Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-16 / 37. szám
szú 5 J.IX. 16. Leírva ezt a címet kicsit magam is zavarban vagyok. Miről is fogok írni? A Maghreb-országok nagy álmairól vagy a Nagy Maghreb megteremtéséről szőtt álmokról? Azt hiszem, egy érem két oldaláról van szó: a Maghreb-országok nagy álma a Nagy Maghreb megteremtése. Ahogyan az ötvenes években fokozatosan függetlenné váltak az arab nyugat (al-maghreb arabul nyugatot jelent, így nevezték el az arab hódítók a 7. és 8. században uralmuk alá vont Északnyu- gat-Afrikát) országai - Líbia, Tunézia, Marokkó, majd hosszú felszabadító harc után 1962-ben Algéria is -, úgy erősödtek a fiatal országok egyesülési törekvései. Ekkor született- meg a Nagy Maghreb létrehozásának gondolata: a térség országainak politikai, gazdasági, katonai integrálása tartópillérként szolgált volna a keleti arab országok (elsősorban Egyiptom, Szíria, Irak) szövetségi törekvéseivel együtt az arab egység, valamennyi arab ország egyesülésének megteremtéséhez. Emellett a Nagy Maghrebnek meghatározó szerepet kellett volna játszania az egész észak-afrikai térségben. Bár a Maghreb-államok külpolitikájuk egyik fő célkitűzésévé tették az egység megteremtését, az nem valósulhatott meg egyrészt amiatt, hogy sürgető belpolitikai problémáik megoldására voltak kénytelenek összpontosítani a fő figyelmet, másrészt kemény diónak bizonyult a jórészt gyarmati múltból örökölt ellentéteik áthidalása Vitákat szültek a sokszor találomra kijelölt kölcsönös határok, a függetlenné válás után kialakult rendszerek különbözősége, Nyugat-Szahara függetlensége kérdésének megoldatlansága. Mindezek ellenére a Nagy Maghreb nagy terve sosem került le teljesen a napirendről, sót a nyolcvanas évek elején történtek egészen konkrét léprések is ebbe az irányba. Algéria, Mauritánia és Tunézia 1983-ban kötött barátsági szerződést, a következő év augusztusában - nagy meglepetést okozva - Líbia és Marokkó állapodott meg az unióról, de a terv két év után végérvényesen kudarcba fulladt. Az idén tavasszal azonban újabb mozgás kezdődött a Maghrebben, az országok ismét elindultak egymás felé. Először csak óvatosan araszolva - még nagyon közeliek a korábbi kudarcok -, azután már egyre határozottabb lépésekkel. A líbiai-marokkói unióterv elvetése - minden látványosságtól mentes elhalása - után került sor Líbia és Algéria közeledésére, s a tavaszi elnökválasztás előmozdította Trípoli és Tunisz kibékülését is. Tavaly decemberben a két ország Algéria közvetítése nyomán a diplomáciai kapcsolatokat is helyreállította. Az idén február 8-án megvalósult egy algériai-tunéziai-libiai hármas csúcstalálkozó, amely után várható volt, hogy Tri- polinak felajánlják: csatlakozzon az 1983-as háromoldalú barátsági szerződéshez, de ez az indítvány elmaradt. Nem kapott ilyen felkérést Marokkó sem, ami egyértelműen a rryugat-szaharai helyzet megoldását késleltető álláspontjával magyarázható. Líbia távoltartása a szerződéstől pedig azzal, hogy Algéria szeretné magának megtartani a vezető szerepet a térségben, ami egyelőre viszonylag sikerül is neki, bár Líbia igazán mindent megtesz azért, hogy az élre törhessen. Ezzel a régi keletű rivalizálással magyarázható, hogy Algír és Tripoli együttműködése - az algériai elnök januári tripoli, és Líbia második emberének, Dzsalludnak júniusi algíri látogatása után is - csak a gazdasági szférára korlátozódik. Megállapodtak négy közös vállalat létesítéséről, a vámmentes kereskedelemről, a kultúra és az idegenforgalom terén való együttműködésről, a lakosok kölcsönös szabad mozgásáról. Líbia és a Burgiba utáni Tunézia újkeletű együttműködése lényegében szintén gazdasági jellegű, hiszen a legfontosabb, amiben megegyeztek1, hogy az állampolgárok személyazonossági igazolványukkal szabadon utazhatnak egymás országába, sőt le is telepedhetnek. Ha felidézzük, hogy a két ország viszonya a tunéziai vendégmunkások kiutasítása miatt került mélypontra, láthatjuk, hogy elvi változás történt a, két vezetés viszonyában. Hiszen mig Líbia és Algéria elsősorban politikai megfontolásokból szorgalmazza a regionális együttműködést, addig Tunézia súlyos