Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-07 / 40. szám
K ülönös! ha valami közönséges portéka, például egy zsák, túl nehéz az embernek, akkor vagy ledobja a válláról, vagy megszakad alatta: egyik esetben szerencsésen, másik esetben kevesebb szerencsével, de nem viseli az elviselhetetlent. Azzal azonban, ami lelkileg elviselhetetlen, egész másként van az ember; azzal reggelizik, sétálni jár, ebédel és vacsorázik, szeretkezik és újságot olvas, és végül nem is abba, hanem valami fulmináns ragályba vagy szelíd vég- elgyengülésbe hal bele. Legalábbis lehetséges, valószínű, hogy így történik, és Bollert, a gondolat elöl, hogy tíz és húsz évig fog még úgy élni, hogy olyan elviselhetetlennek érzi életét, mint most, befordult az első körúti nagy moziba. A nyári estén a termet csak gyéren népesítette be a publikum. Az előadás már javában folyt. Szólt a zene, és a vásznon pazarul megvilágított kastély termeiben estélyi ruhás párok táncoltak. Fehér harisnyás, márványképű lakájok frissítő italokat hordtak körül. A táncolok közül, kezében legyezővel a kastély előtti sötét parkba vonult ki egy fiatal hölgy, s ott egy szökőkút mellett telepedett le. Felbukkant nyomban egy férfi is...-Ah, hanngosfilm! - eszmélt fel Bollert, mert a férfi nemcsak mozgatta a száját, hanem hallatszott is, hogy mint mond. Beszélt az est varázsáról, és hogy nem tud az előtte ülő hölgy nélkül élni, kit Helénának nevezett. A hölgy könnyedén, de természetesen szintén hallhatóan nevetett. És ez az, ami Margitnak tetszik! Lehetetlen vele megértetni, hogy a hangosfilm destruálja a néma dolgok, a mimika és a gesztus világnyelvét, hogy a hangosfilm, egy eredeti új művészetet a színház gyenge utánzatává süllyesztve, ennek az új művészetnek, magának a filmművészetnek a korai végét jelenti. Margit nem tudott logikus érvet, logikus ellenérvet felhozni Bollert vélekedésével szemben. Ebből - Bollert látható erőtlen riválisa a hangnak, a hang az ősi, az elementáris, az elsődleges. Természetesen, a szmokingos férfiú volt az; aki felgyújtotta a kastélyt, hogy aztán életek kockáztatásával ragadhassa ki a már-már a lángok martalékává vált, bokáig érő selyem hálóingben alvó imádottját. Előadás után, mint az utcán Bollert ámulva eszmélt föl. Már nem Margitra, nem is a néma- és a hangosfilm viszonyára, hanem csak arra gondolt és csak azon ámult, hogy ennyire hiábavalóságnak bizonyulhat a legalaposabban végiggondolt gondolatsorból levont következtetés - a tények közönséges és közvetlen igazsága mellett. Amíg nem volt hangosfilm, bizonyítani lehetett és megdönthetetlennek látszott a feltevés, hogy a némafilm épp a némasága által teremtett és teremt egy új művészi kifejezési eszközt, egy a látásra alapított új művészet világnyelvét és fejleszt ki a nézőben, a nézők tömegében egy új szenzibilitást, kezdetét egy a fogalmairól nem tudó első igazi nagy tömegművészetnek. És lám, ez az egész okoskodás szégyenben maradt azáltal, hogy egyszerre csak itt termett és él a hangosfilm. Megcáfolhatatlan és cáfoló erejű csak cselekedet lehet, valami, amiből faktum terém, mint amilyen faktum a kő, a nap, a kenyér, a hús és a vér és - tette hozzá - a hangosfilm. Igen, a hangosfilm is - mondta magának, és megállt az utcán, mint aki előtt hirtelen felmeredő akadály zárja el az utat. Vajon Klammnak volna-e igaza? Nem azt válaszolta-e neki Klamm, mikor ö „úgyszólván megbízásból'1 felkereste a Naphegy utcai házban:- Én nem beszélek metafizikáról, mert azon a vidéken, ahol a te fogalmaid virágzanak, sose jártam, ahhoz nem értek; de mért beszélsz viszont te énnek arról, hogy nekem mit és hogyan kellene tennem, ezt vagy azt Fürst kiszabadítása érdekéSINKÓ ERVIN szerint - annak kellett volna következnie, hogy Margit is ellene legyen a hangosfilmnek. De nem ez történt. És úgy látszik, hogy minden Idgika ellenére ez az új technikájú film nemcsak Margitnál, hanem egész Pesten, az egész világon ki fogja szorítani a régi és egyetlen, művészetet jelentő filmet, a némafilmet. Lám, most már ez a nagy, körúti mozi is hangosfilmre rendezkedett be!