Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-30 / 39. szám
or kéz- Péter később már nem is tudta /áratla- megmondani, mi történt vele: csak zuhogó kortyolta a vizet ott a tanári hermáik már- lyában, a széken ülve, s könnyein át gó szí- hálásan pillantott osztályfőnökére, stejeről, aki csitította, simogatta, minduntalan ii jelen- félrefésülve ujjaival a homlokába ihajtoz- hulló, durva szálú, makacs hajtinnukban eset. Mit is válaszolhatott volna miköz- a fiú? Hogy irigység ébredt benne nókép- a Barnabás gyűjteménye iránt?... sgymás Ez nem igaz... Hiszen vannak neki is színes képeslapjai, és van kilenc aTem- galambja, igen... mingó- Ettől a felméréstől ismét kitört oarátja, rajta a csalódás keserűsége, s a ta- a szólna, és került tása.. Madrid zeregy íápoly- inx és Drontó, ával... srdeke- n...“ a válhagymával. Nem hagyta abba a falatozást, szokva volt a szomszédasszonyok látogatásaihoz, de amikor megpillantotta a tanárnőt, lomha-kényszeredetten felemelkedett. Ingerelte, ha ilyenkor zavarták, s különösen az dühítette, hogy a felesége mindig úgy odavan, valahányszor idegen érkezik a városból. Most is már szaladt a háziingével, s belebújtatta, zsíros száján pedig végigtörölt a szalvétával.- Aggódom Péterért! - mondta a tanárnő már a kicsiny nappaliban, a szétnyitott füzete fölött. - A gyerek jófejű és igyekvő, de az utóbbi időszakadna meg a szíve ennek a fiúnak, aki még egyetlen" üdvözlő sort sem kapott az 6 világjáró híres bátyjától,' aki örökké „elveszíti" a címünket, de a barátairól nem feledkezik meg. Az ember komoran hallgatott. Eléje tűnt a fél tányér kocsonya a lapító hagymaszeletekkel, s már kezdte elveszíteni a türelmét, amikor az osztályfőnök összecsukta a füzetét, és sóhajtva felállt:- Gondoskodom róla, hogy az efféle veszélyes képkiállítások ne ismétlődjenek meg - mondta, majd a férfihoz fordult enyhítő szándékkal:- ön pedig egy percig se felejtse el, hogy a fia túl érzékeny, akinek gyöngéd bánásmódra van szüksége ... Az öntő felállt, bólintott; de utána egy keveset még merengett a hölgy szavain.- Érzékeny, eegen... De ha én is ilyen volnék, már rég megdöglöttem volna, kézit csókolom... Mert kell, hogy az ember tudja tartani magát, bármi történik is vele... íyökök emény ionban x> Pé- ehara- a falra < leve. lápolta armolt, azemszeket belé- iühvel , mert izadá- íanem között dezett ngerlő ségét, egge- izagát ovább itt, fel- A fiúk aggó- t vala- elsza- I Széli nindig gerel- szvét, látha- t, holnárok megbotránkozására kiáltozni kezdett:- Nekem ne dicsekedjék azzal a szarházi világjáróval, és egye meg az Eiffel-tornyot!... Igya ki a Niagarát, és puffadjon fel tőle!... Másnap este a tanárnő, családlátogatási tervét módosítva, Péterekhez ment ki, a Kolostori negyedbe, hogy megtárgyalja a gyerek beteges rohamát a szülőkkel, s ha lehet, kifürkéssze a nem mindennapi lelki zavar okát. Fáradt volt a napi tanítás után, és saját gondjain kívül valami rossz előérzet gyötörte, miközben szinte egyfórma tömbházak rengetegében igyekezett tájékozódni... Végül megtalálta a szürke kétemeletes épületet, amely nemrég még uralta a Kecskerétet, most azonban csak akkorának tűnt a pengeblokkok között, mint kút mélyén egy szürke kődarab. Noha a bejárti szárnyas ajtó mindkét ablaka üresen meredt rá, a lépcsőház falai között bennrekedt a lucskos káposzta szaga és a paprikás zsíron megtáncoltatott hagyma párája. A második emeleten, a 18-as lakáshoz érve csengetett. Joó Jánosné csak egy ízben látta a tanárnőt, de megismerte.