Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-07 / 40. szám
í végtelen homályo- Dlaküvegek slhagyatott- fen a litván kvától távo- an, mintha den régeb- ksokhoz, és ajóztam az íróm orszá- a jóság hul- násik életre i felejthetet- az ember , hogy az in van egy- smétlődhet. izzó hullám in majdnem féle lobogó, rn.hogy páAREV guldott előre. Minden erőmet megfeszítettem, igyekeztem megérteni, mi az, ami oldatról utolért, megelőzött, és elszörnyedtem, azon, 'amit láttam. Egy összegömbölyödött kicsiny csecsemőtest forgott szörnyű sebességgel a levegőben, mint egy rózsaszínű kerék, és sikerült észrevennem az újszülött kiáltástól eltorzult száját, a fityegő, véres köldökzsinórját. Mögötte csillogva süvített tova egy hosszúkás, ezüstös színű felhő, a nikkelezett villámok valamiféle halmaza, és én nem értettem meg egykönnyen, hogy ez a csillogó sokaság, amely megelőzte a csecsemőt, ablakcserép tömege volt, amelynek közepén esetleg fekete kolosszusként bukfencezett, csillo- gott-villogott egy fémszerű, hullámos test - harmonikaszerúen összelapított gépkocsihoz hasonlított, amely megdöbbentett engem, akárcsak a tovaszáguldó, kiabáló csecsemő a lengő köldökzsinórjával. És már kétségtelen volt, hogy vagy én örültem meg, vagy az egész világ hibbant meg körülöttem, miután elveszítette a nehézségi erő törvényét. hasadékaiban városok lüktettek, elviselhetetlen fájdalom görcseiben vonaglottak, porrá hullottak szét, helyükön pedig vörös sivatagok lángoltak, és a megolvadt föld fölött ismeretlen tornyok vázai meredeztek szögletesen, szuvas fogakként. Fölöttük pedig a robbanástól a magasba ragadva, függőlegesen szállt az ég felé, hosszú lángcafatokra hullva szét, egy magányos villamos, égő rakétaként száguldott a zenit felé, az ágaskodó síneken s némák és félelmetesek voltak az ablakaiban látszó halottcsontvázak, különösen a kocsi vasfalaitól összelapított villamosvezetőnek a halál fintorába dermedt, tébolyult arca. És mint megannyi daguerrotypia, nem teljesen előhívott fénykép, úgy rajzolódtak ki a mélységben, a műutak aszfaltján az eltűnt autók árnyékai, és mellettünk - más árnyak, valahová elmenekült és mozgás közben porrá hullott emberek testetlen jelei: a nemrég volt emberi test, az örökre befejezett élet lenyomatai. Az izzó légáram pedig a semmibe sodorta testemet perzselő párnáján, és tudatom lassanként megértette, sen örvénylő :epette repü- ímeztelenitő, zben letépte I talpig mint- le, lenyúzta ha harisnyát n már haldo- ti hideglelés ított arcomra itam levegőt, atlan hőség- ól a hasamra repültem, serpenyőhöz ledig a roha- tros homály- szett utolérni, sistergő víz- rtérgező vizáiig tudtam i piros, sötét, ramban szá„Vége! Mindennek vége!“ - ordította egy hasból jövő, szinte a világmindenség feneketlen mélységéből előtörő, csapzott hang, fülsiketítőén harsogott, diadalmasan, haragosan dörgött vad robajjal, én pedig fásult kétségbeeséssel, az elpusztuló föld iránt érzett, őrült szánalommal vettem észre odalent, az alattam tátongó, több kilométernyi mélységben a bíborvörös spirálisokat, az ibolya- színű protuberanciának, a különböző irányban hömpölygő túzfolyamo- kat, az égi fény vakító pulzációinak szökőkútjait, a féktelenül lángoló tűzviharokat, a terjedelmes robbanásokat, amelyektől hullámok tüzes örvényei áradtak szét végtelen, forró lángként, mintegy a világmindenség által ledobott, óriási meteoritok hatására, amelyek halálra sebezve széthasítják a földet. Ezen ördögi tűz- óceánok között, a pokoli sötétség hogy egyedül csak én meg a már nem létező földi szülőotthonban a katasztrófa pillanatában világra jött csecsemő élünk még, hogy a legkegyetlenebb büntetés sújtson bennünket - az, hogy utolsónak pusztuljunk el. De nem, az én testem villámgyorsan elégett a földön, és csak a tudatom működik most, amely különvált a testemtől, a húsomtól, amely a többiekkel együtt meghalt. A legszörnyűbb az volt, hogy valahol fölöttem, az egész világmindenséget betöltő robajjal világok omlottak szét, fönt pokoli viharok száguldottak, az égen