gazdasági problémái megoldásának előmozdítására lát benne esélyt. Mindenekelőtt az ország nagyszámú munkanélkülijének egy részét szeretné Líbiában foglalkoztatni, ahol még mindig nem telített a munkaerőpiac. Marokkó sem szeretne kimaradni a Maghreb gazdasági integrálásából, hiszen az 1992-től egységes nyugat-európai piacon külön-külön aligha lesznek esélyeik az észak-afrikai országoknak. Mauritánia - súlyos belső problémái miatt - inkább csak csendes szemlélőié a szövetségi lépeseknek, főleg arra törekszik, hogy megőrizze semlegességét Algéria és Marokkó között, s bízik abban, hogy a lazább vagy szorosabb unió gazdasági előnyeiből majd ó is részesül. Minden maghrebi szövetkezési kísérlet próbaköve azonban Nyugat-Szahara jövőjének rendezése. A volt spianyol gyarmat sorsának megoldatlansága, a terület birtoklásáért folyó háborúskodás osztja meg a térség államait immár 13 éve. S ha ezt a kérdést nem sikerül kielégítően megoldani, az egész tervezett szövetségből nem lesz semmi. Ismeretes, Spanyolország úgy oldotta meg Nyu- gat-Szaharában a gyarmatosítás megszüntetését, hogy bábáskodott az újragyarmatosítás előkészítésében: Marokkó és Mauritánia között osztotta fel a kiürített területet. A kétfrontos harcba kényszerí- tett Polisario Front azonban így is sorozatosan ért el katonai sikereket, ami a megszállásban kifulladt Mauritániát 1979-ben arra késztette, hogy békét kössön a Polisarióval. Marokkó most már az egész volt gyarmatot szerette volna magának, de a küzdelem állóháborúvá merevedett, miközben a Polisario politikailag nagyon megerősödött, az általa vezetett, 1975-ben kikiáltott Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot eddig már 71 ország ismerte el, mig Marokkó „történelmi előjogát" a volt gyarmatra egyetlen ország sem. Algéria már a spanyolok idejében is aktívan támogatta a Polisariót, s folytatta támogatását Marokkóval és Mauritániával szemben is. Mauritániával 1979 után rendeződtek Algéria kapcsolatai, ugyanez elmondható Líbia, a Polisario csendes támogatója részéről is. Marokkóval változatlanul hűvös volt a két támogató ország viszonya. Ezért okozott olyan nagy meglepetést Tripoli és Rabat 1984-es unióterve, bár a líbiai vezetés akkor azt hangoztatta: a közeledés Marokkóhoz nem jelenti az elfordulást a szaharai néptől, ellenkezőleg, így akarják siettetni függetlensége elnyerését. Rövidesen bebizonyosodott, hogy az unióval együtt a közvetítési próbálkozások is kudarcra vannak ítélve. Sokkal mélyebbek voltak az algériai-marokkói ellentétek, amit bizonyít a lényegesen lassúbb, óvatosabb közeledés is. Az idén májusban állt be a fordulat, amikor megvalósult II. Hasszán marokkói király és Sedli Bendzsedid algériai államfő nagy kibékülése. Helyreálltak a 13 éve megszakadt diplomáciai kapcsolatok, megegyeztek a szabad határátlépiésben. Ez a találkozó eredményezte, hogy 14 év után Algírba utazott II. Hasszán, s részt vett az arab csúcstalálkozón. Ez nagy hozzájárulás volt az arab egységhez, ami vitathatatlanul nem az uralkodó kompromisszumkészségének, inkább Algír erőfeszítéseinek köszönhető. A legfelső szintű tanácskozás keretében valósult meg az ötös maghrebi csúcs, amelyen döntés született a térség országai uniójának előkészítéséről. Erre a célra egy különbizottságot hoztak létre, amely már öt héttel később meg is tartotta első ülését. Ennél is jelentősebb azonban az a fordulat, amely Nyugat-Szahara ügyében következett be: mind Marokkó, mind a Polisario elvi beleegyezését adta az ENSZ-fótitkár rendezési tervéhez, amely tűzszünetet javasol, majd nemzetközi felügyelettel népiszavazást a vitatott terület jövőbeni hovatartozásáról. Mindkét félnek vannak még komoly fenntartásai, ennek ellenére ez nagyon reménykeltő lépés, amely semmiképpen sem valósulhatott volna meg az algériai-marokkói közeledés nélkül. Ha rendeződik Nyugat-Szahara sorsa, akkor talán megvalósulhat a Nagy Maghrebról szőtt álom is. Vagy a Maghreb nagy álma? GÖRFOL ZSUZSA A társadalom demokratizálása, az igazságra való törekvés azzal a következménnyel járt, hogy a szovjet emberek roppantul érdeklődnek a történelem iránt, s népszerűvé váltak a különböző történelmi