- Tessék befáradni! - nyitott ajtót zavartan. - Kissé rendetlenség van nálunk, mert nemrég jöttünk haza... A férfi tornatrikóban ült a konyha- asztalnál és kocsonyát evett ecetes ben rettentő hamar kifordul magából.- Eegen... - bólintott Joó János, s miközben leült, erősen recsegett alatta a szék. - De tessék megnyugodni, tudok a tegnapi esetről, és az úrfi faszolt érte...- Hogyhogy?! - lepődött meg a tanárnő. - Csak nem verte meg a gyereket?!... Az apa megvonta a vállát:- Ha idehaza jön rá a frász, leöntöm hideg vízzel, és be van fejezve: de nem lehetek mindig mellette, kézit csókolom, így hát kiosztottam neki, ami jár... Az asszony hirtelen megérezte a szövetségest a tanárnőben, szemrehányó pillantást vetett a férjére, és elpirulva szólt közbe:-Tetszik tudni, a férjemnek nagyon súlyos a keze, mivel vasöntő, de sokszor megfeledkezik erről... Őszintén szólva, én védtem agyereket előtte, mert gyanítottam, hogy mi mehetett végbe a lelkében, amíg elért odáig, hogy már nem bírt magával ... Egyik osztálytársa ugyanis mindig előtte rakosgatja ki a színes lapokat, és a fiam már régóta tudja, hogy az én bátyám küldözgeti azokat a barátainak ... Restellem bevallani, de így van...- Hallgass! - mordult rá a férfi. - Ez nem tartozik ide!- De ide tartozik, és nem árt, ha a tanárnő is tud róla! Mert hogyne Mielőtt az előszoba felé indult volna, a tanárnő a kis nappali belső falán könyvespolcot pillantott meg; közelebb lépett, és mindjárt kellemes meglepetéssel kérdezte:- önöknek is kedvenc világjárójuk Sajgó Pál? Joó János ekkor már szinte elká- romkodta magát.- Sajgó? - legyintett undorral. - Kedvence a bánatnak! Egy részeges tróger sózta rám az útikönyveit ... Még egy fröccsöt sem fizettem darabjáért... És egyetlen sorát sem olvastam... Miután elcsendesült a ház, és a tévét is lekapcsolták, Joó János, ahelyett, hogy megnyugodott volna, egyre zaklatottabb lett. Látta, amint a fia ide-oda ugrál, hogy elkerülje az ő ütéseit, hol az arcát, hol a fejét védi az ő súlyosan lendülő kezétől, s bűntudatában felnyögött: milyen marha is az ember... Néha maga sem tud eligazodni az indulatai között, mintha rozsdás drótok bozótja venné körül.. Tehetetlenségében pedig csak üt és rúg, és ezzel még jobban belebonyolódik abba, amitől szabadulni akar, a hétszentségit!... Bement a gyerekhez és sokáig nézte. Péter arcára rásütött a hold, s ettől még sápadtabbnak, vértele- nebbnek, szinte halottnak látszott az ágyban. Tétován feléje indult, mintha meg akarná simogatni; aztán sóhajtott és kijött onnan. Hallotta a falióra egyenletes ingázását, de nem DÉNES GYÖRGY Törött glóriával Az éj megárad, hízik lassú kedve, a lelkűnkben egy vézna dal zokog. Emlékszel még a régi sebekre? Behegedtek, mert ifjak voltunk még, erősek voltunk s együtt: boldogok. Még csókodban a lágy derű pihent, s pihéje hullt. Ó, áldott madár-hit: magába issza mind a végtelent. A glóriánk - a langyos