- Csak nem gondolod, hogy akad majd rajtad kívül ember, aki némafilmet néz, ha láthat olyan filmet, mely már megtanult beszélni? - kérdezte ellenségesen Margit. Bollert fáradhatatlanul igyekezett világosabbá tenni előtte, hogy ő tisztában van azzal, hogy technikailag a némafilmhez képest a hangosfilm fejlődést jelent. Technikailag. Amint a rokkát kiszorította a szövőgép, itt is elkerülhetetlenül a technikailag fejlettebb találmányé lesz a győzelem. Ámde a technikai fejlődés ez esetben nemcsak hogy esztétikai szempontból tökéletlenebb, nemcsak tökéletlenebb, hanem egy művészet elzüllését, sőt korai halálát eredményezi. Margit sóhajtott egyet és elhallgatott ugyan, de Bollert jól látta, csak a béke kedvéért. Ez Bollertet szerfölött elkeserítette: maga is érezte, mint lesz percről percre kiállhatatlanabb, amint mégis mindenáron meg akarja győzni a maga igazáról Margi- tot. Margitnak könnyek gyűltek a szemébe, s nem, ö mégse hagyta. Mintha az utolsó napokban semmi más gondja-baja se lett volna - csak erről akart beszélni, mikor Margit nyilván jogosan mindenekelőtt annak a magyarázatára lett volna kíváncsi, hogy ennyi ideig mért nem nézett feléje se. Ez tegnap volt, mikor a Naphegy utcai házból elindultak hazafelé. A vásznon azonban a cselekmény drámai fordulathoz ért. A bálterem már kiürült, hálószobájában Helén, az ifjú amerikai milliárdos leány, a kastély és egyéb kincsek boldog birtokosa, bokáig érő selyem hálóingben bújt paplana alá, s elbocsátva fehér főkötös szobalányát, aki a vetkőztetésnél segédkezett neki, álomra hajtotta szép fejét. Ám alig borult sötétbe a hálószoba, a kastély, az éjnél is sötétebb parkban hirtelen kitört viharban egyszerre csak felbukkant a visszautasított férfi elegáns alakja. Látszott, de hallatszott is a szél, hallani lehetett, hogy ropognak a fák, s világitó fehér ingmellével a férfi lassan közeledett a kastély felé. Nesztelen, óvatos léptei, kutató, elszánt tekintete nem hagyott kétséget az iránt, hogy a visszautasított férfiú elvetemült személy, s hogy ezúttal is rosszban jár. Bollert lélegzetfojtva - fülelt. Sisteregve csaptak föl a lángok a kastély tövében. Félelmes volt: nőttön- nöttek s a süvítő széltől korbácsolva nyargalták körül a kastélyt, ahol mit sem sejtve, gyanútlanul alussza mindenki az igazak álmát. Ez monumentális volt, több volt egy képnél, ez a fékeveszetten dühöngő kozmikus erőktől körülvett gyámoltalan kreatúra hanggá vált szimbólumként hatott. Bollert ekkor érezte először, hogy a kép, minden csak ben, mikor még soha nem ültél tudtommal a képviselőhöz padjain, s mikor politikához és a politika ezer csínjához-bínjához, legalábbis eddig azt mondtad, nem értesz? - S egy kis szünet után megkérdezte: - Vagy azt hiszed, hogy értesz a politika mesterségéhez? - amire Bollert védekezve, szinte ijedten sietett a tagadó felelettel. S akkor mindjárt el is vált Klammtól, a rabbira hagyta, ő meg Margithoz csatlakozva nyomban a hangos- és a némafilmről kezdett oly makacs vitába, melynek eredményeképpen egymást nem értve, úgy váltak el egymástól, hogy mindegyikük szerencsétlennek érezte magát a másik miatt. Margit okos. Persze. Margitnak volt igaza, amikor a szemébe vágta: a filmről beázélsz, de világos, hogy valami másról van szó. De azt, hogy miről van szó, még az okos Margit sem tudja. Bollert azonban rájött. Arról van szó, hogy ő, Bollert minden nappal még elviselhetetlenebbé válik a maga számára, mert minden nappal lehetetlenebb neki, hogy csak szemernyi megbecsüléssel is gondoljon a saját személyére. Féregnek kell ahhoz lenni, hogy az ember egyetértsen önmagával akkor, mikor élete csak a tehetetlenség, vonaglások és vergődések