időszakokról folytatott viták. A szovjet történészeknek augusztus 16-án a Novosztyi sajtó- ügynökségben rendezett sajtókonferenciája a háború előtti évek európai helyzetével foglalkozott. Ma már könnyebb véleményt alkotni a múltról, sokat tudunk abból, ami azelőtt ismeretlen volt, hangsúlyozta bevezetőjében Valentyin Falin, a történettudományok doktora, az APN vezetőségének elnöke. A történelmet azonban nem lehet átalakítani. Meg kell tanulnunk azt, hogy megfelelő módon olvassuk a tényeket, ne adjunk hitelt a konjukturális indokoknak és ne szorítsunk háttérbe olyan eseményeket, amelyek azoknak az éveknek a konkrét viszonyai között döntő szerepet játszottak és elsőrendű jelentőségűek voltak. Fontos megérteni azt, hogy az 1937-39- es időszak sok döntése - olyanok, mint többek között az 1939. augusztus 23-án kötött szovjet-német megnemtámadási szerződés - olyan viszonyok között történt, amikor a világ a második világháború felé sodródott, s rendkívüli körülmények diktálták őket. A Szovjetunió 1933-34 óta állhatatosan síkraszállt azért, hogy létre kell nyi külföldi követe elismerte az új kormány törvényességét, egyikük sem fordult a nemzetközi közvéleményhez azzal az állítással, hogy Lettországot, úgymond, megszállták. A június 17-e - a Vörös Hadsereg csapatai Lettországba való bevonulásának napja - után következett kormányváltozás az ország elnökének, Ulmanisnak jóváhagyásával történt, s ó maga egészen Lettország nemzetgyűlésének egybehívásáig, ennek az első ülésszakáig megmaradt tisztségében. A korábbi államapparátus fokozatosan cserélődött ki. Éppen ezért jogosan jelenthetjük ki, hogy a Baltikumban (nemcsak Lettországban) kivételesen ritka jelenséggel van dolgunk: a régi uralkodó osztály békésen engedte át a hatalmat, egyetlen puskalövés és ellenállás nélkül. Azoknak a napoknak az eseményei, hangsúlyozta a lett történész, nem egyértelműek, bonyolultak és bizonyos mértékig ellentmondásosak. De valamennyi igazolja Véleményt alkotni a múltról Az igazság a balti államokról hozni Európában a kollektív biztonság rendszerét, amely - a Szovjetunió véleménye szerint - megoldhatta a stabilitás és a biztonság problémáit a kontinensen. Ez a gondolat Nyugaton, sajnos, hivatalos szinten nem talált támogatásra. Mint ismeretes, 1937 őszétől kezdve Hitler állhatatosan igyekezett megvalósítani azt a gondolatot, hogy Németország jövője az expanzió, de nem annyira Nyugat, mint inkább a Baltikum körzete és az orosz térség felé. Ezek a tervek valamiképpen ismeretessé váltak a Szovjetunióban, és megfelelő módon figyelembe vették őket, amikor ilyen vagy olyan döntést-változatot részesítettek előnyben. Bezimenszkijnek, a történettudományok kandidátusának, a Novoje Vremja folyóirat politikai szemleírójának véleménye szerint a háború küszöbén kialakult európai helyzet megvitatása során célszerű különösen figyelmesen szemügyre venni egy olyan eseményt, amelynek hamarosan az 50. évfordulója lesz - a müncheni egyezményt. Kijelentette: ez a nemzetközi okmány kivételes és - mondhatni - végzetes jelentőségű volt az európai helyzet kiéleződésének és rosszabbodásának egész folyamata terén. Bátorkodom azt a tételt hangoztatni, hogy München előtt lehetőség volt arra, hogy az akkori eröelosztás mellett megakadályozzák a második világháború kitörését. München azonban igen súlyos csapást mért azoknak a kísérleteknek az egész rendszerére, hogy egységes tömböt hozzanak létre a hitleri agresszió ellen, amely a legkülönfélébb erőket egyesítette volna, elsősorban a Szovjetuniót, valamint azokat az angliai és franciaországi köröket, amelyek közös nyelvet próbáltak találni velük. Az a tény, hogy a nyugati hatalmak a müncheni egyezményben a mi hátunk mögött megegyeztek Németországgal és Olaszországgal, véleményem szerint kivételes jelentőségű volt. Ezután már visszafordíthatatlan folyamat kezdődött. A második világháború küszöbén az Európában kialakult helyzet összefüggése jegyében vizsgálták meg a történészek a háború előtti években a Baltikumban lejátszódott eseményeket. Zagar, a történettudományok kandidátusa, a Lett SZSZK Tudományos Akadémiája Történelmi Intézetének tudományos