est, ha tárult - ezüst gyűrűje volt a Szaturnusznak, s a fényben minden rossz szándék aláhullt, mert nem hittük még a szívünk hazugnak. Most tél havazza arcunk, tél haván botorgunk, rózsáink lefagytak, s mert nincs varázsa már a pillanatnak, fanyar ízekkel telik meg a szánk. Nem lázadunk, a Mindegy tartja vállunk, már áttetszik az életen halálunk, nagy, kék özönnel hömpölyög a bánat, mint Grönland jege torlódik, rian és nem tudjuk, hogy mért nincs, ami van. Botorgunk fakó, törött glóriánkkal és szomjúhozzuk a kialvó létet, szomjúhozzuk elnyűtt álmainkat, a tág mezőket, napivó virággal, . s a soha meg nem talált üdvösséget. a könyvespolcokhoz, az ölébe rakta Sajgó könyveit, amelyeket ő vett meg és köttetett vászonba az évek során, rokoni büszkeségből. Kiment az erkélyre, a sötét és dermedt udvar felé, s közben ezt gondolta: „Látod, sógor, kár volt elfelejteni a címünket... Kár volt úgy járni a nagyvilágot, hogy közben egy árva képeslappal se tiszteld meg a te unokaöcsédet, ha nem sértő erre emlékeztetni téged.. Nos, ha így állunk, most én is elfelejtem a te válogatott címeidet!..." Azzal a karját megbillentve alászórta a könyveket a sötét és betonfalú négyszögbe, mint óriási szemetesládába ... törődött vele. Érezte, hogy valamit még el kell rendeznie, le kell zárnia, mielőtt ő is nyugovóra tér. Visszament a konyhába, de már undorodva taszította félre a tányért a kocsonyával, s elővette az üveg vodkát, amelyet a vasárnapi römi- partihoz tartogatott. Az első pohár ital után ismét vágyat érzett, hogy odaálljon Péter ágyához, figyelje az arcát, hallgassa a gyerek lélegzését, de félt a zajveréstöl, s megint töltött magának. Éjjel fél három körül, amikor alig egy kisujjnyi pálinka csillogott az üveg alján, fáradtság helyett világosodni kezdett az elméje. Lerázta zsibbadságát, és határozottan indult el a kis nappali felé. Odahajlott is eppen egy tér előnyeiről aki kedvesen óház falánál zével az első lém egy szí- - Lenne szí- g kerítek né- alátámasztíán odamen- nár én tartót- gerendákat. <özben meg- it. - Egy pilla- gy ódon ház, megjavítani, én pedig ott >alkont. Eltelt e a férfi csak cezdett kelle- rtt áll a város láz balkonját flen, de egy- :tán kezdtem a feleségem, tt nyugtalan- emre indult, szóval vázol- Tem, hozzon közeli önkilem két üveg itt, aztán elment a házkezelöségre. Egy szakértővel tért vissza, aki udvariasan bemutatkozott, nagy tisztelettel megszorította karomat a könyököm felett és bátortalanul így szólt:- Lenne önhöz egy nagy kérésem. Maradjon itt még három napig. Tudja, éppen most van a házak példás karbantartásának hete. ön intelligens ember, azzal, hogy itt áll, nem rontja az utca kozott egy csomag cigarettával és elment. Letelt a három nap, de öt nap múlva sem mutatkozott. Kiderült, hogy szabadságra ment és csak egy hónap múlva tér vissza. Helyette egy nő jött, aki komoran hallgatta siránkozásomat.- Nem tehetünk semmit, meg kell várnia a negyedév végét. Most egyébként sincsenek gerendáink. NYIKOLAJ JELIN - VLAGYIMIR KASAJEV képét, de ha gerendákat tennénk ide, az szemet szúrna mindenkinek. Teljesen lerontaná az utcaképet.- Jól van, itt marad - nyugtatta meg a feleségem. - Legyen nyugodt...