mindent elemésztő láva ömlött és fröcskölödött szét - ott csillagok lüktettek, robbantak fel, bolygók hullottak szét, galaktikánk őrült körhintaként forgott, odalent pedig feneketlen szakadékként fe- ketéllettek, ásítoztak az elpárolgott óceánok barna gödrei, és a gőzzé változott folyók sötét kanyarulatai öreges ráncokkal hasították szét az elszenesedett, gömbölyű földet, amely az agónia görcseiben haldoklóit. Lassanként elveszítettem az eszméletemet, fojtogatott a forró gőz, és a torkomon akadt, rémült kiáltássá! felébredtem, mielőtt teljesen felocsúdtam volna a halál elkerülhetetlenségének tudatából. „Vajon lidérces álom ez? - gondoltam, és miközben kifújtam magam, verejtékben úszva, tapogatózva meggyújtottam a lámpát az ágyam mellett, s hitetlenkedve nézegettem a csendes, békés éjszakai szobám mennyezetét, könyvespolcait. - Igen, a dolgozószobámat látom, Tolsztoj, Csefiov könyveit, hála Istennek, még minden létezik..." És hirtelen olyan éhség fogott el, hogy még szédülni is kezdtem az ájulásszerú gyengeségtől. Akkor kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőszekrényt, reszkető kézzel levágtam egy darabka kolbászt, farkasétvággyal megkentem vajjal egy fehér cipó végét, és élvezettel szívtam be a kenyér drága, földi illatát... Azután sokáig álltam a bepárásodott ablak előtt - valósággal beléve- szett a fekete őszi sötétségbe, amelybe csak az utcalámpák ritka fényei hasítottak -, és miközben a háztetőkön dörömbölő széllökések zaját hallgattam, arra gondoltam, hogy vaksötét éjszakákon újabban egyre gyakrabban vannak ilyen lidérces álmaim. A FÖLDIGILISZTA Ezen a borús napon ködben álltak a csupasz nyírfák, enyhe füstszag áradt (valahol avart égettek), én pedig a kórház parkjában sétáltam a lombjaveszett fasor aszfaltútján, és arra gondoltam, hogy hamarosan itt a tél, a hóbuckák, a decemberi hidegek - és képzeletemben felötlött egy jó meleg parasztház, a kemencéből áradó, egyenletes hőség, a szamovártól bepárásodott kis ablakok és a mély meleg, jó illatú kerek kenyér az asztalon. Gondolataim azonban lustán, álmosan peregtek, mivel már két hét óta nyugtátokat kaptam, és ezek azt a változhatatlan állapotot keltették bennem, hogy egyenes, fehér úton haladok gépiesen, egyenletes léptekkel, a világon mindennel szemben közömbösen, és elcsitult bennem a nemrég érzett, éles fájdalom. És ekkor a feketéllő lombok között, a nedves aszfalton valamilyen bágyadtan mozgó, vékony madzagot vettem észre, amelyre kis híján ráléptem és megálltam, mivel nem jöttem rá mindjárt, mi keltette fel a figyelmemet. Egy földigiliszta mászott az aszfalton, energikusan összehúzva és kinyújtva a gyűrűkből font, tű alakú kis testét, és én meglepődtem céltudatos elöretörekvő mozgásán. Nyilván a fasor bal oldala, a másik pázsitos térség felé kúszott, ahol ugyanolyan őszi fű, ugyanolyan avar, ugyanolyan föld volt, mint a jobb oldalon - de minek, miért kúszott oda? És elcsodálkoztam azon, amin vagy tizenöt évvel ezelőtt nem csodálkoztam volna el - ezen a földigilisztán, mely valamilyen kívánsággal és céllal volt felruházva, ennélfogva pedig azzal a tudattal, hogy ő valahová kúszik, valamit akar (akarhat-e egy giliszta?) hiszen a mozgás - az értelem akarása, az ösztön törekvése, választása vagy parancsa, amely elveti az értelmetlen mozdulatlanságot. „De micsoda dolog ez? Mindenütt azt keresem, amit nem lehet megmagyarázni" - gondoltam, ártatlan bűnömön mosolyogva, és hirtelen elgyönyörködtem a giliszta értelmes tökéletességében, ütemes összehúzódásaiban és szétnyílásaiban, tűszerűén hegyes testének könnyű rugalmasságában, majdnem pirosas színében (miért pirosas, ha ez a giliszta földet habzsol?) - és még egyszer meggyőződtem a természet ésszerűségéről és arányosságáról. Gyerzsavin nagyszerű verse jutott eszembe, ez a sora: „Féreg vagyok, Isten vagyok..." - és ellenállás ébredt bennem ezzel a közvetlen és - nekem úgy rémlett - nagyon is pontatlan metaforával szemben, amely lealacsonyította minden lény nagy ősszületésének értelmét a teremtés egységes