fömun- katársa megállapította, hogy az 1940 nyarán a Baltikumban történt eseményeket gyakran különféleképpen értékelik. Az első, Nyugaton elfogadott és ott alapvetőnek számító értékelés lényege: arról volt szó, hogy a Baltikum területét elfoglalták a Vörös Hadsereg csapatai és erőszakkal a Szovjetunióhoz csatolták. A szovjet történészek és a mi közvéleményünk értékelése pedig ilyen: 1940 - ez a szocialista forradalomnak éve a Baltikumban. Emellett azonban tekintetbe kell venni azt, hogy ez a három köztársaság annak ellenére, hogy gazdasági, társadalmi, történelmi fejlődésében sok hasonlóság van, mégsem egységes egész. Figyelemre méltó, hogy nemzetközi jogi téren mind a 19 európai állam és más országok is, amelyeknek képviseletük volt Rigában (az Egyesült Államok kivételével) valamennyien elismerték Szov/et -Lettországot. Miután a Vörös Hadsereg csapatai Lettország területére léptek, egyikük sem jelentette ki azt, hogy Lettországot megszállták. A korábbi kormány valamenyazt a tényt, hogy 1940 júniusi-júliusi napjaiban Lettország lakosságának többsége történelmi választást hajtott végre: a Szovjetunióhoz való csatlakozás, az új szocialista rend és a hitleri megszállás, a leigázás, a megsemmisülés között választott. Emellett választás, mint olyan, nem is volt. A hitleristák nem adtak módot rá. A náci vezetés a Baltikum népeit fajilag nem teljes értékű embereknek tartotta, és még csak nem is elnémetesítés fenyegette őket, hanem kiűzés vagy a nemzeti kultúra teljes felszámolása. Amikor azt mondjuk, hogy a balti államok dolgozóinak többsége, élükön a kommunistákkal, a szocializmusért harcolt, akkor arra gondolunk, hogy nekik a lenini szellemű, igazi szocializmus lebegett a szemük előtt, hangsúlyozta Kuuli, á történelemtudományok doktora, a tallinni tanárképző főiskola professzora. Sajnos, Észtország dolgozóinak nem minden reménye valósult meg azon konkrét történelmi viszonyok között. Tudjuk, jegyezte még a felszólaló, hogy a szocialista rendszer a háború előtti években erősen eltorzult a Szovjetunióban. Sztálin adminisztratív-bürokratikus rendszere a tömeges megtorló intézkedésekkel és a terrorral együtt rányomta bélyegét az események alakulására Észtországban és más balti államokban. A tudós véleménye szerint, helytelen volna úgy vélni, hogy mindenki, akit 1940-1941-ben vagy a háború után letartóztattak, ártatlan volt. Olyanok is akadtak közöttük, akik aktívan harcoltak a szovjethatalom ellen. Különösen vonatkozik ez a német megszállás, vagyis az 1944 utáni időre, amikor Észtországban helyreállították a szovjethatalmat. Jelenleg a törvénytelen megtorlások áldozatainak rehabilitálása folyik. Kezdeményezői: a párt és a kormány vezető szervei, az ügyészség. Már sok embert rehabilitáltak, és úgy vélem, ez a folyamat tovább fog tartani, jelentette ki az észt tudós. Litvániában szintén előfordultak torzulások a szocialista demokrácia terén, mondta Samnaitis, a Litván Kommunista Párt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének osztályvezetője. Ezreket sújtottak megtorló intézkedésekkel. Jelenleg határozatot hoztak arról, hogy valamennyi esetet tisztázni kell, sok embert már rehabilitáltak. Ez a munka folytatódik. Az 1940-es eseményekhez visszatérve Sarmaitis hangsúlyozta, hogy Litvánia dolgozói sok éven keresztül harcoltak a társadalmi elnyomás ellen. Az akkori burzsoá kormány a lakosság csupán 10 százalékának érdekei! tükrözte vissza. A litvánok többsége nyomorban élt. A litvániai sajátosság az volt, hogy a forradalmi helyzet békés úton ment át a szocialista forradalomba. Képviselőket választottak a nemzetgyűlésbe, s ez a választás eldöntötte a köztársaság további sorsát. A litván tudós idézte egyes német újságírók tanúbizonyságát, akik abban az időben Kaunasban dolgoztak és egyáltalán nem rokonszenveztek az új rendszerrel. „Smetona elmenekülésével és a köz- igazgatási rendszer teljes összeonJásával kapcsolatban széles körű, forradalmi fordulat kezdődött a politikai életben. A lakosság nagy része nemcsak önként részt vesz ebben az irányzatban, hanem valóban őszintén lelkesedik az új rendszerért" - írták ezek az újságírók. (TASZSZ