- Nagyszerű! - lelkesedett a házke- zelőségi szakember. - Napi háromszori étkezést biztosítunk önnek, a munkahelyén elintézzük, hogy távolmaradását minősítsék hivatalos kiküldetésnek. Három nap múlva pedig, a hivatalos szemrevételezés után deszkákkal dúcoljuk majd alá a balkont. Barátságosan megölelt, megajándé- Hová lettek?! - háborodtam fel.- Fontosabb objektumokhoz szállítottuk őket.- Miért, ez nem fontos?! Mindjárt odavágom az egészet és elmegyek!- mondtam dühöngve. - Talán köteles vagyok itt ácsorogni?! Köteles, köteles? - mondta a nő.- És a lelkiismerete, felelősségérzete?! Magának ilyen nincs?- Ez képtelenség! Én panaszt teszek!- Csak tegyen panaszt nyugodtan!- morogta a nő és indulni készült. - Micsoda elégedetlenek manapság az emberek. Jólakottak, jólöltözöttek, kapják rendesen a fizetést, de ez mind kevés...- Márpedig én azért is elmegyek, vegye tudomásul! - kiáltottam utána.- Csak próbálja meg! - fenyegetőzött. - A javítást majd a saját zsebéből fogja Tízéin i! És meg sem hallgatva további tiltakozásomat, befordult az utcasarkon.- Mit tegyünk? - kérdeztem a feleségemet. - Valóban hagyjak itt csapot- papot és szökjek meg?- De hát hallottad, mit mondott, akkor fizetned kell a javítást...- Ehhez nincs joguk - mondtam nem valami nagy meggyőződéssel. - Meg hát, vigye el az ördög, legfeljebb megfizetjük ...- Pedig úgy szerettem volna új bundát venni - sóhajtott nagyot a feleségem. - Tudod jól, hogy a régi már divatjamúlt, abban ki sem mehetek az utcára...- Akkor tehát egész életemben itt álldogáljak?- Miért egész életedben? A negyedév végéig már egy hónap sincs. Valahogy csak kibírod... Két hónap múlva, amikor rájöttem, hogy eszük ágában sincs engem elengedni, panaszlevelet diktáltam a feleségemnek. Fél év múlva megjött a válasz, melynek lényege az volt hogy az idén a balkon megjavítására anyagi eszközök nem állnak rendelkezésre, egyébként is szanálni fogják a házat. Közben én már megszoktam a helyzetemet. A város számos lakosa és rengeteg turista fényképezkedett, velem a háttérben. Az esti hírlap közölte az egyik kedves olvasó levelét, aki az iránt érdeklődött, melyik évben neveztek ki engem, összesen hány ember dolgozik Atlaszként a városban és még hová nevezik ki őket. A házkezelőségi kombinát képeslevelezőlap-gyüjteményt adott ki a város nevezetességeiről. Ebben nekem két felvételt szenteltek. Egyes turisták megkísérelték lábamra írni a monogramjukat, de a műemlékvédelmi társaság megakadályozta őket ebben egy „Hozzányúlni tilos!" feliratú tábla kifüggesztésével. Két év múlva végre eldöntötték, hogy a házat lebontják, ám a műemlékvédelmi társaság tiltakozást nyújtott be. A városi végrehajtó bizottság egyik tagját küldték ki tárgyalni velem.- Bizonyára tudja, kedves barátom - mondta bizalmasan, miközben a zakóm egyik gombjával játszadozott -, hogy városunk huszonhárom év múlva fogja ünnepelni fennállásának kétszáza- dik évfordulóját. Nagy ünnepségek lesznek, sok vendék jön majd ésatöbbi. Nem mehetünk hát fejjel a falnak... Egyszóval, még egy ideig itt kell állnia. Sóhajtottam egy nagyot, összeszerí- tottam a lábaimat és beleegyeztem. Mit tehet az ember? Ha kell, hát kell... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása
