működő amatörfilmklubja van. A nyolcvanas évek elején aztán megszületett az amatörfilmklub utóda, az alpesi országok nemzetközi film- és szerzői akadémiája, melynek tagjai - automatikusan - az amatörfilmklub tagjai lettek. Az akadé­mia irányítói azonban ki kívánták használni, hogy Bludenz alig néhány kilométernyire fekszik Svájc, az NSZK és Lichtenstein határától, ezért - elsősorban a határkörzetek amatórfilmesei számára - 1982-ben nemzetközi fesztivált hirdettek. Már, az első fesztivál átütő sikert aratott. Színvonalas művek érkeztek a szemlére, és többségükben az alkotók is jelen voltak filmjük bemutatásakor. A siker nyilvánvaló volt, így a kezdeményezésnek 1983-ban és 1984-ben folytatása volt. Ekkoriban vált nemzetközivé a filmakadémia. Svájci, nyugat­német amatörfilmesek csatlakoztak a bludenziekhez, később amerikai, japán tagjuk is lett. S elhatározták, hogy 1985-ben már nemzetközi filmfesztivált rendeznek Bludenzben. Úgy döntöttek, hogy az amatörfilmesek találkozóját amatőr- és profi filmesek találkozójává alakítják. Elsősorban fiatal művé­szek kísérleti filmjeit keresték a versenyprogramba és az amatörfilmes munkák egyetlen kategóriában egyesültek. Az új típusú vállalkozás óriási sikert és tetszést aratott. A bludenziek és környékbeliek (hat kisváros szinte egybeépült a festői völgyben), akik egyébként nem túl lelkes mozilátoga­tók, zsúfolásig megtöltötték a város egyetlen, moziját. A filmakadémia elhatározta, hogy 1986-tól az amatörfilme- sek mellett profikat (rendezők, producerek, újságírók) is bevon az egyre nemzetközibbé váló zsűri munkájába. így, 1986-ban, már ismert nevek is felbukkantak a zsűritagok között és a filmkínálat is egyre nemzetközibbé vált. Megjelent az első japán film a fesztiválon, s belga, francia alkotások is érkeztek. És persze svájci, nyugatnémet, osztrák, lichtensteini művek is láthatók voltak. A kétszáz férőhelyes Kinő Bludenzből a feszti­vál az esti órákban kivonult a szabadtérre, ahol háromszázöt­ven, négyszáz érdeklődő nézhette a filmeket. 1987-re a sza­badtéri mozi nézőterét ezerszemélyesre bővítették. Ezen a fesztiválon már brazil, japán, indiai, afgán és pakisztáni filmek is részt vettek és a kitüntetettek között volt Michael Verhoeven, az ismert nyugatnémet rendező egyik filmje (Gunda apja), is. A fesztivál nagydíja, az Arany egyszarvú a brazil Vera című filmé lett és rangos díjakat kaptak a fiatal filmesek, az amatőrök is. Ettől kezdve Bludenz neve és az Alpinale - így nevezik a város fesztiválját - egyre gyakrabban jelent meg £ nemzet­közi sajtóban. 1988-ban a fesztivál műsorában először buk­kant fel szocialista országból érkezett film András Ferenc Nagy generációja és Gárdos Péter Szamárköhögése, mely elnyerte a fesztivál nagydíját. Bludenz fesztiválja ezután egyértelmű célt tűzött maga elé: felnőni a nemzetközi hírnévig. És még javában zajlott az 1988-as fesztivál, amikor megkezdték az 1989-es előkészíté­sét. Jövőre csehszlovák, NDK-beli és szovjet filmeket is szeretnének meghívni a versenybe. Jelentős nyitásra készül­nek Afrika felé és kapcsolatot keresnek Új-Zélanddal, Auszt­ráliával. A voralbergi hegyvidék legendakörében az egyszarvú az egyik főszereplő. Ezért is kapta Bludenz fesztiváljának nagy­díja az Arany Egyszarvú nevet. S miként egykor a legendák csodás egyszarvúja a környékre csábította a csodaállatot elejteni vagy befogni akarókat, úgy csábítja most korunk modern fesztivállegendájának arany egyszarvúja a mind jelentősebb filmgyártó országok mind jobb filmjeit Bludenzbe. Úgy tűnik, a nagyratörö filmakadémiá és vezetői jó úton járnak a nemzetközi hírnévig vezető úton... FENYVES GYÖRGY ÚJ SZÚ 14 1988. X. 7. ’RAGAI TALÁLKOZÁS LJUDMILA GURCSENKÓVAL

Next

/
Thumbnails
Contents