láncolatában - a természet nagy értelmi munkáját. „Furcsa - gondoltam. - Egész életemben úgy véltem, hogy a gilisztát csaléteknek szánják a horgászáshoz, most pedig meglepődtem a tökéletességén és a szépségén, és még azt sem tagadom, hogy az akarat tudata él bennem. Akkor hát mi mindaz, ami körülöttünk van? Mi bizonyára kissé többet tudunk mindenről, mint amit ez a giliszta tud rólunk." És figyelmesen néztem a mozgását, s közben éreztem, hogy a kétheti apátia, tunyaság és közömbösség lehull rólam. A fasorban pedig már betegek sétálnak el mellettem, és kényelmetlen volt ott állnom az aszfaltozott ösvény közepén, és komoly arccal bámulnom a földigilisztát. Ezek a betegek félreérthettek volna - ó, ezek az állandó formaságok, melyek akadályozzák az életünket! De kellemetlen érzés fogott el, amikor észrevettem, milyen bárgyún mosolyog egy gyermekesen pufók arcú legény, aki felöltő helyett övvel leszorított kórházi köpenyt viselt: ez a telt arcú, kövérkés fiú az urulógiai osztályon feküdt, és az ebédlőben mindennap találkoztam vele. Es amikor észrevettem az öntelt mosolyát, szó nélkül azt mondtam a gilisztának, mint valami újdonsült ismerősnek: „Kússzál, testvér, keress" - és felfedezésemtől kissé felizgatva, a fasor belseje felé indultam az ösvényen. „Hogy nem értettem meg ezt azelőtt - korholtam önmagamat. - Mi az oka annak, hogy et a giliszta, amelyet véletlenül vettem észre a lábam előtt, itt a kórházban olyan érzést keltett bennem, hogy valamennyiünket a világon egyetlen, összefüggő lánc köt össze..." Amikor vagy száz méternyire értem, váratlan nyugtalansággal visz- szanéztem, hirtelen úgy rémlett,' hogy valakinek a tekintete a hátamra szegődik. A gyermekesen kerek arcú legény még ott állt a lámpaoszlop mellett, azon a helyen, ahol az imént én álltam, és mogorván, figyelmesen nézett a lába elé. Azután ügyetlenül előrelépett, valamilyen twiszt- szerú mozdulatot tett az elefántlábával, mintha cigarettavéget taposna szét az aszfalton, és vállát felvonva, prémes csizmás lábát szétterpesztve, dülöngélve elindult az ellenkező irányban. És mivel jól tudtam, mit tett most ez a kerek arcú legény, az jutott eszembe, hogy vesegörccsel szállították be a kórházba (olyan kiabálást, jajgatást csapott a kórteremben, hogy órák hosszat hallatszott a folyosón), ez a fájdalom azonban, amely azon a napon belénk hasított és részvétet keltett - most egy szempillantás alatt hamisnak, nem igazinak, sőt ellenségesnek hatott. A legény hányaveti, sétáló járásával egyre messzebbre távolodott a fasorban, én pedig arra a helyre értem, ahol egy perccel ezelőtt megpillantottam a földigilisztát, amely ütemesen és céltudatosan kúszott valamerre, és tele volt életerővel. Most egy nedves folt volt ott, cafatokkal váltakozva, amelyek széttiport, vörös ribiszkére emlékeztettek. GELLÉRT GYÖRGY fordítása zámnak f kenyér, k gyaláztak: vért! llak, enyeret, ak, rád a nap, isszamegyek! nem rovom: i. dozom nlokom, ír győzelem! len, ésben em: lásznak. n szépség zelben, i, vénség, jék ti! *9# Őrizzetek meg Őrizzetek meg, Akik szerettek. El ne tévedjek, Hazaérhessek, Hazaérhessek, Eltévedt gyermek, Ahol még várnak, Odataláljak. Odataláljak, Ahol még várnak, Egy szál virágnak, Édesanyámnak. Édesanyámnak, Egy szál virágnak... Őrizzetek meg, Akik szerettek. Takarodó Markolja már kürtjét a trombitás, Próbálgatja: a hangja szép-e még. Alkony hajol rám - ezüstbóbitás, S csillagokat gyújt fönt a messzeség. Mint katona, ha napja letelik, Az esti csendben úgy érzem magam. Rendezgetem a fekhelyem, pedig Tennivalómból még sok hátravan. Szaporázott léptekkel indulok A forráshoz, hogy merítsek vizet, Mert szomjazom, s aludni nem tudok. Szinte futok -< az idő is siet. Mohón kortyolok, s érzem, felfrissülök. Kertem fáján egy rigó dalba kezd. Ajtót nyitok, s a küszöbre ülök: A közeledő éjbe révedek. Kürtszó riaszt fel: a takarodó! Jaj, este van, s az ágyhoz ballagok. A kerti fáról az a daloló Rigó is elszállt. Csend van. Álhatók. •9# Szikince Zalaba alatt (Nagy László felvétele)