egyhangú változataiból tevődik össze. Amit emberi méltóságnak neveznek, az annak az erőnek a tudata, melyet a saját magunkkal, a saját életünkkel való egyetértésünk ébreszt bennünk... ha ébreszt. ■ Éjfél elmúlt már, mikor a moziból hazaért. Lentről az utcáról valami olyan érzéssel nézett fel a szobája ablakára, mint páciens, aki fogat húzatni megy, a fogorvosi cégtáblára... Arra kellett gondolnia, hogy ott fekszik az íróasztalán a regénykézirat, a megkezdett munka, amihez annyi reményt fűzött s amire már-már úgy kellett gondolnia, mint valami be nem váltott ígéretre, oktalanul elpackázott barátságra. Mintha könyvet írni valami hóbortos és példátlan vállalkozás, valami őrült szeszély volna, és mintha még soha senki sem írt volna mindmáig könyvet, mindennap újra elébe állt a kérdés, hogy voltaképpen mit akar ezzel a készülő művével, és voltaképp, mégha egyszer végére is ér, mi az, amit vár tőle, tőle vagy általa? Minek, mire jó? Az egyetlen kérdés, amit egyszer se vetett fel: miért van neki szüksége valami igazolásra vagy mentségre, miért kell valámi ismeretlennel szemben megvédenie magát amiatt, hogy ír? Mostanában, tulajdonképpen azóta, hogy ehhez a munkájához fogott, sose volt kedve felmenni a szobájába. De épp ezért, bár meglepte és nem tudta mire vélni, hogy a szobája két ablaka világos - megörült már a gondolatnak is, hogy valaki várja ott fent. Sietett megtudni, kicsoda s miként került be távollétében az ö szobájába. ' A Tizennégy nap című regényből vett részlettel a jeles jugoszláviai magyar íróra emlékezünk, születésének 90. évfordulója alkalmából. MÉG GYERMEKKOROMBAN TÖRTÉNT Amikor most visszanézek, úgy rémlik, egész érzéki világom már régóta velem volt - azóta, hogy magamat tudom. Es tisztában vagyok vele: semmi lényeges változás nem történt abban, ahogyan a földet, az eget, a napot érzékelem, például abban sem változott semmi, hogy milyen benyomást keltenek bennem a lenyugvó őszi nap csendes foltjai a fűzfák levelein, a tél északi szaga meg a moszkvai mellékutcákat ellepő lassú, újévi hóesés. Az én koromban a szépség bűvöletének megismerése csaknem ugyanazzal az izgalommal, ugyanazzal az érzéssel tölt el, mint tíz, tizenkét, tizennégy évesen. Akkor öntudatlan ujjongással hittem a földi mese mindennapos és gondtalan megismétlődésében, amelynek magamis a szereplője voltam, hittem mindazoknak a halhatatlanságában, akiket szerettem. De az először látott halál és az egész szertartás szörnyű koporsószaga, az első érintkezés az élet csodálatos meséjének jóvátehetetlen szétrombolásával egy csapásra véget vet a gyermekkor hiszékeny időszakának, és a lélek valamelyik zugába befészkeli magát a félelem, az undor, a rémület, amely összeegyeztethetetlen a környezet iránt tanúsított, korábbi bizalommal. Egész életünkben lusta tanítványok maradnánk, akik rosszul sajátították el a keserű és a csúf leckéit, ha az igaz tanító - a tapasztalat- a véletlen kényére-kedvére bízna bennünket. A tapasztalat pedig a csalóka gyermeki remények szertefoszlása, a hozzátartozók elvesztése, kiábrándulás és időnként az igazság elárulása a ravaszok tudatlen erejének. Ahogyan mindinkább megismerjük a csúnyaságot, a természet szépségének még gyermekkorunkban kialakult, el nem tűnő (bármenynyire csodálatos is ez!) érzéki felfogásával együtt - egyre formálódik bennünk a gondolkodás, ez a fenséges és szomorú gondolat: az ember legfőbb rendeltetése az, hogy jót tegyen, és ugyanakkor az ember szánalmas, tökéletlen, gyönge, aljas és áruló. Hiszen amikor vakon imádja mindazt, ami divatos és új, elárulja a régit, tehát - önmagának a felét is. Lelki tapasztalatom tetőfokán örökre egybeolvad bennem a felbecsülhetetlen értékű földünk iránt tanúsított, érzéki magatartás, amelyet semmi sem pótolhat, és az emberi létezés rejtélyével kapcsolatos, megannyi kínzó kérdés. A művész és a nem művész közötti különbség