Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-08 / 27. szám
A kultúra és a politika kapcsolatainak mélyén a kultúrának, mint minőségnek és a politikának, mint tevékenységformának cselekvésbeli összefüggései húzódnak meg, amelyek a politika elsőbbségének és a kultúra elsődlegességének az elvén alapulnak. E kapcsolat megnyilvánulási formái kettős jellegűek. A kultúra a politikára és a politikában kifejtett hatása folyamatában és eredményében mint politikai kultúra jelentkezik. A politika kultúrába való behatolása mint a politikai tevékenység egy iránya, mint művelődéspolitika formálódik és valósul meg. A kultúra a politikában kétféleképpen jelenik meg: mint a politikai cselekvés belsőleg elletmondásos folyamata és egyúttal mint a politikai tevékenységnek - más emberi cselekvésformákkal és szférákkal való kapcsolatának - a belső mozzanata, ami irányító- integratív funkciójából ered. így aztán a politikai kultúra is két körben alakul, fejlődik és hat: a politika szférájában és más területekkel, valamint tevékenységformákkal való viszonyában. A kulturális értékek az alkotó tevékenységek mozzanataiként nem kész formájukban lépnek a politikai kultúrába és nem is így állandósulnak ott, hanem a politikai cselekvés céljai és jellege által megváltoztatva azok kiindulópontjaihoz és feltételeihez sorolódnak. A politikai kultúra a politika minden konkrét típusában, főként pedig annak kezdeti, kultúraalakító fázisaiban a haladást segíti elő; megfelelően támogatja a politika történelmileg konkrét eredményét, integratív hatását és elsőbbségét. E tény racionális elsajátítása kihangsúlyozza aztán az apolitikusság szem- mellátható hamisságát, amely néhány egyéni és más szélsőséges formában tartja magát, és amelyre valóban az elvont üresség és a fejlödésellenes mítoszteremtés a jellemző. Nem a konkrét, adott, hanem az általában vett politika elutasítása az emberiség politikai történelmében - Lenin szavaival élve - nemcsak egy politika kifejeződése, hanem - ezt már tegyük hozzá mi - a személyiség csődje és kultúraellenes tett is. A politikai kultúra ugyanis politikai minőségi helyzetét nemcsak a politika révén, hanem főként a kultúra segítségével éri el. A politikai kultúra a kultúrának annak a rétegeihez tartozik, amelyekben nemcsak a legdinamikusabban regisztrálódnak, hanem a legdramatikusabb formában nyilvánulnak is meg a társadalmi mozgások és változások. Ez a kultúra legváltozékonyabb rétege. A szocialista politika - minőségi vonása, a politikai kultúra - alapvető jellegzetességei közé tartozik a céltudatos, programszerű önmegszüntetés. E folyamat alapját elsősorban a társadalmi munkamegosztás radikális változásai nyomán kialakuló szociális homogenizálódás képezi. A történelem során először szűnik meg e jelenségeknek az ugyanazon politikatípuson belüli konkrét történelmi megoldhatatlansága. Lefolyását a társadalmi élet politizálódása közvetíti, aminek az életrehívá- sát olyan területek tudatos és céltudatos irányításának a szükséglete kényszerítette ki, amelyek sokáig a közvetlen politikai kezdeményezések körén kívül maradtak és saját önigazgatási automatizmusaikra hagyatkoztak. A politika és egyben a politikai kultúra társadalmi gyakorlatból történő szemmellát- ható levezetettsége nemcsak a történelmi, hanem a társadalom adott kulturális szintje általi meghatározottság nyomán kialakuló konkrét-gyakorlati másodlagosságát is jelenti. Tehát azt, hogy a politikai kultúra adott szintje a létező szocializmus talaján sem válik a tudat és az elvárások receptszerú esetévé. A politikai kultúra szintjének, tehát a politikai gyakorlat minőségének emelése - például a dolgozók fokozottabb bevonásával a társadalmi ügyek intézésébe - olyan feltételek kialakítását követeli meg, amelyek nem annyira a formákat, mint inkább a munka tartalma és teremtő jellege mértékének megalkotását célozzák. Persze, meg kell mondani, hogy a létező szocializmusban is kialakulnak a politikai kultúra olyan formái, amelyek a megfelelő tartalommal inkább a jövőben, mint a mában telítődnek teljes mértékben. De a jövő tartalmainak a mába vetítése nem jelent sem önkényt, sem formalizmust - amennyiben a tartalmi nyíltság tudatával operálunk. A szocialista politikának saját kulturális szintje által meghatározott e lehetősége nemcsak a tudat, hanem a politikai gyakorlat fényeként is megjelenik, ami a politika azon funkcionális súlyából fakad, hogy a forma jelenti a tartalmát. Ezzel a gyakorlatban támasztódik alá a szocialista politikai kultúra jövőirányultsága. Szögezzük le más szocializmusbeli jellegzetességét is: a politikai kultúra típusainak formális és tartalmi hasonlósága (természetesen mindig a történeti minőség más síkjain) csak létük bizonyos, általában kezdő stádiumaiban érvényes, amikor azonosak hordozóik jogos fennmaradásával. Utána megszűnnek. Belsőleg ugyan, mint a politika kulturális minősége, saját magukat szüntetik meg, de saját ellenlábasukként, mint a politika kultúraellenes minősége, csak külső beavatkozásra, Michal Záleta forradalom hatására engedik át a terepet. A szocializmus előtti korszak politikai kultúrája tehát saját ellentétébe fordul, amely a forradalmi törésig egészében inverz módon viselkedik. A szocialista politikai kultúra fejlődése nyomán leveti magáról belső korlátozottságát, nem csap tehát saját megoldhatatlan ellentmondásába, hanem a kultúra magasabb szintjére lép. A belső forradalmi pátosz állandó részese, miközben nem veszíti el alapvető kultúraalkotó képességét, sőt, állandóan fejleszti azt. Ami nem azt jelenti, hogy e képességét csak magából bányássza elő, és hogy nem a társadalom művelődésének és kultúraalkotó tevékenységeinek széles terén mozog. Éppen ennek segítségével és benne szüntetheti meg az osztályérdekek partikularitását, haladhatja meg az értékek szétválasztó hatását. E folyamat alapja a szocializmusnak a nem antagonista ellentmondások bázisán történő fejlődése, a társadalmasulás össztársadalmi mozgása minden elemében, viszonylatában. Más szóval: a politikai kultúra, mint politikai jellegű kultúra tökéletesedésének és végezetül elhalásának döntő feltétele és forrása a szocializmusnak mint egésznek a fejlődése. M ivel a gyakorlat mindig sokarcúbb és bonyolultabb, mint a róla alkotott elképzelések, a valóságot lényegi összefüggéseiben és meghatározottságaiban tükröző tudományos magyarázat figyelmen kívül hagyása az egyes esetekben oda vezet, hogy ez a gyakorlat csüggesztően és bomlasztóan hat, vagy legalábbis tartózkodásra kényszerít. Az effajta gyakorlatiasság egyedüli előrejelzése a történelmi perspektíva elvesztése vagy megokolatlan relativizálása, a pillanat okozta lelki megrendülésnek való alávetettség, amely passzív ellenállásra vagy álforradalmi kalandorságra hasonlít. Mindkettő azonban a lehangoltság vagy a társadalmi integritásvesztés jele. Az ilyen irányultságok legyőzésének egyedüli és gyakorlati eszköze a szocializmus további fejlesztéséért vívott harc. A politikai kultúra benne igazolja a politika gyakorlati képességét arra, hogy be tudja teljesíteni társadalmi, tehát integratív és haladást elősegítő küldetését, ami által saját magát eme képesség feltételes, egyben gyakorlati, tevékeny tényezőjeként mutatja be. A szocializmus politikai kultúrája a politikának az össztársadalmi bővített újratermelés inten- zifikációját célzó és a szocializmus azon gyakorlati hátterét feltölteni kívánó igyekezetében testesül meg, amelyet a társadalom réteg- és osztáiystruktúrája érdekeinek és szükségleteinek társadalmi-gazdasági jellege által meghatározott egysége alkot. A politikai kultúrában sűrítve fejeződik ki a politika kulturális szint általi közvetett meghatározottsága, míg a művelődéspolitikában meghatározóan a politika funkcionális jellege, mint sajátságos társadalmi jelenség, s mint társadalmi tevékenységforma nyilvánul meg, amelyet lényege és értelme jellemez, valamint működésének elsőbbsége az adott rendszerben. A politika elsőbbsége a többi tevékenységformával szemben és bennük kifejtett integra- tív-irányító hatásában nyilvánul meg. Ennek alapján különböztetünk meg például gazdaságpolitikát, szociálpolitikát stb. Általában így határozódik meg a művelődéspolitika is. Közte és a politika többi iránya közt azonban egy lényeges különbség van, elsősorban azért, mert a kultúra túlnyomóan más jelenségeket átfedő jelenség, a cselekvés minősége, habár sajátságos szférával is rendelkezik: a művészi kultúrával. E lméleti-módszertani szempontból különlegesen fontos tényről van szó, amelyből az származik, hogy magát a művelődéspolitikát sem tekinthetjük másként, mint kettős jellegű jelenségként: 1. Mint olyan politikát, amely a tevékenységek minden formájába és szférájába behatol azzal a céllal, hogy bennük kulturális, tehát alkotó érdekeket foganatosítson. Ez a művelődéspolitika alapvető és legbonyolultabb szintje, és elsősorban ettől függ a politikai funkció társadalombeli gyakorlati érvényesítése. 2. Mint - elméletileg felfogva és a gyakorlatban legelterjedtebben - a művészeti kultúra szférájában, tehát az ún. ágazati elven működő politikát. A kultúra e bonyolult sajátságának az a gyakorlati következménye, hogy a kultúrát szélesebb és szúkebb értelmében is veszik, és a művelődéspolitika ténylegesen a politikai érdekek érvényesítésével azonosul a művészetben. Csakhogy a politika ugyanúgy lehet művelt és kultúrálatlan is a gazdaságban, akárcsak a művészetben, irodalomban, tudományban stb. A szocialista politika jellegéből adódik, hogy lényegét tekintve elsősorban a társadalom és a benne foglalt ember sokoldalú fejlesztésére irányuló művelődéspolitika. A gyorsítás politikai stratégiája közvetett módjaival (mint például a nyilvános vitára bocsátott törvénytervezet, az alakuló gazdasági mechanizmus) - amelyek kulturális törekvések - a fő irányban hat: a munka alapszükségletté való fokozatos átváltoztatására, alkotó jellegének fejlesztésével. Ez talán azt jelentené, hogy a politika a szocializmusban kizárólag művelődéspolitikai formájában érvényesül? Ha ez így volna, a valóságban tisztán elvontan, a célhoz vezető előfeltételeken és folyamatokon kívül elmélkednénk. A politika ugyanis átfogó és komplex módon lép be más tevékenységekbe; ellenkező esetben le kellene mondania integ- ratív-irányító funkciójáról. Ez az átfogó és komplex jelleg, természetesen, nem jelent belső felbontatlanságot. A szocializmusban ugyan fokozódóan érvényesül a művelődéspolitika mint a politika legsajátabb oldala, de a politika megléte magában is kizárja a művelődéspolitikai formában való megvalósulás reális lehetőségét. Ez ugyanis a politika meghatározottságának dialektikus megszüntetését jelentené. Azt az időt állítja elénk, amikor véglegesen a kommunista társadalmi formáció felsőbb szakaszába kellene lépnünk. A gyakorlat azonban a várakozás hosszú idejéről tanúskodik, vagyis megfeszített, hasznos és elsősorban alkotó munkáról. Mindemellett nem csak tőlünk függ minden. A művelődéspolitika tehát sem formájában, sem kiterjedésében nem fedi a politikát mint olyat, többek között azért sem, mert a cselekvés eredményét alkotó tárgy iránti érdeklődés továbbra is a létezés és a haladás fontos és nélkülözhetetlen tényezője. lyen létünk jelenlegi szintje. Az a tény ugyanis, hogy általában, ontológiailag véve az emberi cselekvés alkotó jellegű, még semmit sem mond arról, ami bennünket, mint a valós életben tevékenykedő embereket leginkább érdekel: milyen az alkotó jelleg aránya társadalmi méretekben. Amíg léteznek olyan szakmák, amelyekben rutinszerű, úgy mondhatnánk mechanikus munkavégzés uralkodik, tehát a motivációkat nem a munkafolyamatban, hanem azon túl (a munka eredményében, anyagi vagy erkölcsi ösztönzőkben, az adott munka eszmei szükségében) találjuk, az emberi gyakorlat általános alkotó jellegére való utalás ugyan történelmileg és filozófiailag fontos, de szociálpolitikai szempontból teljesen elégtelen. Ha az eszmény szemszögéből szólunk a szocialista művelődéspolitikáról, egyúttal a politika és a haladás összehangoltságáról, esetleg tempóeltéréséröl vallunk: az érdekek és célok jellegéről és tartalmáról, amelyekhez a politika kötődik, és amelyeket társadalmi funkciója révén tolmácsol. A társadalmi rendszer fejlődését a művelődéspolitika megléte közvetlenül határozza meg, miközben tulajdonságait azokra a fejlődésalkotó előfeltételekre és cselekvési folyamatokra irányítja, amelyekben a politika tevőlegesen jelenik meg: a tevékenységek alkotó és alkotó jelleget elősegítő, előkészítő és támogató oldalaira. Ezek az összefüggések kézzeifoghatóan konkretizálódnak a gyakorlat szintjén, például a létező társadalmi rendszerekben. A kapitalizmus célja (a haszon és annak