lényege valószínűleg az, hogy a gyakorlati észjárású ember például, amikor nyirkos szeptemberi estén elnézi a nyárfák szétlapított, nedves leveleit, amelyeket az eső levert az úttestre, az utcalámpák fényében fodrozódó tócsákat, amelyek szinte kúp alakúan megnyúltak az őszi szélben, a párkányon sietve kopogó vízsugarak hegyes szögeit - akkor nem az ősz hangulatteremtő részleteit veszi észre, hanem csak az őszi esőt látja a városban, sajnálja, hogy ernyőjét otthon felejtette, és az jut eszébe, hogy a tavalyi ősz száraz volt, no meg a tovatűnt nyár miatt búslakodik. Nem kétlem, hogy a hangulatnak és a szépség motívumainak érzéki, finom észlelése révén már gyermekkorban felsejlik a leendő Író, bár az is lehetséges, hogy az ilyen művészi tulajdonsággal megáldott emberből nem lesz író. A CSÖND ÓRÁI Augusztus közepén elutaztunk Nyidából, ebből a kényelmes, tengerparti kisvárosból, amely semmittevésre, lustálkodásra ösztönözte az embert, arra, hogy gondtalanul sétáljon az öböl partján, a napnyugta előtt csendes, vöröses földnyelven, amely telis-tele volt hobbi-horgászokkal, esti sétákra csábított a kikötőmólón, ahol titokzatosan és vészjóslón csikorogtak, ringatták árbocaikat a csillagos égen a szépséges jachtok. Klaipédába indultunk, hogy fel- szálljunk a reggeli vonatra. Hajnali öt óra volt, a legálmosabb idő virradat előtt. A szanatórium nagy autóbuszában csak ketten voltunk, én meg a feleségem, az autóbusz, nem tudni, miért, őrült iramban száguldott az erdőn keresztül, a kihalt országúton, a hold pedig magasan állt az útnak az erdeifenyők között húzódó, keskeny folyosója fölött, és a holdfény jobbra-balra siklott a mögöttünk sorakozó, üres üléseken. A kanyaroknál hátranéztem, és világosan láttam a holdfénynek ezt a valahogy barátságos és reményt keltő tovasiklását az üres üléseken, ami valamiképp összefüggött velünk, az árnyak könnyed mozgását, a kék levegő érintését a hátunk mögött. Hallgattunk. És emlékszem: szomorú, szófián magányt éreztem, amelyet nem foszlatott szét a motor zúgása, az csöndjét éri san tünedez mögött, az Ságot érzék erdőkben, e li, ősz elő megtisztulta bitöl, vissza ifjú reménn általános be gába, ameh lámái nyaldc várva. Ezek bizc len órák ve hirtelen ráe egész világ mással, és r ... És a felröpített a megvakultai óriási villám JURU rolgó víz va levegő forró lök, s egy gonosz erő rólam a ruh egy forró v rólam az él fordított volr koltam... fi metsző hűvi - fuldokolta és ugyanak tői vonaglotl fordultam, amely forró hasonlított, nó, narancs bán valami \ vadul zúdítc permetet, é: függönyön megkülönbe lila valamit, Cson*°s Vilmos Vallomás a föle Rögöd, mi egykor sebezte talpam, Szívemre omlik, s új rügyet fakaszt. Rögöd, mit egyszer rég megtagadtam, Virágzik - s hogy többé el ne hagyjam: Magához ölel, simogat, maraszt. Már akkor is szer Ha nem jutott is, < Át kos szavai édet Ha zúgtak is - ne Vád nem illethet r Rögödnek lelke van, szeret - érzem. Takarhatja hó, akkor is meleg. Mikor elmentem, elküldted értem Üzeneted esőben, napfényben, S én, ha pitymallott - megéreztelek! A műhelyben is té Üzenet volt, ha S2 Éheseknél jobban Színes szivárvány S éreztem, hozzál És visszajöttem, itt járok újra, Vetésed bebalzsamozza talpam, Míg a barázdák közti dűlőútra Érek - s most arra kérlek, gyógyulva: Bocsásd meg, hogy rég másképp akartam! Visszajöttem -1 Rögöd illata erő Lássátok, íme: I Veríték mosta, t S vallom: sorsol Nem elég egyszer Nem elég egyszer - elmondom újra: Garam völgye, forrón szeretlek, Itt legszebb az ég azúrja, A dűlőútra Kikönyökölnek félkeresztek. Amint fiatal kororr Szilaj folyóként új Bennem a vágy, í Most is Enyém a terhe mi Szívem ajtaját sarkig tárom, Nyár-asszony surran küszöbére, Fekszem virággal hímes ágyon, S úgy csókol szájon, Hogy odacsordul parázsló vére. Minden gyönyör é Enyém e szépass S nem fog rajtam Csak t A szálat, ami idek