nagysága), valamint a szocializmus célja (a személyiség harmonikus fejlődése) között ugyan találunk közös vonást (az alkotóerő általi meghatározottság), de szemmellátható, hogy alapvető eltérés van az alkotóképesség formái, módozatai, léte és értelme között. Míg az egyik - az adott rendszer keretei között - történelmileg bornírt és elidegenült formában termeli újra magát, mivel behatárolt, csak a technika és a technológia által elsajátított alkotóerő, amely fejlődésében nem képes meghaladni saját korlátáit, a másik éppen és csak eme korlátok áthágásával alapozza meg magát. Más szóval: a kapitalizmus kultúrája felett ott uralkodik a vele való pragmatikus visszaélés, a külső célszerűség. Amint ez az emberformáló tényező kikristályosodott léthez jut, rögtön alárendelődik más, nem kulturális céloknak. A szocialista művelődéspolitika és történelmi előzményei közötti hasonlóságok a valóságban csak felszínes párhuzamok. A legszembetűnőbb eltérés éppen abban van, hogy a szocializmus művelődéspolitikája fokozatosan elnyeri a politikai ráhatás összes formájának domináns, kulcsszerepét. Még ha, természetesen, nem is válik a politikai gyakorlat egyedüli, kizárólagos, tehát abszolút formájává. A KULTÚRA ÉS A POLITIKA KAPCSOLATAINAK FORMÁI A politikai kultúra és a művelődéspolitika A Kávéház a szökőkútnái elnevezésű ifjúsági klub két évvel ezelőtt még nem is létezett. Nem is tölthette ott szórakozással szabad óráit egyetlen ténfergő moszkvai fiatal sem, hiszen az olimpiai falu területén csak két éve létesült a kávéházklub. De ma már sokan utaznak ide a város legtávolabbi részéről is, hogy megnézzék, meghallgassák a műsort, s hogy saját szemükkel győződjenek meg arról, hogyan is képzelik egyesek a szórakoztató iparban - vagy ha úgy tetszik: a komszomolisták tevékenységében - az átalakítást. Még sokan emlékeznek rá, hogy a klub helyén előbb a borharapóban, majd a tejbárban költhették pénzüket az emberek. Mindaddig, amíg a Gagarin-városkerület komszo- molistái nem újítottak. De nemcsak a külcsín változott, hanem ,,a tartalom" is. Mégpedig gyökerestől. A jó bornak nem kell cégér tartja a régi közmondás. A klub műsoros estjeit sem kell propagálni a kilencmilliós fővárosban. Futótűzként terjedt el jóhíre a fiatalok között. Ma pedig alig lehet bejutni a kávéházba. A belépődíj két rubel. Ezért a vendég fagylaltot, alkoholmentes üdítőt, koktélt, süteményt vagy szendvicset fogyaszthat. A társaság tagjai vidámak, felszabadultak, fesztelenek. Ruházatuk mindennapi, amelynek közös jellemzője talán mégis a harsogó színek kombinációja, és az egyéni kreációra való törekvés. Konsztantyin Besszmertnij, a klub egyik vezetője Jelena Zolotova újságírónak elmondta, hogy a műsor megtekintőÁtalakítás - a klubban is séért nem szednek díjat. Nem a fiatalok „megkopasztása" a cél. A kulturált szórakoztatást ötvözik ismeretterjesztéssel. Az önfenntartó vállalkozás üzemeltetése tetemes ösz- szegbe került. Bevételüket fölemészti az épület bérleti díja, a személyzet fizetése, a berendezések, a művészek tiszteletdíja stb. A vezetőség tudja, a csődtől a klubot csakis a még nagyobb népszerűség mentheti meg, mert további terveik sem olcsók. Rövidesen videót vásárolnak, és megnyitják a videoszalont. Ez lesz a kilencedik szekció. Jelenleg hét - a kisszínpad, az irodalmi, a rock-zenei, a dzsessz, a tánc, a pantomim és a politikai - részleg fölváltva biztosítja a műsorokat. Most szervezik a kabarét. A fiatalok ezreit éppen a sokrétű, változatos programok vonzzák. Nemcsak hazai színművészeknek, balett-táncosoknak, zene-, és egyéb előadóművészeknek tapsolhatnak, hanem számos külföldi együttesnek is. Két év nem nagy idő, de bizonyos szokások már kialakultak a kávéházklubban. Szombat például a breaktáncosok napja, vasárnap a rock- and-roll szerelmeseié. Mihail Káplán főrendező, aki egyben a klub lemezlovasa is, naponta figyelemmel kíséri a műsorok hatását. Alekszej Murmuljov, a moszkvai egyetemi hallgató sajnálja, hogy a fővárosban nincs még vagy tíz-húsz hasonló színvonalú ifjúsági szórakozóhely. Akkor megoszlana a közönség, megszűnne az állandó zsúfoltság. A műsorok szerint mindegyiknek kialakulhatna a saját, azonos érdeklődésű törzsvendéggárdája. KODAY BERTA 988. VII. 8.
